Vizsgaidőszak pipa. Nyár előtti adminisztratív hülyeségek pipa... Már csak dolgozni kéne, de idén nyáron nincs kedvem. Persze, fogok de úgy döntöttem a nyár első heteiben "szabadságon" leszek, és majd inkább akkor dolgozom, amikor So Ra visszamegy Koreába, akkor úgyis kell majd valami, ami eltereli a figyelmem a hiányáról.
Gondoltam rá, hogy náluk iszom egy csésze kávét, de mióta ott láttam Andersont nem szívesen teszem be a lábam. Inkább megvárom őt a kocsiba. Egyébként is, van nekem törzs helyem, sokkal nyugisabb, csendesebb, kevesebben járnak ide, és a kávé is egész jó. Fura, hogy régen azt hittem a legjobb, erre jött egy lány, aki szinte mindent felborított. Na nem panaszkodom, örülök én neki. Csak furcsa. Sosem hittem volna, és főleg nem azt, hogy ő lesz az. Mégis csak halálra idegesített fél éven keresztül. Nem is igazán értem, mi változott azóta, de mindegy.
A jó időre való tekintettel fehér nadrág, és rövid ujjú kockás (szintén világos) ing van rajtam, hozzáillő cipővel. A kezemen ott a So Ra-tól kapott karórám. Szemeimet napszemüveg takarja, a kezemben az iPadem - tokban.
Szóval Anderson óta, visszaszoktam a régi helyemre. Először megjegyezték, hogy régen láttak, de miután egyszerűen kijelentettem, hogy másfelé volt dolgom, nem faggattak többet és ez így pont jó.
Most is kell egy rendes kávé, mert a semmit tevés kiidegel, és kell a feketém, hogy megnyugodjak. Belépve meglepetten tapasztalom, hogy az asztalnál, ahol mindig ülni szoktam - az én kellemes, csendes kis boxomban - már ül valaki.
Vetek egy kérdő pillantást a pultos lány felé, aki az arcomról rögtön leolvassa, hogy baj van, mégis inkább ijedtnek látszik, és nem intézkedni kezd, ahogy kellene. Így csak sóhajtok egyet, és magamhoz véve egy "foglalt" táblácslát lépek oda az asztalhoz.
- Lejárt az időd ennél az asztalnál - jelentem ki könnyedén és leteszem a kezemben lévő táblát, aztán megállapítom, hogy már megint nem törölték le, így a pult felé fordulok, intek, és már vesz is elő egy tiszta rongyot, és szalad. Helyes. Takarítsa csak le az asztalom. Addig ennek az akárkinek is van ideje arrébb mászni.

Az asztalomnál ülnek. Az asztalnál, ahol mindig ülök, ül valaki. Tudom rengeteg a szabad hely, és nem kéne hogy problémát jelentsen. De az. Nem akarok másik asztalhoz ülni, nem érzem úgy, hogy meg kéne változtatnom egy régi jól bevált szokást, csak azért mert ma, egy idétlen kis ... Még jelzőt használni is felesleges rá! Szóval, mert ő úgy döntött, hogy rossz asztalhoz ül. Az pedig, hogy távoznia kell, és ez most rögtön kell megtennie, teljesen természetes. Az, ahogy beszól már kevésbé.
Nem kéne meglepődnöm, hogy tudja ki vagyok. Nyilván ő is az egyetemen tanul. Az elnökség hátránya, a nevem mindenki tudja. Bár igazából csak azt hiszi, hogy tudja, mert kiejteni senkinek sem sikerül, úgy ahogy kéne. Lényegtelen. Ami meglepő, hogy tudja koreai vagyok. Vagyis nem vagyok, de legalább nem kínaiz le, mint egyes Taknyok a koleszban. Megjegyzem az a Takony, legalább viselkedni tud, és arrébb megy ha kérem. Ez itt előttem, csak a száját járatja.
- Nos, kedves... igazából tök mindegy ki vagy... Koreában az első, hogy felállsz, köszönsz, bemutatkozol, meghajolsz és elhúzol nagyon messzire, kifejezve a tiszteletedet. Az a szerencséd, hogy valójában egy faragatlan amerikai vagyok, így eltekintek az első négy lépéstől és beérem azzal, hogy az ötödiket végrehajtod.
Közlöm kedvesen - vagy inkább úgy, ahogy általában beszélni szoktam kb mindenkivel, akivel úgy gondolom nem érdemli meg, hogy hozzászóljak. A szememre tett megjegyzéséről nem veszek tudomást. Nekem szép szemem van, dupla szemhéjam, és amúgy sem látja, mert nem vettem le a napszemüvegem. Ami egyébként azért van, mert dioptriás, és nem látnék nélküle. Lényegtelen apróság...
A pincér lányka is ideér, kezében a törlőronggyal, és csudaügyesen törölgetni kezdi az asztalt, a baj csak az, hogy mivel nem én ülök itt, ez teljesen feleslegesnek tűnik.
- Margriet - szólítom meg a pincér lányt, aki egyébként egy angyal, és a második kávém után egészen tudom kedvelni. Azt hiszem, a harmadik után ő is kedvel engem, mert a negyedikről mindig megpróbál lebeszélni - megmutatnád... neki - majdnem "ennek"-et mondtam - hogy melyik az ő asztala?
Nem vagyok ingerült. Egészen nyugodt vagyok. Aki nem ismer az meglenne győződve erről, aki ismer, az most kezdene el félni. Vagy visszabeszélni. Nekem végül is, mindegy. Csak az asztalomat akarom, meg a kávémat. Most.

