Azt a szarságot hallgatom, amiről Joshnak meséltem a bárban, végülis nem rock, de van benne potenciál, úgyhogy kivételt teszek, örüljön a világ. Közben a cigim rágcsálom, rossz szokás, néha rojtosra szopogatom a végét, mint valami kamasz, aki a ceruzájával csinál hasonlókat. A csikknek és a számnak is vége lesz, pedig éppen kezdtem volna belemélyedni a szövegbe. A telefonomon kikapcsolom a zenét, a fülest a kabátomba tűröm. A hangulat megvan, fellengzős melankólia. De hol is vagyok már megint? Szeretek csak úgy menni és kikötni ismeretlen helyeken, újabb hülye szokás. Egy egész láthatatlan mikulászsákom van tele ilyesmikkel. Szóval hol is vagyok? Egy kevésbé forgalmas, de annál művészibb téren egy érdekes lovas, cicis nős szoborcsoport társaságában, amit körülvesz egy öreges park, ahová délelőtt mamik jönnek, vagy gyerekek. Ez elég rossz, egyik csoporttal se vagyok kibékülve, ahhoz viszont már eléggé leadtam a lázadó korszakból, hogy poénból felrugdossam őket, mert rájöttem, ebben nincs semmi vicces, az egész inkább szánalmas és csak jobban fogom tőle utálni a világot. Úgyhogy összpontosítsunk pozitív dolgokra! Először is, ingben vagyok, ami elég drágának néz ki, mert ez még az utolsó olyan, amit ki tudtam csikarni anyámékból, mielőtt végleg búcsút intettek nekem. A laza eleganciát a szellemirtós zakó teszi lazává, szellemirtósnak azért nevezem, mert kb olyan, mint Deané az Odaátból, amikor persze még fiatalabb volt és én jobban akartam hasonlítani rá mert csak, és loptam valahonnan. A lényeg, hogy jól néz ki és egyelőre nincs szükségem arra, hogy lopjak, legalábbis amíg annyira ki nem gyúrom magam, hogy ne jöjjenek rám az eddigi ruhák, de ez nem valószínű. A nyakamban lóg a fényképezőgépem, ez viszont érdekes. Merthogy használom ha már itt van ez a csoport, szobor és éppen jó szögben esik rá némi fény, hogy a nő mellei izgatóan kiemelődjenek, néhány kattintás, jó lesz ez. Körbenézek, hátha a trottyosokon és gyerekeken kívül van itt valami, ami jól néz ki és érdemes lencsevégre kapni. Hááá! Ha szőke szimatom nem csal az... a kedvenc nőpéldányom, nem tudom miért, mindig furcsa dolgokat élek át velük. Közelebb megyek és lekattintom az illetőt ilyen-olyan szemszögekből. Kérdés persze, mennyire fogja hagyni. Lehet ő is zokon veszi, mint Hina, akihez random verset írtam, nem mintha ez nekem nem lenne éppen kapóra jövő, jó kis kihívás

Fogalmam nincs mit csinál a csaj, de a haja tökéletes kontrasztot alkot a zöld tájjal és az egész nő elég érdekes ahhoz, hogy a kőcsöcsökről rátérjek az övére. Egy suttyó kis kattintás, hogy ez is meglegyen, ahogy valami meditáló pózban lélegezget, sóhajtozgat, isten tudja. A nap pont jól esik rá, ahogy végigragyog a bőrén megörökítendő látvány, ahogy szemhéjai lassan felnyílnak, el kell kapni a pillanatot, ajkának finom mozdulását. Igen, leplezetlenül fényképezem és az első, gyors, helyzetfelmérő pillantásból úgy tűnik, neki ez nem tetszik. Már éppen kihívóan néznék rá, felkészülve a dörgedelemre, vitára, húzzak a francba, a perverz és társaira, amikor vesz egy mély levegőt és úgy csinál, mint egy zen buddhista. A mosolyát is szemtelenül lefotózom, mert szép, mert kell, mert ki tudja mikor látom újra. Viszonozom is, nem kell kétszer mondania, már ülök is le mellé, a fűre, amit az előbb megsimogatott nekem. Bár azt rohadtul nem hallottam, hogy mit mondott, mozgott a szája, úgyhogy biztos mondott valamit.
-Bocs, nem hallottalak az előbb. Egyébként mit csináltál? Valami légzés technika?
