A késésemet nem tartja katasztrófálisnak, azt sugallja, ez szinte természetes a "magam fajtájánál". Hogy engem hova sorol, a művészlelkek közé, vagy inkább az elkényeztetettek közé az ég se tudja. a kettő nála - a késés szempontjából- egy csoport, tehát mindegy. A pontosság egyébként az én egyik gyengém: szívesebben vagyok ott korábban egy megbeszélésen, minthogy késsek. De most nem csinálok ügyet belőle, épp a partnerem miatt, aki ennyire lazán kezeli a helyzetet.
Leülünk, rögtön beszélni kezd. Az az érzésem, épp az előbb váltunk el a színházban, szinte a téma fonalát sem engedte el. Hiányolom, hogy bemutatkozzon, de úgy látszik, nem zavarja (sőt, talán élvezi), hogy tudatlanságban tarthat. Még meg sem melegítem a széket, már arról beszélünk, miféle reklámban szerepeltem legutóbb (egyszeri alkalom rövidke életemben)
- Meglehetősen érdekes volt. Maga a fotózás, mondhatni, kellemes volt, bár a szituáció kevésbé- mondom, s a kezemmel mutatom, a dolog nagyon kétélű. Necces. Vajon használják még ezt a szót?
A pironkodás említésére csak magamban nevetek fel. Ó, remélem, nem égetem le magam, hogy most is megtörténik! Hál'Istennek nem látta a reklámokat (vagy nem ismert fel a parókában), mert bizony-bizony, a keresztre feszített Jézus képében is tetszelgek. (Az Eleevel készült képekből már utcai plakátokat is láttam. Az a pillanat, amikor rácsapok a kezére, amikor a mellkasomra simít... Kifejezetten erotikus lett. Épp csak azt nem értettem, mi köze a képnek az alsónadrág-reklámhoz?)
- Köszönöm, de a déli randevúm java az evésről szólt- nevetem el magam őszintén- és még mindig úgy érzem, tele vagyok.
Remélem, nem sértődik meg, ha most nem eszem végig a menüt. A rendszeres étkezés miatt már így is felszedtem néhány kilót (mondjuk, nem ártott). A helyzetet jól kezeli, így maradok a salátánál, ő viszont a "szokásosat" rendeli. Úgy bánnak vele, mint ahogy a törzsvendégekkel szoktak, bár nem nevezik nevén (micsoda hely!)
Kétkedem, hogy minden vendégét megitatná pezsgővel, ezért kérdőn nézek rá. Mik a szándékai? Teljesen ártalmatlannak tűnik.
- Csak alkalomszerűen iszok, nem nevezhetném szeretésnek- legszívesebben felhúznám a vállam, jelezve, tanácstalan vagyok a kérdést illetően, de ez az ürge nem a barátom. Bár hogy kíváncsi rám, nem is tagadja. (Emlékeztetem magam, hogy ezért vagyunk itt.) Nem tudom, mit gondoljak róla, mert a kérésbe már egyenes választ is csomagol, s megint úgy érzem magam, mint egy marionetti baba; a sorsom már előre meg van írva, pontosan tudja, mit fog mondani a vacsora (meghallgatás) végén, egyszerűen csak játszik velem. És hogy a desszertmegvonással fenyeget! Elnevetem magam.
- Megbocsásson... Még a nevét sem tudom...- s ha már kint a pezsgő, rá emelem, hátha megtudom a becses nevét.
Újabb szituációs gyakorlatot adott, és csak annyit kért, legyek őszinte. Most Joshuára kíváncsi, nem arra, hogyan tudom előadni magam.
- Nézze..., a barátaim tisztában vannak vele, hogy csóró vagyok. Úgy neveltek, hogy osszam be a pénzemet, és lehetőleg nem verjem magam adósságba. És... pláne ne lopjak. Márpedig elvenni a másét, lopás. Szóval, ha találnék egy pénztárcát, azon igyekeznék, hogy felkutassam a gazdáját, és visszaadjam neki, ami az övé, és eszembe se jutna elkölteni a pénzt, amit benne találtam- felelem őszintén.

- Mint már említettem, egy alsóneműreklámban szerepeltem. Az egyik kompozícióban Jézust kellett alakítanom a kereszten....- mondom lassan, és biztos vagyok benne, elég élénk a fantáziája. Hogy ebből mennyit szűr le, az ő dolga. Valószínűleg kitalálom a következő kérdését, de nem megyek elébe.
- Ebben igaza van. Az elmúlt hónapban nem ettem annyit, mint az elmúlt héten...- nevetem el magam, mert való igaz, Suzy mindenre rávesz, mindent kipróbáltat. Ritkán hagyunk valamit a tányéron... Addig dumálunk, amíg minden el nem fogy.
Talán elnézi nekem, hogy ma már nem kívánok nehezet enni. Ő a "szokásosat" rendeli. Még csak kérnie sem kell, úgy bánnak vele, mintha gyakran járna ide.
- Régóta ismeri ezt a helyet? Jó a konyhája?- a salátából nehezen tudom majd megállapítani. De Suzyt is elhozhatnám ide. Elvégre fel akarjuk fedezni az összes éttermet... (nem is lesz elég az egy hónap).
Pezsgő dolgában nem vagyunk egy véleményen (vagy még nem), de könnyedén kezeli a dolgot. Én pedig megragadom az alkalmat, ha finoman is, hogy figyelmeztessem, még az sem tudom, kicsoda. Viccesnek találhatja a helyzetet, mert rám kacsint, és úgy mutatkozik be.
- Ilyen bevezető után illetlenség lett volna nem odafigyelni... - ízlelgetem a nevét magamban, milyen nemzetiségű lehet, de ilyesmiben sosem voltam jó. Szóval művész! Bólintok, magamnak, nem voltam olyan messze az igazságtól. Meglehet, hogy festő, az a henger alakú doboz, amit délelőtt láttam nála, akár vásznat is rejthetett.
- Szervusz, egészségedre- koccintom össze vele a poharam, fogadva el, hogy tegeződjünk. Pár korty szalad le a torkomon, s már érzem, nem a szokványos fajtát iszom. Valóban kellemesebb az íze az összes eddiginél, amit ittam valaha. (Sosem figyeltem túlzottan a pezsgő minőségét.)
Aztán jön a szituáció, amit meg kell oldani. Úgy érzem magam, mint akit tesztelnek, és valójában így is van, átlátok a szitán. Arra kíváncsi, mennyire vagyok becsületes? Ki fog röhögni. 200 dollár az ő szemben semmiség.
- Azt mondtad, céges névjegyek, fényképek vannak a pénztárcában. Megpróbálnék ezen elindulni. Ha nem járok sikerrel, még mindig bemehetek a rendőrségre, és leadhatom. Vagy... bemondatom a barátommal a rádióban, hogy pénztárcát találtam, lehet érte jelentkezni...- jut eszembe hirtelen. Ez akkor is megoldás lenne, ha nincs benne semmi jel, ami nyomra vezetne.
- A barátom ... nem marad ajándék nélkül. Vagy korábban elkezdek gyűjteni, ha olyan ajándékot nézek neki, amire kapásból nem telik, vagy beéri szerényebbel. Szerintem nem tenné szóvá azt sem, ha csak elhívnám egy moziba- Sebastian egyáltalán nem anyagias, neki úgysem az ajándék a fontos, hanem hogy nem feledkeztem meg róla. Furcsa lehet ezt olyan embernek elmondani, akiről lerí, hogy felveti a pénz.
- Ez nincs rád írva- nézek rá komolyan. Senki meg nem mondaná, hogy rosszul bánik a pénzzel, makulátlannak tűnik.
Felvetíti előttem, mi lesz, ha befutok, és sok pénzem lesz. Nos, igen, ezen rágódtam egy kicsit, merthogy Sebastiannal is beszélgettünk már róla.
- Valószínűleg én sem tudnám elkerülni a népszerűséggel járó külsőségeket...- elhúzom a szám- talán ezért is nem vágyom igazán a népszerűségre. Több ügynökségnél tartanak számon, de amatőr vagyok, s mint ilyen, nem sok esélyem van befutni; viszont a kedvtelésemet kiélhetem. Játszhatok, szerepelhetek, hülyülhetek, amikor kedvem tartja. Nem okoz csalódást, ha nem kapok meg egy szerepet. Ez csak... játék.

- Igen..., nekem is ez volt az érzésem. Csak azért nem mondtam nemet, mert ott volt egy ... barátom, és nem akartam leégetni. Tudja, segíteni akart nekem. Aztán tette is, mert vele is készültek közös képek...- mosolygok, ezzel kapcsolatban már kellemesebbek az élményeim. Bár a képek, amiket felhasználtak a sorozatból, kissé erotikusak. De hát ilyen a reklámipar! Nyíltan nézek asztaltársamra. Nem baj, hogy szókimondó, sőt! Örülök, ha nem olyan, aki megfordulván a hátamba meríti a kést.