Azt hiszem, ez az akárki, komolyan nem érzi át a probléma súlyosságát. Neki most azonnal el kéne ülnie innen. Egyszerűen azért, mert ez az az asztal, ahol én mindig ülök. Pontosan ott, ahol most ő ül. Mert onnan én láthatom az embereket, de ők kevésbé látnak engem. Egyszerűen tökéletes, egy magamfajta embernek. Az pedig, hogy ragaszkodom hozzá valójában egy pszichológiai defekt, de soha senkinek nem vallanám be, hogy vannak ilyenjeim.
- Nincs rá írva, mert ezt, errefelé mindenki tudja - közlöm nemes egyszerűséggel, de mivel továbbra sem óhajt felállni, és Margriettal is jó pofizik, kezdem úgy érezni, hogy gyerekes módszerekhez kell nyúlnom. Amíg ő telefonál, ő Margriethoz hajolok, és szépen megkérem, hogy törölje újra az asztalt, közben vegye magához ennek a gyökérnek a kávéját, és szépen vigye vissza magával a pulthoz.
Igen, tudom, hogy nem éppen szép megoldás. Nem is éppen felnőttes, de könyörgöm, az, amit ő csinál, hogy leáll telefonálni, csak azért, hogy engem idegesítsen, szintén az. Viszont, azt már tudom, hogy újságíró. Azt is, hogy egy Judy nevű nő a főnöke, aki teljesen odáig van érte, meg vissza.
De ez tök lényegtelen. Reménykedem, hogy a kávéja hiányában arrébb megy. Ha nem, akkor én fogom arrébb rakni, de abban nem lesz köszönet az is biztos.

Nem hiszem el, hogy ez történik velem. Komolyan nem. Annyira nagy kérés, hogy ahhoz az asztalhoz ülhessek, ahol mindig ülni szoktam? Legalább ha az asztal másik oldalán ülne... Azt talán még elviselném, hogy nem vagyok egyedül, de ez így, ebben a formában elfogadhatatlan. Az pedig, hogy ennyire megmakacsolja magát, legalább annyira gyerekes, mit az, ahogy én próbáltam őt felállítani.
- Szerintem kólát is kevesebbet kéne innod - fogalmam sincs mennyit iszik, de tök mindegy. Ne igyon semmit, és húzzon el. Elszámolok magamban tízig, de nem használ. Még akkor sem, amikor már harmadszorra számolok el. A kezem viszont ökölbe szorul. Csak egy francos kávét akarok, a kedvenc helyemen ücsörögöve, mit nem lehet ezen felfogni?
- A helyemen ülsz - közlöm egyszerűen, és azon gondolkozom, hogyan magyarázhatnám el a csökkentett értelmének, hogy ha nem kel fel onnan egy percen belül, annak komoly következményei lesznek. Egyébként sem vagyok túl szociális, sosem voltam az, de ilyenkor még kevésbé érzek rá affinitást. Mellesleg, ő sem akarhatja, hogy itt pánikoljak be. Még az is megfordul a fejemben, hogy felhívom Papot, hogy segítsen, de valószínűleg ő is azt javasolná, hogy próbáljak meg másik asztalhoz ülni. Szét is nézek, hogy van-e olyan, ami esetleg megfelelő lenne.
Ez a kis hülye örülhet, mert addig is magára, hagyom, míg megnézem, hogy a többi asztalon is, van-e olyan kávé folt, vagy karcolás, mint azon. Mert igen, azon az asztalon az összes karcolást ismerem, és megszoktam őket, és éppen ezért oda szeretnék ülni. Muszáj odaülnöm. Főleg, hogy a többi asztalon még csak nem is hasonlóak a karcok.
- Ide akarok ülni - jelentem ki végül visszaérve a sráchoz, aki mostanra remélhetőleg befejezte a kóláját is, mert én igazán megpróbáltam, de nem megy. Viszont ha nem fejezte be sincs semmi. Megfogom a kóláját átteszem egy másik asztalra, és hirtelen ötlettől vezérelve, felkapom az asztalt, és fordítok rajta 180 fokot, aztán visszateszem a kólás poharat elé, és leülök vele szemben, végigsimítva az egyik mélyebb karcoláson. Ez már akkor is itt volt, amikor először ültem le ehhez az asztalhoz. Némileg megnyugodva sóhajtok egyet, aztán felpillantok.
- Margriet! A kávém! - már itt kéne lennie. Ennyi szenvedés után, igazán ez a legkevesebb. De szerencsére nem totojázik, meghozza én meg megköszönöm, és ma ez az első kedves szavam. Felemelem a csészémet, beleszippantok, még a szemem is lecsukom közben, úgy élvezem ezt a pillanatot. Vagyis élvezném, ha nem érezném úgy, hogy valaki figyel...