Lassan múlik a remegésem. Apám mellettem a kocsiban olyan, mint egy időzített bomba, tenyere a combomon markol, vagy a hajamba siklik, nem tudja, hogy érintsen, szeressen. Roppant hálás vagyok, hogy minden mozdulata, érintése tűzforró. Reszket az idegtől, tudom, hogy most nem mellettem ülne, hanem a srác után hajtana és saját kezével tépné szét. Iszonyatosan örülök, hogy nem hangzik el egyszer sem, hogy megmondta... Halk szavakat dorombol arról, hogy ne sírjak és nagyon szeret és minden rendben van. Akkor fagy le egy pillanatra, amikor azt sóhajtom, hogy Nickhez vigyen.
A mobilom, a papírjaim minden a kocsiban vannak, a pisztolyom is, kapok ígéretet, hogy minden elrendeződik és ha bárkit lelő nem kerül sittre, erről újra sírva fakadok.
Mint, akinek a fogát húzzák, kérdés nélkül kanyarodik el Nick felé, noha tudom, hogy haza vinne, de szeretne lerakni, hogy a Nissan után eredjen. A srácnak ki fogja tépni a szívét és lenyomja a torkán. nem fogom vissza, mert nem tudom. Tenyere lüktet a lábamon, érzem, hogy bármi lesz, cselekedni akar. Ettől nem foghatom vissza.
Lehajtom a tükröt és az arcom nézegetem, igyekszem nem bőgni, Nikchez megyek, legalább 5 percig legyen nyugalom, hogy ne zokogjak, és amúgy is élek, minden oké.
Mire megérkezünk letörlöm az összes sminkem, már amúgy sem ér sokat, olyan volt, mintha kibeleztek volna és fájdalmamban elkentem az arcom.
A gyomrom merő görcs, nem foszlik. Azt azonban tudom, hogy anyám tesz amit akar, az apám nagyon szeret engem, erre jó volt ez a mai nap, ha másra nem is.
Driftelve vesszük a kanyarokat, mert apám nem lassít, nem fékez, esze ágában nincs.
Kitesz a kapu előtt, megvárja, míg reszkető lábakkal a házba vonulok, aztán hajt el, de mint a veszett, megy a körbe telefonálás, merre jár a Nissan, ha okos volt a srác már kereket oldott. Ha van neki hova.
Húzom az időt, mert sokat kell nyelnem, hogy ne sírjak egyből, de annyira rettegtem. Simán meglőhetett volna, akkor is ha nem fél a nevemtől, a haláltól, a kíntól vagy véletlen, vagy dühében, hiszen olyan fiatal, biztos rühelli a fajtám, akinek mindig minden megadatott. Tuti gyűlöl azért, aki vagyok.
Most tűnik fel, hogy nincs rajtam cipő sem, az is a kocsiban maradt, mindenem. A félelmem sajnos nem, azt magammal hoztam, mint kellemetlen emléket. A szívem apró félelem hullámokban fürdik. Ajkam remegése sem múlik.
Az emeletre érve megállok az ajtóban, elrendezem a hajam a ruhám és finoman becsöngetek. Erős leszek, nem sírok, simán elmesélem, iszunk egy kávét.... és minden rendben van. Nick még ajtót sem nyit, amikor újra zokogni kezdek. Francba már, szerettem volna kitartani. Ahogy kinyílik az ajtó, szinte neki ugrom, olyan hevesen vágyom az ölelését. Illata betölti az orrom és megreszketek a gondolattól, hogy majdnem elvesztettem. Igaz ő élt volna, én meg nem, és a halál mindig annak fáj, aki marad, aki megy... az a szerencsés. Nekifeszülök a testének, két kézzel a hátát ölelem, fejem a mellkasába fúrom és vigasztalhatatlanul zokogok. A fájdalom hullámokban önt el, nem tudom uralni, de nem is akarom, csak érezni, hogy Ő velem van. Azt sem látom milyen veszettül jól néz ki, mert a könnyek sós patakja elvakítja a látásom, de már biztonságba vagyok ez az egy számít.