Bár az evés kapcsán jön szóba a jó társaság, bólogatok, hogy egyetértek vele, akkor is, ha általánosít. És ha már evés, mivel törzsvendégként fogadják, csak megkérdezem, mi a véleménye az étteremről.
- Mindig ugyanazt? - hökkenek meg egy kicsit, bár nem hszem, hogy naponta étkezne itt. Az arcom azonban mosolygós, mindenkinek van valami dilije, amihez ragaszkodik. Na és ha egy étteremben egy adott étel az? Ugyan nem szertem véresen a húst, de ismerek valakit, aki igen. Majd őt is elhozom ide...- Már így is hasznos ötletet kaptam, köszönöm!- mondom udvariasan.
Megérkezik a pezsgő, és ennek kapcsán bemutatkozik nekem, sőt arra kér, tegezzem. A neve idegen hangzású, a művészneve számomra semmit sem mond, de (jelenleg még) nem forgok olyan körökben, hogy ismerhessek bárkit is. A sulinak és az amatőr társulatoknak nincsen annyi pénze, hogy igazi (befutott) művészeket tudjanak alkalmazni. Azt sem tudom, ő az-e, vagy csak szeretne az lenni. A pezsgőt élvezettel issza. Én is inkább kortyolgatom. Ennek is megvan a maga művészete, de soha senki nem tanított rá.
- Kellene, hogy foglalkozzanak...- vonom meg a vállam. Elvégre 200 dollár nem olyan összeg, amit (pl. én) naponta hordok a pénztárcámban. Van valami szabály erre... Ha nem jelentkezik érte senki, akkor a becsületes megtalálót illeti, de ezekkel a szabályokkal nem vagyok teljesen tisztában, így nem is hangoztatom őket. A rádió ötlete azonban Felixet is felvillanyozza.
- Hát persze, biztosan sokan jelentkeznének, de ott vannak a fényképek, meg a névjegykártyák, maga a pénztárca is, a pontos összeg... Két-három dolognak stimmelnie kéne, hogy kiadjam a kezemből, hogy a megfelelő helyre találjon vissza az a pénz!- erre vannak ötleteim, ne aggódjon.
Az ajándék volt a kiinduló ötlet, és a barátomról kérdez, talán csak illemből, vagy mert úgy értette, egyvalakiről beszélek (és ebben igaza van jelen pillanatban)
- Alig több, mint egy éve...- és elharapom a mondatomat, mert nem lenne illő kibeszélni Sebastiant, és a hozzá fűződő barátságom mélységeit.
Míg én megosztom vele, hogy takarékosságra neveltek, ő azt árulja el, nehezen bánik a pénzzel. Igazából nem mondtam volna róla ilyet, nem tűnik kiegyensúlyozatlannak vagy határozatlannak.
- Ebben igazad van, fontos. De semmire sem elég. Többre tartom, ha van időm ismerkedni, és nem kell véleményt mondanom azonnal!- érvelek neki. Az első benyomás általában úgyis a külső jegyeknek szól.
Másodjára azt veti fel, milyenlenne az életem, ha befutott színész lennék. Ki kell ábrándítsam...
- Félreértettél. Semmit sem veszek félvállról. Csupán van egy rangsor az életemben, és nem a színjátszás az első. De ha játszom, legyen a legkisebb szerep is, teljes beleéléssel adom, amit tudok, és akarom kihozni magamból (és a társaimból) a legjobbat. Csak így működik, ettől szép.
Hallgatom, hogyan hasonlítja magát hozzám, és érzem, azt sugallja, tanulnom kéne, ha komolyan foglalkoztat.
- Őszinte leszek: megfordult a fejemben, hogy beíratkozom a főiskolára, elvégre sosem késő. De akkor fel kéne adnom más álmaimat, és azok most előrébb valók. Egyébként se mondta még senki szakmabeli, hogy kiemelkedő tehetségem volna. A magam fajtából pedig 12 egy tucat, ismered a mondást...- átlagos nem akarok lenni. Inkább nem leszek semmilyen.

- Valóban- bólintok rá, ennél jobban én se tudtam volna megfogalmazni.
Attól ugyan messze állok, hogy kinevessem, akár magamban is, de azt beismerem, kicsit flúgos ötletnek találom, hogy mindig ugyanazt eszi. Suzy nagyon unná...
- Akkor bizonyosan nagyon finom...- s már tudom is, kinek fogom ajánlani az éttermet. Ahogy ezt kimondom, el is mosolyodik, és a mosolya őszintének hat.
A rendőrségről alkotott lesújtó véleményét nagyon diplomatikusan fogalmazza meg, de egyet kell értenem vele. Az erkölcsöt illető kérdés még a levegőben lóg, látszik, hogy érdekli, meddig mennék el.
- Nos..., azon a környéken, ahol a pénzt találtam, kitenném a fényképek fénymásolatát- jut eszembe és nem is tűnne megvalósíthatatlannak. Ha gyakran jár az illető a környéken, feltűnne neki, nem? Vagy valakinek, aki ismerheti a képen szereplők valamelyikét. Biztos nem adnám fel a keresést olyan gyorsan.
Ajándék és barátság kapcsán más hangvételt ütünk meg. Vagy én. De feltűnik neki is.
- Valóban... Gyakran úgy érzem, sokkal régebb óta ismerem- hogy ez a közös pontoknak köszönhető-e, nem tudom, mert lényegében nagyon különbözőek vagyunk. Mégis ragaszkodunk egymáshoz. Úgy látszik, nálunk elég ennyi. De ezt nem mondom ki hangosan.
- Köszönöm- nézek rá nyíltan. Nem gyakran fordul elő, hogy ilyet mondanak rólam. Általában elintéznek annyival, hogy kedves vagyok és annyi.
A karrierre vonatkozó kérdés kapcsán túl őszinte vagyok. Elárulom neki, hogy nem életcélom befutni, és a játék csak szórakozás az életemben, bár maximalista hozzáállással csinálom.
- Jobban vágyom családra, gyerekekre, mint hogy nagy rajongótáborom legyen- mondom mosollyal az arcomon, és nem fejtem ki, hogy mennyivel többet ér számomra a közvetlen szeretet, mint az áttételes (de nagy) siker. Utóbbi nélkül meg tudnék lenni, de az előbbi nem hiányozhat az életemből. Sosem lennék boldog.
Figyelmesen hallgatom az érvelését azzal kapcsolatban, amit én mondtam neki.
- És valaki tanulhat hosszú-hosszú éveken át, mégsem lesz belőle soha senki...- rántom meg a vállam, lazán. - Ha esélyt kapok, bizonyítok, de nem töröm össze magam, és másokon se gázolok át, csakhogy megkapjam, amire vágyom. - Gyengeség volna? Meglehet. Ezen nem akarok változtatni. Fontos, hogy békében legyek magammal. Elvégre csak egy életem és egy becsületem létezik.
Beleiszik a pezsgőjébe, nevetve egészíti ki a korábbiakat, és ezen komolyabban elgondolkodom.
- Látod, ebben tökéletesen igazat adok neked. Eddig is a nagyoktól tanultam, csak nem közvetlenül..., de talán... - másképp is meg lehet őket figyelni, nemcsak akkor, ha közvetlenül vagyunk egy színpadon. Ezen még gondolkodni kell..., de nem rossz ötlet!
- Sajnos, veled kapcsolatban nem tudok jelen pillanatban nyilatkozni. Nem ismerem a munkáidat. Megmutatnád?- érdeklődéssel nézek rá.
Ha közben kihozzák a steaket és a salátát, jó étvágyat kívánok neki, és falatozni kezdek. Lassan, komótosan. Elvégre mégcsak éhes sem voltam.

- Gondolom, nem ennéd, ha nem ízlene..- nevetek fel. Nem lehet pusztán hóbort, hogy véresen eszi a húst!- Én valóban nem élek ilyesmivel...- teszem hozzá. De láthatja rólam, nem borzaszt el, hogy ilyen szokásai vannak.
A kérdést még nem tárgyaltuk ki, mit tennék, ha találnék 200 dollárt.
- Látom, a végsőkig elmész....- gondolkodom- Nem tudom, bevallom, ennyi próbálkozástól már sikert remélek. De lehet, hogy saját pénzemből fizetnék néhány fénymásolatot. Ha nem lesz meg a tulaj... enyém lesz a pénze, nem? - mondom könnyedén. (Ha már a rendőrségi letétet kilőttük.)
