A legközelebbi hely, ami közel van LA-hez és megvan még a maga nyugalma az a San Gabriel rezervátum. Erdős részekben gazdag, hatalmas állóvízzel megáldva. A fotós palánták álma ez a hely, legalábbis azok számára, akik a természetközeli dolgokat jobban kedvelik, mint a mesterségest, teszem azt, mint egy stúdiót. Nem csoda, hogy én is sokszor járok erre. Mióta meg van a kocsi, és a kilométert is bátran belepakolom, nem nehéz idáig elevickélni. Bár tény, hogy hamar ki lehet ide jutni.
Újabb projektbe kezdtem, már egy ideje terveztem, de sose volt rá időm. Mostanában már több is akad. Az autóval messzebb kell leparkolnom, mint ahova pontosan megyek. Nem a megszokott ösvényeket járom, így van dolgom a kósza faágakkal és a magas fűvel. A táskámnak is van súlya, meleg is van, főleg gumicsizmában. De ha az emberlánya nem szeretné, hogy olyan állatok csipkedjék össze, vagy épp maradjon a lábába, amiknek nem kéne, óvatosabb lesz.
Az egyik fa ágát igyekszem elnyűni magam elől, mikor megcsúszik a nyálkás fűben a lábam és nyomok egy seggest a földön. Féléve nem jártam erre, kicsit át is alakult a régi sajátos útvonalam, nem is emlékszem arra, hogy itt süppedt a talaj. Nagyon korán van még, persze, hogy vízpermetes a növényzet, ezzel is számolhattam volna, de nem én lennék az, ha minden tökéletesen működne.
Nagyjából húsz percet sétálok, amíg elérem végre azt a kis zugot, ahova mindig is jártam. A tó azon része, ami külsőleg úgy tűnik, mintha fedett lenne, de ahogy a filmekben is szokott lenni, gyönyörű nyitott barlang része van, ha beljebb mászik az ember. Nem olyan nehéz megtalálni, csak a normális emberek általában nem jönnek a turista út mellett. Lepakolok az egyik száraz kiállásra, leveszem a nadrágom és felsőm, mert már egyből fürdőruhát vettem alá. Előpakolom a felszerelésemet, összerakom és gondosan figyelek arra is, hogy a vízálló tok teljes biztonságban tartsa a gépem. Nem lenne szerencsés, ha most ázna szét a holmi. Búvárszemüveg és egy kisebb oxigénpalack az útitársam még. Szeretnék egyszer kijönni modellekkel, úgyhogy nem árt gyakorolni. A merülés, fókuszálás is teljesen másképp működik, a mozgás is így a víz alatt.
A víz kristálytiszta, gyönyörűen beáramlik a fény is. Nyugodt, nem hullámzik, nincsenek messzebb csónakok, amik felerősítenék a víz kicsinyke mozgását. Óvatosan mászom a vízbe, hogy ne ijesszem el az ideszokott kisebb halakat, és hogy véletlenül se kavarjam fel az alját. Óvatosan kell mozognom, de megéri.
Már félórája búvárkodom a derékig érő vízben, igazából egyelőre csak ülök, és várom az állatkákat, a fények játékát. Beljebb merészkedem, és amíg masírozom mindent a kezemben tartok. Néha nézhetnék tényleg a lábam elé, vagy épp alá... mert most is hirtelen mélyült a víz, és akkora placcsanást hagytam magam után, hogy levegőt sem volt időm venni. Légszomjas nyikkanás közepette nyomakodom a vízszint fölé, természetesen még leér a lábam, mert csak nyakig ér a víz, de rendesen megijedtem. Biztos vagyok benne, hogy ha valaki pont erre kirándult, hallhatta a felnyikkanásom.

Szerencsére nem fogok megfulladni, mert hát tudom, hogy leér a lábam, és amúgy úszni is tudok, de tényleg annyira hirtelen történt mindent. Arról nem is beszélve, hogy kezeket érzek a hónom alatt, amitől meg bepánikolok, hogy mégis ki az?! Mert én egyedül jöttem, csak... csak nem egy hulla?? Kapálózom egy kört, meg csapkodom a víz tetejét, és végre megtalálom a lábaimmal a talajt is. Főleg azért, mert megemeltek már annyira, hogy lábat érjek ne pedig fenekeljek még egy kicsit.
A légszomj nem múlik, az utóbbi pár pillanatban nem igazán jutottam normálisan levegőhöz. Apropó, hol van a...
-Basztikuli. -Köhögöm ki magamból, és utána nyúlok az oxigénpalacknak. Tényleg csak másfél méter mély lehet a víz. Aztán várjunk csak. Fordulok egyet és ott van mellettem egy srác. Csurom víz, hát persze, nyilván, ő volt.
