Hazafelé tartok az utolsó órámról és azon agyalok, hogy mivel is kellene elütni az estét. Álljak neki már most megírni a beadandó dolgozatot a jövő heti szemináriumra? Daráljam le a The Killing második évadát végre? Vagy fogjam meg a gitárt és menjek ki a közeli parkba, hátha megtalál az ihlet és sikerül végre valamit alkotni? Az is lehet, hogy nekiülök az egyik Palahniuk könyvnek. A tanuláson kívül mindegyikhez lenne kedvem, de igazából nem érzem egyiknél sem azt a késztetést, na, igen, ő a tökéletes esti program. A telefon zökkent ki végül a gondolkodásból, egyszer csak megáll a szám kellős közepén és rezgéssel próbálja meg a tudtomra adni, hogy foglalkozzak vele is. Először nem is foglalkozok vele, gondolom megint egy hülye játékértesítő az, nem szoktam én olyan sok embernek hiányozni, hogy telón próbáljanak meg elérni. Aztán csak győz a kíváncsiság. Előhalászom a zsebemből a készüléket és el kell ismernem, hogy a megérzésem most cserben hagyott, ugyanis egy üzenet vár Lizzytől, hogy van-e kedvem egy kis parti lazuláshoz. Végül is, miért ne. Talán ő az egyetlen olyan személy, akivel nem csak felületes beszélgetéseket szoktam lefolytatni, ráadásul legalább néha kirángat a komfortzónámból. Kap egy rövid, tömör ott leszek választ. Az esti program-dilemma azt hiszem megoldódott.
Nem viszem túlzásba a készülődést. A borotválkozással nem foglalkozom, alig pár napos borosta, a mai estére még simán jó lesz. Magamra kapom a legfelső cuccokat a szekrényből, egy sima szürke pólót, egy térdgatyát, beleugrok a sportcipőmbe és már indulásra kész is vagyok. Egy gyors ellenőrzés, hogy minden fontos cucc, teló, pénztárca, bérlet és egyebek megvannak-e, majd sietős léptekkel a legközelebbi megállóhoz indulok. Ha mázlim van simán odaérek időben.
Nagyjából időben érkezem, most az az egy-két perc nem igazán számít. Elég könnyen kiszúrom a lányt és felé veszem az irányt. – Szia! – Leülök mellé a homokba és elveszem a felém nyújtott sört is. – Kösz. Még hideg. Király. – Nincs rosszabb a meleg sörnél. Vagyis van. A meleg, már nem szénsavas sör. Pfuj. – Na nézzük. Benn voltam az órákon, ott csak a szokásos történt. A könyvtárban kénytelen voltam beszélgetni az egyik szaktársammal, aki totál sötét. Sajnos nem találkoztam hobbitokkal, egy darab troll se jött velem szemben, a csillámpóni pedig még mindig nem létezik. Egyszóval dögunalmas napom volt. – Hoppá. Már egy percnél többet beszélek magamtól. Fejlődőképes egyed vagyok, meglepő. – Most te jössz. Ennél csak tartalmasabb napod lehetett. – Felnyitom a sört, felé tartom, ha gondolja akkor koccintunk. Miközben a válaszát hallgatom, belekortyolok. Ilyen melegben nincs is jobb egy hideg sörnél.

- Kiszoktam, jó? – Suli, bolt, könyvtár, park. Nem elég? Sosem voltam hardcore partiarc, attól tartok nem is fogok soha az lenni, nem mintha bánnám. A szociális tevékenységek nagy részét nem nekem találták ki. – Nem én kezdeményeztem. Ő támadott le. – Csak a szokásosat akarta. Vizsgák, jegyzet. Tudok-e valamit. Meg megkérdezett egy rakat olyan dolgot, amivel simán képben lenne, ha az órára nem csak azért járna be, hogy feltöltse a telefonját. – Nagyon jól tudod, hogy mennyire emberszerető vagyok. – Itt azért egy kicsit elmosolyodom. Való igaz, nincs nekem semmi bajom az emberiséggel, csak hagyjanak engem békén. Én nem zaklatom őket, ők nem zavarnak engem. Mindenki jól jár. Elleszek én egymagam néhány macskával valami öregek otthonában, ha úgy alakul, hogy így öregszem meg. Sok változás nem lenne a mostani életemhez képest. Ja de. Nincs macskám. – Nem árulom el. Államtitok. – Lehet, jobban is jár az illető, ha nem szabadítom rá Lizzy-t.
