Mennyi idő, amíg az ember túlteszi magát egy szerelmen? Az a baj, hogy ezen a téren semmi tapasztalatom nincs, ha meg anyámat veszem példának, akkor bele fogok őrülni ebbe. Igaz nekem szerencsém van, mert Iz "csak" szakított, és nem esett semmi baja. Sőt, pár napja még az is kiderült, hogy tudunk egymással normálisan is beszélgetni. Igaz nem volt hosszú a csevej, de legalább jó a bringám. És... és nincs semmi. Szerettem volna vele többet beszélni, de persze lelépett. Mégpedig pont úgy, ahogy jött, mint a szélvész. Mire észbekaptam nem volt sehol sem. Ha pedig erre gondolok, igazat kéne adnom neki, hogy az ő pörgős személyisége, az én kiszámított, átgondolt, megfontolt, eltervezett... világomhoz nem illik. Viszont az anyámmal töltött több órás szerelmesfilm nézés, ha másra nem is, arra jó volt, hogy tudjam, ha az ember szerelmes, akkor nem gondolkozik reálisan. Már pedig egyértelmű, hogy amióta elcsavarta a fejem - mert egyértelműen ez történt - teljesen kifordultam önmagamból. Igyekszem persze leplezni, de néha az az érzésem, hogy ő átlát rajtam...
Visszatérve. A pár nappal ezelőtti találkozó, és a tény, hogy talán normálisan is beszélgethettünk volna, ha nem jön az az átkozott telefon neki, egészen felkavart. És ez egyenesen szörnyű. Már csak azért is, mert végre sikerült volna egész jól kivernem őt a fejemből, erre megint vele álmodom éjjelente, és ne akarjátok tudni, hogy mit csinál az álmaimban.
Pont ezért úgy döntöttem ideje tenni valamit. Addig oké, hogy találkoznom kell vele, és elérnem, hogy az ő meg én újra mi legyen... inkább a hogyan kérdés. Bár nyilván nagyon vagány lenne felhívni, és azt mondani, hogy: Izzie, ide hozzám... De hát nem kutya... max kanári. Ha a ruhatárát nézem, akkor legalábbis biztos. Lehet vennem kéne inkább egy papagájt vagy hasonlót. Megtanítani neki pár mondatot, és nem foglalkozni többet a nőkkel. Bár engem csak egy érdekel...
A nagyszerű tervem - ami még szerintem is katasztrófa... - , elmenni a koliba, valami gagyi ürüggyel, és elérni, hogy dumáljunk. Igen, tényleg ennyit sikerült kitalálnom. Nem vagy kreatív... Az ürügy a táskámban, a táska a vállamon, és már a koli előtt lakatolom le a biciklimet. Próbálok nem ideges lenni. Ha ideges vagyok rögtön átlát rajtam, mellesleg, sosem vagyok ideges, de most mégis furcsán bizsereg a gyomrom.
Ráfogom, hogy éhes vagyok, és felbaktatok a megfelelő emeletre, és bekopogok, közben meg imádkozom, hogy Bree ne legyen itthon, hogy Izzie nyisson ajtót, hogy bevegye a...
- Szia Iz, Bree itt van? Beszélnem kell vele.
A feje fölött benézek, mintha tényleg a másik lányt keresném, látszólag nincs itt, én meg elégedett vagyok, mert a hangom teljesen normális: érzelem mentes, mintha tökre nem érdekelne, hogy ő nyitott ajtót, pedig de. Ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerintem kell, akkor még hála imát is rebegek majd. Talán.

A tervem tökéletes. Na jó nem. De mint már mondtam, nem tudok jobbat kitalálni, és eddig működik. Persze gáz lenne, ha a koleszig eljutás bonyolultnak bizonyulna, de kellenek az ilyen apró megerősítések, hogy eddig jól vagyok. A HÖK-ből szerványoltam egy kupac papírt, amit... hát nem tudom mi volt, mert nem néztem meg. Nem rám vall az ilyen felelőtlen lépés, de mivel valójában egy percig nem tevezek Breevel beszélni ezért nem is tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy mit viszek magammal.