Pedig nagyon nem akartam sírni, annyira szerettem volna erős lenni és azt hiszem a kocsiban egy kis ideig sikerült is, csak keveset bőgtem. De annyira nagyon féltem, nem tehetek róla. Apámnak igaza van én egy gyenge jellem vagyok. Szőke és nő is. A félelem mantrázik a gyomromban és nem tudom hányadik om-ját lövi el, de nem higgadok, nyugszom tőle.
Még a liftben is tartom magam, aztán az ajtóban állva, ahogy meghallom Nick közeledését újra remegve zokogni kezdek. Franckarika, hogy ilyen béna vagyok. Úgy szerettem volna... mi? Erős lenni? Én nem vagyok erős. Nem is dolgom, nekem ölelő karra van szükségem, akinek a gazdája megóv mindentől, ettől független igyekszem nem apuci kicsiny szöszije lenni, de.....
Neki vetem magam Nicknek, ismerős illata azonnal felelevenít bennem mindent, gyomromban a félelem gubanc nem bomlik. Aggodalma forróvá teszi a testét. Szorosan ölelem magamhoz, ha lehetne soha el sem engedném. Előtte nem hittem benne, hogy a szerelem lehet ilyen erős, de amióta van... nem is tudom már... hány perc kellett, hogy belé zúgjak? 15? Talán annyi igen, de mérget még erre sem vennék.
A becsapódó ajtóra összerezzenek.
- Sajnálom. - zokogom a mellkasába, azt sajnálom, hogy így lát, hogy nem voltam elég erős és nem is vagyok most sem. Tudom, hogy megijesztem. Kétségbe esetten kapaszkodom a hátába. Soha el se engedjen, akkor nem omlok össze, nem csúszok szét.
Felé fordulok, tuti sokat látok, szétsírt szemeimmel. Mohón az ajka után kapok. Fura, hoyg attól féltem a legjobban, hogy elveszthetem, tuti hülye vagyok, de nem tehetek róla és el sem fogom neki mondani, hogy ne higgye... ne tudja... ne féljen. Akarok beszélni, de ráz a sírás.
Csókja felperzseli a szám, mint minden egyes alkalommal, ez sem múlik soha, annyira nagyon szeretem. A kezébe kapaszkodva lépkedek a kanapé felé, a kupi csak nagy részletekben tűnik fel, de pont nem érdekel. Kicsit higgad a hangom, mélyeket lélegzek, hogy beszédhez jussak.
- Elvitte a kocsim.... fegyvert fogott rám... le akart lőni. - eddig bírtam újabb zokogó roham nélkül. Szabad kezemmel a halántékomra célzok, ahogy a srác fogta a fegyvert.
Az ölébe bújok, neki dőlök, elveszek a testében, hogy védjen meg mindentől, ami fáj. Újra sírni kezdek, de nem tehetek ellene, mert oldódok talán. Nem vagyok bátor, gyáva vagyok. Apuci kedvence vagyok, egy maffiózó lánya... aki összepisilte magát egy vagány kölyöktől.
- Ne.... ne haragudj. - hadarom két levegő között. A nyakába fúrom az arcom, forró könnyekkel áztatom, úgy bújok hozzá, mint aki menten el kell, hogy engedje. Kapaszkodom belé, mert fizikálisan jelen van, és nem akar bántani. Mélységesen szeretem, ez már megint tény, hangja lecsúszik a gerincemen, a gyomromig meg sem áll. Pár percig csendesen sírdogálok, míg csuklani kezdek, ez késztet arra, hogy lélegezzek és higgadjak. Ujjaimat a hajába túrom, várok, hogy higgadjak.
- Elvitte a kocsim, a telefonom, a laptopom, még a cipőmet is. - a telefonom tele volt közös képekkel, felbecsülhetetlen érték, sajnos tényleg. Összefűzöm ujjainkat, hallom szapora szívverését.
