Ragyogó, napsütéses idő van. Ki-kibámulok az ablakon, mert kevés a vendég. Szeretem nézni az utca forgatagát. Figyelem az embereket. Tanulságos. Némelyek állandó rohanásban vannak, mások ráérősen sétálgatnak. Gyakran hallani dudaszót. Az autósok türelmetlenek, főleg, amikor dugó alakul ki a közeli csomópontban.
Én többnyire keróval járok a munkába, könnyen kezelhető, nem kerül pénzbe, minden gyorsan elérhető, kényelmes. A futárkodást a kis robogón csinálom, ami a cégé, tehát csak melóban használhatom, bár a főnök már tett ajánlatot, hogy használhatnám privát is. Az ajánlata korrekt, de egyenlőre megvagyok nélküle.
Váratlanul ér, hogy leszakad az ég. Biztosan csak egy zápor. Ebben azt szeretem, hogy néhányan ide menekülnek be az eső elől, és ilyenkor fellendül kicsit a forgalom. Kicsit felhangosítom a rádiót, ne csak én halljam, hanem a leendő vendégek is. Találtam egy adót, ahol egy zongorista koncertezik. az érdekessége, hogy nem komolyzenét játszik, és eddig nem is rossz. Yiruma? Azt hiszem, valahogy így hívják a pasast.
Hallom, hogy nyílik az ajtó, és mindjárt meg is látom a lányt, akiből csak úgy folyik a víz. Máris töltök neki egy csésze feketét, hogy átmelegedjen. A pulthoz lép, és a mosdót keresi.
-Előbb igya meg ezt. Szereti a kávét, ugye? - tolom elé a csészét, a cukortartót, tejet, tejszínt. - Mosdó a második ajtó jobbra, a folyosó végén...- mutatom meg neki az irányt- A felmosás meg legyen az én problémám.- Bolondság lenne most "Szép napot"-tal köszönteni, amikor ilyen bosszúság érte...
Rákacsintok, halványan el is mosolyodom. Nincs semmi baj, semmi megoldhatatlan.
-A kézszárítónk elég erős, akár hajszárítónak is beválik...
A ruhájának több idő kell, de ha beül néhány percre, még azt is el tudjuk intézni.

Vannak emberek, akiről lerí, hogy imádják a kávét. Ez az esőáztatta lány is pont ilyen. Azt ugyan nem látom, hogyan szereti, ezért elé tolok mindent (cukrot, tejet, tejszínt), hogy kedvére ízesíthesse be a feketét. Legközelebb már tudni fogom. A memóriám általában jó.
Úgy látszik, valóban életmentő lehet neki a fekete, mert egy az egyben lehúzza. A legtöbb fiatal nő inkább csak kortyolgatni szokta, de ez a lány nem gatyázik. Le vele! Elmosolyodom. Szeretem a különc embereket.
Aztán elvonul a mosdó irányába, én meg nézem a csíkot, amit maga után húz... Na jó, nem csak azt. Biztosan túltengnek bennem a hormonok, mert mostanában minden csajt megnézek. Jaj, ennek így nem lesz jó vége!
Hallom, ahogy beindul a szárító, és elképzelem, ahogy a haját alá dugja. Néhányszor már én is kipróbáltam ezt a módszert. Jobb, mint némelyik hajszárító a piacon. És az ötletet szabadalmaztatni fogom. (Hátha ez is hoz egy kis pénzt a konyhára). A raktárból előkotrom a mop-ot, és gyorsan feltörlök vele. Pár perc alatt megvan az egész, mert csak víz volt, nem sár.
Nem sok idő telik el, megjelenik a lány, száraz hajjal, kisimult arccal. Kifejezetten mosolygós arca van. Az ember ránéz, és nevetni van kedve. Odajön a pulthoz, és hálálkodik.
-Ugyan, szóra sem érdemes. - Hárítom el a köszönetét.- Maradjon csak amíg jól esik.- Kimondom, és elnevetem magam, mert ez igencsak kétértelmű most.- Úgy értem, maradjon csak, ameddig a kedve tartja. Engem akkor sem zavar, ha odakünn hétágra süt a Nap. - Javítom ki magam. Nem kell elmennie, ha eláll az eső...
