Max & O

A napjaim teljes stresszben telnek, így a ZH-k közepette főleg. Hetente duplán járok a pszichiáteremhez is, mert biztosra akar menni abban, hogy a gyógyszerek hatnak és nem akadok ki nagyobb nyomás alatt.
Ahogy én látom, a hallgatók zöme viszont pontosan arra vár, hogy mikor és kinek fogok nekimenni egy óvatlan pillanatban, ugyanakkor remélik, hogy nem ők lesznek az áldozatok.
Nem is lepődök meg már, ahogy a terembe belépve szinte mindenki kétkedve tekint rám és meri remélni, hogy nem a közelében foglalok helyet. Pedig valahova le kellene ülnöm, az előadó pedig igencsak tele már.
Kezemben a kabátom a karomon átvetve, mellette füzetkötegek, míg másik vállamon a laptop a táskájában... alaposan tele a kezem, így próbálok szimpatikus helyre lelni, lehetőleg minél közelebb a kijárathoz. És lőn, a leghátsó sorok egyikének legszélén kiszúrok egy ismerőst.
Már... amennyire ismerősnek lehet egy olyan srácot nevezni, akitől párszor jegyzetet kértem és ő is tőlem.
Könnyed léptekkel caplatok fel az előadó lépcsőin, hogy Max mellett torpanva meg, tekintsek le kedves mosollyal rá.
- Heló. - csendes a hangom, alig hallani. - Zavarna, ha...? Szóval ideülhetek melléd? - firtatom bizonytalanul, elvégre fene tudja, hogy emlékszik e ő is rám. Meg, ha emlékszik, közösködne e a "ketyós csajjal".

// Bocsánat a késésért és a benga reagért. ^__^" //

Ahogy ott állok, nem is igazán tekint fel rám, mikor elhangzik egy beleegyező "igen". Valahol bánt, hogy az emberek pontosan ilyen közönyös, minden-mindegy módon viszonyulnak hozzám, kezdve a szüleimmel, akik már csak azért is tolják az egyetemi diplomával kapcsolatos dumákat és inkább elvisznek pszichiáterről pszichiáterre, csak csináljam végig, ha belezakkanok is. Hja, az már megtörtént! Mindegy.
A jóval barátságosabbnak ható szavak már akkor érnek, mikor félig lepakoltam a cuccaimat: a jegyzetet az asztallapra, laptopot a szék mellé egyelőre, ha már én ülök a szélén az egész sornak.
Épp csak oldalt tekintek Maxra a szavait elkapva, s mosolyom íve kiszélesedik bájos finomsággal.
- Köszi. - Egyikőnk se viszi túlzásba a szócséplést, az már biztos. Az órára való ráhangolódás néma nyugalmával folytatom a pakolást, mikor felszabadít egy kis helyet számomra, majd végül megadó szusszanással foglalok helyet, előbányászva a laptopot is a táska mélyéről.
Elindítom, s míg kellemes, halk "zümmögés" közepette életet ver magába a gép, olykor azért Max felé sandítok lopva, remélve, hogy nem veszi észre. Hasonló gondolatok járnak a fejemben, mint az övében: meg kellene szólítani. De ő is megtehetné! Különben meg mi van, ha nem is kíváncsi rám? Ha egyszerűen csak udvariasan ideengedett a maga melletti helyre, de társalogni már nem szeretne, ha nem muszáj.
Az egész agonizálásból a felvillanó háttérkép fénye szakít ki. A képen mindenféle post-itek láthatóak, pozitív feliratokkal ellátva. A legtöbbjük közhely: Légy önmagad, minden nap egy új esély... de akadnak olyanok is, amit direktbe én szerkesztettem a képre PhotoShoppal. Mint mondjuk a "Van miért élned." és hasonlók.
- A pszichológusom szerint jótékony hatással van az emberre, ha pozitív gondolatokkal veszi körül magát. - Magyarázkodom, ha kiszúrom egy óvatlan pillanatban felém irányuló tekintetét.