Lépcsőn fel. Csak nyugodtan. Pedig kedvem lenne futni, mert... szánalmas, de látni akarom. Pedig látom elég gyakran, de az nem olyan. És mint mondtam, a legutóbb az a pár perc kettesben teljesen felkavart. Nyilván csak engem, máskülönben nem hagyott volna ott. De mindegy. Gondoltam rá, hogy felhívom, hogy megmutatom, hogyan csinál a tejszelet - mert igen, rosszabb pillanataimban ilyesmi is eszembe jutott - de ezt azért gyorsan kivertem a fejemből, van nekem büszkeségem, és nem fogom lejebb adni egyetlen nő miatt sem.
Felérek, az ajtó előtt még sóhajtok egyet, felkészülök lélekben, ellenőrzöm, hogy jól nézek ki - de hát én mindig. Nem, nem arra gondolok, hogy jó képű vagyok, hanem hogy tökéletesen áll a ruhám, és nincs rajtam, még véletlenül sem pillangós póló. Aztán kopogok.
Az ajtó egész hamar nyílik ki, és a vörös hajt meglátva, rögtön be is kukkantok, hogy továbbra is a terv szerint, haladok-e. Breenek semmi nyoma. Tökkéletes.
Egésze addig, amíg meg nem érzem az illatát, amíg le nem pillantok a meztelen vállaira. Meztelen... vállak... Nyelek egyet. Ezzel nem számoltam.
Belépek és becsukom magam mögött az ajtót, és rohadtul nem érdekel, ha most lebukom. Hogy gondolta, hogy törölközőben nyit ajtót? És mi van, ha valaki más jött volna? És miért bámulom még mindig? Nem hiszem el, hogy még mindig ilyen hatással van rám...
- Öhm... Szia...
Ezt én mondtam? Komolyan? Le kellett volna tépnem róla azt a törölközőt és ledönteni az ágyra. Ehelyett köszöntem... A tervemnek, ezennel lőttek. Meg fog enni. Tuti mondd valami olyat, amitől hülyén érzem majd magam. De akkor visszavágok. Vissza én...

Tudom, hogy nincs itt észrevettem. Ez volt az első, amire figyelni akartam, semi más. Szóval a megjegyzésem érdekel, főleg mert az alulöltözöttségén akad meg a tekintetem. Vajon tudta, hogy jövök, vagy az élet szeret szívatni? Nyilván az utóbbi, mert az már többször bebizonyosodott, bár Izzieből is kinézek bármit. A fene vigye el, hogy túl sokáig bámulom. De legalább ki tudok nyögni pár szót. Feltéve, hogy az "öhm" szónak nyilvánítható. Azt hiszem ezt a nyelvészek egy része erősen vitatná, de momentán totál hidegen hagy a nyelvészet, ellentétben az előttem álló nővel, mert ő meg mindent csinál, csak nem hagy hidegen, pedig a fordított eset jobb lenne. Mármint, ha a nyelvészet hozna annyira lázba, mint Isabella.
Üljek le... Ez egy jó ötlet... Mert állok, nem ott még nem... De ha nem öltözik fe?! De felfog. Leülök, ahova mutatja, és körbe nézek. Jééé... itt rend van. Mármint, szerintem még mindig elég nagy a kupi, de ahhoz képest, amire emlékszem sokkal jobb. A szoba bámulás, meg azért is hasznos, mert addig sem őt nézem. Mondjuk, már megint hozzám szól, szóval kénytelen vagyok ránézni, és végre mondani is valamit. Tudom az eredeti terv is az volt, hogy jövök és dumálunk, de most már ez nem tűnik annyira jó ötletnek.
- Persze...
Persze... bár nekem az is jó, ha csak leveszed és... megrázom a fejem, és örülök, hogy már kiment, és nem látott. Te jó ég. Nagylevegő, szem becsuk, levegő kifúj. Leveszem a táskámat és a földre teszem, aztán eldőlök az ágyon. Olyan ismerős, és mégis idegen. Érzem az illatát, de keveredik valami mással... Gondolom Breejével. Nagyon remélem, hogy az övével.