- Nem csak érdekes, és nem hiszem, hogy csak érzet- most az az érzésem, mintha mulatna rajtam azért, amit ezzel kapcsolatban mondtam. Talán neki egyetlen olyan kapcsolata sincs, amiről így tudna nyilatkozni.
Nehezen tudok kiigazodni ezen az emberen. És valóban, abban igaza van, hogy az első benyomás fontos, mert valljuk be, először pofára ejtett, átvert, úgy vezetett az orromnál fogva, hogy észre sem vettem belőle semmit. Utána pedig elhívott vacsorázni, és lényegében egész kellemes benyomásom van róla.
Nevetek, hogy előadja, hogy rakta össze a vágyaimat.  
- Meglehet, tudnék mit kezdeni a gyerekekkel!- nem vagyok megijedve az apaság gondolatától.
Aztán a színészetről beszélgetünk, és arról, mivel jár ez a "szerep". Lehet, hogy naív vagyok, de nekem nem ér annyit az egész, hogy szembekerüljek saját magammal, az elveimmel, mindazzal, amire tanítottak. Felix más véleményen van, szerinte bizonyos tettek nélkül nem lehet érvényesülni.
- Akkor nem nekem való- mondom hűvösen, és kicsit merevebben. Vannak dolgok, amikben hajlítható vagyok, de nem fogok keresztülgázolni senkin csak egy szerep kedvéért. (Persze, nem tudhatom, mit hoz elébem a sors. Könnyű úgy határozottnak lenni, hogy ilyen veszély nem fenyeget.)
Az ötlete, hogy iskolán kívül milyen módszerrel és kitől lehetne tanulni, kedvemre való. Még arra is van lehetőség, hogy megvalósítsam.
- Kiktől tanultál?- örülök, hogy végre nem rólam beszélünk. Érdekel Felix, bár a munkáit még mindig nem ismerem. Talán arra sem mond nemet, hogy azokat megnézzem.
- Az időmbe belefér...- mondom jókedvűen, mert az ötlete felvillanyoz. Ugyan Suzy is készül lefesteni... Milyen érdekes lesz összevetni majd kettejük munkáját! De jobb, ha erről nem beszélek.
- Szeretek. Gondolom, te is...?- olvasottnak (műveltnek) tűnik. Kérdőn nézek rá: ez most hogy jutott eszébe?
S közben meghozzák az ételt. Felix a maga steakjét szinte meghatottan fogadja, becsukott szemmel szippant az illatába. Nos, én aztán szagolgathatnám a salátámat. Nyersebb nem is lehetne.
- Nem akartalak megbántani, hogy semmit sem eszek, de valóban nem ilyesmikkel szoktam megtölteni a gyomrom- mondom fesztelenül, és aztán a villámra szúrok néhány salátalevelet és a számba teszem. Próbálok úgy tenni, mintha elkábítana az íze, de...- Jaj, ez így nem fog menni!- röhögöm el magam. A fűszereket kezdem nézegetni, amiket kiraktak az asztal közepére.
Felix közben élvezettel kezdi enni a húst, és az arcára van írva, milyen jól szórakozik rajtam. Igaza van, saját csapdámba estem bele. Lássuk, mit tudok kihozni belőle! Erősen fűszerezem a salátát, és olivaolajjal locsolom nyakon, majd némi pirított kenyeret török az egészbe. Összeforgatom. Kissé dzsuvásabb, mégis étvágygerjesztőbb az egész. Illata legalábbis már van.

- Hát igen... Mondjuk, egy hónap után feladnám... - vagy kettő, de ez maradjon az én titkom. Én még mindig a 200 dollára gondolok.
- Bevallom, ez nem jutott eszembe- mondom őszintén. Engem sem vet fel a pénz, nálam is jó helye van. Elajándékozzam? Inkább ajándékot vennék belőle... valakinek.
A barátomról beszélgetünk vagy inkább arról, milyen kapcsolat fűz hozzá. Azt hiszem, nehéz erről beszélni valakinek, kívülállónak, aki nem ismeri a másik felet.
- Érdekes, ahogy megközelíted a témát...- mondom és komolyabban nézek rá. Ez most nem próba, nem vicc, nem egy szitu, amit meg kell oldani- Vannak emberek, akik azonnal szimpatikusak, és vannak, akiket legszívesebben elkerülnék, pedig tudom, hogy közöm kell legyen hozzájuk- fogok bele, ha már érdeklődést mutat- A szimpátia mértéke sem mindig ugyanolyan. Fene se tudja, van, hogy elsőre vonzódom valakihez, holott nem ismerem, és csak idővel jövök rá, megcsaltak az érzékeim. De... Van az az optimális eset, amikor -ha nem is első látásra- , de rövid időn belül kiderül, hogy van valami rezgés közöttünk, és az... jó. Egyszerűen jó, és egyre inkább igényt tartok rá, hogy érezzem. Nos, ha ez kölcsönösen működik, akkor nincs az az Isten, ami szétválasszon bennünket, beszéljünk hangosan vagy szavak nélkül. Nem kell sem készszorítás, sem botránkoztató viselkedés, hogy tudjam, akár egy szempillantásból is, mire gondol a másik. Mintha egy rugóra járna vele az agyam. Kérdeznem sem kell, s tudom, mi lesz a válasza. Nekem nem kell bizonyíték, hogy biztos legyek a barátom odaadásában. És tudom, hogy ő is tudja, bármit megtennék érte, holott ilyesmiről sosem beszélgettünk...
Biztos, hogy túlfűtött vagyok, talán megváltozik a beszédtempóm, a hangom is. Nem tudom és nem is akarom elrejteni, hogy a szeretet mozgat, az irányít, az beszél belőlem. Na és? Ez is én vagyok, nem csak a lúzer, aki lelkiismereti ügyet csinál 200 dollárból.
Ezek után könnyebb már a vágyakról is beszélni. Család, gyerek(ek)...
- Ah, ne mondd, hogy nem tudod elképzelni, vannak, akik képesek eldobni a gyerekeküket. Inkább ne szülne, még mindig többre becsülöm, ha így dönt!- mondom, kicsit fájdalmasan, hiszen sosem értettem, engem miért hagyott el az anyám.
- De a nevelés nem csak erről szól. Miért csak azt akarnám átadni, ami nekem kimaradt? És ha jó példa jár előttem? Nem azt akarnám utánozni, ami bennem is jó élményeket szült?- fordítom vissza a kérdést. Olybá tűnik, mintha asztaltársan gyerekkora nem lett volna felhőtlen. Ki hinné?
A jövőkép, amit lefest, hogyan érvényesülhetnék jobban, inkább riaszt, mint kedvemre való, igyekszem is távol maradni tőle, s ha hátrébb húzódom, csak ezért van, nem Felix miatt.
- Engedd hinnem, hogy nem csak én vagyok ilyen..- mondom kissé megszeppenve.
Az ötlete, miként is tanulhatnék, ha nem az iskolában, sokkal inkább hasznos tanács számomra.
Én sem vagyok érzéketlen, ha már engem kitárgyaltunk, érdekel, ő hogyan lett azzá, aki. Figyelmesen hallgatom, és nem untat... Arra jutok, a maga módján éppen azt csinálja, amivel én próbálkozom: másoktól les el technikákat, aztán a maga módján gyúrja át őket.
- Nem hallottam még róla...- vonok finoman vállat, így véleményt sem tudok mondani. Ha eszembe jut a neve, tán utánanézek. Mindig rájövök, milyen sok dologban vannak hiányosságaim.
Ajánlja, lefestene.
- Akkor jó modelled leszek, unatkozni sem fogok!- Még jó, hogy nem kezdtem részletezni, kik a kedvenceim.
A salátával elbíbelődöm kicsit, az asztaltársam kinevet, de aztán jö ötletet is ad.
- Hm, sajtöntet? Ez jó ötlet, az jót tesz majd neki!
Ha a kedves pincér úr arra jár, magamhoz kéretem és rendelek tőle egy sajtöntetet. Addig kényelmesen hátradőlök. Felix kíváncsisága azonban nem merült ki, s mivel szabad a szám...
-Jó kérdés...- látszik, hogy komolyan veszem a kérdését, de nem könnyű azonnal válaszolnom, gondolkodnom kell - Nehezen tudnék kiemelni egyet is; ha jól meggondolom, egész sok van... Mondjuk, az egyik: "amit ma metehetsz, ne halaszd holnapra!"
Már amiatt kinevetett, hogy lelkiismeretes vagyok. Hogyan fedhetném fel előtte, hogy milyen elvek vezérlik az életem? Jóságra neveltek és becsületre, de manapság ez mintha nem lenne érték. A restség viszont mindenki számára ellenszenves lehet.

