Reggel a szokásos rutinban végeztem a munkám. Aztán hazatekertem, és kidőltem, mint valami rongybábu, mert az éjjel nem igazán aludtam valami jól. Beállítottam az ébresztőmet 11-re, és amikor felébredtem, letusoltam, hajat mostam, megborotválkoztam, fogat mostam... Belenéztem a tükörbe, kicsit elbohóckodtam magammal, hülye grimaszokat vágva, aztán nevettem egy jót, és felöltöztem.
Sötétkék bermudát vettem fel és fehér pólót, és belebújtam egy rövid ujjú ingbe is, bár mára jó időt mondtak, nem fáznék, ha ezt nem venném fel. Csak így ... dögösebben nézek ki. És hát, randira megyek, vagy mi a szösz!
Negyed egy körül érek a parkba, és le fel sétálgatok, egyenlőre még nem is nagyon figyelve az emberekre. Inkább a környezetet mérem fel. Hogy nem tűnt még fel, hogy ez a park ilyen szép? Hatalmas és kisebb füves területek, itt aztán lehet dobó-korongozni, focizni, de lehetőség van arra is, hogy csendesen elvonuljon valaki, leülve egy fa tövébe, vagy valamelyik padra.
Ahogy telik az idő, egyre inkább lesz úrrá rajtam az izgalom. Kíváncsi vagyok, az a varázslat, amit tegnap érezni véltem, valóságos-e, létezik-e? Heily ugyanolyan hatással lesz-e rám, és ő ugyanúgy vágyja-e majd a társaságomat, a közelségemet? Elmosolyodom az emlékek hatása alatt, és közben a suli közelébe sétálok, a kijáratot bámulom...
Hol lehet? A percek hirtelen kezdenek száguldani, de ő még mindig nincs sehol. "Találj meg!", mondta tegnap. Valószínűsíthetem, hogy nem egyszerűen csak idesétál hozzám (vagy nem rohan a karjaim közé), ha meglát... Lehet, hogy már itt van? De hol? Nem nagyon lehet elbújni, elrejtőzni, bár sok a fa... Forgolódva járok körbe-körbe, és egyre inkább úgy érzem, felültettek. De az nem lehet! Akkor nem akart volna olyan nagyon megcsókolni a kapuban....
Vagy a papája bántotta? Eltiltotta tőlem? Már rémképek kezdenek gyötörni... Miért is nem kértem el a számát? Most felhívhatnám...

Fél egy... Heily sehol... Körözök, már harmadszor járom végig a parkot, mikor eszembe jut, talán bemehetnék az egyetemre... Hinni akarok abban, hogy képes vagyok megtalálni a helyet, ahova elbújt. Ha onnan indulok el, talán könnyebben szúrom ki a helyet, találom el, és beállok a suli kapujába... Úgy nézek körül, mintha Heily lennék, az a romantikus leányzó, akit tegnap megismertem, és ahogy nézelődök...
Elnevetem magam. Miért is nem gondoltam erre hamarabb? Futva teszem meg a távot, mégis arra érek oda, hogy a földön ücsörög.
- Leesett egy angyalka az égből?- nyújtom oda neki a kezem, de megkönnyebbülésemben nem az aggodalom látszik rajtam, hanem a boldogságom.
Ha nem ütötte meg magát, ha képes felállni, a karjaimba zárom, és azonnal, hosszan megcsókolom, mintegy köszönés helyett.
- Arról nem volt szó, hogy fára mászol...- súgom neki, és kisimítom a haját a nyakából, hogy oda is adhassak neki egy puszit.
Nem panaszkodom, mennyit kerestem. Nem teszem szóvá, hogy ő nem hiányolt... Annyira örülök neki, hogy végre megvan, hogy eszembe sem jutnak ezek a dolgok.
- Megmutatod a rejtekhelyed?- nézek rá vidáman, és remélem, nem utasít el vagy nem ment el a kedve attól, hogy ismét felmásszon.
Hangyák szaladgálnak a mellkasomon; nem szó szerint, de olyan érzés, és állandóan mosolyognék. Nem tűnök vajon komplett idiótának?

Mulatságos is lehetne a helyzet, hogy megint a földről szedem fel, különös deja vu, de így van jól. Hogy látom, hogy foghatom a  kezét, hogy most magamhoz húzhatom és megismételhetem azt a csókot, amiről egész éjjel álmodtam (volna, ha alszom).
