Időben eljött a rádiótól, még mindig nem rázódott bele teljesen a feladataiba. És még mindig nem sikerült elfogadtatnia a brit jogosítványát itt, szóval kénytelen tömegközlekedést használni. A buszon tömeg volt, ő mégis nyugalommal tűrte, kapaszkodott és karóráját nézegette, mikor ér már haza. Közben pedig azon rágta magát egész úton, vajon be fog-e válni itt a rádiónál? Vagy esetleg reménytelen is próbálkoznia? Emiatt viszont nincs kirobbanó formában, nincs lelki egyensúlya csúcsán.
- Szia! - köszön vissza illedelmesen azonban az ajtóban, annak ellenére, hogy semmi kedve hozzá. Nem gonosz ember ő, még csak nem is emberkerülő, inkább csak introvertált személyiség. Néha nehezen találja meg a hangot a többi emberrel, néha eléggé magának való, nem mindig könnyű őt kezelni. A modorára azonban sosem lehet panasz, nem úgy nevelték.
- Hosszúnak tűnik, pedig még nincs vé... - mondja, de a mondatot nem igazán sikerül befejeznie, ugyanis a nappaliba ér és belé fagy a szó. Ami a napjaiban a legtöbb bosszúságot okozza, az a képessége, hogy minden kiül az arcára, ami érez és nehezen játszik meg dolgokat. Mondjuk érdeklődést, megbocsájtást és ehhez hasonló, illedelmes dolgokat. A kupi láttán lassú, de annál intenzívebb hullámban halad végig gerincén a hidegrázás.
- Semmi gond, a tanulás az első - valóban így gondolja, viszont a mosolya érezhetően erőltetett, a táskája pántját szorongatja a vállán. Aztán vesz egy nagy levegőt és tovasétál, a konyha felé, mintha mi sem történt volna. Igen, szereti, hogy Bree itt van. Borzasztó volt az a kevés idő, amit ténylegesen egyedül el kellett töltenie, viszont az alkalmazkodás fontos. Rugalmasabbnak kell lennie, ezt tudja magáról és ilyen helyzetekben erősen kántálja is magában. Rugalmasság, nyitottság, barátságosság.
- És, hogy haladsz? Esetleg tudok valamiben segíteni? - kérdezi végül a konyha ajtajában megállva és Bree-re mosolyogva, ezúttal már sokkal hihetőbben. Nem biztos, hogy tud segíteni, a megfogható tanulmányok valahogy kicsit távol állnak tőle. Túlságosan művészlélek.

Kicsit, egészen kicsit mintha bánná, hogy kiadta a szobákat. Pedig pontosan tudja, miért csinálta. Mert egyszerűen be volt tojva ezen az új, még kissé idegen helyen. Egy egészen másik városban, anélkül, hogy valakit ismerne, igen, felnőttesen bevallja magának, hogy félt. Meg amúgy is, mit csinálna egyedül ebben a nagy lakásban? Könnyű szerrel győzi meg magát minden alkalommal, hogy jó ötlet volt ez az egész és tulajdonképpen örül annak, hogy Bree itt van.
- Nem baj, nem a börtönőröd vagyok, hanem a lakótársad - teszi hozzá, de sajnos még mindig nem jó színészkedésben. Látszik rajta, hogy igenis meg kell emberelnie magát, hogy ezt így, ilyen formában kimondja. Na nem mintha olyan személy lenne, aki megkeserítené a másik életét bosszúból, vagy kidobná Bree-t a lakásból. Tulajdonképpen fogalma sincs, miért próbál a másik szőke eleget tenni a kéréseinek. Talán nem ismeri őt elég körültekintően. Talán addig jó.
- Megmutathatnád nekem a felvételt. A zene miatt egész jó a hallásom - egy hanyag mozdulattal a füle felé mutat egy pillanatra, közben halvány mosoly jelenik meg az arcát. Persze, a zenéből kihallani a dolgokat és az emberi szavakat megérteni egészen más dolog, de ő szívesen megpróbálná.
- Megvan a kollégista létnek is a maga varázsa...? - a hangsúlya valahol a kérdés és a kijelentés között lebeg félúton. Ő sosem volt kollégista, de biztos benne, hogy képtelen lenne pár napnál többet elviselni. A személyes tér abszolút hiánya nála végzetes. Igenis eléggé introvertált, antiszociális személyiség, és szüksége van a saját kis terére, magányos pillanatokra, a zavartalan gondolkodás lehetőségére.
Közben elengedi Bree-t, ki a konyhából, hagyja, hogy pakoljon nyugodtan, amíg ő maga enged egy pohár vizet és egyből meg is issza. Nem lehet eldönteni, hogy a kérdés miatt sóhajt, vagy ez csak a fellélegzés az ivás után.
- Elég... fárasztó. - mondja, közben pedig egy igazán aprócska, pillanatnyi fintor jelenik meg az arcán. Szerencsére külön helyiségben vannak, így Bree nem láthatja. - Tulajdonképpen semmi közöm a rádiós szakmához. Sem az alapítványokhoz, ösztöndíjakhoz, jogi izékhez. És mégis itt ülök egy halomnyi tetején.
Nos igen, maga sem tudja, hogy kötött ki ezen a ponton. De tulajdonképpen szereti ezt csinálni és ez volt a célja. Kilépni a komfortzónájából, új dolgokba belevágni, fejlődni. Ezekből majdnem mindbe már bele is vágott, de azért annyira nem sieti el. Mégis ez lesz a dolgokból, ha egy művészt bármi másra rá akarnak bírni. Roppant, öhm... egyedien fog hozzáállni.