Amióta Lio újra megjelent az életemben, kissé felpörgetett. Állandóan valami programot csinál, ahová engem is magával cipel. Kezdetben nehezebben alkalmazkodtam hozzá, még lefárasztott a meló, meg az új szerep, amit bevállaltam, de hülyét csak nem csinálok magamból, és a fiam mindennél előbbre való, úgyhogy bizonyos kérdésekben nem engedtem a huszonegyből.
Nem tudom, hogy csinálta, erre elintézte nekem, hogy a hosszú műszakjaimat más vigye helyettem (dupla lóvé, ha igaz a pletyka), így kétszer a héten rövidült a műszakom, és akkor mindig megyünk valahova. Ma különösen rövid a napom, megint egy szombati beugró helyett engedik el a délutánom, és Lio telefonált, hogy valami meglepetése van, ne csináljak programot, jön értem.
Bevágódom a kocsiba, ahogy a pizzázó elé ér, és már robogunk is. Fel van pörögve, csak úgy, mint szokott. Fura vigyor van az ajkán, amikor rá merek kérdezni, hova is megyünk.
- Megint valami rosszban sántikálsz, Haverom- mondom neki, kissé fejcsóválva, de igazából élvezem, hogy ennyire különbözünk. Míg én halk vagyok és nyugodt, addig ő harsány és nem fél nekiugrani senkinek. Élvezi az életet, minden percét kiélvezi, én meg ámulva nézem, hogy így is lehet. Bár közben tudom, hogy ez nem nekem való...
Beavat a terveibe, de úgy érzem, valamit elhallgat. Ahogy őt ismerem, kizárt, hogy csak nézők leszünk azon a pályán, ahova visz.
Vadul vezet, de ő már csak ilyen, sosem tudta féken tartani a lendületét. Már a gördeszkánál is ez volt a baj. Mindent ki akart próbálni, és mindent sokkal gyorsabb tempóban csinált, mint mások. A száguldással nincs bajom, imádom a sebességet, de amikor beletapos a fékbe, kissé gyorsabban kezd verni a szívem. Éppen csak nem ütjük el a fickót, aki minden bizonnyal ránk vár.
Ő meg csak lazán kacsint, naná, hogy szándékosan állt meg így, nagyon vagány, de ki miatt vág fel? Én már ismerem, nekem nem kell a színdarab! A pálya mellett egy másik fickó, tűzpiros mocival feszít.
Éppen csak odaveti nekem, hogy nézzem meg az ő gépét, már száll is ki a kocsiból, és üdvözli azt az alakot, aki szélesen vigyorog rá. Valahogy úgy tűnik, az egészet előre kitervelte, esélyt sem ad, hogy tiltakozzak, pedig már jól tudom, mire készül.
- A fenébe, Lio...- dünnyögöm magam elé- Remélem, tudod, mit csinálsz?
Kissé szorongva szállok ki a kocsiból, figyelem Liot, de nem akarom a hülyeségeimmel zaklatni. Nagy fiú már, nem csicska 16, nem vagyok az apja... És mégis szorongok érte.
Lio marha nyugodt, eszméletlen vagány, nem is csodálkozom, hogy döglenek utána a csajok. Ezt nem lehet tanulni, ez zsigerből jön, ő így született. Valószínűleg akkor sem üvöltött, hanem lazán bigyesztette a száját, aztán az szülész-orvosra kacsintott: "No, faszfej, megjöttem, most mi van?"
Vacakol a bukóval, én meg összevont szemöldökkel nézek rá. Basszus, hogyan lehetséges, hogy ennyi év után is szavak nélkül beszélgetünk? Ahogy rám nézett, mintha azt mondta volna: "Picsába ezzel a szarral", én meg annyit üzentem vissza: " Na csak tedd fel, mert még elindulni sem engedlek"! Kurva jó ez a barátság.
-Köpd ki a rágód, aztán zúzzál!- nekivetem a vállam, csakúgy, mint régen, és közben a szemét keresem. Megint szavak nélkül üzenek neki: "Vigyázz magadra baromarcú, mert ha buksz, én agyonverlek!"
Aztán küldök neki egy mosolyt, bizalmam jeléül. Fura görcs van a gyomromban, de ezt betudom az izgalomnak. Figyelem az alakot, aki várja a rajtnál, én pedig a kocsi mellé húzódom, onnan figyelem az eseményeket.

Mint mindig, most is valami rosszban sántikál, de csak olyan csibészesen rosszban, ahogy tőle megszokhattam. Valamiben nagyon töri a fejét, állandóan sustorog valakivel, újabban Steph-fel és a fiúkkal is, de persze, senki nem mond semmit. Én meg az egészet arra kenem, hogy több lett a szabadidőm, talán lezsírozta a fiúkkal, hogy vigyék el egy-egy műszakomat helyettem.