S bár jobban szeretném, ha nem a sarokba ülne, hanem mondjuk ablak mellé...- egy ilyen szép lány vonzaná az embereket az üzletbe-, rá bízom a választást.
-Keressen egy magának szimpatikus helyet... Fűtőszál a fal melletti boxokban van, ha esetleg melegedni akar...- próbálok neki udvariasan segíteni, amikor látom, hogy összevacog, amikor nyílik az ajtó.
-Ne írja még le a napját, kisasszony- mondom neki, miközben kérésére töltök neki még egy csésze kávét- Borúra mindig derű jön, ezt ne felejtse el.
Aztán, mielőtt még ellibbenne a kiszemelt box felé, megkérdezem.
-Szereti a frissen sült pitét? - Nincs jobb a kávé mellé, mint egy finom, forró pite. Nálunk meg remek a szakács, a főztjét mindenki szereti. A pitéje pedig különösen ízletes.

Visszatér a lány, akiből az előbb még csöpögött a víz... Jóval szárazabb kiadásban. A haja kissé szélfúttának tűnik, de most is olyan, mintha valami menő divatlapból lépett volna ki. Lehet, hogy ezzel a módszerrel szárítják a sztárok frizuráját? No, akkor most lebuktak! Viszont a szabadalmamnak annyi. Ezt már mások is kitalálták előttem.
Valami butaságot csacsog arról, hogy mennyire hálás, amiért nem dobtam ki. Vajon ez a neveltetéséből adódik? Már miért dobnám ki? Mert segítségre szorul? Annak viszont nagyon örülök, hogy sikerül megnevettetnem. Szuper érzés.
Megnyugtatom, hogy maradhat, ameddig kedve tartja, és ki is választ egy boxot, meglepetésemre a legeslegutolsót, alig látni oda. De nem szállok vele vitába. Biztos el akar kicsit bújni a nyilvánosság elől.
- Rendben.- Bólintok neki- Foglaljon helyet, máris viszem a kávéját.
Van a viselkedésében valami, meg nem fogható szomorúság, visszafogottság. Nem értem, miért beszél így, amikor nincs oka elbújni. Jobban kellene ismernem a különböző nemzetek kultúráját, mert ez csak azzal lehet összefüggésben, mással nem tudom magyarázni.
Felajánlom neki a pitét, és legnagyobb döbbenetemre anyagi okokra hivatkozva hárítja el a dolgot. Én meg nem az a fazon vagyok, aki ne tudna örömet szerezni valakinek, úgyhogy amikor leül, három cetlit gyártok, apróra hajtom őket, és a kávéval együtt az asztalához viszem.
Meglehetősen kényelmesen helyezkedett el, de ez sem hoz zavarba. Lehet, hogy kimerült egy kicsit, vagy ... Megérintem a vállát, és megvárom, amíg felül.
- Itt a friss kávé. És... -egy kis tálkába szórom a három összehajtogatott papírt. - Legyen szerencséje. Húzzon egyet...
Biztatóan mosolygok rá. Nem kell tudnia, hogy mindhárom cetlire ugyanazokat a szavakat írtam: "Ön nyert! A mai napon vendégünk egy Ön által választott pitére vagy salátára!"
A salátát csak azért kanyarítottam oda, hogy ne legyen olyan feltűnő a dolog. Amilyen okos lánynak látszik, még rájönne a turpisságra, hogy ez bizony magánakció....

A lány, akit az eső űzött be az éttermünkbe, nagyon ... boldogtalannak látszik? Nem tudom, valahogy az az érzésem, hogy elveszettnek, reményvesztettnek érzi magát. Kezdetben csak azt hiszem, az eső miatt érez így, de szárazon talán még szomorúbb, mint előtte.
Késztetés bennem, hogy mosolyt csaljak az arcára, és apróbb sikerem már akad is. De nem érem be ennyivel. A haverok nem igazán szeretik bennem a jótékonykodást, de engem nem zavar, ha pár dollár lemegy a fizetésemből, ha kisegíthetek valakit, amikor szorult helyzetben van.