- Lám, máris beskatulyáztál, hogy valami jótét lélek vagyok...- kuncogok. Mert miért is feltételezné ezt rólam, ha nem nézné ki belőlem?
- Jobb, ha érdekes vagy, mintha szürke lennél...- az egészségesnek vélt önkritikám alapján inkább én vagyok szürke. Vagy inkább unalmas.
Ahogy érvelek neki, figyelmesen hallgat, de aztán újabb érvekkel próbálja lerombolni a barátságról alkotott váram.
- Ez egyértelmű..., mindenki változik, ő is, én is... Pont az a szép benne, hogy a változásokkal egymásra is kedvezően hatunk; azaz egyetlen változás sem megy a kapcsolatunk rovására, annak lényege nem változik meg, sőt, ha lehet, még erősebbé válik, mert a "közös" változásoknak köszönhetően még jobban hasonlítani kezdünk egymásra. Engem nem zavar, ha új ismeretségeket köt, ha nősül és ha gyereke lesz... azt hiszem, mivel szoros kapcsolatban vagyunk, csak nyerehetek az üggyel. Mintha kibővülne a családom... És ugyanígy érez ő. Minden vágya, hogy barátnőm és gyerekeim legyenek. Én sem fogom őt kirekeszteni a családomból...- érvelek továbbra is tűzzel, magabiztosan.
- Becsúszik...- noha egyetlen védekezési mód sem 100%-os, a témával kapcsolatban más a véleményem- Számtalan módja van védekezni. Sokkal kevesebb nem kívánt terhesség végződne ... rosszul, ha a fiatalok gondolkodnának egy kicsit, mielőtt... érted- mégis étteremben ülünk, asztalnál nem illik a szexről beszélni. Pláne nem abortuszról, megy ilyenek.
- Ez igaz. A gyereknevelés komoly felelősség. Életre szóló. Nem mondhatom, hogy ma nincs kedvem hozzá!- bólogatok, hogy egyetértek vele.
- Oké, sejtettem, hogy korábban is erre céloztál, de... így jobban tetszik, valóban- nézek rá szelíd tekintettel. Nem volt eszemben bírálni vagy ilyesmi. Ha így gondolja és komolyan gondolja, biztos, hogy jó apa válik belőle. Tetszik a rugalmassága.
- Ezek szerint... időnként csalódást okozok...- hajtom le a fejem. Sebastian is fejemhez vágta már, hogy lehetnék kevésbé elnéző a többi emberrel szemben. Nem minden ember jó, és nem mindegyik vezérli jó szándék, még ha azt is mutatja.
- Nos, az biztos, hogy nem vagyok olyan, mint az átlagos fiatalok. De ugye, nem azt akarod mondani, nekem is olyanná kéne válnom, mint amilyenek ők? - kérdezem, kissé megmeredve, mert nekem az a "világ" egyáltalán nem tetszik. Nagyon felületesnek, üresnek tűnik. És aztán egy kérdés formálódik meg bennem:
- Mire szeretnél felkészíteni?- és miért? Nem ismer. Mit lát bennem? A délelőtti produkcióm jut eszembe; lényegében nem is vagyok rá büszke, hisz olyan szerepet kellett megformálnom, amit "megvetek". //Kissé túlzott a kifejezés, de most nem tudok jobbat.//
- Ó, már értem- mosolygok. - Egyedi, mint pl. Vallejo - (remélem, jól írtam a nevét) Az ő képei arról tanúskodnak, pontosan ismeri az anatómiát. Bárhol felismerném a stílusát. A gótikáról a volt osztálytársaim jutnak eszembe. Állandó fekete cucc, fekete smink... furcsa viselkedés.
Mint kiderül, a könyvkérdés csak azért kellett, mert azzal akar majd ábrázolni. Kisebb csalódás ér emiatt, de utóbb örülök, hogy nem mentem bele komolyabban a témába.
A salátával elvagyok, de igazi megoldást a sajtöntet jelent, tagadhatatlan. Felix ismét segít rajtam, pedig elnézhette volna, hogy bénázok egész este.
- Csakugyan? Akkor máris van valami, amiben hasonlítunk!- mosolygok rá. A piszkos (?) gondolatait szerencsére nem látom.
Aztán újra meglep, ahogy íróktól idéz, ráadásul az egyik kedvencemtől.
- Bár az én irányelveim nem a nagy írók tollából ered, inkább példabeszédi bölcsességek, néhány irodalmi alkotás meghatározza, hogy ilyen ember vagyok. De ezek az irodalmi művek alapgondolata is mindig összecseng  a Bibliával. Tudod, idős emberek neveltek, nagy hangsúlyt fektetve az erkölcsi nevelésemre. Talán..., hogy nehogy abba a hibába essek, mint amilyenbe az anyám- érdekes, milyen gondolatokat hoz fel belőlem egy-egy téma, egy-egy kérdés, vagy akár idézet.
- Tudod, Wide úr idézetére is van reakció: " Kinek azért jut kísértés, hogy ellenálljon neki, kinek azért, hogy meginogjon végre."- S ha jól sejtem, épp most találtam valamit, ami minket kétfelé hajtana.

Nevetek, ahogy visszakérdez. Erre mit mondjak? Az volnék? Egyszer egy csavargó miatt meztelenül mentünk haza, de a pénzemet nem szórom mindenféle kéregetőnek, alapítványnak, stb. Vállat vonok. Mindegy, hogyan ítél meg, ez is csak egy nézőpont.
Picit összeszűkül a szemem, ahogy a szürkeség árnyalatairól beszél, az a könyv és film jut eszembe, amiről szinte mindenki beszél, és ami - a jellegét és témáját tekintve- nem illik ide. Nem tudom, arra gondol-e, céloz-e, vagy valóban csak a szürkeségről, mint "az átlagosról" beszél. Mivel nem kell attól tartani, hogy ő beleolvadna a szürke kategóriájába, inkább befejezettnek tekintem a témát.
A barátságról kezdünk beszélgetni, és érehető hévvel tartok ki amellett, hogy létezik bensőséges barátság.
- Ez nagyon vicces. Gondolod, azért akarja, hogy becsajozzak, hogy ne legyen rá időm?- felnevetek. Ennél nagyobb hülyeséget még soha nem hallottam! - Egyébként tudod, éppen ő csajozott be, de a kialakított szokásainkon ez sem változtatott- A félelmeim alaptalanok voltak, Amelia kedves, bár kissé fura. Nem gondolom, hogy el akarna szakítani a barátomtól. Felix kérdéseit nem is veszem kötekedésnek. Számomra úgy tűnik, engem próbál jobban megismerni a kapcsolataim tükrében.
Fura, de a családtervezés, gyerekvállalás is terítékre kerül.
- Hát, vannak, akik nem képesek használni a fejüket...- értek vele egyet. Mama erre mindig azt mondta, elég nagy baj, ha a farka után megy egy férfi. A szex témáját egyébként szívesebben kerülném. Felix mégsem barátom, hogy ilyesmiről csevegjek vele.
- Oké, néha ki lehet kapcsolni a szerepből, de az csak időszakos!- attól még gondviselő vagyok, ha lepasszolom a gyerekem a nagyszüleinek (Ha csak néhány órára, napra...)
- Nem a szó számít, hanem a szándék. Nemde te is azt mondod, metakommunikációval többet mondunk, mint a szavainkkal? - Lehet holdsugaras egy lány tekintete, ha azt úgy mondom neki, érezni fogja, hogy csak szexre kell. Ennyire nem vagyok naiv! Valaki pedig éppen a szókimondást szereti.
- Nem hiszem, de ez nem is lehet cél. Sokfélék vagyunk, így kerek a világ- miért is kéne mindenkinek tetszeni? -Tetszek annak, aki nekem tetszik, tudjuk elfogadni egymást, ez lenne a lényeg- nagyon lecsupaszítva ez a lényeg.
- Jézusban nem is volt kényszeresség, hogy megfeleljen, ő az volt, aki. -Talán csak egyetlen egyszer "ingott" meg, ha szabad így nevezni, de akkor is olyan döntést hozott, amit magáévá tett. Nem megfelelni akart. Megértette, hogy mi miért történik. Erről nekem is megvan a magam véleménye. Hangosan azonban nem mondom ki. A Biblia is olyan téma, amiről nem szívesen beszélgetek bárkivel.
- Ó, ez tetszik!- "Légy önmagad, mindenki más foglalt", sosem hallottam még ezt a mondást- Találó!