- Szerencsétlennek érzed magad? Mert én nagyon szerencsésnek... Ha tegnap nem löknek fel, nem ismerlek meg soha...- mindent több oldalról lehet megközelíteni. Ha 5 perccel korábban indulok, ha ő jön 5 perccel később, ha nem megy arra az a nagydarab ipse és nem löki fel...
Nem érdekel. Nem érdekel semmi, csak hogy itt van, mosolygósan, kedvesen, kipirulva, a csillogós szemeivel... Kusza a haja, kihúzom a nyakából, ami szinte kiabál azért, hogy megcsókoljam. Puszit adok... Mégiscsak köztéren vagyunk!
Nevetgélve kérem számon... hiszen, amikor azt mondta a parkban lesz, azzal nem számoltam, hogy az egyik fán. De ő sem veszi túl komolyan, azt mondja, vaksi vagyok.
- Szerencséd, hogy nem vagyok az, különben még mindig a betonon szedegetnéd a papírjaidat!- csipkedem meg én is. Méghogy vaksi!
De összenevetünk, és ez jó kezdet (vagy folytatás), már nem tudom. Arra kérem, mutassa meg a rejtekhelyét; bár abban igaza van, hogy kiszúrhattam volna, nincs túl magasan (ennek köszönhető, hogy nem ütötte meg komolyabban meg magát, amikor leesett.)
Rájövök, el kell engedjem, hogy fel tudjon mászni, és kelletlenül engedem el, aztán megakad a szemem a formás fenekén, de igyekszem nem erre koncentrálni, ahogy felhúzza magát, és ahogy lenéz rám, tudom, hogy azt várja, én is utána menjek. Megyek. Az ágak igazi kis odut rejtenek, úgy tűnik, kényelmes ülőhelyet biztosítva. Kérdőn nézek Heilyre, aki az egyik vastagabb ágba kapaszkodva áll a közvetlen közelemben.
- Oda üljek? - tulajdonképpen nincs más választás, de nem szeretném én elfoglalni a helyét. Ha viszont oda ülök... Leülök, nekivetem a hátam a fa törzsének, felhúzom és széttárom a térdeim, és a kezem nyújtom neki, mosolyogva kérem tőle- Gyere...
Hirtelen nagyon melegem lesz, szomjúságérzet tör rám, de semmi mást nem akarok, csak Heilyt ölelni. Csókolózni vele. Elveszni benne...

- Már megint nem a lényegre figyeltél, kisasszony...- csipkedem meg az arcát. Aztán ismét elnevetem magam- Úgy látszik, ezután egy pillanatodra sem hagyhatlak magadra....
Tudom, hogy ő is csak csipkelődik, de most túl jó kedvem van ahhoz, hogy másként is értelmezhetném a dolgot, mint hogy amit játszunk, az kedvére való. Megbökdösi a vállam, de közben az arca elégedettséget sugároz. Jókedvűnek tűnik. Nekem köszönhetően vagy a sikeres vizsgának? Még nem tudom, de szándékomban áll kideríteni.
- Jól van, jól van! Vaksi vagyok! És figyelmetlen... és teljesen idióta... - vágok valami hülye grimaszt, bekancsalítok, és kidugom a felső fogsorom, rohadt unszexi, állítom, de legalább ismét nevethetünk, és túl lehetünk azon is, milyen fogyatékosságaim vannak nekem. Nem lenne jó, ha mindre rájönne idejekorán, szóval... Csak nevetgéljünk és élvezzük a mai napot! Olyan szép!
Nem kell sokat noszogatni, már mászik is a fára, én meg utána, és ahogy felmérem a helyzetet, nem sok választásom marad, hogy helyezkedjek el. De mégiscsak nála vagyok "vendégségben"! Igaz, csak szemmel kínál hellyel, de leülök, feltehetően arra a helyre, ahol ő szokott ücsörögni. Kényelembe helyezem magam, és már csak arra várok, ő is elhelyezkedjen, remélhetően a lehető legközelebb...
A kezem nyújtom felé, és ahogy elindul felém, kicsit megbillen, rám hozva a frászt, hogy majd leesik, annak ellenére, hogy szorosan fogjuk egymás kezét. Megfeszülnek az izmaim, ahogy koncentrálok, míg egyensúlyba nem kerül, mert félek, ha hirtelen mozdulok, én magam sodrom le.
- Na gyere, csak bújj ide...- nyújtom felé a másik kezem is, és ahogy közelebb ér; átnyúlok a feje felett kezét a kezemben tartva, így a hátát húzom magamhoz, hogy nekem tudjon dőlni, a combjaim közé tudjon ülni, szorosan.