- Meg akart ölni! - ez a tény, nem hazudhatok tényleg ezt akart és talán annál sokkal rosszabbat is akart tenni velem. A rettegés lassan múlik a szervezetemből, túl lassan. Gyáva kis senki vagyok, ez a legrosszabb az egészben.

Már igazából magam sem tudom, hogy mi miatt sírok, talán csak a feszültség távozik így a szervezetemből égető könnyek útján. Hiába maszatolja őket az arcomon, újabbak buggyannak elő, mert nem bírom abba hagyni a sírást. Mérhetetlenül sajnálom, hogy nem voltam hős, hogy nem győztem, pániklova ijesztgettem a srácot. Anyám majd elmondja, hogy hülye vagyok, apám meg talán éppen embert öl. A srácnak amúgy is reszeltek, mert a képe már rég el van mentve, épp talán az is, ahogy áthajolok az ülésen, ő meg ordítva eltol az öléből, vagy ahogy megcsókolom. A gondolattól még jobban sírva fakadok. Soha nem mondhatom el Nicknek, hogy mit tettem, meg fog haragudni, kidob.. elvesztem, így vagy úgy.
Az ölébe gyűröm magam, betelek illatával, közelségével, a tudattal, hogy itt van nekem. Ettől majdnem jobban is leszek, de az élet nem olyan habos, mint amilyennek én szeretném.
Neki bújva zokogok, mint egy ötéves és már értem, hogy miért mondják rám, hogy nem vagyok még igazi felnőtt, nem vagyok elég erős, nekem támasz kell, mindig is ilyen béna leszek? Vajon megállom majd a helyem az életben egyedül is? Nem nagyon hiszem, de a remény hal meg utoljára.
Erősen rázom a fejem, hüppögéssé csendesedik a sírásom.
- Valami... hülyegyerek, nem.... nem tudom. - de azt nem is szeretném, hogy Nick a nyomába szegődjön, semmi szükségem nincs rá, hogy baja essen. Belehalok, akkor kár, hogy a kis pöcs nem lőtt le, akkor inkább.... eresztett volna skullot a fejembe, gyors halál lenne, sokkal kegyesebb, mint nélküle elfonnyadni. Kitépni őt a lelkemből, olyan lenne, mintha a minden elvesztené ízét, illatát, a világnak nem lesz több zamata. Nick nélkül nincs semmi, akkor sem, ha ez gejl, akkor vége az életemnek, nincs többé boldogság, talán sosem mosolyognék többé őszintén.
Nyaka tiszta könny tőlem, mégis neki dőlök, elveszek ölelésében, markolom a ruháját. Tudom, hogy itt van, hallhatom, érzem szíve dobbanásait, akarom őt. Nélküle sosem lennék senki, középszerű lennék. Vele vagyok teljes, általa leszek senkiből valaki, mert neki akarok azzá válni.
Féltése erő ad, hogy abba hagyjam a sírást, elfelejtsem mi fáj, amúgy meg minden, a testem is sajog nem csak a lelkem.
- Csak tudod, annyira féltem! - súgom halkan a fülébe, másnak nem vallanám be, mert nekem is erősnek kéne lennem, de vele nem akarok, vele csak boldog szeretnék lenni, de mint látom, ez nem megy zökkenő mentesen.
- Csak... csak le akartam menni a partra, hogy... csak le. - azt egy percig sem hiszem, hogy a srácnak csak a telom kellett volna, igazából tök beteg, elemroggyant. Ő ezt akarta, erőt fitogtatni, de ha nem lett volna stukkere tuti nem akkora a szája, mint amekkora, anélkül egy gyáva kis féreg lenne. Az igazi erő a golyó, egy kis senki, egy uzival és is Rambo lennék.
Neki dőlök a mellkasának, múlik sírásom, de lehet ez csak a hangja miatt is így lenne. A közelsége olyan erővel tölt fel, hogy már nem is értem miért nem voltam bátor... kellett volna.