-Öhm. Hali! -Emelem magam mellé a kezem, mint az indiánok, amikor Uff-ot szólnak. Hátrasimítom vizes tincseim, képzelem miként festhetek. Még mindig köhögök, a tüdőm nehezen tér vissza a normális lélegzés útjára. Kicsit kellemetlen, ahogy fulladoztam a sekély vízben, ő meg a megmentésemre sietett és most csak úgy... vagyunk.
-Te itt dolgozol a... környéken? -Mert amúgy hogy keveredett volna ide? Lehet itt lakik... valahol a környéken. Mármint a rezervátumban, mármint hajléktalan? Nem, csak nem... Furcsa helyzet.
A kamera a tokjában van még szerencsére, nem úgy fest, mintha vizet kapott volna, de azért kiemelem, feleslegesen ne áztassuk a tokot se, akkor se ha semmi baja nem lesz. Rágni kezdem a szám, nem finom a víztől, hamar abba is fejezem.
-Ahm, igen, köszi... a mentést. -Majd meg is feledkeztem erről az apropóról. Még akkor is, ha nem lett volna rá szükség, bár tény, hogy húsz centi vízben is meg lehet fulladni. Tényleg kapóra jött. Kijjebb mászom, lepakolom a kezemben marad dolgaimat.
-Tedd ki száradni a nadrágod, már ha számít. -Megvonom a vállam. Rajtam fürdőruha van, úgyhogy nem feszélyeznek a vizes holmik. Közben elkezdem kiszedni a tokból a gépem és visszanézni a képeket. Néha lopva ránézek a srácra. Egyébként helyes...
-Mivel foglalkozol? -Talán magyarázat arra is, hogy mit keresett itt. Hm.

Szerencsére megfulladni nem fogunk, sem én, sem pedig ő. Ez már egy jó pont a mai napban... csak azt nem értem, miként sikerült ennyire eltaknyolni-csúszni, hogy más jobban megijedjen, mint én magam. Köhögök, nem krákogok és nem úgy veszem a levegőt, mint akinek nincs tüdeje sem, és csak hörög. Nincs szükség az újraélesztésre. Igen, lehet egy kicsit fura vagyok, de furáknak áll a világ!
-Ammm... Nem egészen. -Felelem elgondolkodva. Nem csak kirándulok, igazából itt kemény munkamenet zajlik, csak... csak egy kis technikai malőr alakult ki. Bár nem technikai, mert a felszerelés remekül szuperál, velem volt csak baj. Ja. Hagyom, hadd vigye az állványt, elfutni csak nem fog vele... de ahogy látom nem is tervezett ilyesmit még. A gépet én magam viszem, azt sose adom ki a kezemből, bármennyire is értsen hozzá a másik, a legnagyobb biztonságban akkor is nálam lesz. Ebben a kérdésben egy csöppet akaratos vagyok.
-Uhh, elég cink lett volna... -Már, ha tényleg rossz úszó és mély lett volna víz.
-Elcsúszott a lábam egy kisebb korallos valamin, vagy fogalmam sincs... -Magyarázom, bár nem értem, hogy miért kezdek neki. Teljesen mindegy, hogy miért akartam a derékig érő vízben megfulladni, de a lényeg, hogy itt volt és valami történt. Mármint, valami jó.
-Nos, örülök, hogy nem lett nagyobb baj és kösz. -Na igen, nem árt a megmentőnknek megköszönni párszor a megmentést, más különben sose fogja magát szuperhírónak érezni, így legalább elmesélheti mindenkinek, hogy megmentett valakit. Ráadásul valós sztori, úgyhogy jól is járt. De lehet nem is ilyen sztorizgató típus.
Csak fél szemmel követem, ahogy leveszi a nadves cuccait, egy félmosolyt azért megeresztek, aztán megtörlöm a kezem, picit a hajam is megszuszakolom, hogy amikor visszanézem az eddig készül képeket, ne legyen vízfoltos a gép.
-Igazán? -Kérdem, de a szemem le se veszem a kijelzőről. -És mit szoktál? Tanulod valahol? -Teszem fel automata mód a kérdést, de érdekel, csak közben már elemzem fejben a látottakat.
-Hát, egyelőre csak ismerkedem a tereppel. Azzal, hogy mennyire lesz zavaros a víz, ha lép az ember, az állatok mennyire érdeklődnek vagy riadnak vissza, és, hogy a fenti fény, mennyire szűrődik át, és milyen mélységben. -Mutatok magunk fölé még ráadásul, szóval semmi komoly nem történik egyelőre. Minden jó fotós felméri először a terepet, aztán alkot valami igazán nagyot!
-De majd egy komplett divatanyagot akarok ide összerakni. Talán az egyik témának megfelel majd a szakdolgozatomban, bár azt úgy gondoltam majd Indiából ollózom össze... nem tudom még. -Hadarom közben, az nem is zavar, hogy ő is közelebb jött és nézi, akár a képeket akár a gépet. Egyik sem egy nagy szám, bár tény, hogy nem két dollár volt.