Mert szabadidőm több van, mióta velem lakik. Élvezem az együtt töltött időt, mert nem csak melóval meg alvással telik, hanem itt van ő, aki állandó programokat gyárt nekem. Persze, nem feledkezhetem meg Domiról sem, a közös suliba járások teszik szebbé a reggelt. Imádok minden percet, amit vele tölthetek.
Liot is próbáltam rávenni már, hogy jöjjön velünk egyszer-egyszer, de általában ő sokáig alszik, hisz éjjel lumpol, és aludni is szeret. Mindenesetre jól meg vagyunk kettesben, egyenlőre nem volt vita köztünk, és azt hiszem, ezek után sem lesz.
Új program megint, rejtélyesnek tűnő üzenet, mikor hol legyek, ill. hol vesz fel. A kocsiban szórakoztató, könnyed diskurzus, még mindig titokzatoskodó utalások, a fene se érti, miért csinálja ezt. Lazítok, ahogy kéri, rá bízom magam, mint már annyiszor...
A versenypálya felcsigáz, imádom a sebességet, imádom nézni, ahogy a lóerők összecsapnak. Későn fogom fel, hogy Lio is versenyez, nem tudom megállítani, nem is hagy rá időt.
Megkörnyékez az egyik "haverja", de a pénzem sosem költeném ilyesmire, még akkor sem, ha biztos lennék a befutóban. Lio is csak a szemével int, megerősítve az elhatározásomban, a pasas meg leszáll rólam.
Lio kicsit paroláznak a másik sráccal, akivel megküzdeni készül, az egész valami erőfitogtatásnak tűnik az összecsapás előtt -szegény srác elég bunkó-, azt sem értem, Lio miért ilyennel kezd, de az előbbi mondata még a fülembe cseng. Pénz... a pénze miatt. Bár mondhatnám, hogy engem nem érdekel az új kocsi, nekem fontosabb a barátsága, seggfejekkel ne kössön üzletet. Az egésztől valahogy borsózik a hátam, de még azt gondolom, az izgalom hatása alatt vagyok.
Lio laza, írtó magabiztosnak tűnik. A gépe gyönyörű, csillogó fekete, éppen olyan, mintha most gurult volna le a gyártósorról. Lio nagyon menő rajta, és érzem, hogy tudja, mit csinál, ez a moci az övé, ismeri, mint a tenyerét. Szótlanul váltunk üzeneteket, aztán csak felveszi azt a sisakot, de a hülye rágót nem köpi ki, pedig erre kértem...
Elrajtolnak, és agyamban az a mosoly él, amit Lio küld felém, az a magabiztos, csibészes mosoly, amit a napokban már oly sokszor láttam, és amiért úgy szeretem... (többek között) . Régen láttam már azelőtt így mosolyogni, és reménykedtem, most, hogy együtt vagyunk újra, az életünk szebb is lehet. Együtt, egymásért.
Elrajtolnak, én meg felüvöltök, mert Lio hatalmas sebességgel lő ki. Zakatol a szívem, és teli vagyok örömmel, mert eddig minden Lio tervei szerint alakul. Már csak egy kanyar van, azon túl ott a cél... Ahogy Lio mondta: gazdagok leszünk... De akkor elromlik valami.
Lio nagy sebességgel halad a kanyar felé, és tetemes előnyre tesz szert. Lassítania kell, és rávezetni a motort az ívre... De velami nem stimmel.
-Lassíts, Haverom...- szugerálom a messzességbe, és kezeim a fejemhez kapom, tarkómon kulcsolom össze. Minden erőmmel szorítok neki, mintha én is befolyásolhatnám vasparipája mozgását. Minden gyorsan történik... Már akkor látom, hogy baj van, amikor ráfordul a kanyarra, de nem akarom elhinni, nem hiszem el... Csak amikor már repül.
Mintha álomból ébrednék, pattanok a kocsiba, üvöltök a srácnak:
-Azonnal hívjatok mentőt!
Szerncsére, a kulcs az indítóban maradt, pöccre indul, én meg száguldok a haverom felé. Perceknek, óráknak tűnik, míg oda érek, a motort járni hagyom, úgy ugrok ki belőle, és üvöltök a srácnak, aki már Lio mellé térdelt. Becsületére legyen mondva, legalább megállt és segíteni próbál.
-Hozzá ne érj!- fröcsögök rá, ahogy Lio fejéhez nyúl. Egyetlen rossz mozdulat és Lionak annyi.
Az utolsó lépéseket futva teszem meg, Lio mellé vetem magam, és közben lázasan pörög az agyam. Keringés, légzés... Lio lába furcs szögben kicsavarodva, félig a teste alatt, kezei szétterülve, bukóval fedett feje a betonon... Az első Hál'Istennek, mert felvette "azt a szart"...