Ez a lány most megérdemel egy pitét. Az a pite mesés, és a kávéhoz kitűnő... És amikor a második csészével viszem ki neki, immár az asztalához, felajánlok egy kis játékot. Ez a mániám. Az ember ugyanis- megfigyeléseim szerint- sokkal kevésbé szívesen fogadják el a segítséget nyíltan, mint burkoltan. Talán a kiszolgáltatottság érzését csökkenti, ha úgy érzik, valamit "kiérdemeltek" és nem csak az "ölükbe hullik"...
Majdhogynem fel kell ébresztenem, mert szinte elfeküdt a kis boxban - és már nem is csodálkozom, hogy ezt választotta- amikor kiviszem a kávét. Abba most csak belekortyol, és a nevetése már megérte, hogy játszom vele. Valamiért a narancssárga jut eszembe arról, ahogy nevet, olyan melegség jár át tőle, mint amikor a nyári napfénybe lépnék ki egy klimatizált teremből.
~Mosolygó Napsugár~ Ez lesz az új vendégem neve. És ez a kicsi lány újra meglep.
-Nem, dehogy!- tagadom hevesen, talán túl hevesen, de már nem tudom másképp csinálni. Lebuktam, mi tagadás? Nem csak szép, okos is ez a lány!
És aztán felpattan, kis hátrálásra késztetve engem, mert túl közel voltam az asztalához. Bemutatkozik, meghajolva kicsit a kéznyújtás közben.
Finoman nyúlok hozzá. Még összetöröm a finom kezeit!
-Daryl Brooke, de mindenki csak Darylnek hív. Szólítson így Ön is, ha kérhetem. Részemről a szerencse- teszem hozzá, talán kissé megkésve.
Aztán csak állok ott, mint egy balga ember, amíg el nem neveti magát, és nem kéri a pitét.
-Ó, teljesen igaza van!- nevetem el magam- Milyet óhajt? Van áfonyás, vaníliás, meggyes, almás...- és sorolom a kínálatot. remélem, talál kedvére valót. Hármat is hozok neki, az a nevetés most olyan jól esett.
És ki segített kinek?

Ez a kicsi lány megindítóan kedvesnek látszik. Még ázottan is helyes volt... és nagyon szomorú. Talán tényleg az? Talán csak az eső tette azzá? Kettémosta terveit?
Amikor elhelyezkedik a boxban, még kisebbnek látszik. Ha nem lenne olyan sugárzóan szép az arca, akár Hüvelyk Panni is lehetne a neve. De a mosolya beragyogja a helyiséget. Én látom, márpedig én látó vagyok! Meg jósnő. Meg... ki tudja még, mi?
Át sem gondolom teljesen, mert gondolkodni sokszor veszélyes és felesleges... és máris játszom vele. Három cetli. Hogy nyerjen, hogy nyerhessen, de könnyen lebukom. Meglepetésemre elteszi a cetlit. Az emlékei rabja?
Felugrik és bemutatkozik, mintha ez lenne a fizetség a kedvességemért. bemutatkozom én is, teljes nevemen... A keresztnevem kint díszeleg a mellkasomon. Talán leragadtam egy pillanatra - ez elég gyakran előfordul- aztán észhez térít. Elég egy kérdés. És már fel is jegyzem a fejbéli noteszembe: "Napsugár a diófélékre allergiás"... Ennek utána is kell nézzek: dió, mogyoró, kesudió... mi még?
Nevetve sietek a konyhába, és lesem a pitéket.
-Melyik a legfrissebb?- kérdezem, aztán egy tányérra halmozok három különböző szeletet. Evőeszközt tekerek egy szalvétába, mellé teszem. A box felé menet magamhoz veszem a kávés kancsót. Mellé érve először a tányért teszem le elé.
-Kér még kávét? - kérdezem, de már öntök is a csészéjébe.
-Jó étvágyat!- mondom aztán, és magára hagyom. Ha már meglepetést akart, kóstolgasson csak, és találja ki ő, mit kapott!