- Jó, de... -rekedten elnevetem magam, rápuszilok az ajkára. Ha tudtam volna, hogy ehhez ez kell, akkor már sokkal régebben elraboltatom magam.
- Akkor nem sokat leszünk úton. - felnevet az emléktől ahogy mi autózni szoktunk, hát az minden csak nem hatékony, illetve de, csak nem haladás szempontjából. De azért nagyon élvezetesek.
- Jó persze, csak a képeim, meg minden melóm rajta van...- nyafogom, de azért azt sejtem, hogy ha magára a kocsira nem is, de az ingóságaim nagy részére keresztet vethetek. Csak a telomon a sok kép, meg a sok írásom, a tételeim, a házi dogám, a nyári dolgozataim, mind mind úsztak és.. mivel zsarukhoz sem megyek.. mázli, hogy a levelezőmbe írok és sok mindent elment, de nem mindent.
- Erősebb? - ezen elnevetem magam, mert minden voltam csak erősebb nem, mondjuk ha nálam van a csúzli és nem nála, akkor minden máshogy lett volna, tuti szíven lövöm a görényt... jó valószínű nem mertem volna. De talán lábon, vagy vállba. Apró csókot nyomok a fülére és kikászálódok az öléből, hogy felállhasson persze vele tartok.
- Adsz egy zsepit? - a felsője már beszívta a könnyem, és talán némi taknyom, nagyrészét is, jó, hogy nem vagyok allergiás.
- Tea, az jöhet. - baktatok mögötte, elveszem a zsepit és trombitálva orrot fújok. Roppant nőies, de ez jutott, szokja, vagy mi.
- Élet, nálad bomba robbant? - amint látom nem is egyszerű, hanem plasztik. Mindenfelé szemét trónol, meg némi szennyes, zoknik, ingek... Lepakolok egy mekis zacsit az egyik bárszékről és felkúszok a pulthoz. Szemügyre veszem sérüléseim. A térdemen hatalmas seb, a könyököm is felszakadt, a hátamat is megütöttem, és a lábam nagyon koszos és sebes. Kunyizok egy nedves konyharuhát, hogy letörölgessem magam.
- De megharaptam és fatusék a nyomába eredtek, szerintem most veszti el a fogait... - mesélem, sokkal nyugisabban, mint eddig, de csak percek kérdése, hogy megint bőgni kezdjek. Így inkább halkan mesélgetek, miközben a lábamról törlöm a vért és koszt.
- Végig a pisztollyal hadonászott, aztán leejtett én meg combon haraptam és majdnem nekimentem egy kamionnak, mert közben én vezettem. Attól paráztam, hogy véletlen fejbe puffant, mint a filmben, amit azóta kétszer is láttál, tudod, Vincent a negust. Őrülten féltem, de bekapcsoltam a kamerát, meg a nyomkövetőt és amikor.... - felsóhajtok, sziszegve törölgetem magam, és igyekszem nagyon lazán mesélni, mintha csak egy filmről lenen szó, de a szívem ezerrel dobol. Az eszembe sem jut, hogy Nick menten szívrohamot kap, mert hiába vagyok túl rajta, ott nagyon de nagyon féltem.
- Már azt hitte, hogy elvihet a város szélére és azt hisze, hogy..... le akart csak lőni, akkor megjelentek apusék és... ettől beparázott és mondta, hogy ugorjak ki, de még ahhoz is gyáva voltam , így lelassítottam és meg is álltam és kiszálltam és.....- ez meg olyan rohadt ciki, már nem is nagyon merem mesélni, de kénytelen vagyok, mert így van a sztori és a csókot nem is említettem.
- Annyira remegett a lábam, hogy tök nagyot zakóztam. - felé sem merek nézni, miközben mesélek, mert én elájulnék, ha ezt ő mesélné nekem Loppal pillantok felé, hogy mit gondolhat. Gyávának tart? Szeret még? Remélem igen, mert nélküle vissza megyek egy golyóért.