Ha nem lenne utolsó perc rengeteg dologgal soha nem készülnék el. Szomorú, de az igazság és ahelyett, hogy változtatnék rajta kényelmesen beletörődtem a ténybe. Rendszerint az összes vizsgámra akkor kezdek tanulni, amikor a többiek már csak átsiklanak a tanagyag nehézkesebb elemei fölött, de most, még tőlem is szokatlan módon úsztam el az egésszel. Szerdán vizsgázom, ma pedig bárhogy is nézem hétfő van. Az utolsó év szépsége, hogy már nincs annyi megmérettetés előtted, de a legdöcögősebb magaslatokat itt kell megmásznod, azzal a tudattal, elég egy rossz lépés és az ablakon dobhatod ki hosszú évek munkáját. Reggel pánikszerűen ébredtem. A naptárból a vizsga dátuma kárörvendve röhögött a képembe. Megfogsz bukni. Mintha csak ezt ordította volna. Nagy sebbel-lobbal vágtattam le törzshelyem pohárfoltos asztalához. Megszokás számomra, hogy mindig itt tanulok a nagyobb lélegzet vételű számonkérésekre. Csendes kis romkocsma szerű tákolmány, ahol kirívóan 'elitnek' nézek ki az öltönyben. Igen, az egyetemi hónapokban öltönyt hordok. Egy újságírónak jól szituáltnak kell lennie. A zakómat a szép támlájára dobom, fekete ingem, aminek az első három gombja sosincs begombolva, ujját könyékig tűröm és rendelek egy kávét. Jól ismernek itt, szokásaimmal együtt így, amikor látják, hogy el vagyok havazva papírpohárba hozzák ki a koffeinadagomat. Nem értik mi ez a rigolya, de eleget tesznek nekik. Felcsapom a Mac tetejét kipakolok egy halom jegyzetet, könyvek, tollat. Újabb kávé és újabb és újabb. Az ötödik üres papírpohár után már nem számolom csak hagyom gyülekezni őket. Szép lassan mesteri káoszt alakítok ki magam körül. Rendelek még egy feketét. - Nick nem lesz sok? Ez már vagy a nyolcadik reggel óta! Legalább egyél valamit! Egyébként cuki vagy borostásan. A pincér csaj szerelmes belém. Azóta, hogy először meglátott. Hozta a az újságot, amibe állandó rovatom van és aláíratta majd közölte, hogy tudja ki vagyok. A borostás megjegyzésén elmosolyodom. Év elejétől hagyományszerűen borostát hagyok. Ez is olyasmi szokás mint a papír pohár vagy a romkocsmás tanulás. - Cica. Sosem sok a koffein. Felcsillan a szeme, amiért becézem. Nem tudom a nevét. Ennyi az oka. Igaz, hogy rég volt kapcsolatom, de vele akkor sem. Sosem. Visszamélyedek a sorok közé. Fogalmam sincs mennyi az idő de besötétedett. Zsong a fejem a szociálpszichológiai szakszavaktól. Kiürítek még egy kávés poharat és fáradt tekintettel meredek a távolba.
Utálom a vizsga időszakot. Utálom az egyetemet,amit egyébként normál esetben imádok. Elegem van a sok tanulásból, tényleg. Már ki sem látszok a papírhegyből amit magammal cipelek mindenhova, nem is beszélve a kameráról és a laptopról, na meg az állvány amit most hál istennek nem volt velem. Nem is tudom mit csinálnék, ha még azt is vinnem kéne, így is majd' megszakadok, kihúzni magamat is felér egy kínzással, mégis megteszem. Nincs feltűnőbb mint egy teher alatt meggörbült szöszi, és a figyelem az a dolog amire a legkevésbé van szükségem. Most kivételesen nem a szokásos helyemre mentem tanulni, az ilyenkor túl zsúfolt, kizárt dolog hogy kapnék egy asztalt amin szépen elterpeszkedhetnék, ezért maradt a második kedvenc. Sietősen léptem be a helyiségbe, majd még sietősebben a súlytól már már kornyadozva motoszkálok egy asztalhoz. Mellettem egy srác, csaknem teljesen papír sírba temetkezve ül egy asztalnál... aha, akkor ezzel a szívással nem csak én vagyok egyedül. Apró bújkáló mosollyal nyugtázom hogy sorstársak vagyunk az idegennel, miközben egy megkönnyebbült sóhajjal teszem le az asztalra a papírhalmot. Mindezt ugye a legkevesebb zajongással, a világért sem akarnám zavarni a srácot. Én se örülnék neki, ha valaki a közvetlen közelemben zajongana miközben próbálok koncentrálni. Miután sikeresen lepakoltam magamról a fölösleges terheket, halkan kinyújtóztattam a tagjaimat, és miközben a pulthoz lépdeltem a karjaimat is egy kicsit megmozgattam. Furcsán zsibongtak, ahogy újra helyre állt belőlük a keringés. Azt hiszem ideje lenne elgondolkoznom egy gurulós bőröndön, lassacskán tényleg odajutok hogy nem érdekel a feltűnés ha egy kicsit kényelmesebbé tehetem a mindennapjaim. Na de mindenesetre, ez se ma lesz, szóval rendeltem magamnak első körben 3 nagy bögre kávét és egy csokis sütit. Nem tudtam kihagyni, isteni az a torta. A pincérlány kicsit furán nézett rám amiért a pultnál rendeltem, ezért röviden elmagyaráztam neki a vizsga időszakom fizikai és lelki terheit amit most így vezettem le. Ahogy láttam nem győzte meg nagyon a dolog, ezért sóhajtva megcsóváltam a fejemet és visszaindultam az asztalomhoz. Komolyan, csak mert megspóroltam neki egy utat, máris úgy kell rám nézni mint egy ufóra? Ezen elmélkedve ért egy közel sem akkora meglepetés. Valaki szerencsésen egy kisebb tócsát hagyott a földön, amibe nagyon ügyesen szokásomhoz híven beleléptem. Hála a csúszós talpú cipőmnek a lábaim a másodperc tört része alatt vesztették el a talajt, hogy egy nagyon kecses mozdulattal találjam meg újra a fenekemmel. Pipacsvörösen értem földet, majd az arcomat a tenyereimbe temetve fáradtan és elkeseredetten nevettem fel magamon. Miért mindig velem történik ez?!