Felteszek egy újabb adag kávét, figyelem az érkező vendégeket. Egy fiatal pár a pulthoz ül, majd kisebb tanakodás után mégis az étterembe vonulnak be. Köszönet Istennek a gondoskodásért, a figyelemért. Én meg a pult mögött csendben elvagyok. Szemem sarkából figyelem a lányt a boxban... Elmosolyodom az orrom alatt...

Kint még esik az eső, hallani azt a susogó hangot, amit az autók keltenek, ahogy felverik a vizet az alvázra. De a borult ég ellenére nincs túl sötét, ez is jelzi, hogy hamarosan el is állhat, nem vastag a felhőzet...
Elrobogok a pitékért, a legeslegfrissebbekből pakolok majd elé, hiszen a pite akkor a legjobb, amikor még forró, amikor kézzel meg sem lehet fogni... és a tészta csak úgy olvad az ember szájában.
Kávét is veszek magamhoz. Nem egészséges a sok kávé, de a pite mellé jó, ha pedig nem kéri, otthagyja majd. Nem számít. Tulajdonképpen még fel sem teszem neki a kérdést, máris öntök neki, és közben már azon agyalok, mit szól majd a pitékhez. A fizetési képtelenségére tett megjegyzését eleresztem a fülem mellett. Aztán csendesen háttérbe vonulok. Talán szeret egyedül enni, és nekem is fel kell tennem egy adag kávét.
Közben vendégek jönnek-mennek, de ez most nem az én dolgom. Apró melegségérzet önti el a mellkasom. Kedves ez a lány. Csupa mosoly. Remélem, gyakran jön majd erre, és nem csak akkor jutunk eszébe, ha esik. Vagy rosszabb esetben akkor se. Számtalanszor mondtam már Steph-nek, a tulajnak, hogy nem ártana szórólapozni... A régi vendégeink is örülnének, és újakat is be lehetne csábítani az üzletbe. Csak egy ötlet kellene hozzá. Egy frappáns szöveg, ami egyedivé teszi a helyet...
Arra eszmélek, hogy ott áll a pult előtt, a tányérral.
-Hogyan kérem? - Nézek rá megdöbbenve- Dehogy! A vendégeink nálunk sosem mosogatnak!- nevetek rá, és kiveszem a kezéből a tányért. Na persze! Majd mosogat! Majd ha piros hó esik! Megcsóválom a fejem. Először takarítani akar, aztán mosogatni. talán munkát keres?
Aztán eszembe jut valami.
-Ha nem haragszik, valamiben viszont tudna segíteni...- reménykedve nézek rá. Amit kérni készülök, nem nehéz, és ő okos lánynak látszik, talán ad egy jó ötletet.- Mit mondana a barátainak erről a helyről?
Egy szlogenre lenne szükség, amiről bárki ránk ismer, ha egyszer már betért ide... Vagy ha még nem, ennek hallatán akarna... Próba, szerencse...

Magára hagyom a pitékkel meg a kávéval, amíg én felteszem az újabb adag feketét. Kávéból sosem elég. Itt folyamatosan lehetne főzni. Elkészülök, a vendégeket bámulom, és néha őt... Mosolyognom kell tőle.
Van egy dallam, semmit nem értek belőle, valami fura nyelven énekelnek benne, de ugyanezt a hatást érte el bennem, mint ez a lány. Dúdolgatom:
https://www.youtube.com/watch?v=JeQR-xyRR7U
Meglep, amikor megjelenik a pultnál, és -ugyan szinte suttogva, de- felajánlja, hogy elmosogat. Na ezt azért már mégse! Ebből már nem eszik (ha már a pitét megette)! Inkább feladatot adok neki, hátha valami okos ötlet pattan ki a fejéből, az okos buksijából.
Bár előbb letörtnek látszik, amikor nem engedem mosogatni, aztán mégis felcsillan a szeme, ahogy a kérdésemen gondolkodik egy kicsit.
-Pitemennyország? - nézek rá nevetve. Ízlelgetem a szót. Majd megmondom Stephnek, kíváncsi vagyok az ő véleményére is.