Most hogy belegondolok, hiányzik az a pár itt töltött éjszaka. Legtöbbször nálam voltunk, mert nem voltam hajlandó ide jönni, abba a kupiba, ami itt uralkodott, de most hogy újra itt vagyok - és nem olyan kupis - be kell látnom, hogy jó volt idejönni, és még mindig jó lenne.
Miért ilyen nehéz ez? És mit fogok mondani ha, visszajön? Idefelé olyan jól elterveztem mindent, de most teljesen kizökkentet. Nem tudom.
Mi lenne ha egyszerűen csak nem foglakoznék semmilve, ha nem gondolkodnék tovább, és csak szépen elaludnék? Felkeltene, hogy hazaküldjön? Gondolom. De mindegy, azt hiszem nyílik az ajtó. Csak másodpercek kérdése és itt lesz. De én addig egész biztosan fekve maradok.

700*.*

Szerencsére kimegy a szobából, így van egy kis időm megnyugodni. Amúgy sem normális dolog, hogy ideges vagyok. Vagyis, de. De nem ez a fajta idegesség a jellemző rám. Én inkább a mérges-veszekedős, típus vagyok - főleg mostanában. Mert volt egy lepereg korszakom is, de az véget ért, amikor megismeretem Izziet. Vele egyszerűen élvezetes volt a veszekedés is. Lehet most is ezt kéne... kritizálni valamit a szobában, a ruháján...akármit, amivel magamra haragítom, hogy aztán kiakadjon, hogy kiabáljon. Szép amikor kipirul az arca a méregtől.
Na de én most nem akarok gondolkodni, még akkor sem, ha az ágyán fekszem, és az ő illatát szívom be. Egyszerűen csak... Nem is tudom. Szeretnék megszünni gondolkozni. Akkor nem görcsölnék ennyit, pedig én állítólag nem is hozzá jöttem. Ha ennyire szánalmasan viselkedem hamar le fogok bukni.
Nyílik az ajtó, és hallom a lépteit. Előttem meg felrémlik egy kép, ahogy reggel az én fürdőszobámból kerül elő, tökéletesen... Régi szép idők. Ha nem szólal meg, egész biztsan tovább kalandozok gondolatban, így viszont, kezd elkerülhetetlennek túnni, hogy beszélgessünk. Az alvást, meg nyilván nem venné be.
- Mindig.
Mert tényleg. Ha nem álmatlanul forgolódom, akkor valami olyat álmodok, ami nem a pihentető jkategóriába tartozik. Pedig régebben azért tudtam aludni, és álmodni sem álmodtam, de ez is megváltozott neki köszönhetően.
Azért még nem ülök fel, csak nyelek egyet, és emlékeztetem magam, hogy miért is jöttem.
- Bree soká ér haza?
Teszem fel a tök átlagosnak tűnő kérdésst, miközben azon agyalaok, hogyan tovább. Lehet le kéne lépnem, mielőtt még jobban leégetem magam.

Fekszem az ágyán, érzem az illatát, és meglepően jobban érzem magam tőle. Valahogy megnyugtató ez a légkör. Fura, de jobb, mint a cigi, vagy a kávé, vagy a kettő együtt. Egyszerűen biztos vagyok benne, hogy most tudnék aludni reggelig, és ébredéskor kipihintebb lennék, mint bármikor. És még hülye altató sem kéne... Amire nem vagyok ám büszke, és nem is reklámozom. Egyéként se nagyon használ. Mármint aludni azt tudok tőle, de reggelente pont olyan fáradt vagyok, mint amikor lefeküdtem, és nem érzem, hogy eltelt az a 6-8 óra. Akkor meg mi értelme van? Mondjuk annyi, hogy ennyivel kevesebbet gondolkozom felesleges dolgokon. Valahogy éjjelente mindig jönnek a vadabbnál-vadabb mi lett volna ha gondolatok. Pedig ilyen gondolataim nem voltak 16 éves korom óta...