Beszélgetünk a jövőről, a terveimről, a karrierről. Olykor kiábrándító dolgokat mond. Szerinte nincs érvényesülési lehetőség, csak ha az ember erkölcstelen. Én viszont hinni szeretnék abban, hogy a normákat megtartva is célt ér, aki kellőképpen tehetséges és kitartó. Ha egyik hibádzik, nem is a pályára való. Ezért sem érzem csalódásnak, hogy nem vagyok keresett színész: még a tehetségemben sem vagyok egészen biztos.
- Kezdő vagyok még ezekben a berkekben, igazából tapasztalatom sincs, mivel és hogyan lehetne erőteljesebben "nyomulni"- persze, nem mások kárára. Aztán megsimogatom az arcszőrzetem- Ez egy... kihívás... Amúgy szoktam borotválkozni!- Suzy még nem szólt, nyíratkozzak meg végre, bár látványosan nő az arcszőrzetem, ezt ő is belátta.
Aztán az ő művészete kerül szóba, hogyan és kiktől tanult. A művész neve, akit említ, nem ismerős nekem, de amit rajta keresztül megfogalmaz, az érthető. Úgy látom, örömére szolgál, hogy én sem vagyok reménytelen eset (ismerek valakit, aki felismerhető a stílusáról).
Rám jellemző mondások kapcsán megjegyzem neki, milyen elvek irányadóak az életemben. Egy pillanatra meglepettséget látok rajta (pedig Jézust ő is emlegette már az este folyamán). Nem mentegetőzöm, amikor a nagyszüleimre hivatkozom.
Őt idézem, amikor az anyám hibájára kérdez:
- Ifjonti hév, féktelen buli...- elég intelligens, hogy összerakja. Ezek tények. Semmiféle érzelmi kapcsolatom nincs vele, mert soha nem ismertem. Számomra idegen. Az apámat sem kutatom fel, pedig kaptam egy nyomot, amin elindulhatnék.
Az egyik mondására egy bibliai idézettel felelek. Sajátos értelmezéssel áll elő, de nem kritizálom érte. Én is estem kísértésbe, én is meginogtam (el is buktam), tanultam is belőle. Ez az élet rendje. Egyikőnk sem tökéletes. Amúgysem szándékozom cölibátust fogadni.
- Lényegét tekintve.... igen- a kísértésekkel kapcsolatban rájöttem valamire. Jó módszer, hogy egyfajta rangsort csináljak az életemben. Hiszen nem minden és pláne nem mindenki tudna kísértésbe vinni. Ez azért jelent valamit, nem? Ezt a frissen nyert megállapítást azonban megtartom magamnak.
Lassabban eszegetem a salát, pedig a sajtmártás óta határozottabban jobb az íze. De asztaltársam előtt még nagy adag hús van, és attól tartok, ha korábban fejezem be az evést, ellenállhatatlan vágyat fog érezni, hogy beszéltessen. Jobban szeretnék beszélgetni.
- Ha szabad megkérdezni... te mi célból voltál ma a színházban? - hogy nem teljesedett be, amit akart, már tudom, hisz rajtam állt valamiképp bosszút. De nem a szerep érdekelte, hiszen nem színész.

Nevetve rázom a fejem. Kizárt, hogy Sebastian ilyen módszert választan, ahogy lerázzon.
- Én is tartottam tőle..., de úgy tűnik, nincs nagy gáz a nővel!- kicsi van, de majd rájön, nem vagyok ellenség. Felix is tudhat erről valamit, szinte homlokán a neon-felirat, "tudom, mitől döglik a légy".
- Úgy beszélsz, mint egy többgyerekes apuka!- bizonyára nagyon meglepne, ha azt mondaná, tucatnyi gyereket nevel boldog párkapcsolatban. Inkább tűnik metroszexuálisnak. Nehezen társítok mellé társat, családot. Olyan... magának való!
Aztán komolyabb dolgokról beszélgetünk, mintegy egyre jobban megismerve egymást, holott jobbára ő kérdez, a kérdései is sokat árulnak el valakiről.
- Igen, így van... Kimondasz valamit, aminek van hangsúlya, ereje, színezete, érzelmi töltete, gesztikulálsz mellé, artikulálsz, látom a mimikád, és hogy az egész összhangban van... ettől lesz hiteles, amit mondasz. Még a ruhád is befolyásol, igazad van! Nézd csak! Megmutatom!
Kezembe veszem a villát és a salátámba dúrok vele.
-"Micsoda saláta!"- látszik, hogy fintorgok, majdhogynem viszolygok, a hangom undortól csöpög, hideg, gőgös, lenéző.
- És most? - mosoly terül el az arcomon, élvezettel veszek egy falatot a számba, hümmögök, nagyra nyitom a szemem, mintha kellemes meglepetés ért volna, és szinte felkiáltok:-"micsoda saláta"! El sem kell játszanom ezek keverékét. Abszurd humor; senki nem hinné el, se egyiket, se másikat. Abszolút tanácstalanok lennének, vajon mi az igazság. Ilyenkor az ember a tapasztalataira van bízva, azok alapján ítélkezik.
- Nos... hogy a kérdésedről meg ne feledkezzek; őszinte leszek, kedves Felix. Elsőre szimpatikus voltál és feltűnt, milyen udvarias vagy. Azok, akik meghallgatásra szoktak behívni, általában úgy bánnak velünk, mintha porszemek lennénk a szemükben. Szívesen játszottam veled, érdekesnek tűnt a feladat, amivel előálltál, örültem, hogy nem valami szokványos monológot kell előadjak, hanem "rám" vagy kíváncsi; arra, hogyan tudom feltalálni magam. Aztán jött a pofon, hogy becsaptál, megvezettél, és akkor haragudtam, csalódást éreztem; mégis, hogy itt vagyok, azt jelenti, megbocsájtottam, hogy szórakoztál velem. Lényegében egy új esélyt ajánlottál, s mert meg kell ragadni a lehetőségeket, itt vagyok. Most meg, úgy érzem, órákig tudnék veled beszélgetni, noha előtted sem kétséges, egészen másmilyenek vagyunk...- Dióhéjban... ennyi- mosolyodom el. Igyekeztem végig egy ritmusban beszélni, szépen, értelmesen, nem monoton, mégis -többnyire- érzelemmentesen. Ettől csak akkor tértem el, ha a helyzet megkívánta.
- Most azon gondolkodsz, színészkedtem-e? Őszinte választ vártál, nem?- Ha neki sikerült rólam valamilyen képet kialakítania rólam tudja, hogy igazat mondtam.
- Látod, ez is fontos tényező. Nem az számít, mit hallottál, csak az, ki mondta. Azaz az ember számít a mondanivaló mögött- bólintok, igazat adva neki. Lényegében az ő szavait ismétlem, más szavakkal.
- Oké, hanyagoljuk Jézust. Te tudod hova vezethető vissza a vágy, hogy megfeleljünk másoknak?- olyan sokat beszéltem már ő. Most kezdhetné ő is a téma kibontását. Ez nem jelenti, hogy ne mondanám e azt, amit én gondolok erről. De megtörténhet, összevág azzal, amit ő készül mondani.
Elszórakoztatjuk Egymást, kedves és kedvenc mondásokkal, szólásokkal. Találunk közös pontokat, szó se róla.
- Első körben szerzett tapasztalat a legmaradandóbb- értelmezem.
- A fazonírozáshoz kell még néhány nap. Majd kifaggatom az illetékest, engedi-e?- kacsintok jókedvűen, mintha viccet meséltem volna. Pedig ez a poént csak én értem!
A szigorú nevelésem kapcsán szóba kerülnek a vér szerinti szüleim.
- Ezt senki sem tudja. Anyám erről soha nem volt hajlandó beszélni- vonom fel a vállam. Apámat meg se említem. Egy ideig izgatott a téma, hogy a nyomára bukkanhatok, de most úgy vagyok vele, nem kell felébreszteni az alvó oroszlánt.
A sajtöntettel felturbózott saláta már valóban élvezetes, és közbennekem is alkalmam van Felixet faggatni egy kicsit.
- Á, szóval kis bosszú volt, amit rajtam elkövettél?- már értem a szavait, amit a színházban mondott nekem. Akkor nem értettem, miért olyan "főnök-ellenes". Már régen megbocsátottam neki...
- És ki ez a titokzatos Mr McRouth?- Sebastian barátom egyszer beajánlott egy alakhoz, d'Abo volt, ha jól emlékszem, de amikor mentem, épp úgy beszélt egy alkalmazottal, jelzem, zárt ajtó mögött, hogy az egész folyosó zengett tőle, csak mert nem volt elég cukor a kávéban, vagy valami hasonló piszlicsáré ügy miatt. Szemtől szembe nem is voltam már rá kíváncsi.
