Az oldal teljes tartalmát csak regisztrált és elfogadott karakterlappal rendelkező felhasználók tekinthetik meg!
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
KARAKTERES HÍREK
2015/2016-os tanév II. félév
Üzenődoboz
USERES JÓSÁGOK
STATISZTIKA
ÖSSZESEN
81 fő - 46 férfi / 35 nő
VIZUÁLIS KOMM.
11 fő - 6 férfi / 5 nő
KLASSZIKUS KOMM.
12 fő - 7 férfi / 5 nő
MŰSORGYÁRTÁS
9 fő - 4 férfi / 5 nő
MARKETING KOMM.
7 fő - 2 férfi / 5 nő
FILMMŰVÉSZET
13 fő - 8 férfi / 5 nő
OKTATÓ
5 fő - 3 férfi / 2 nő
VÁROSLAKÓ
24 fő - 16 férfi / 8 nő
Latest topics
» Kapj le! - Louis és Reeven
Yesterday at 23:04 by Reeven Callagher

» Mit szólnál ha... ~ Julian&Usui
Kedd. Nov. 29 2016, 22:52 by Usui Kazuki

» Christopher & Kouji - it's your bad luck that you crossed my way
Hétf. Nov. 28 2016, 01:11 by Kouji Oohara

» Please, play with me!
Szer. Nov. 23 2016, 17:19 by Lana Evens

» Stanley Collins
Kedd. Nov. 22 2016, 20:33 by Stanley Collins

» Gyilkos szándékok Usui-Kenny
Szer. Nov. 09 2016, 17:45 by Kensington L. Lockwood

» Kaland haladóknak ~ Reeven&Seby
Hétf. Okt. 31 2016, 20:51 by Sebastian McBridge

» Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll. ~ Josh & Suzy
Vas. Okt. 09 2016, 15:43 by Suzanna Crystal

» Sarah és Daryl - második randi
Kedd. Okt. 04 2016, 15:11 by Daryl Brooke

» "Pörgés" Reev és Felix
Vas. Okt. 02 2016, 17:06 by Reeven Callagher

Top posting users this month
Samuel T. Collins
 
Eric A. Blake
 
Leopold K. Lindhardt
 
Reeven Callagher
 
Felix Kaleolani
 
Suzanna Crystal
 
Quentin Collins
 
Dominic Tveit
 
Louis Tagliavini
 
Design: Izzie & Bree

A jobb megjelenítés érdekében használj Google Chrome böngészőt!

Share | 
 

 • Juliet Gilmore; kész.

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Juliet Gilmore
Egyszer volt, hol nem volt...
Életkor : 25
Foglalkozás : Tanuló
Hozzászólások száma : 20

TémanyitásTéma: • Juliet Gilmore; kész.    Vas. Nov. 10 2013, 01:27


Juliet Gilmore


nő; 22; Marketing Kommunikáció; Üzleti marketing; 2.



The second choice


“Every hole makes a scar,and every scar marks its place, And I will never live freely without your trace.”