-Tudod, igazából egy szlogenre gondoltam, egy mondatra, amit bárki mondhat bárkinek, fülbemászó, frappáns ... vagy valami ilyesmi...- remélem, nem veszem el a kedvét. amit mondott nem rossz, sőt... Nagyon édes, nagyon aranyos... (éppen olyan, mint amilyen ő), de mi nem csak pitét árulunk... A helyre kellene valami jót kitalálni!
Aztán oldalra hajlított fejjel kérdezi, hogy kaphatna-e állást...
- Ebben nem én vagyok az illetékes, de szólok a főnöknek és megbeszélik... Jó?- kacsintok a lányra. -De valamit el kell árulnia: miben volt eddig alkalmatlan? -ugyanolyan halkan beszélek hozzá, ahogy ő tette az imént. Közelebb is hajolok, így megérzem az eper illatát a haján, a bőrén (?). Ha rajtam múlna, alkalmaznám. Nem is kérdés. Most azonnal.

A kedves kis napsugaras lányt nem hagyom mosogatni, még ha ezzel le is törlöm a mosolyt az arcáról. De azt is csak egy időre. Feladatot adok neki, amitől megint jókedve lesz, aztán megint elkomorul. Átgondolom... Lehet, hogy nem is Napsugárnak kellene becéznem, hanem Tavaszi Égboltnak?
Nekem nagyon tetszik ez a lány. Finom az illata is. Nem kihívó. Sokkal inkább gyümölcsös... Eper. Egyértelműen eper illata van. És csak akkor éreztem, amikor közelebb hajoltam hozzá.
Mielőtt azonban szólnék Stephenek, meg kell tudnom, mivel foglalkozott eddig, miért érzi, hogy alkalmatlan bármire is. Ránézésre nem tartom ügyetlennek. Inkább az a benyomásom, mindenkinek meg akar felelni. Rögtön, elsőre. Az biztos, hogy könnyen lelkesedik. Nekünk kell a mosolygós és lelkes munkaerő!
Ahogy sorolni kezdi, mi mindennel foglalkozott, egyre nagyobbra nyílik a szemem. Oké, a nők nagy része nem ismeri ki magát a térképen. Nem lesz futár. De ki alkalmazna egy ilyen kislányt benzinkutasnak? Őrület, mik vannak!
-Koronahercegnő?- pislogok párat, fingom nincs, mi az, biztos valami csajos dolog. De ő meg sem áll, csak sorolja tovább...
Én egyszer voltam Mikulás, a kórházban a gyermekosztályra mentem be ebben a jelmezben, aztán átkoztam magam, mert úgy égetett a vatta, meg a sok gönc, hogy egész este nem bírtam aludni a kimart bőröm miatt. Viszont a gyerekeknek tetszett. És ha visszagondolok... A sok mosolygós arc miatt mégiscsak megérte.
- Pincérnő? Valóban? - csodálkozom, hogy nem ezzel kezdte. Ez nagyon klassz hír!- Ha most van egy kis ideje...- kérdőn nézek rá.
- Csak üljön vissza a helyére, máris szólok a főnöknek...- nevetve nézek rá- De ha javasolhatok valamit... Kezdje rögtön ezzel, oké? Pincérkedett, és azért kellett eljönnie, mert lakhelyet váltott. A többiről egy szót se!- kacsintok rá.
Édes ez a lány, de túl őszinte. Az az érzésem, egy picit csiszolnom kell rajta, de ha Steph felveszi, én leszek a legboldogabb ember a Földön. Mármint ami a munkahelyemet illeti.

Hamarosan kiderül, hogy új szimpátiámnak munka kell, de nagyon gyorsan. Nem kérdem, miért... Inkább arról kérdezem, mivel foglalkozott eddig, mihez ért. Meglepetésemre és legnagyobb örömömre pincérlány is volt (sok egyéb más mellett, felsorolni sem tudom).
Látom az alagút végén a fényt. Ha Steph felveszi, két legyet ütünk egy csapásra: ez a lány munkát kap, az én munkatársam lesz, és ezzel egyidejűleg nekem felszabadul némi időm, amit Domira fordíthatok. Remek volna!