Eljött a mélypont. Még egy utolsó, fásult próbálkozást teszek és magam elé rakok egy sűrűn teleírt lapot, de már nem fogok fel belőle semmit. Nézem az órát, a falat, a pultot, végső elkeseredésemben a pultos lányt, aki lelkesen int egyet, amit egy fájdalmas sóhajjal reagálok le. A legkisebb inger is frissítő újdonságként hat, a légy zümmögése valóságos akció jelenet. Elnyomok egy tompa ásítást és a papírpoharakat egymásba rakom. Egy,kettő, három....tíz. Utolsó vizsgáim előtt semmis mennyiség. Ha eddig nem kaptam ínfartust, ezután sem fogok. Nyílik az ajtó. Elmúlt óráim legizgalmasabb eseménye. Megdörzsölöm a szemem, beletúrok a hajamba próbálva életerőt varázsolni magamnak. Hozzám hasonlóan felpakolt lány, látásból ismerős, bár talán egyszer ha elmentem mellette az egyetem folyosóján. Gonosz dolog, de tucatszám jutnak eszembe szőke nős viccek. Nem vagyok a sztereotípiák híve, csupán rossz beidegződés, lévén, hogy a húgom is hasonló hajszínnel büszkélkedhet. A hozzám szinte legközelebbi asztalnál a szó szoros értelmében megpihen, még egy percre utána nézek és halkan felnevetek. Nem csak engem öl meg ez az időszak. Megint elsuhan mellettem, nem értem miért futkározik a pulthoz, de nő és hiába egész csinos a logikát nem érdemes keresni benne. Visszafelé tipeg, egyenes a... - Vigyázz a... mire a mondat végére érnék egy szép repülésnek lehettem boldog tanúja. Jól nevelten elfolytok egy erősen feltörni készülő nevetést. ...tócsára... Gyorsan felállok, már amennyire a hosszú órákban elgémberedő tagjaim engedik és egy határozott, de laza mozdulattal, felhúzom a földről a szöszit. - Soha nem bírtam elviselni ha valaki padlón van. kacsintok rá biztatóan. - Jól vagy? Nem ütötted meg magad? Szédülés, émelygés, fejfájás? Enyhe dr. Houseos hatással vizsgálódóan méregetem, komolyságot erőltetve, de csúfos kudarca fulladva elröhögöm magam. - Nick vagyok egyébként. kezet nyújtok, ez is a neveltetés átka, olyasmi ösztönösség, mint a szőke nős poénok.