Újabb kérdéssel áll elő, és erre elnevetem magam.
- Azt mondaná: vicces vagyok, nyílt természetű és ... hogy jó a seggem!- nevetem el magam megint. Sebastiant ismernie kéne. -És tudod, mi a vicces? Ugyanezt mondom én is róla!- oké, nem válaszoltam teljesen komolyan, de mi köze ezekhez a dolgokhoz? Nagyanyám azt mondta, ne bízzak senkiben, csak magamban. Van már egy barátom, tökéletesen bízok benne, senkinek nem fogom kiadni. Így is többet mondtam, mint kellett volna.

Bólintok, jelezve, sejtettem.
- Épp ezért volt meglepő, amit mondtál!- tapasztalatokat nem csak a családban szedhet magára az ember. A "még" viszont elgondolkodtat. Nem ő az első, aki változtatni akar az életmódján, csak még nincs itt az ideje...
Egyre jobban érzem magam a társaságában. A kérdései érdekesek és úgy érzem, őszinte érdeklődéssel hallgat, pedig néha más véleményen van, mint én. Úgy tűnik, asztaltársam is egyre fesztelenebb, a testtartása is kevésbé merev, a nevetése is felszabadultabb.
- Ez valóban így van. Akkor tudok hiteles lenni, ha át tudom érezni, amit el kell játszanom. Ergo, valahol, valamilyen formában azzal az érzéssel már kellett találkoznom, ha nem is éppen abban a formában. De hiszek abban, hogy bizonyos érzelmek velünk születnek, és nem csak megtanuljuk őket. Egyetértesz? -Egyébként való igaz, nem lehet minden szereppel azonosulni. Vagy csak sok-sok gyakorlás árán. De még akkor se biztosított a siker.  
- Mondjuk, szerencsés alkat vagyok. Ha mindenkivel szemben haragot táplálnék a lelkemben, aki valaha nekem ártott, valószínűleg már felemésztett volna. Könnyebb elnézni, megbocsájtani. Egyébként sem károsítottál meg, azt az időt, amit veled töltöttem akkor és ott, a színház igazgatójával vagy kicsodájával is eltöltöttem volna- vonok vállat. Az egésznek nincs már jelentősége a szememben.
- Hm, érdekes, amit mondasz- elemezgetem magamban, amit mondott- Noha sok esetben mondják, az ellentétek vonzzák egymást, mindennek megvan a maga jó és rossz oldala. Ha mások vagyunk, tanulhatunk egymástól, de ehhez mindkettőnknek befogadónak kell lennünk, és akkor már hasonlóak is vagyunk, nem? Kell, hogy megmaradjon az egyéniséged egy kapcsolatban, és közben mégis folyamatosan változik...- ez a téma egyébként egyre jobban érdekel.
- Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, úgy méregetsz, mintha csak egy tárgy lennék...- akkor kifejezetten hűvösnek tűnt.- Mégis, mi keltette fel az érdeklődésedet? - azaz honnan érzete, hogy velem nem lő mellé? Nem vagyok igazán karizmatikus. Az inkább ő.
- Engedj meg nekem egy-két kérdést: úgy gondolod hiba, hogy az emberek meg akarnak felelni? Nem vezetne káoszhoz, ha nem létezne valamely norma, amihez alkalmazkodni kell, hogy közösségben tudjunk élni? - ha mindenki azt csinálna, amit akar...elbizonytalanítaná az emberiséget, mi a jó, mi a rossz... Egyáltalán, különbséget tudnánk tenni? Érdekes  lenne ezen elmélkedni egy kicsit.
Nem sok tapasztalatom van a komplexusokról, a kötelező megfelelési kényszereken kívül, amin mindenki átesik, míg felnőtt lesz belőle, nem hiszem, hogy problémáim lennének ezzel. Ami van, azt meg majd kinövöm... Már többen is dolgoznak rajta, hogy több önbizalmam legyen!
- Hát... ha a rossz tapasztalatokra gondolsz, egyetértek! De gondolj csak azokra, amikre szívesen emlékszel!- nevetem el magam. Ó, ne legyen már ennyire keserű, jobban tetszett, amikor szívből nevetett!
A külsőm, a szakállam kapcsán megjegyzem, hogy valaki más kedvéért növesztem. Felix szerint beszélnem kellene vele, hogy fazoníroztassam.
- Oké, majd megemlítem neki- Suzy úgyis rám fogja bízni. Azt már bebizonyítottam neki, hogy gyorsabban nő a szőrzetem, mint az átlag emberé. De még nem mondta, hogy vágassam, szóval... Hagytam nőni.
- Ó, az nem lenne jó!- mondom szörnyülködve, de túljátszva- És ha épp egy ilyen szerepre készülök? Gondolj csak Tom Hanks-re a Számkivetettben!
A szüleim kapcsán szinte érzelemmentes maradok. Nincsenek élményeim velük, még csak képeim se, amiket nézegethetnék, egyáltalán... semmim nincs.
- Ez már késő bánat, eb gondolat. Sosem tudom meg!- ennyiben hagyom. Nem is érdekel, az az igazság.
- Úgy hiszem, akkor van vége a fejlődésnek, ha már nincs kihívás az életemben. De ilyesmi még nem fenyeget! Olyan sok dolog van, amiről többet akarok tudni!- mondom álmodozva és lelkesen.
- Nos, bízok az jellemzésedben. A mézes-mázos emberek többnyire veszélyesebbek, mint akik ridegnek és keménynek tűnnek, de persze, ez is csak általánosítás- Néha tudni kell póker arcot ölteni. Nem szabad fogást adni magunkon, azt az ellenség könnyen ki tudja használni. Annyira nem vagyok rafinált, hogy Felixben az ellenséget sejteném. Vagy ha voltak is rossz érzéseim vele kapcsolatban, egyre inkább oszladozni látszik.
A következő kérése megint nevetésbe fullad, és megint azt mondja kedvel.
- Igaz, szerintem ő is kedvelne téged- bólogatok. Felix ugyan merevebb, mint Sebastian, de beszélgetni majdnem olyan jó vele is. Nálam még mindig Sebastian az ász! Lekörözhetetlen. Talán több bennünk a közös? (Felixnek nem akarnám megmutatni, milyen a műcsók, és lánynak sem öltöznék be a kedvéért)
- Sosem mondta... Ez az én szerény véleményem, hogy ezt mondaná...- mosolygok rá.
Aztán kicsit megvakarom a kobakom.
- Ez hosszabb lista lenne... De ne konkretizáljuk, jó? A miért érdekesebb...- várakozón nézek rá, vajon hajlandó-e engedni a kérésemnek.

- Nem- vonok vállat. Biztos leveszi, hogy nem volt még kapocslatom, de miért hazudjak?
- Nem születik velünk a csalódás, a gyűlölet, a harag...- ilyesmire gondoltam. De lehet, hogy neki van igaza, minden bennünk van, csak lehet, soha nem kerül napvilágra- Amikor valamit először érzel, pontosan tudod, mi az? Honnan?- kérdezek vissza. Ma sem tudom, szerelmes voltam-e Eleebe. Miért éreztem csalódást, amikor kiderült, nem a nagyszüleim az igaziak...
A "bosszantó" alakon már csak felnevetek. Részemről rendben van, hogy ne vesztegessünk rá több szót.
- Ez nem olyan egyszerű... - hol is kezdjem?- Fogalmazzunk úgy, igyekszem megbocsájtani. Nem mindenkinek tudok, elvégre nem én vagyok a Jóisten, nem is az én feladatom. Ha úgy esik... az illető kiesik a prixisből, átnézek rajta, nem foglalkozok vele, számomra megszűnik létezni- Hát ezt tettem a szüleimmel is, nem? Amúgy tényleg nem vagyok haragtartó. Nagy galiba kell ahhoz, hogy ne tudnék megbocsájtani!
- Nem, nem elég...- rázom a fejem- Az olyan lenne, mintha saját képmásává alakítana, de ő nem igazodik hozzám. Ez... nem mellérendeltségi viszonyt feltételez, hanem alá-fölé rendeltségit... Megtűr? Jesszus. Régen rossz, ha észreveszed, valaki csak megtűr maga mellett. Hol van abban öröm, fejlődés? Bár... Ha elviselted, biztos okod volt rá- csodálkozva nézek rá. Miféle kapcsolatról beszélhet?
- De, lényegében igen... Mindig találni valamit, amiben hasonlítunk, és olyat is, amiben nem. Kérdés, mire építesz, mi fontosabb?  - összecsiszolódni izgalmas, azokon a dolgokon változtatni, amiben különbözünk.