És el sem engedem. A kezem keresztben pihen rajta, a térdeim a teste mellett, felhúzva, akár bele is kapaszkodhatna a térdembe, a lábszáramba, ha elengedné a kezem. De azt kívánom, bár ne engedné el... A feje a vállam magasságában, könnyen elérem az arcát, megpuszilom, hozzá dörgölöm az orrom, beszívom az illatát...
- Szia, kicsi Jane. Milyen napod volt? Hogy sikerült a vizsgád? - súgom a fülébe, minden kérdés után apró puszit adva az arcára. Madarat lehetne velem fogatni. Kirobbanóan jó kedvem kerekedett.

Kedvesen évődünk egymással. Látom, hogy örül és örülök én is... Még akkor is, ha szándékosan vagy véletlenül szavaimból nem azt szűri le, amit szántam. Úgy látszik, nála ez is a játék része, szándékosan félreérteni, vagy kicsit bosszantani, legalábbis megpróbálni; mert túl jó napom van ahhoz, hogy ez sikerüljön. Nem, ma senkinek. Amúgy is nyugodt természetű vagyok.
- Bárkiért nem hősködnék- mondom neki, nehogy azt higgye, én valami Superman vagyok inkognitóban. De mellé elszegődnék... Nem érdekel, hányszor kell megmentenem naponta.
Éppen csak megemlítem neki, hogy nem számítottam rá, hogy fára fog mászni, máris engem hoz ki vaksinak... figyelmetlennek... Öniróniával és cinizmussal hozzá toldom azt is, idióta vagyok, és bemutatót is tartok, játszottam már őrültet, meglehetősen élethűen, azt mondták. (Mintha magamat adnám.) A grimaszkodásomra legalább jót nevet, nem szalad el rémüldözve, ezzel is tovább fokozva a jó kedvemet, mert néha rám jön az 5 perc, és nem lehet lelőni... Vajon hosszú távon is képes lesz elviselni, hogy bohóc vagyok?
Aztán felmászunk a fára, és egy rövid pillanatot kivéve, amikor rám hozz a frászt, hogy lebillen a fa ágáról, kényelmesen elhelyezkedünk, és szinte azonnal megszűnik minden problémám; nem mintha nem tűnt volna minden kevésbé fontosnak, mióta tegnap őt megismertem. Mert most nem érdekel a munka, nem érdekel, hogy mennyi pénz van a takarékban, vagy meddig lesz elég... Csak az számít, hogy itt vagyok vele, szó szerint a karjaimban tartom, szívhatom az illatát és szeretném a nyelvét is a számba szívni... de ez még odébb van.
Elengedi a kezem, de csak azért, hogy a karomat szorosabban fűzhesse maga köré, én pedig örömmel engedek a kívánságnak, ölelem szorosabban, mégis nagyon finoman, mégsem célom, hogy kinyomjam belőle a szuszt. Nem tudom nem érinteni, a kérdéseim között gyengéden érek hozzá, a számmal, az orommal bökdösöm... Jane-nek hívom, mert tegnapról megjegyeztem, hogy a barátnője is így szólította, és imponálni akarok neki. Különben is, ez most illik a helyzethez, hiszen egy fán vagyunk. Ha ő Jane, én Tarzan... Auauauauauauauaaaa! Már csak az indák hiányoznak, amibe belekapaszkodva átlendülhetnénk egyik fáról a másikra.
Gondolatvilágomból kijózanító válasza térít észhez.
- Micsoda? Kettes?- Tettetett rettegéssel emelem ujjaim a számhoz, majd elvékonyított hangon nézek rá- A papád ezután biztos leszedi a .... fejem. - Mindketten tudjuk, hogy nem ezt akartam mondani, és már döntöm is neki a fejem a fejének, hogy együtt nevetgélhessünk. Lehet, hogy először neki kell majd engem megvédenie. A kedves papától. Hisz én vettem el a lánya eszét. Ahogy ő az enyémet.
Nem tudom, mikor nevettem ennyit egyhuzamban. Mintha visszarepültem volna egy olyan korszakba, amikor még nem volt beteg a mama (sem a papa), és még volt időm játszani, magammal foglalkozni. Kicsit elfásultam, döbbenek rá. Hálás vagyok Istennek, amiért Heilyt az utamba sodorta. Hogy valahogy ki tudjam ezt neki fejezni, megsimogatom az arcát, és ismét megcsókolom. Nem akarom abbahagyni, olyan jó ez.