Az lehet rám is rám férne, futás közben is hülyén veszem a levegőt, bár a futógépen ez nem akkora gáz, mintha mondjuk a szabadban csinálnám és a rossz sóhajtozásoktól beleszédülnék egy bokorba. Megesett, csak épp bringával, de annak nem volt köze a rossz légzéshez. Igen, elég nyugodt itt, lehet azért, mert a lány nyugodt tevékenységet folytatott és megszépítette a környezetet. Mindenesetre biztatóan mosolygok rá tovább, nem az a nagyon vigyorgós kép, hanem az enyhébb, amitől még nem töri ki a frász az embert, vagy akar felállni és azonnal elmenekülni. Beletúrok egyik kezemmel a fűbe, kár, hogy itt nem nőnek csak úgy virágok, a lány első pillantásra virágosnak tűnik, de ha füvet szaggatok neki, hívni fogja a mentőket.
-Reeven vagyok, szereted a virágokat?
Tudom, hülyén hangzik, de elég gyakran robbannak be ilyesmik a fejembe és sokszor sajnos ki is mondom őket. Váratlan kérdések, amik váratlan dolgokhoz vezetnek. A legtöbb emberben van valamiféle kontroll, én hamar rájöttem, hogy az teljesen felesleges.

Itt ez a lány, aki bizonyos megvilágításokban egyszerűen remek! Van benne fantázia, sok, bolond lennék, ha veszni hagynám és nem csinálnék képeket.
Szóval meditál. Sokat tudóan megemelem az állam, mintha abszolút képben lennék mi az. Deh én mindig inkább szívtam el egy füves cigit, hogy megnyugodjak, minthogy leültem volna zenkedni egy kicsit. Most viszont a nikotinostól többet nem engedhetek meg magamnak és az agyam telibbnél teli van felesleges hülyeségekkel, meg egy rakás értelmetlen nyomorral.
-Érdekes lehet, én is szeretném néha, ha valami megcsapolná az agyam és kifolyna a fülemen a sok hülyeség.
Nem kell nagyon hipnotizálni, hogy eszébe jusson, szélesebb lesz a mosolyom. Szeretem kipróbálni az új dolgokat és ez nekem most abszolút az.
-Remek, szeretném. Ifjú padavanod készen áll, mester
Adom elő a jedit egy kicsit, aztán eltűnődve nézem hogyan lehetne megragadni a szeme kékjét egy-egy üdítő fotón. Ezeknek a meditáló dolgoknak biztos van érdekes technikája, attól nem tartok, hogy belealudnék, mert nem igazán szokásom sokat, mélyen és könnyen aludni. Leveszem a fényképezőgépet a nyakamból, mintegy megtéve némi előkészületet a dolog hatékonysága érdekében. Nem hiszem, hogy az emberek gépekkel a nyakukban csinálják.
Persze eszembe jut, ő mennyire virágos, hogy most ha réten lennénk, talán a kezembe szaladna egy és valahogy úgy tenném a hajába, hogy még én is, aki egyébként nem szeretem a virágokat, megálljak egy percre megragadni a pillanatot. A válaszán először meglepődöm, nem túl látványosan, de azért mégis, aztán elkezdek nevetni.
-Értem, rendben, ezt észben tartom, külön kihívás lesz, mert sokat kérdezek.
A kérdéseket fel lehet tenni kerülőutakon is, szóval ha nem kérdezek, az érdekes eleve.
-Arra gondoltam, kár, hogy a parkokban csak ültetettek vannak, ha alulról nézed tök más szemszögből, az egész megváltozik, mintha bepillantást nyernél az életébe. Majd megmutatom, mire gondoltam, ha már te is mutatsz valamit, ami nekem is új.
Nem tudom neki mennyire új, amit én akarok, de majd kiderül, anélkül, hogy megkérdezném.

-Jól van, gondoltam. Ha ilyesmi lenne, mindenki lótuszülésekben imádkozó szerzetes lenne, ahelyett, hogy ájultra szlopálja magát egy sarki lebujban.
Mondok egy példát. Nem lennének kiábrándult emberek és mindenki marha harmonikus lenne, a világ talán unalmasnak tűnne így, mégis...én is a meditációra szavaznék.
Figyelmesen hallgatom, tényleg nem tűnik annak, csinálom, amit mond. Egész kényelmes pózba vágom magam, a vállam a megfelelő szögben hajlik, legalábbis nem feszítem, de elég laza is. Kihúzom magam, kicsit formázom a törökös ülésem, csak a pillantásom kérdő, hogy így jó-e. Pillantásokról nem volt szó.