Aztán bólogatok. A folyamatos és a szembetűnő változásról beszél, és ezt akár én is mondhatnám, annyira egyet értek vele. A kérdése viszont ott lóg, hogyan tudom megőrizni az egyéniségemet.
- Tökéletesen beszélsz. A változás folyamatos, éppen ezért nem is feltűnő, ha rendszeresen találkoztok. Esetleg, sok-sok év múlva, ha visszatekintetek a kapcsolat elejére, rájöhettek, milyen mások voltatok akkor! De közben más emberek is hatnak rátok, szóval..., ez bonyolult. Viszont...- teszem az ujjam a szám elé, mintha szükségem lenne még egy pillanatra, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat- biztos lesznek dolgok, amikben soha nem engedsz, amiben olyan erős vagy, és kiforrott, hogy nem is tudnál másmilyen lenni, hiába igyekezne rávenni a másik, hogy csináld. Sarkosított példa, de ha te békés természetű vagy, senki rá nem vesz, hogy háborúba menj, hogy embereket ölj. Igaz?
A benyomásaimról kérdez, és kertelés nélkül elmondom neki, hogyan változtak a benyomásaim róla. Beszélgetés kapcsán az is kiderül, hogy volt egy pillanat, amikor csak egy tárgynak éreztem magam, ahogy mustrált.
- Még a színházban, amikor elkaptad az arcom, és úgy méregettél- az nem volt éppen kellemes pillanat.
Aztán bólintok. Nem a külsőm fogta meg, hanem amit produkáltam, avagy amit "kifejeztem a művészetemmel"; valahogy így fogalmazott korábban. A külsőmre már így is többször tett utalást, változtatni kellene!
- Oh, igen!- már megint a fejemben olvas, nagyon egymásra hangolódtunk, ami a témát illeti- Igen, pontosan így érzem én is, egyfajta elvárás egy közösség részéről, amibe be kell olvadj. Minél nagyobb a közösség, annál primitívebbek az elvárások is, hiszen egy emberhez könnyebb alkalmazkodni, mint százhoz, ezerhez, millióhoz... És igaz..., meglehet, itt már beolvadtam egy közegbe, de boldogulnék ezekkel az attitűdökkel mondjuk, Afrikában? Aligha. Új közeg, új szokások, szabályok, normák...- felcsillan a szemem. Olyan jó érzés, hogy ezekről beszélgetünk! Igaz, csak sarkosított példákat emlegetek, de folyton önigazolást keresek, vajon helyes-e, hogy nem olvadok be az átlagba. Hogy vannak szabályok az életemben, amihez tartom magam. Hogy Joshuás maradok, és nem leszek csak egy macsó, ha csajozásról van szó, például. Sebastian elfogult velem kapcsolatban. De Felix közömbös irántam, kívülállóként ítél, nem is tudja, hogy azt teszi!
- Válogatok... Minden sz*rt én se próbálok ki!- kérem ki magamnak, de nem vagyok (nagyon) durva.
- Carpe diem? - gonosz gondolat, Eleevel is csípnék egymást.
Nevetek. Jóízűen és felszabadultan.
- Ezt egyszer már eljátszottam egy fotózáson... Akkor is nagy szakállam volt és hosszú hajam, ráadásul bemaszkíroztak vénembernek, és folyamatosan fiatalodtam vissza, elveszítve a szakállam, a hosszú hajam, a ráncaim... Érdekes képsorozat lett belőle. Portfólió lett belőle, azt vittem el mindenhova. Te is megnézted, rosszul láttam? - mintha azt forgatta volna, amikor a szende szüzet játszotta. Tehát vannak dolgok, amiket éppen visszafelé vesznek fel. Nem hiszem, hogy Tom Hanksnek is 5 évig kellett azon a szigeten sínylődnie...(No meg ott vannak a trükkök, amivel meg lehet hosszabbítani valaki haját)
A családi dolgokon gyorsan túlpörgünk, vannak érdekesebb dogok is, mint a múlt fölött keseregni.
- Ámde ez is a megfelelni akarásnak köszönhető, nem gondolod? - gyanítom, az emberek zöme azért játssza meg magát mások előtt, mer fél, hogy saját egyénisége nem aratna sikert.
Aztán jót nevetünk. Talán Felix nem is annyira más, mint Sebastian. Majd kiderül. Olyan erős vonzalmat nem érzek iránta, mint Sebastian iránt, ez tény.
- Gondolod, hogy magamról is ezeket a tulajdonságokat mondtam volna? - nevetek, de van abban valami igazság, amit mond. Én biztos nem tettem volna szóvá a seggem, de na. Sebastianból meg simán kinézem. (Bár az sem mindegy, kinek mutat be, vagy beszél rólam)
A nem szeretem tulajdonságok hosszú sorával nem akarom untatni, ezek nagy része saját nyűgöm. A miért izgalmasabb, nem csak szerintem.
- Úgy érzem, néha megfoszt dolgoktól. Mondhatnám úgy is, a kísértéseknek egy része már nem lenne kísértés, ha másmilyen lennék. És ... kevésbé tartom magam rugalmasnak olyan helyzetekben, amit mások egy csettintéssel el tudnak intézni. Olykor ezzel csalódást okozok, magamnak, másnak, most ez mellékes, de az nem jó érzés....- Hm, vajon ehhez mit szól? Vajon majd kardoskodik amellett, hogy tartsam meg az egyéniségem, vagy más megoldást javasol?

- Hát jah, szerencsés vagyok- féltékeny nőkkel még nem hozott össze a sors. Nem féltékennyel se, de hagyjuk.
- Ezt nem tudom megítélni. Honnan tudhatom, hogy egyforma? - kérdezek vissza.
- Nocsak.. nemde most magad is a megismerés folyamatáról beszélsz? - mutatok rá.
- Kérdem én, ha szándékosan vérig sértettél, mi okod lenne rá, hogy néhány év múlva újra szóba akarj állni velem? - eleve hibás a kérdés. Ha valaki megbánt, valószínűleg már nem akar sem a barátom, sem az ismerősöm lenni. Ha viszont véletlenül sértett meg, nem vár évekig, hogy véletlenül fussunk össze.
- Ó, szóval tapasztalat...- hunyorgok rá. Megint nézőpont kérdése, jót tett-e neki vagy rosszat.
- Hogyne lenne? Nem tekinthetünk el a különbségektől, azokat is figyelembe kell venni, és ha mód van rá, valamiképp közelíteni kell a nézőpontokat. Elvégre hiába szeretjük mindketten pl. a steaket, ha nem tudunk megegyezni véresen vagy átsütve együk-e meg- hozok egy kézzel fogható példát.
- Nem tudom. Lehet hogy egy, és az is meglehet, több. Ezen sosem gondolkodtam még...- vonok vállat. Elvégre meglehet, valami apróságon makacsolja meg magát az ember, aminek köze nincs a személyiséghez, mégis erőteljesen ragaszkodik hozzá.
- Annyira rosszul festek? - nevetgélek magamban. Ha látott volna valóban hosszú hajjal, mit mondott volna? Csöves vagyok? Menekült? Lakcím nélküli? Amúgy sem szépfiúnak akarom eladni magam. Abból rohangál néhány tucat az utcákon.
Daniel nevének hallatán csak kicsit emelem meg a szemöldököm (ezt a nevet eddig nem hallottam), máris kiegészíti magát, így megtudom, azt az embert hívják így, akinek be akar ajánlani.
-Vicces vagy, komolyan- nevetek fel- szerinted ez a két dolog egyenértékű a társadalom normarendszerében? -Böjtölni és meztelenül mutatkozni egészen más problémakör. Meggyőződésem, hogy előbbi miatt kevesebben orrolnának rá, ha megszegi. Elvégre a böjt csak egy vallási rítus. Ha a vallási közösségre nézzük a teóriát, valószínűleg ezt tartanák súlyosabbnak, mindenki más szerint a meztelenkedés nagyobb "bűn". Egyébként most csak azt ismerte be, az írott törvényeket inkább betartja, mint az íratlanokat. Nemde a törvénykönyv is egyfajta normarendszert állít elénk?
- Legalább egyvalakinek bele kellett nyúlni a tűzbe, hogy megtapasztalja, megégeti a kezét... Akkor én miért dugnám bele? - bizony vannak tapasztalatok, amit mások kárán szereztem. De ezzel nem vagyok egyedül.
- Az életem nem ér véget azzal, ha már... nem funkcionálok kellőképpen. Miért ne gyűjthetnék akkor is tapasztalatokat?- incselkedem vele. Mintha nagyon leszűkítette volna a gondolatait a szexualitásra.