Esküszöm nem tudom hogy csinálom, de ez már komédiába illő hogy én bárhova megyek, mindig elesek, fellökök valakit, félre nyelek, megvágom magam, ripityára török valamit. Kezdem azt hinni, hogy ez valami betegség, lehet ideje elmennem a dokihoz mert ennek lassan a fele sem tréfa. És érdekes, mindig amikor elbukok vagy seggre ülök mindig egy címlapról szalajtott mesebeli Nyálas Eugén herceg kotor fel a padlóról. Egyszer az életben, nem lehetne hogy ne valaki ilyen előtt bénázzak? Nem mintha nem tetszene a látvány, csak annyira zavarbaejtő hogy engem mindig a földről kell összekaparni, aztán azért vagyok szégyenlős és zavart mert zavaromban elpirulok. Basszus, ide nem háziorvos kell, hanem pszichológus és diliház. Miközben az asztalom felé haladtam, egyébként, hallottam hogy elkezd figyelmeztetni valamire. Szerintem pont ez zökkentett ki... Najó, nem fogom másra a saját bénázásomat. Az túlságosan gonosz lenne, ha egy vadidegenre mutogatnék és bűnbakot csinálnék belőle csak azért mert ön-, és közveszélyes vagyok. A hajam az arcomba hullik, de nem ment meg az elfolytott nevetés hangjától. Az ajkamba harapva a lábam kisujjáig elvörösödöm, majd ügyetlenül hátraseprem a hajamat. Arcom vörösségéből még jobban kivilágítanak kék szemeim, úgy nézek fel rá miközben engedem hogy felhúzzon a padlóról. Halvány szégyenlős mosoly ül az arcomon, miközben próbálok minél észrevehetetlenebbül hátra sandítani a vállam felett, hogy megnézzem mennyi kárt okozott a tócsa és mennyit a kétballábam. Hmm, ahogy elnézem mosnom kell és jegesborogatást szereznem. Csúnyán be fog lilulni érzem... - Soha nem bírtam elviselni ha valaki padlón van. - kacsint, én pedig ha lehetséges még jobban pironkodok és a hajammal babrálok. Közben végig a szemébenézek és csak kicsit megkésve jövök rá, hogy erre lehet kéne valamit válaszolni. -Öhm... - nevetek fel zavartan, hirtelen azt sem tudom mit mondjak. Sőt, nem is vagyok benne biztos hogy erre vár választ. Csak nekem kényszerességem minden mondatot és poént lereagálnom. Nyugalom Hell. Csak lazán, ezt a nagyon "értelmes" feledet rakd el jobb időkre és próbálj koncentrálni... Nem nehéz, rajta! - Oh, öh... Igen, persze remekül vagyok... - örülök meg a kérdésnek, végre valami amire tudok érdemben válaszolni - Talán lesz egy-két lila folt, de nem vészes. Ennél azért edzettebb vagyok, ez meg sem kottyan. Tényleg jól vagyok, egy kis esés nálam a laza mindennapok része... Aztán kirobban belőle a nevetés, én pedig hatalmas csészealj nagyságúra tágult szemekkel, szégyenlősen bújok el a hajam mögé és szívből kívánom hogy itt és most süllyedjek el. Ez a srác kinevet engem, én pedig még arra is képtelen vagyok hogy megvédjem magam... De... Miért kéne megvédenem magam. Istenem, mi van velem?! A fenekemre estem nem a fejemre... - Nagyon vicces... - motyogom azért durcásan a bajszom alatt, aztán amikor kezet nyújt kicsit sértődötten, dacosan felszegett állal nagykegyesen fogadom el a gesztust. Azért önérzet is van a világon! - Heily...Egyébként.. - mutatkozok be hűvösen, még mindig vörösen de azért már kezd múlni a dolog. Vagy legalábbis nem a szégyenlősség hanem a növekvő pulykaméreg fest pírt az arcomra. Ez a nyavalyás vizsgaidőszak eléggé szezsélyessé és hebrenccsé tett úgy érzem...
Megpróbáltam figyelmeztetni szóval a lelkiismeretem tiszta így nyugodt szívvel röhöghetném ki, de már ahhoz is fáradt vagyok. Meg különben sem akarok bunkónak tűnni helyette inkább felsegítem próbálván némi humorral oldani a helyzetét, de úgy tűnik vagy nem érti vagy túlságosan zavarban van. Nem gondolok szőke nős poénokra. Nem gondolok szőke nős poénokra. Mantrázom magamban hátha sikerül is elnyomnom azokat. Beszélni kezd összefüggő mondatokban, akkor mégsem akkora a baj. - Minden legközelebb vigyázz jobban magadra... Elmosolyodom, olyan sorstársian.. Ő is egyetemista én is az vagyok. Mind ketten szívunk ezekben a hónapokban. Hős vagyok. Illetve voltam addig, amíg fel nem tör belőlem a nevetés, amit érhető módon nem vesz jó néven. Gyorsan igyekszem moderálni magam. - Nem, ne haragudj, nem rajtad, szóval tényleg...ááhh, vizsgaidőszak. Próbálok valahogy kikeveredni , de silány habogásra futja, mielőtt fájdalmasan legyintek megadván viselkedésem valódi okát.Kell még egy kávé. Bemutatkozom neki, amit, nyilván illemből ő is követ. Mindig ilyen ez a csaj vagy csak nekem sikerült feldühítenem pár perc leforgása alatt? Deja vu... - Rendeltél már vagy meghívhatlak valamire? Próbálok kedves lenni, már amennyire hosszú töménytelen tanulással töltött órák után ez lehetséges. Hiába a magamba diktált emberfeletti koffeinmennyiség. Kicsit hátrálva nekidőlök az asztalom szélének és az övé felé nézek, ahol szinte már ki sem látszik az lakozott fa, pedig még csak most érkezett. Na nem mintha nálam jobb állapotok uralkodnának. - Melyikre tanulsz ennyire? Kíváncsian a papírrakás felé biccentek.
Kezdőlap 
Pént. Feb. 14 2020, 20:58 by 