De most jó. Most kellemes, és csak azt sajnálom, hogy nem maradok majd itt, mert nem lehet. Tudom, hogy nem, de ettől még nem könnyebb. És úgy látszik, hiábavaló a kifogás keresés is. Mert bár én próbálkozom, nem válaszol a kérdésemre, pedig még a táskámban lévő papírokat is meg tudnám mutatni, hogy nekem igenis Bree kell, de hallom a hangjából, hogy tudja, nem így van. És ez is milyen már? Csukott szemmel fekszem az ágyán, hallom ahogy beszél, és szinte látom magam előtt... Fogalmam sincs mit mondhatnék neki. Mert rengetegszer elképzeltem én ezt, de elképzelni sokkal könnyebb, mint megvalósítani. Mellesleg. Nem akarom kinyitni a szemem. Akkor szembe kéne néznem a tényekkel, meg a valósággal.
Tudom, hogy gyerekes vagyok. Nem csináltam ilyesmit... áh, mindegy, mióta. De mivel arra úgyis képtelen vagyok, hogy nomrálisan fejezzem ki az érzelmeimet, nem is próbálkozom vele.
- Unatkoztam - Jelentem ki nemes egyszerűséggel, és feljebb csúszom az ágyon, így már ha akarna sem tudna belefeküdni, bár tök mindegy. Van egy sejtésem, hogy nem akar. - Beszélgethetnénk...
Mondom végül, amikor kellemesen elhelyezkedem. Bár a lábam így is lelóg, ezek az ágyak sosem voltak elég hosszúak nekem. Mégis most kényelmes, és nem zavar. Pedig korábban mindig panaszkodtam miatta, és ez egy másik ok volt, hogy nálam, az én ágyamban aludjunk. De az már a múlt, és lényegtelen, hogy én mit szeretnék, ha ő nem szeretné.
Kinyitom a szemem, és ránézek. Jól néz ki, és jó rajta ez a póló. Akaratlanul is az jut eszembe, hogy legutóbb rajtam volt pillangós felső, és észre sem veszem, csak kicsúszik a számon:
- Cuki póló.
Nem vagyok biztos benne, hogy korábban akár csak egyszer is használtam volna ezt a szót. Elvégre annyira nem illik hozzám, de most kimondtam, és még csak észre sem veszem magam...

Fogalmam sincs, mi olyan vicces, de végülis mindegy. Szeretem ha nevet, és egészen ritka, hogy én nevettetem meg. Vagyis... nem is tudom. Igazából sokszor éreztem úgy, hogy inkább kinevet, és lehet most is ez a helyzet, de szánalmas lettem abban a pillanatban, hogy elismertem szeretem. Mert most is úgy érzem, mindegy, hogy rajtam, vagy velem nevetne-e, ha nevet... Jobb is, hogy megkérem, beszélgessünk. Kisebb az esélye annak, nem is tudom minek. Abban sem vagyok biztos, hogy jól tettem, hogy ide jöttem. Pedig eddig jó ötletnek tűnt, de most, hogy kinyitottam a szemem, és látom, nem tudom már olyan biztosan.
Nem veszem észre mit beszélek, de jó, hogy nem teszi szóvá. Követem a tekintetemmel, és a legnagyobb félelmem igazolódik be, ahogy mellém huppan. A röhej az egészben, hogy akarom, hogy közel legyen, és mégsem. De vele kapcsolatban szinte mindig mindennel így voltam. Úgy látszik, van ami nem változik. Akarom és nem is. Ez pedig teljesen megőrjít. Igaza van, nem vagyok önmagam, legalábbis nem az vagyok, akinek a többség tart, de mellette én mindenben kételkedem.
Biztos csak képzelem, hogy megcsap az illata, azt viszont, hogy megmozdul az ágy - pedig ez egy másik - nem tudom figyelmen kívül hagyni. Oldalra fordítom a fejem, de hamar meg is bánom. Túl közel van... Mégis, nagyon távol. Szép a plafon. Na jó, nem az, de inkább azt nézem, és reménykedem, a lehetetlenben, hogy nem látta, mekkorát nyeltem.
- Egyszer volt, hol nem volt... Mesélj inkább te.