Visszatérünk a szőrzetemre, a portfólióm kapcsán elmesélem, hogy az egész csak egy napot vett igénybe, holott a képeken akár 60 évvel is idősebbnek tűnök egyiken, mint a másikon.
- A sorozatot lényegesen gyorsabban csináltuk meg így, fordítva- képzelheti mennyi pénzt spóroltunk a stúdióbérlés miatt?- Igaz, a maszkmester jól járt.. De nagyon elégedettek voltunk vele!- mesélem jókedvűen.
Félrebillentem a fejem.
- De ha szerinted ez a cél, hogyan tagadhatod, hogy meg kell felelnünk másoknak? - Mintha ellentmondásba keveredett volna. S persze, értem a határvonalait, mégis szeretem, ahogy érvel. Az én kapcsolataim nem érdekekre épül, így meg sem fordul a fejemben, hogy ő esetleg ilyesmire utal.
- Talpraesett? - nevetek megint, jóízűen. - Ezt nem mondtam volna. De hagyjuk ennyiben! Valószínű, igazad van, olyan tulajdonságaimat soroltam volna fel, amit mások is szoktak mondani rólam.
- Okozott már csalódást. Furcsa, mert önmagában nem nekem, de a reakció visszahatott rám- vonok megint vállat. Tipikus példája, amikor két irányba akarjuk ugyanazt a szekeret húzni. - Ahogy te mondanád: tapasztalatnak jó volt, általa jobban megismertem magam- mondom, és nincs bennem ezzel kapcsolatban rossz érzés, még a mosolyomat sem hagyom el. És ebben nagy szerepe van annak, amit mond. Megerősít benne, hogy csak a beolvadás kedvéért nem szabad szakítanom az egyéniségemmel. Végül is, Felix sokkal jobb társaság, mint ahogy feltételeztem. Nem bánom, hogy itt vagyok.

Elképzelhető, hogy nagyon egyformán reagálnak az emberek bizonyos helyzetekben, de vajon mennyi ebből a tanulás, és mennyi az, ami velünk születik?
Sajátos szemléltetése célt ér, bólintok, egyetértésemül. Az érintése nem idegen és nem is kellemetlen.
- Való igaz, lehet, hogy mindig is ott volt, csak nem tudtam, hogy létezik, amíg meg nem tapasztaltam... Gondolod, hogy az első élmény kihat az egész életre?- azaz mennyire számít, hogy valami jó vagy rossz benyomást tett rám? Lehet-e azon változtatni? Befolyásolhatja-e, ki áll a másik oldalon, akitől az inger érkezik?
- Nos, látod, talán az sem mindegy, milyen szándékot látok rajtad, amikor megközelítesz- mosolygok rá. Hisz nemrég arról beszéltünk, a metakommunikáció mennyire informatív. Ha megbánással közelít felém, vagy örömmel az arcán, talán szívem se lenne elutasítani. Ha azonban ugyanolyan ártó szándékot vélek felfedezni, és tartok tőle, hogy újabb támadásnak tesz ki, inkább
messze elkerülöm.
- Hát én azt honnan tudjam? Ha rosszul érezted magad benne, azt mondanám, nem volt élmény, csak tapasztalat. Ha rossz volt, és mazohista vagy, meglehet, hogy még élvezted is, akkor viszont élmény. Ennyire még nem ismerlek!- vágom ki magam.
- Nem szép tőled, hogy ennyire konkretizálod a szemléltetést- ingatom a fejem- De ha már én hoztam fel ezt a steaket... Nem kell, hogy együtt éljünk. Mondjuk te készítesz nekem steaket: úgy csinálod, ahogy te szereted, hogy meg tudj róla győzni, milyen jó vagy inkább az én ízlésemnek megfelelően készíted el, holott az neked nem tetszik? - tekintsünk most el attól, hogy többféleképpen is el lehet készíteni. A kérdésem lényege, hogy engem hajlítana vagy ő maga lenne képes miattam meghajlani? Figyelek, mert érdekel a téma, de nem teljesen egy dologról beszélünk.
- De hogyan is mondjam? A személyiség annyira összetett, és ha vannak is jellemző tulajdonságok, melyek meghatároznak minket, lehet, hogy nem egy ilyen alapkő határozza meg, hogyan is cselekszünk bizonyos helyzetben, hanem egy korábbi benyomás vagy emlék alapján, ami -mivel egyszeri- még nem alapköve a személyiségünknek, és ami még formálódhat, változhat a további tapasztalatok nyomán.
A külsőmet kritika éri, nem meglepő, hogy néhány percre ez is téma lesz közöttünk.
- Mondják, nincsenek véletlenek. Ha frissen borotválva játszom neked, meglehet, csak egy lennék a tucatból...- vonok vállat. Nemde épp az ellentmondásra alapozza ő is a kitüntetett figyelmét? Pedig ebben semmi szándékosság nem volt.
- Sajnos, olykor a külsőségek is behódolnak a normáknak. Miért is neheztelsz érte, hogy kissé hanyag volt a külsőm a meghallgatáson? Nemde azt tartottad volna normálisnak, ha frissen borotváltan állítok be? - állítom szembe saját magával. Mert ha elfogadja, hogy különcnek lenni jó, engem sem illethetett volna kritikával.
- Az ilyeneket nevezik ostobáknak- mondom könnyedén, noha akár én magam is lehetnék az.
- Nem minden pénz kérdése- legalábbis nem erre gondoltam - Én csak annyit akartam ezzel mondani, hogy az élet nem áll meg, akkor se, ha lassul- avagy az életkor előrehaladtával tán csak a tapasztalat minősége változik, nem a mennyisége, ha úgy akarjuk.
- Ez igaz. A fejlődés önmaga senkit nem izgat, ha abban nincs érdeke- mindeni kész árut akar kapni, a félkész termék senkit nem érdekel. Az olyan, mintha hibás lenne.
- Senki- a mindenkinek való megfelelés lehetetlen feladat- Ha én kérnélek, hogy ne idd részegre magad, miattam megtennéd? Letennéd a poharat, mielőtt eleget ittál volna a saját kedved szerint?- Nem a többség számít, ha van egy, akinek meg akar felelni.
- Látod, erről beszélek. Neked is fontos ezek szerint a közös jövő, s az, milyen képet alakítok ki most rólad. Hiszen feltételezed, befolyásol a döntéseimben, milyen véleménnyel vagyok rólad... és viszont, nemde? - utalok a saját külsőmre, melyen állandóan változtatna. Azon könnyen lehet!
- Kedves Felix, bocsáss meg nekem. Még soha senki nem nevezett talpraesettnek; magamat inkább ügyetlennek nevezném. Kíváncsi vagyok és merész, így olyan dolgokban is ki merem próbálni magam, amit korábban soha nem csináltam még. Nos, hogy mi lesz a végkifejlet, lutri, nem mindig jövök ki jól a feladatból. Látod, nem szépítek, őszinte is vagyok.
Igyekszem engesztelni Felixet, mert nem szándékozom elrontani a hangulatot, ami közénk telepedett. Ez a beszélgetés közöttünk tanulságos számomra, hiszen megint egy új szemléletmóddal találkozom.
A kocka és kör kapcsán figyelmesen nézek rá. Egész jól megközelítette, amit mondani akartam.
- Meglehet, van egy elképzelésem valamiről, amivel valaki más másképp gondolkodik. Neki csalódás, hogy kocka vagyok, nekem pedig az, hogy ez elé gátat emel. De mondhatnám fordítva is: hiszen azzal, hogy ő kör, az én szándékaim lehetetleníti el. Nos, nem okoz-e csalódást, ha ezen megbukik a terv, holott közben akaratlan is formálódnánk egymáshoz?  - ha most nem is egyezik a véleményünk valamiről, egymásra való tekintettel mindkettőnkké formálódhatna idővel...
- Nos, az biztos. De mindazért, amiről a korábbiakban beszéltünk, nem leszek-e így ostoba, mert saját káromon tanultam?- mosolygok továbbra is, mutatva, hogy ez is benne lehet a pakliban.
- Ezt nehéz lenne megfogalmaznom- mitől vagyok az, aki?- Én sem vagyok feddhetetlen, de nem olyan könnyű engem megkísérteni...Csupán, hogy előnyhöz jussak valamiben, nem szakítok az elveimmel. Ennyi.
Kényelmesen dőlök hátra. Nem szégyenlem, hogy "merev" vagyok, mert azok a falak engem védenek. Bár sokan nem értik, igenis merek kockáztatni, csupán mérlegelés kérdése, mit teszek meg, mit nem; és néha bizony az érzelmeimre hallgatok. De ez már nem publikus.