A pici lány is elmosolyodik, és megint felragyog a nap... Miközben továbbra is zuhog az eső. Soha esőnek nem örültem még ennyire. Ő viszont megint kétségbeesik, ahogy végignéz magán.
-Ne izguljon már annyit. Nagyon csinos. Nem tehet róla, hogy elkapta a zuhé. - Amúgy sincs miért aggódnia. A ruhái modernek, tiszták. Talán kissé vizesek, de ez ebben az időben... normális jelenség.
Adok neki egy apró tanácsot, és úgy figyel a szavaimra, mintha most mondanám meg a lottó nyerőszámait. Bár azt is tudnám! Egy csapásra megváltozna az életem. És másoknak is, a környezetemben... Kifejezetten aranyos, ahogy reagál. És már megy is a box felé, ahová korábban bevackolta magát.
Éppen nincs vendég, így bemegyek a főnökhöz, és szólok neki, hogy állásügyben keresi egy csinos leányzó. Nem sokan kapkodnak a felszolgálói állás után, így Steph is megörül, mindjárt fel is áll az asztaltól. Odakísérem a lányhoz, aki meglátva minket felpattan. Remeg a keze, ahogy bemutatkozik.
Próbálom elkapni a tekintetét, és amikor rám néz, én csak egy mosoly jelet rajzolok az arcomra. Kell az a mosoly! Ha Stephen meglátja, rögtön elolvad. Mert olyan a szíve, mint a vaj. Hüvelykujjam felfelé tartva mosolygok rá a lányra, aztán otthagyom őket. Egy perc múlva térek vissza, friss kávét szolgálva fel nekik. Így már minden rendben lesz... Remélem...

Amikor kiderül, hogy ez a tüneményes, fiatal lány munkát keres, több szempontból is örömtáncot jár a lelkem. Ha kívánhatnék magamnak munkatársat, csakis olyan ember jöhetne szóba, akinek van kisugárzása. Ennek a lánynak van. Nem is akármilyen. Az embernek jókedve lesz, ha meglátja a mosolyát.
Ezért is javaslom neki, hogy mosolyogjon, amikor Stephennel odamegyünk hozzá. A főnököm remek ember, és bízom abban, hogy neki is pozitív benyomásai lesznek erről a lányról. Bár Stephnek is fontos, hogy kik dolgoznak nála, az utóbbi időben már kicsit kétségbeesettnek tűnt, amikor kénytelen volt megváltoztatni a beosztást az emberhiány miatt.
Egy kávéval kedveskedem nekik, ezzel is segítve az ellazulást, a pozitív ráhangolódást. Steph kávéfüggő. Akármilyen morcos, egy igazán jó kávéval meg lehet lágyítani a szívét. Szóval bedobom magam, hátha ezzel a lány ügyét is sínre teszem. De már a mozdulatain látom, hogy lekenyerezte a lány. Teljesen el van lazulva, barátságosan beszélget, mosolyog...
Nem is zavarom őket. Csak percek múlva, amikor Stephen visszamegy az irodába, lépek vissza a lányhoz. Rögtön felpattan és kérdést szegez nekem.
- Mit mondott? - kérdezek vissza. Megpróbálom utánozni a hangját és így folytatom: - "Adja meg a számát, és értesíteni fogjuk" vagy... "Érdeklődjön a jövő héten?"
Bár már tudom a választ, mert Steph mosolyogva ment be az irodába. Nem tudom, miért csinálja mégis ezt. Ha már eldöntött valamit, miért ítéli izgalomra a jelölteket?

SoRa és Steph beszélgetése -megítélésem szerint- remekül alakul. SoRa kedves hangja néha eljut hozzám, Steph olykor felnevet. Tetszik neki a lány. Tudtam én! És ahogy elmegy mellettem, feltartja a hüvelykujját, ami egyértelmű jelzés. SoRa-hoz megyek vissza, és látom az arcán azt a különleges mosolyt. Viccelek vele egy kicsit, Steph hangját utánozom, és SoRa végre magától is elmondja, azt hiszi, felvették. Érdemes volt megpróbálni, mert ez a lány meseszép, amikor boldog!