Azt hiszem, kicsit megint túllövök a célon, mert a hülyéskedésemre komolyabban reagál, mint szeretném. Mama is mindig figyelmeztetett, hogy nem tudom felmérni a határokat, ha a hülyéskedésről van szó, de azt hittem, közöttünk azért van a félreértés, mert hát... mégsem korosztálybelim. Bár mindig megnevetettem, néha kaptam tőle fülest, mert eltúloztam a baromságoskodást.
- Oké, jól van... Értem, ne haragudj... csak hülyültem!- próbálom a lehető legtöbbféleképpen elmondani, hogy leszállok a témáról. Engem nem zavar, hogy nem minden jegye ötös, ha neki az megfelel, vagy úgy érzi, ki tudja javítani. És azt mondta, ki tudja javítani. Miért is lennék kétségbeesve? És az apja is... Tegnap is viccelődtünk a témán, azt gondolom, vagyunk már annyira felnőttek, hogy beszélgetéssel oldjuk meg, ha valami problémája vagy kifogása lenne ellenem, nem esik mindjárt neki a "családi ékszernek". De tegnap ezen a kifejezésen úgy fennakadtam, és komolyan, azóta meg is tetszett, a világért sem hagytam volna ki ezt a poént! Vagy úgy tűnt, komolyan becsináltam az öregétől? Ennyire hiteles lettem volna?
Igazából most semmi sem akaszt ki. Ha hitelesnek tűntem, direkt jó, csak megerősít, hogy helyem van a színjátszók között. Ha pedig a hülyülést vittem túlzásba, igyekszem majd kissé visszafogni magam. Legalábbis megjegyezni, hogy vannak témák, amiben nem lehet, és idő, amikor nem lehet. Tudok én alkalmazkodni...
Heily szája körül is játszik a mosoly. Tudja a szentem, hogy viccelek, mégis elmondja a szabályait, amivel egyet is értek; jobb az elején tisztázni a dolgokat. Azt hiszem, én is jó kisdiák leszek, mert fontos nekem, hogy ne veszekedésekkel teljen a közösen töltött idő, hanem mondjuk, olyan finomságokkal, mint a csókolózás... Azzal meg vitában sem szállnék, hogy csináljak mindent a magam kedve szerint. Hát, nem is a kedves papa miatt fogom megcsókolni most a lánya száját, hanem a saját kívánságomra.
Töretlenül jó a kedvem, gondolatban Tarzan vagyok, és ő Jane, a dzsungel királynője. Arra gondolok, milyen felszabadulttá tudott tenni mindössze egy nap leforgása alatt, és ezért különösen hálás vagyok neki. Szeretném megcsókolni, újra és újra, mindegy, mit érek: homlokát, arcát, száját... De mint mindig, ő most is határozottabb, mint én. Arra kér, segítsek neki, és feláll, én pedig megtartom, ahogy kéri, és szembe ül le velem... (Figyelem és óvom minden mozdulatát).
Határozottabban jobb így. A lábaim között ül, a combjaimon átvetett lábbal. A kezemet a derekára vezette, de én azt most tovább csúsztatom; én is kiegyenesedem egy kicsit, hogy a lapockái között egyik kézzel megtámasztva közelebb lehessek hozzá... Szabad kezem belecsúszik a hajába, megcsodálom a haját, ahogy áttör rajta a fény, és tüzesebb színt kölcsönöz így neki... Aztán cinkos mosollyal kérdezem:
- És mihez kellett ez a királynői kényelem?
Nem mintha nem tudnám. Megőrülök a vágytól, hogy újra megcsókoljam, de azt szeretném, ha most ő kezdeményezne. Sokat jelentene nekem. Bár nekem nincsenek már "szüleim", akik előtt bizonyíthatná, hogy nem lennének képesek befolyásolni őket, nekem bizonyíthat. Hogy akar. Hogy engem akar. Itt és most. Én nem fogom elutasítani.

Ahogy az arcomhoz ér, megfogom a kezét, és az ujjaira adok puszit. Nagyon kedves, hogy megpróbál vigasztalni, de erre nincs szükség. Tökéletesen jól vagyok, és pontosan megértettem, mit vár el tőlem (azt hiszem). Én szeretek mindenből viccet csinálni, a tegnapi téma is a fejemben kattogott, de nem hozom fel többet, ha nem szeretné.
Bele tudnék veszni ebbe a lányba. Jól esik ölelni, szívni a haja illatát, megcsókolni a bőrét, a fülébe sugdosni. Bolond vagyok, az ő bolondja, de nekem ez most nagyon jó. Mintha mázsás terheket vett volna le egycsapásra a vállamról. Nem élvezhetem azonban sokáig így az ölelését, mert mocorog, és helyzetet vált, immár szemben ülve velem...