Fordulok vissza felé, és remélem, hogy mondd valamit. Sosem én beszélek, én max belekötök abba, amit mondd. Nem is tudok magamtól mesélni ilyen kötetlenül, de ezt szerintem ő is tudja. Ha valami komoly témáról lenne szó, simán tartanék kiselőadást, de az érzéseimről, amiket még én sem értek, ne várja, hogy hosszas okfejtésbe kezdjek. Egy dolgot tudok: Vissza akarom őt kapni, és végre jól csinálni. A kérdés csak az, hogy hogyan?

Meglep, amit mond. Egész biztos voltam benne, hogy ő ugyanolyan könnyen táncolt ki az életemből, mint ahogy jött. Bár azt sem tudom, az elejét hogy élte meg, az biztos, hogy nekem az első itt töltött éjszaka fenekestül felforgatta az életem. Most pedig, ahogy beszél, ahogy mozog... Kezdek félni, hogy most sem lesz jobb. Főleg nem akkor, ha így mondja.
Megbabonáz... Ha akarnék se tudnék már másfelé nézni.
Kár, hogy nem mondja tovább, de furcsa mód, mosolyt csal az arcomra ezzel az egy mondattal. Én pedig... nem is értem miért válaszolok neki.
- Tizenhat éves korom óta járok pszichológushoz, de biztos vagyok benne, hogy most először mosolyogtam a terápia szó hallatán...
Fura, hogy ezt most elmondom neki. Soha senkinek nem mondtam, hogy Pap pszichológus, és engem is "kezel". Valahogy tök cikinek tartottam. De most ez sem érdekel. Én akartam vele beszélni, és bármi is legyen a vége, ettől jobban kell majd éreznem magam.
Követem a péládját és felkönyökölök én is. Így sokkal kellemesebb. Vagy nem is tudom. De erről már magyarázott valamit Pap is. Bár ez most teljesen lényegtelen. Nagyot sóhajtok, és ha már ő így kezdte, akkor azt hiszem, tudom hogy mit kell mondanom.
- Mindig van a hütőmben csirkemell, arra az esetre, ha esetleg mégis átjönnél... Persze, tudom, hogy nem jössz...
Beharapom a számat és egy pillanatra másfelé nézek, de aztán visszafordítom rá a tekintetemet.
- Úgy döntöttem kiadom a szobámat... Már van is rá érdeklődő... Vettem egy új ágyat.
Ezt mondjuk, nem akartam elmondani. De túl sok emlékem van abban a szobába, abban az ágyban vele, és azt gondolom ez az egyik oka annak, hogy nem tudok aludni. Igaz, még az új ágyat sem avattam fel. Mert bár az elhatározás már meg van, még nem bírtam elszakadni tőle. Most sem tudok. Elvégre azért jöttem, hogy hátha lemondhatom, az esetleges új lakótársamat...

Nem könnyű ezekről beszélni, de végülis túl kell rajta esni. Nem mintha, túl akarnék rajta esni. Az olyan, mintha elismerném, hogy vége. Én pedig mindent akarok, csak azt nem, hogy vége legyen. Arra pedig, hogy milyen hatással van a terápiás élményeimre, inkább nem mondok semmit. Ha azt mondanám, hogy az egész életemre pozitív hatással van, az sem hatná meg. Vagy lehet igen, de én ezt akkor sem mondom el neki. Csak egy gyenge mosolyt engedek meg magamnak. Tőlem már ez is sok. Nem igaz? Mielőtt összejöttünk szerintem mosolyogni se látott senki. Legalábbis nem így. De ez is mindegy. Az fontosabb, amit mondd.
- Nem szeretem, hogy helyettem eldöntöd ezt, és azt sem, hogy mi a jobb. Sőt még azt sem, hogy mit érdemlek. De tudom, hogy boldog voltam, és azt is tudom milyen vagy... és.... - nem azt a szót nem mondom ki. Nem tudom, mi lesz ha kimondom, de lehet megbánnám, mert nekem lenne rossz utána, amit válaszol, szóval nem - ...és a karrierem sem érdekel.