This is me


Csípősen hűvös, márciusi reggel volt Wisconsin államban. A kihalt utca, északi oldalát fák határolták, délről elszórtan házak álltak. A hajnal közeledtével egyre ereszkedett le a köd, s már lassacskán a fák törzse is alig volt látható. Minden egyéb, a tűlevelek zöld árnyalata, az ágak, azokon ugrándozó mókusok. Ez mind a köd takarásába került, s egy hosszú fekete hajú nő épp ebben gyönyörködhetett, amikor az ablak előtt állván hirtelen fájdalom hasított belé. Anyám összegörnyedt hihetetlen fájdalmában, – már amennyire azt az állapota engedte neki – kis híján lábai is feladták súlya alatt a szolgálatot. Az elkövetkezendő órák pedig hasonló kínok közt teltek, mire megszülettem én.
Legalábbis valahogy így festette le előttem apám, a születésem napjának eseményeit. Bár erre természetesen én nem emlékezhetem, néha mégis azt kívánom, bárcsak maradtak volna meg képek az elmémben arról a délutánról. Igazán nem vagyok normális.
De ha láthatnám anyám fáradt, kipirosodott arcát, ahogy először magához ölel, vagy apám szemében a büszke könnyeket csillogni, talán hinnék nekik. Talán képes lennék elhinni, hogy az volt életük legboldogabb pillanata, s mindennél többet jelentettem számukra.
Sokáig elhittem, sőt a dolgot tényként kezeltem, ahogy azt minden gyereknek kéne. Anyu-Apu szeret, ezért én boldog vagyok és élet így teljes. Nyilvánvalóan.
Csakhogy ez a megrengethetetlen szeretet, akár egy színes fénykép, az idő múlásával, lassan de annál biztosabban kezdett kifakulni. Végül eljutottam erre a pontra, hogy belekapaszkodnék bármibe, ami határozottan bizonyítja, hogy volt, amikor szívükből szerettek.
Az elmeséltek alapján, tökéletes család voltunk. Aztán ahogy elkezdtem cseperedni, a dolgok megváltoztak. Akármilyen hihetetlen, most nem arra gondolok, hogy meg tanultam járni, majd beszélni…
Ahogy anyu be szoktatott az oviba és visszament dolgozni, hirtelen már sokkal kevesebb ideje jutott rám. Apuról nem is beszélve. Neki addig a munka volt a fő, de míg anya mellettem volt nem tűnt fel annyira a hiánya. Így visszatekintve, óvodában még áldásos volt a helyzetem. Később volt baj, általánosban. Akkora teljesen magamra maradtam. Megesett, hogy nem láttam őket napokig, hiszem hajnalban indultak dolgozni, és csak késő este értek haza, mikor én már aludtam.
Sokféleképpen következményét elsínylődhettem volna ennek az aprócska szülői baklövésnek, és nem meglepő, hogy 15 évesen volt egy nagyon sötét korszakom. Hamar feltűnt, hogy a szüleimet egyáltalán nem érdekli a munkájukon kívül semmi és borzasztó kíváncsivá váltam, vajon meddig tudom feszíteni a húrt. Kétségbeesetten próbáltam mindenfélével felhívni magamra a figyelmüket. Egyszer hosszú szőke hajam, egész fiúsan rövidre nyírtam, azt is napokba telt észrevenniük, de különösebben nem ütköztek meg rajta. Betudták a serdülőkornak, és örültek, hogy megpróbálom megvalósítani önmagam… Na persze.
Időközben Californiába költöztünk, - természetes hogy munkaügy miatt. Keserűségemben mindenféle sötét gót meg sátánista alakokat hordtam fel a házba rendszeresen, akiket minduntalan a barátaimnak neveztem, bár sosem voltak igazán azok. Sokáig próbálkoztam, a legkülönbözőbb módszerekkel, de már sosem figyeltek rám úgy, ahogy azt én szerettem volna. Ezért is kételkedek a boldog emlékben, ami nem lehet az enyém. Melyben szeretve vagyok, s nem szorultam ki a karrierrel szemben a második helyre. De hát megtörtént és már nincs mit tenni. Jó pár éve már nem is foglalkoztat.
Ezzel kezdődött minden. Ez volt ez első, hogy a második helyre toltak, s később ez többször is megismétlődött másokkal való kapcsolataim során. Fiúkkal és lányokkal is. Soha senkinek nem voltam elég jó.
Próbáltam aztán a magam útját járni, elköltözni hazulról, de se munkám se pénzem. A szüleimtől pedig nem lett volna pofán kérni ilyesmire.
Egy dolgot azért támogatnak. A karrierem. Épp ezért járok a Frances-re. Mert anyu kitalálta, hogy amilyen jól elő tudok adni dolgokat, nekem a marketinggel kell foglalkoznom. Az már koránt sem érdekelte, hogy én mit szólok az egészhez. És bármennyire is vesztegetett időnek tartom, apu fizeti a kurzusaim és így sikerült belenyugodtam. Lesz egy diplomám, aztán meg remélhetőleg egy jól fizető állásom és akkor végre a magam ura lehetek. Semmi másra nem vágyok jobban.
Kicsit olyan lesz majd, mint mikor a nyakamba vettem a világot és elmenekültem az isten háta mögé a nyárra. Most történt és bár a Júliust is negatív élményekkel zártam, sosem feledném azt a pár hónapot. Mennyi volt? Kettő? Plussz egy hét? Körülbelül annyi lehetett, én pedig olyan felszabadult voltam ez idő alatt, mint már nagyon régen nem. A történtek ellenére is.
Most pedig, ha kinézek, látom a fákon a sárguló leveleket, ami tökéletesen jelzi, hogy a boldog nyaramnak Honolulun vége. Ismét kezdődik a monoton hajtás és én készen állok rá. A nyaralás emléke hajt, a sóvárgás az érzés után, ami akkor eltöltött. Ha elvégzem az egyetemet, talán szabad lehetek és most ez az egy ami számít.