Tartalmasabb napja volt, mint nekem, de hát ez várható is volt. Kicsit jobban benne van az ilyen közösségi dolgokba, feltehetőleg neki az órára járás se merül ki abban, hogy bemegy, leül, csendben van, jegyzetel, aztán ha vége, akkor egy szó nélkül kijön. – Szívás. – Csupán ennyit fűzök hozzá a mai napjához. Mindez tökéletesen kifejezi a véleményemet, nem kell túlzásokba esni. Igaz, ha valaki, aki még a new york-i időkből ismer, látna a lány társaságában és azt is észrevenné, hogy mennyit beszélek néha, akkor el sem hinné, hogy ugyanazt a Max-et látja maga előtt. – Jó, hogy végre össze tudtunk futni, kész felüdülés a társaságod. – Nem tudom miért szimpatikusabb a többi élőlénynél, bár már az is épp elég, hogy értelmes és nem azzal próbálkozik a szabadidejében, hogy csak azért is kifordítson magamból. Vagy mindezt olyan jól csinálja, hogy fel sem tűnik? – Igazán kedves tőled, hogy gondolsz az idegrendszeremre. Értékelem. – Nem tartom magam labilis idegrendszerűnek, de az óvatosság sosem árt.
- Néha előkerül. – Főleg mikor nincs kedvem semmiféle sulival kapcsolatos dolgot csinálni. Illetve attól függetlenül, hogy eljöttem Huntingtonból, azért az ottani srácok néha zaklatnak, ha megakadtak a dalírási műveletben. Szívesen elpepecselek egy-egy dalkezdeménnyel, azon kevés dolgok közé tartozik, amiben tényleg örömöm lelem, és ha arról van szó akár órákat is képes lennék beszélni róla. – Szólj majd, hogy mikor van néhány felesleges órád. Ha gondolod, segítek felfrissíteni a tudásod, vagy mutathatok néhány új dolgot is. -  Elhiszem neki, hogy nem reménytelen eset, egy kis gyakorlással pedig könnyen előjönnek a régebbi ismeretek is. Egy kis örömzenélés pedig sosem árt, és hátha ott kap el az ihlet. – Hogy állsz az írással? Sikerült mostanság írni pár sort, vagy minden ihletet elvitt a fránya zh időszak?

- Örülök. Megmentettem egy idiótát a rá váró világvégétől. Csodás. – Hangomon túljátszott komolyság érződhet, mintha máris megbántam volna, hogy nem dobom fel az illetőt. Akármilyen hihetetlenül is hangozhat, néha megpróbálkozok a viccelődéssel is. Vagy az iróniával vagy bármi más olyan kommunikációs kifejezési eszköz használatával, ami kicsivel többet kifejez az egyszavas válaszoknál vagy a tőmondatoknál. Fura. Még nekem is. Komolyan.
Megvonom a vállam és elmosolyodom egy kicsit közben. – Vitathatatlan. De legalább soha senki nem unja magát halálra a monológjaim közben.  – Csak tarkón vágna egy péklapáttal mérgében, amiért megint csak három szóban esetleg kicsivel többen foglaltam össze a véleményem. De most miért beszéljek valamiért félórát, ha össze lehet foglalni mondjuk két mondatban is? Felesleges időpocsékolás. Informatív, rövid, tömör, lényegre törő. Nem értem mi itt a probléma?! Na jó, de. Sosem voltam az a túlságosan kommunikatív fajta, tessék ilyennek elfogadni, aztán ha a sors is úgy hozza, akkor talán el lehet jutni az ismertség azon szintjére, amikor már hosszabb ideig is alkalmas vagyok a beszélgetőtárs szerepének ellátására.