Azt mondja, kényelmetlen neki a testhelyzet, ha ki van tekerve a nyak, és ebből sejtem, mit szeretne, mégis játszom az ártatlant, a naivat, mert jól esik, hogy ő is kezdeményez, hogy ő is kimutatja, mit akar. Így is tudom ölelni, bár nem simul nekem teljességgel. Ennek a pozíciónak viszont az az előnye, hogy az arcunk néz egymás felé.
Magamba szívom a látványt.. A haján átszűrődő fényt, a csillogást a szemében, a gödröcskéket a szája szögletében, a szép ívű orrát, az enyhén szétnyíló ajkait... Szinte beleszédülök az érzéshullámokba, amik végigsöpörnek rajtam. Akarom, hogy megtegye... , hogy csókot kezdeményezzen. Mindennél többet jelentene nekem, hogy ő teszi meg, és nem kell sokat várnom, a keze az arcomra csúszik, ő közelebb hozzám, aztán a puha ajkait az enyéimhez igazítja, és egészen szelíd csókba kezd.
Megőrjít. Nagyon finom a csók, szinte beleremegek, és amikor a nyelvével az alsó ajkamhoz ér, levegőért kapok, a kezem a hajáról a tarkójára szalad, és bármennyire is próbálom visszafogni magam, már nem megy, szenvedélyesebben kezdem csókolni, mint eddig bárkit is valaha.
Reszketek... Minden sejtem lázong, fickándozik, nyughatatlan, a vérem dübörög a fülemben, a szívem a torkomban dobog. Isteni íze van a szájának, a nyelvének, mámorító az illata, puha a haja, törékenyen puha a teste... és itt van a karjaimban. Mi egyebet kívánhat egy férfi, ha boldognak érzi magát?

Mintha semmi sem tudna kizökkenteni a jókedvemből. Amin tegnap talán még felhúztam volna magam, ma semmiségnek tűnik, szívesebben nevetem el a dolgot, mint veszem komolyan. Ráérek majd rágódni, ha egyedül leszek és egyáltalán eszembe jut. De valószínűbb, hogy ezek az apróságok eszembe sem fognak jutni, hiszen annyi minden más (és jó!) dolog történik, amin gondolkodhatok, amire emlékezhetek!
Fent ülünk egy fán, elrejtőzve egy kicsit az olyanok szeme elől, akik olyan vaksik, mint amilyen én vagyok, tehát, ha engem veszünk alapul, tulajdonképpen kettesben vagyunk az egész földkerekségen. Annyira nem érdekel jelenleg senki más. Az apja sem, legyen a legszelídebb ember, akit a hátán hordott a hátán a föld, vagy a "családi ékszerek begyűjtője", ahogy tegnap Heily lefestette (humorból vagy komolyan, már ez sem érdekel).
Szóval ülünk, és egymásba simulunk, kezünk, lábunk, ajkunk... Mintha félnénk, hogy az idő túl gyorsan szalad el felettünk, megállíthatatlanul, mint pörgő homokszemek az erre kialakított órában... Nem teljesen értem, honnan Heilyben ez a hirtelen jött bizalom és odaadás, tegnap, legalábbis elsőre sokkal zárkózottabbnak tűnt, de én ugyanilyen akarok lenni vele. Mindenem odaadom, igazából még kérnie sem kell.
Szorosan ölelem magamhoz, ahogy hozzám bújik, és elnevetem magam, amikor azt mondja.... "Hűha", mert azt hiszem, ez felér valamiféle elismeréssel, bókkal, vagy nevezze, ki minek akarja.
- Ez jobb egy kettesnél? - csipkedem meg kicsit. Még most sem tudom megemészteni, hogy tegnap lerázott azzal az indokkal, hogy tanulnia kell, és csak ennyit tudott összehozni. De mint mondtam, ma semmi sem tud kiakasztani, a kettese sem, és a tegnapot más úgysem játszhatjuk újra. Már nem is szeretném. Az úgy volt jó, ahogy lett, akkor is, ha újrajátszás volt. Csapó, vége...
Heily nekem döntött fejét simogatom, ölelve őt a másik karommal, hallgatva, hogyan szedi a levegőt, és próbálom meghallani a szíve dobbanásait, de az enyém is elég hangos, nincs könnyű dolgom. És hogy ő sem maradjon bók nélkül, és mert amúgy is a nyelvemen van, eképpen szólok hozzá:
- Egész éjjel a csókodra gondoltam...