A pulzusa után tapogatok, miközben az arcába hajolok. A szeme csukva, és arca rezzenéstelen. Nem hallom a légzési hangot, nem érzem a bőrömön a kiengedett lélegzetet és nem látom, hogy emelkedne a mellkasa. Pulzusa szapora és gyér, de legalább a szíve ver, él! Újabb köszönet Istennek.
- Segítened kell!- mondom a srácnak, aki csak áll most, mint egy szobor, és majdnem siránkozik. Ő nem ezt akarta...
-Csináltál már ilyet? - kérdezem tőle, de csak rázza a fejét. -Hol az a mentő? - Nézek egy pillanatra vissza, de nem késlekedhetünk, a bukót le kell venni, mert Lio nem lélegzik. Egy pillanatra eszembe jut a rágó, és fingom nincs, kiköpte -e.
-Basszus, Lio, fel ne merd adni, mert agyonverlek!- nyöszörgöm, de aztán összeszedem magam., és elmagyarázom, mit is kell tennie a segítőmnek. Most először látom értelmét, hogy ezt annyiszor gyakoroltatták velünk az elsősegély tanfolyamon. Viszonylag gyorsan tudjuk megszabadítani Liot a bukótól.
Óvatosan nyitom ki a száját, a rágót keresve, lehet, hogy csak az csúszott le és zárja el a légutat. Nem látok semmit. Nem érdekel, hogy hogy néz ki, szájára tapasztom a szám, és befújom a levegőt, miközben befogom az orrát. Emelkedik a mellkas, a levegő jó helyre megy, a légút szabad, folytatom hát.
Távolról szirénaszó hallatszik, és nagyon remélem, hogy ide tart. Folyamatosan lélegeztetem a barátomat, időnként ellenőrizve a pulzusát. Rossz pénz nem vész el, a szíve nem adta fel, így reménykedem, hogy minden jóra fordul...

Lio mintha pótolni akarna valamit, -pedig mondtam már neki, hogy erre semmi szükség, hiszen mostantól újra elválaszthatatlanok lehetünk (nekem ez lenne a legnagyobb ajándék)- állandóan programokat szervez, szinte megállás nélkül megyünk valahova. Nem mintha bánnám, élvezem a vele töltött időt. Kicsit visszarepülünk a múltba, múltbéli önmagunkhoz, és ez inkább rá van jó hatással, ahogy látom.
Homlokán a ráncok kisimultabbak, mintha a kedve is jobb lenne, a mosolya is nyíltabb, őszintébb. Időnként kedvem volna megölelni, de szerinte ez nyálas, úgyhogy csak nézem, ahogy tevékenykedik a lakásban. Ha rajtakap, akkor meg csak annyival rázom le: "Elbambultam".
Ez a motorpályás kitérő is izgalmasnak tűnik, de igazából csak akkor esik le a tantusz, amikor már maga is bevallja, mire készül. Nagyfiú már ő, nem kéne aggódnom, de én mindig parásabb voltam nála, ezért izgulok.
A baleset miatt adrenalin árad a vérembe, gyorsan cselekszem, és perceken belül mellette vagyok. A tanfolyamon tanultakat alkalmazom. A srác, akivel Lio versenyzett, hajlandó segíteni, talán érzi, hogy tudom, mit csinálok.
Mire a mentő odaér, Lio már spontán lélegzik, bár még mindig eszméletlen. A nyelve kissé duzzadt, talán rá harapott, de ez lenne most a legkisebb baja. És míg a mentős megkérdezi, mi is történt pontosan, én Lio fejét tartom, hogy véletlenül se mozdulhasson el, ha netán nyakát törte....
Figyelem, ahogy megvizsgálja az orvos, közben elmondom neki, hogy a bukót mi vettük le, ketten, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Végigtapogatja a gerincét, a tagjait, és biztonságból (ahogy mondta) nyakmerevítőt tesz rá. Aztán egy matracszerű ágba teszik, óvatosan mozdítva meg, 3-as tálca fogással, még ezt is felismerem.
Lionak megy a szíve és lélegzik, ezért nagyon hálás vagyok és újabb imákat mondok a felépüléséért. Nem, allergiáról nem tudok. Gyerekkorunkban kaptunk néha Tetanuszt, az biztos. Nem engedik, hogy beszálljak a mentőbe, ezért Lio kocsijával megyek a városi kórházba, mert fogalmam se volt, Lionak van-e biztosítása. Ott viszont ellátják, hiszen elsősegélyről van szó. A többi most ráér, a legfontosabb, hogy biztonságban legyen. A srácnak még megköszönöm, hogy segített, de már ott sem lennék, amikor eszembe jut a motor.
-El tudod szállásolni néhány napra?- bökök rá a mocira, és amikor bólint, megnyugszom. Lio így biztosan megtalálja.
Száguldok a mentő után, mely szirénázva indul el némi vesztegelés után (mint később kiderült, ekkor szúrtak neki branült, kapott fájdalomcsillapítót és infúziót. Legközelebb már csak jóval később láthatom, és az már egy másik élet kezdete...