-Van benne valami. A virágos kérdés helyett szedhettem és szagoltathattam volna veled, akkor látom allergiás rohamot kapsz-e, undorodva elküldesz-e egy másik dimenzióba, mondjuk olyan helyre, ahol nagyon meleg van és vasvillás ürgék kergetnének, vagy...pozitív vagy és beletrafálok!
Gondolkodom hangosan, olyan sok lehetőség van és végülis igaz, a meggyőződés néha érdekesebb. Meghát tetszenek az elvont filozófiák, az is benne van a dologban. Új alatt én azt értem, megmutatja hogyan kell meditálni, az nekem baromi új lesz, mármint elképzelni a kiskapukat, nyusziüregeket és beleugrani Alice józan csodaországába, vagy csak ülni csendben és küzdeni az ébren maradásért. Brooke viszont teljesen másra gondol, merthogy... Jól elkerekíti kíváncsi szemeim.
-Húú... Az már biztos, hogy a pillangókat szereted. Igazán impozáns.
Illik a lány lényéhez, mintha ezekkel a testén született volna. Veszek is gépem és csinálok róla néhány fotót, ha nagyon tiltakozna úgyis észreveszem, kérdések nélkül is.
-Neked kicsit sétálni kell, nagyjából fél métert. Arra, ahol azok a virágok vannak.
Nincs messze, úgyhogy a felállás és leülés és marha gyorsan megy, ha jön velem persze. Aztán lehasalok a fűbe és hívogatom, csinálja ő is ezt. Szembetaláljunk magunkat a földdel és néhány hangyával, de nem másznak ránk.
-Tudom nem akkora etvasz, mintha hatalmamban állna összezsugorítani magunkat és felmászni a száron, de minél másabb a szemszög, szerintem annál érdekesebb.
Csavargatom a fejem. Ha mázlim lesz arra repül egy pillangó, ha már ilyen fluffy kedvem van, fognék neki egyet.

Okosan nézek és hallgatom mit kell tennem. A testemre, oké. A farkamra tudok figyelni, ha sokáig nézem a dekoltázsát és elképzelem meztelen, fel is fog állni. Jó, maradjunk a mellkasnál és a levegőnél.
- Az orr csiki jól hangzik. Semmire? Oh bocs, kérdés. Semmire. Az nem tudom menne-e, hogy lehetséges-e irányítani a gondolatokat.
Az enyémeket nem, különben normális lennék. Szóval talán meg kellene próbálni...
- Hát kösz
Krákogom szaggatottan, nem vagyok benne biztos, hogy viccel ezzel a balgasággal, úgy fest, mint aki halál komolyan mondja. Nem mosolyog hozzá, meg semmi, de kééész, de király! Mint valami lovagkori bula. 
A fényképezés jól megy, vegyük elő lágyabbik, művészi énünket és lám máris készülnek megfelelő világítású képek, ahol jól látszik a különlegessége és a letolása. Mindig lecsapok arra, ami nem megszokott, ez most is így működik.
- Oké, csak vigyázz ne legyen valami lepkékhez nem illő balgaság, mondjuk kalózhajó, vagy üvöltő póksárkány. 
Nem kérdezek rá mit szeretne, mert nem kérdezhetek és ez a játék tetszik, kreatívabbnak érzem magam tőle.
De a lényeg, hogy elfektetem magunkat a fűben, először furán néz, de a lábfelemelésből és mozgatásból arra következtetek, nincs gáz, tetszik neki. Kicsit hozzám ér a válla, ezt nem bánom. Most olyan, mint valami kislány egy festményről, erről is készítek képet, még ha más szögbe is kell felpattannom hozzá. Aztán gyorsan leheveredem, vissza mellé, most én bököm meg picit a vállát, mert kb olyan szorosan huppanok mellé vissza, mint ahogy először heveredtünk le. Látom a nagymamákat, kedvenc csemegéim, ha felénk néznének kéjesen megnyalom az alsó ajkam és csücsörítve puszit küldök nekik! Hááháááá, imádom ezt a felháborodott öregasszonyfejet. Úh, lehetne egy méltatlankodó nyanyafej trófeám! 
- Ez tök jó ötlet. Én is. És lehetne repülni is, elég lányos, de mégsem annyira, mint egy pillangó és nem olyan kiszolgáltatott, mint egy hangya, vagy túr szart maga előtt, tökély. Lehet olyan meditálni, hogy katica vagy?  Hoppá, kérdés. Vagy megdobálhatjuk az öregeket is földdel.
Nekem mindkettőhöz lenne kedvem. Ja igen, kicsit ambvivalens vagyok. De választhat, vagy mondhat új ötletet is. Azon sem lepődnék meg, ha kiröhögne.