Shine on me


Nézd azt az angyalarcú kislányt ott! Nem, nem a magas kreol bőrű...figyelj már rám is egy kicsit! Ott áll a barna gombszemű hölgyemény mellett. Igen, a kis pöttöm szív alakú arccal és derékig érő szőke tincsekkel!  Ő az!
Hihetetlen mennyire hasonlít rám az a tökmag, pedig – legjobb tudomásom szerint – semmi közünk egymáshoz.  Szűkre zárt szemrésén keresztül kíváncsian pislog körbe tengerkék íriszével, én pedig mintha csak valami varázslatos fiatalító tükörbe bámulnék. Még a mozgása is hasonlít kicsit, ahogy magyaráz, s közben szavai nyomatékosítása érdekében kezecskéivel vadul kalimpál.
Békésen nézem egy darabig, ahogy a leányzó vagy hatszor körbefutja az óvoda területét, s elgondolkozom.
Annyira, mégsem hasonlít rám, bár ez az ő szempontjából korántsem probléma. Amelie, - ahogy a társai kiabálásából leszűrhettem a nevét – feltétlen bizalommal fordul a többi gyerekhez és boldog mosollyal az arcán hagyja, hogy Henriett bekösse a játékhoz a szemét egy kendővel.  Bár gyerekként megeshet én is így kezdtem, azonban hamar kialakult bennem egyfajta félelem. Félek az elutasítástól, csalódástól és minden érzéstől, ami ezekkel vígan, kézen fogva jár. Magam sem tudom pontosan, mikor, avagy miért alakult ki bennem ez a félelem, de annyi biztos, hogy minden egyes alkalommal, mikor rossz emberben bízom meg ez csak egyre erősödik. Mintha valami hülye átok ülne rajtam, vagy fene tudja. Annyi szent, ha egyszer megismersz, onnantól kezdve mindig csak a második leszek neked. Ha éppen más elfoglaltságod van, nem fogod nekem felvenni a telefont. Ha bajom lesz, sosem lesz időd meghallgatni. Ha szeretnélek szeretni, nos, ezer százalék, hogy te valaki egészen mást szeretnél majd szeretni. De én már kezdek hozzászokni, hogy neked ne kelljen.
Éppen ezért mindezt kívülről nem látod, csak akkor szerzel tudomást róla, amint te számítasz majd az én első választásomnak. Amikor rájössz, hogy én neked csak a második vagyok és elfutsz. A másik eset, ha arra jössz rá, hogy elsőd vagyok.
Nos akkor meséld el nekem kérlek, hogy mi történik, mert azt még nem tapasztaltam így nem is tudok beszámolni róla. Várlak. Nagyon kérlek, meséld el. Könyörögve kérlek.



Show a little more


~4:37
Topa nyomás a mellkasom alatt. Jobb oldalról vánszorog balra az érzés, ahogy félálomban átfordulok a másik oldalamra, s még a kezem is kinyújtom. Rugók.
Bár még alszom a tudatalattim ebben a köztes félig éber, de mégsem tudatosult elmeállapotban is képes befogadni információ töredékeket. Az ágy megemelkedett alattam.
Vékony takaróm a hasam alá gyűröm, hogy megzavart pihenésen gondtalanul folytatódhassék. Eltűnnek a rugók. Valójában ott vannak, csak már én nem érzem őket kegyetlenül az oldalamba fúródni. Hideg lesz, libabőrtől pikkelyzik a karom. A síri csöndben hirtelen élesen hallatszik nyikorgás, aztán ismét csend. Puha, dohos meleget árasztó anyag simul csupasz hátamra, majd közvetlenül eztán valami kattan.  Fejem a párnába fúrom és hagyom magam ismét elsüppedni egyre mélyebben az öntudatlanságban.
Egy ajtó volt.
~9:24
Szúr a szemem, ahogy egy fél pillanatra megkísérelem kinyitni azt. Egy kósza izzadtságcseppet érzek legördülni a tarkómon, hogy aztán a toppom pántjának szövete beigya. Balról átfordulok a jobb oldalamra, de lábaim mintha gúzsba kötve megadnák magukat a szituációnak, úgy maradnak, ahogy eddig voltak. Lerúgom a két összetekerődött takarót magamról, ami eddig gátolt a mozgásban, s megkönnyebbült sóhajt eresztek ki. Csupasz bőrömet megérinti a friss levegő és ez jóleső könnyedséget ad. Nem tudom mióta párolódhattam a duplaréteg takaró alatt, de a fülledt légkör miatt most csak kapkodom a levegőt, akárcsak mintha víz alól bukkantan volna a felszínre.
Percek elteltével, már minden kezd normálisnak tűnni. Ébren vagyok. Szemem végre a valós dolgokat látja, nem csak az agyam által kivetített színtelen néma képeket tolmácsolja számomra. Felülök, lábaimat lelógatom az ágy széléről. Jobb lábfejem zokniba bújtatott ujjai kényelmetlenül feszengnek egymás mellett, így inkább azt is letúrom magamról. Kitárva minden végtagom, akár egy macska hosszasan nyújtózom egyet.
Valami nem stimmel. Tekintetem a szoba sarkába szegeződik és akármennyire is erőlködöm, nem tudom elvenni onnan. A vér megfagy az ereimben, s képtelen vagyok moccanni. Nem, nincs ott olyasmi, ami megrázó lehet. Se hulla, se hányás. Nem. Éppen ez az.
Nincs ott semmi.
Hirtelen pattanok fel az ágyról, és a lendület hevében meg is szédülök egy másodpercre, de hamar visszanyerem az egyensúlyom és elbotorkálok az ajtóig. Kisétálok a fürdőbe. A konyhába. Ki az erkélyre.
-’Damian?’  