És máris aktivizálja magát. Legalábbis szeretné.
- Kérem..., tegye ezeket le. Előbb még más dolgunk van- kiveszem a kezéből a csészéket és a szemeibe nézek.- Munkatársak között nem szokás a magázódás, kisasszony. Szóval... Tegeződhetnénk?- Mosolyogva nézek rá.
Munkakedvvel nem lesz gond, azt már látom. Csak úgy buzog benne a tettvágy. Máris összegumizza a haját, mintha máris el akarná kezdeni a ténykedést.
-Lassabban, nyugalom. Te is tudod, hogy míg nincs szerződésed, nem nyúlhatsz semmihez. Bármikor jöhet ellenőrzés, ne akard, hogy bezárjon a hely, mielőtt valóban elkezdhetted volna a munkát. - mulatok azon, milyen lelkes.
Nem bánom, hogy itt van. Engem nem zavar. Figyelhet, beszélgethetünk, kérdéseket tehet fel... De nem engedem, hogy bármit is csináljon. Valóban megüthetnénk a bokánkat.
- Ha vannak kérdéseid...- felvonom a szemöldököm. Itt az idő, kérdezzen, amit csak akar. Hamarosan kezdődik a délutáni műszakom, akkor futárkodni fogok... Az időt ki kell használnia.

Igazán örülök, hogy új munkatársam lesz. Egyrészt, az utóbbi hónapokban kissé túlvállaltam magam, az állandó hosszú műszakok miatt már azt a kis időt sem tudom alvással tölteni, ami adatik, és gyakran érzem magam kimerültnek. Másrészt... szeretnék többet lenni a fiammal. Most éppen abban a korszakban van, amikor igazán jópofa, a dackorszakot már kinőtte, könnyű vele szót érteni, minden zöldségben benne van, a huncutságokban is partner. Azt remélem, a kapcsolatunk ilyen szoros marad, vagy csak szorosabb lesz, még akkor is, ha nem minden alakul úgy az anyjával, ahogy szeretném.
So Ra túlbuzgó, úgy kell lelőni, mert rosszabb, mint a Duracell-Nyuszi. Pörög. Nem lesz ezzel baj, de most még nem lehet...
- És akkor mivel koccintunk? - kacsintok rá. Mindenképpen megkeressük rá a megfelelő alkalmat, de addig is megelőlegezzük egymásnak a tegezést.
Végre lenyugszik, leül a csinos kis fenekére, és csak figyel. Teszek-veszek, csinálom a dolgom, közben lehetőséget adva neki, hogy kérdezzen. de ez eleve rossz ötlet. Úgyis alkva ismerjük meg majd egymást, ami annyit jelent, hogy bejön, belecsöppen a napi rutinba, és menet közben sajátítja majd el a dolgokat. Most mi okosat is mondhatnék neki a pult mögül? Csupa unalmas dolgot. Elriasztani meg nem akarom.
- Ne viccelj, a leendő munkahelyed vendége voltál- mondom neki nevetve. Na, ezért mennék én tönkre, ha enyém lenne a hely. Olyan sok vendégem lenne, hogy veszteséges lenne az üzlet. Ezt is tanulni kell...
Egy idő után fészkelődni kezd, összepakol, de mielőtt elmenne, még egyszer a lelkemre köti, hogy találjak ki neki valami feladatot hétfőig. Ne felejtettem el még a szlogent, ha abban ki tudna valamit találni... Az nagy segítség lenne. De azt már mondtam neki, korábban. Remélem, nem felejtette el.
Így csak szórakozottan intek utána, amikor kiviharzik az ajtón. S bár a nap folyamán még néhányszor eszembe jut a lány, mindig az adott feladatnak szentelem magam. Szerencsére sok a vendég, délután pedig sok a rendelés, nem érek rá unatkozni.

//Köszönöm a játékot! Időnként hivatkozni fogok rád, ill. bevonlak majd a játékaimba, ugye, nem bánod? //