Ez persze biztos furán hangzik, de egy ideje, amióta dobott, kicsit máshogy látom a világot. Átértékeltem, hogy mi a fontos, és mi nem. Lehet őrültség, de azt képzelem, ha több időt, figyelmet szentelek neki, akkor máshogy alakultak volna köztünk a dolgok. Hogy akkor még mindig boldogok lehetnénk. És akkor ugyan kit érdeklne, hogy mivel foglalkozom? Jó nem lennék utcaseprő... de akkor lehet az idétlen tejszelet reklámoknak is tudnék örülni. Sőt biztosan.
Ez pedig reménytelenül nyálasan hangzik, nem is hiszem, hogy el tudnám így mondani, de attól még gondolnom szabad rá.
- Semmi baja, leszámítva, hogy nem vagy benne... - ezt most kimondtam? Basszus, kimondtam! Igaz, halkan, de olyan közel van, tuti hallotta! Gyorsan folytatom - De ha kiadom a szobát, és valaki beköltözik, kelleni fog még egy ágy.
A szabad kezem magam elé, (közénk?) teszem. Annyira szeretnék hozzáérni, de akkor nem tudnék megállni. Többet akarnék belőle. Mint mindig.

Egy ilyen mondatra mit lehet válaszolni? Erről miért nem írnak könyvet? Elég, ha csak szélesebben mosolygok? Mert... bár az eszem tudja, hogy nem kéne, a mellkasomban zakatoló gépezethez csak a szeret szó jut el, és ettől persze mosolyogni támad kedvem. Úgy igazán. Pedig biztosan tudom, hogy nem kéne. Nem kéne, hogy egy ilyen apró szótól jobb kedvem legyen. Főleg azért nem, mert ő nem úgy értette, ahogy én érteni szeretném. Ezt is tudom. Tudom, de az eszem, meg a szívem valahogy most nincsenek túl jó kapcsolatban, és a legrosszabb, hogy nem tudom melyiknek kéne engednem.
Persze meghallja a hülyeséget, amit nem akartam, hogy halljon, és csak arra válaszol. Nem arra, amiről igazán beszélgethetnénk. Vagy nem is tudom. Lehet az, hogy kiadom a szobát valóban nem olyan érdekes, csak nekem lenne könnyebb lényegtelen apróságokról beszélni. De ha már így alakult, akkor nem árt, ha tudja az igazat.
- Tettem, de az nem volt olyan.
Igazából sokkal több lánnyal voltam azóta, mint amennyivel valaha is akartam lenni. Nem mindegyiket vittem el magamhoz, sőt, igazából nagyon keveset, de mindez lényegtelen. Egyik sem érdeklt eléggé, nem akartam tőlük többet, csak egy éjszakát, de azok sem voltak túl emlékezetesek.
Lényegtelen, erről nem akarok többet beszélni. Sokkal fontosabb, amit csinál. Végigsimít a kezemen, én meg kérdőn pislantok rá. Nem tudom miért teszi, de nem tiltakozom. Jól esik, megborzongat. Nem, nem látványosan de én tudom, hogy megtörtént. Ha pedig ez nem lenne elég, még közelebb jön, és átölel. És akkor ő mondja, hogy már nincs köztünk semmi. Vagy nála ez a semmi? Mert akkor nekem mefelel. Ne legyen köztünk semmi, csak ez, amit most csinál. Nekem ez is elég.
Kínzás? Ez egy fura szó. Mi ebben a kínzás? Persze sejtem, hogy az, hogy ennyi, és nincs tovább, hogy nem is lesz, de nem hiszem, hogy ez kínzás. Nekem ez jó. Már épp válaszolnék, de mocorog. Megfordul, én meg, egy kicsit még közelebb csúszom.
- És, ha én akarom, hogy kínozz?
Kérdezem meg halkan, hiszen most egészen közel van, semmi szükség rá, hogy hangosabban beszéljek. Hogy ennek az egészenk mi értelme van, azt nem tudom, de önző vagyok, és szentül hiszem, hogy amíg csak egy icike-picikét is kaphatok belőle, addig nekem jó.
Nagy levegőt veszek, és élvezem az illatát. Még a szemem is becsukom, és most végre, hónapok óta először, megint van értelme a dolgoknak. Nem akarom elengedni, és belegondolni sem akarok, hogy már rég ellökött magától. És bár az eszemmel tudom, hogy nem lehet, hogy már így is túl sokat adott, mégsem bírom megállni, hogy közelebb hajolva, egy apró puszit adjak a válla és a nyaka közti fehér bőrre.