~15:08
Most minden szép. Az ablakban ülök, jobb kezem görcsösen szorítja a máris félig üres vodkás üveget. Nem érdekel, hogy akár egy rossz mozdulat, megbillen az egyensúlyom és kieshetek. Igazat megvallva szívesen kipróbálnám milyen lehet 9 emeletnyit tehetetlenül zuhanni lefelé. Meddig tarthat? Pár másodperc? Talán három.
Elszámolok magamban háromig. Ennyi idő alatt jelen helyzetben fel sem fognám, hogy mi történik velem. Nem is vagyok magasan. Vigyorogva pillantok lefelé. Bár látásom kezd homályosodni, még felismerem a messziről mindössze apró fehér csíkoknak tűnő fogkefét és fogkrémet, a bokorra felakadt vörös árnyalatú pólót. Szél által szanaszét fújt papírhalmokat. Egy fél pár cipőt. A másik felét nem tudom hová dobhattam, innen nem látom. Ezeket mind én hajigáltam ki pár perccel ezelőtt. Mindent aminek köze volt hozzá. Most akár én is ugorhatnék a holmijai után. Hisz volt közöm hozzá nem? Lehet csak beképzeltem...
Visszafogok egy sóhajt és helyette inkább meghúzom az üveget, s próbálok nem a jobb kezem fejére pillantani. Anélkül hogy egy pillantást is vetnék rá, bal kezem ujjaival kitapogatom a frissen felvarratott betűket.
Tudom, hogy ma már nem fogok kizuhanni. Nem kívánom a halált. Tovább méregetem elmélyülten a távolságot köztem és a talaj között. Nem sok. Talán meg se halnék. Kíváncsiságból azért fordulok egyet, s kilógatom a lábam. Felnevetek, ahogy egy sebes fuvallat megcsiklandozza csupasz talpamat.
Nem. Nem jó nap ez a halálra.



Show a little less

A KARAKTER ÚJ GAZDÁJA EDWARD. 



TEMPLATE BY BEE at CAUTION 2.0


A hozzászólást Juliet Gilmore összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 26 2014, 10:58-kor.
Vissza az elejére Go down
Hyun Zin Woo
Városlakó
Életkor : 26
Hozzászólások száma : 2332

TémanyitásTéma: Re: • Juliet Gilmore; kész.    Vas. Nov. 10 2013, 08:29

Elfogadva

Kedves Juliet!
Neked Rómeóval kéne összefutnod, rögtön boldog lennél! Mit neked egy Damian? Cöh?!
Komolyra fordítva a szót, engem megfogtál, így nem is tartalak fel. Irány foglalózni, aztán játszani. Én is remélem, hogy tartósan maradsz! Isten hozott! Smile



Nyilvántartás és avatarfoglaló
Karaktertabló
Kollégiumi házirend és beosztás
Felelős tisztségek

Vissza az elejére Go down
http://frances.hungarianforum.com
 

• Juliet Gilmore; kész.

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Frances University :: Meseszereplők karakterlapjai-