- Itt maradhatok még egy kicsit? Nem egész éjszakára, csak pár percre...
Tisztára úgy érzem magam mint egy kissrác. De komolyan. Engedélyt kérek, és izgalommal várom, hogy megkapjam. Közben meg rettegek, hogy nemet mondd. Elvégre Bree is befuthat bármikor, és akkor elég gáz, hogy így talál minket. De valahogy most ez sem érdekel. És természetesen nem elég pár perc, legalább órák kellenének, de valójában az egész éjszaka. Csak ilyen nagyot, már kérni sem merek.
Pedig ha maradok, ki kell vennem a kontaktlencsét, mert ha nem be fognak gyúlladni a szemeim. Igaz, rohadtul nem érdekelne, ha Izzie csak egy kicsit is, újra az enyém lenne.

Őrült gondolatok száguldoznak a fejemben, de mondjon bármit is, biztos vagyok benne, hogy ő is jól érzi magát a karjaimban. Akkor mégis miért nem hagyja, hogy szeressem? Annyira szeretném érteni, hogy mi a baj, de nem hajlandó elmondani. Vagyis, az, amit ő magyarázatnak hív, az értelmetlen hülyeség. De nem baj. Ha csak pár percet kapok is, értékelem.
A szavaira már nem felelek. Annak valami veszekedés féle lenne a vége, és annyi eszem még nekem is van, hogy az utolsó lehetőségemet, nem rontom el, felesleges vitákkal. Pedig vele még a szócsatákat is szeretem. Szép, amikor dühtől csillog a szeme, és kipirul az arca. Vajon mások is szépnek látják olyankor? Mindegy.
Adok neki egy gyengéd puszit, és egyre kevésbé értem, hogy miért tiltakozik. Ahogy megborzong... tudom, hogy jól esik neki, hogy ő is szeretne többet, mégis nemet mondott, én pedig, bármilyen vad és akaratos tudok lenni néha, tiszteletben tartom a döntését. De azt az egyet, hogy itt maradjak, nem veheti el tőlem. Talán ő is érzi, mert bár nem válaszol, de bólint és ettől kicsit nyugodtabb leszek. Megvárom, míg elhelyezkedik, aztán leteszem én is a fejem a párnára, és a kezét simogatva gondolkodom, hogy mit kéne mondanom. Elvégre beszélgetni akartam, akkor nem ártana mondanom valamit. De semmi sem jut eszembe, csak a rengeteg kérdés, amikre nem hiszem, hogy válaszolna. Főleg, akkor nem ha elalszik. Márpedig... tényleg alszik.
Sóhajtok egyet, aztán halkan beszélni kezdek, inkább csak magamnak, mint neki... de közben nem hagyom abba a simogatást.
- Látod milyen vagy? Megpróbálsz meggyőzni, hogy ez nem jó... De szerintem csak magadat győzködöd. Nem tudom miért. Ha jól érzed magad, és nekem is jó, akkor miért nem élvezzük addig, amíg tényleg meg nem unja egyikünk a másikat?
Természetesen nem várok választ, de ez akkoris kikívánkozott. Becsukom a szemem, és közelebb bújok hozzá. Mélyen beszívom az illatát, és úgy döntök abból nem lehet baj, ha csak még egy pár percig itt maradok...
A percekből órák lesznek. Valahogy elaludtam, és nem is tudom mi érbesztett fel, de tudom, hogy ideje menni. Azért még egy kicsit gyönyörködöm benne. Ennyi jár nekem. Egy utolsó éjszaka, mert... azt hiszem, tényleg ez az utolsó. Még belegondolni is fáj.
Kisimítok az arcából pár tincset, és közelebb hajolok hozzá.
- Szeretnélek utálni, amiért ezt teszed velem, de nem megy...
Súgom a fülébe, és még lopok tőle egy csókot, mielőtt felállok az ágyról, és a táskámat magamhoz véve lelépek.