- Jövőhét. Megbeszéltük. Kedden lesz egy zh, mondjuk annyira nem vészes, szóval simán össze tudjuk hozni.  – Nagyon még úgy se terveztem semmit az elkövetkezendő hétre, most már legalább egy fix szabadidős programmal rendelkezem. Legalább nem azzal fog elmenni a fél nap, hogy kitaláljak majd valami olyan elfoglaltságot, ami egy kicsivel hosszabb időre is le tud kötni és esetleg még nem unom. – Miért lenne az? Gitározni bárhol, bármikor, bármennyit tudok. – Igaz a kolesz egy kicsit behatárolja a lehetőségeket, de azt is simán meg lehet oldani. – Neked pedig tényleg szívesen segítek. – Máskülönben nem ajánlottam volna fel. Vagy ez az csak nekem tűnt logikusnak?
Hallgatom, ahogy az írásról és a rengeteg elfoglaltságról mesél. Ismerős szitu, bár nálam mindig olyankor jönnek a legjobb ötletek, amikor nem kellene, mert annyi elfoglaltságom van, hogy nem a kreatív dolgokkal kellene foglalkozni. – Erőltetni nem is szabad. Az sose jó. – Mondani könnyű, de akármilyen hihetetlenül hangzik és sablonosan, de tényleg igaz. Ezért utáltam a középsulis projektfeladatokat. Néha kész kínszenvedés volt megcsinálni, pocsék munkát pedig utáltam kiadni a kezeim közül. – Na de nemsoká itt a szünet, a szabadság, hátha addigra megérkezik a tökéletes ihlet. – Mondom biztatásul, hátha ér is valamit.
- Gondolod? – Kérdezek vissza, mikor megemlíti, hogy belőlem milyen jó karakter lenne. Igazából ilyenen még sosem gondolkoztam el, eszembe sem jutott volna, hogy ezen filózzak. – Nem lennék inkább idegesítő ilyen jellemvonásokkal? Vagy éppen túlságosan is unalmas?  – Jó sosem ennyire egyértelmű a helyzet, hogy valakit vagy csak szeretnek, vagy csak utálnak, de néha van, hogy az egyik túlságosan is többségbe kerül. Bár ő jobban tudja, jobban ért az ilyesmihez nem kételkedni akarok, elhiszem neki.
Nyár. Eddig eszembe sem jutott, hogy ennyire vészesen közeledne és esetleg ki kellene találni valami ideiglenes elfoglaltságot. – Persze, végigbulizom az egész nyarat, nem lesz olyan buli, ahol ne fordulnék meg. Sőt! Nélkülem el sem kezdődhet egy sem! – A végén elnevetem magam, pedig próbáltam halál komoly maradni a legutolsó pillanatig. Ismer már ő is annyira, hogy tudja, nem ez a fő célkitűzés a szünidőre. – Igazából passzolom. Egy kis időre biztosan hazamegyek majd. – A kérdés, hogy hova haza, Huntingtonban nincs senkim se, New York nem vonz, bármennyire is bírom anyám testvérét és a családját. Bár egy pár napos látogatás talán bele fog majd férni. – De igazából fogalmam sincs. Nem terveztem még ennyire előre. És te? Biztosan izgalmasabb terveid vannak, mint nekem.

- Addig használd ki, míg lehet. – Bár kételkedem abban, hogy gyorsan ráunnék a társaságára és visszavonnám a felajánlásom. Legalábbis nagyon remélem, hogy ilyenre nem kell, hogy sor kerüljön majd a későbbiek folyamán.
- Tökéletes ihlet? – Kérdezek vissza, igaz teljesen feleslegesen, nyilvánvalóan arra gondolt. Elgondolkozok egy pillanatra. – Talán. – Tényleg az egyszavas válaszok olimpiai- és világbajnoka vagyok. – Abban a pillanatban legalábbis annak tűnt, és az azt követő pár órában is. Azért már ez is valami. Tökéletes pedig úgysem létezik, bármenyire is törekszünk rá. – Lehet hanyagolni kellene azt a fránya filozófia előadást? Mondjuk, lehet szakmát tévesztettem és az való igazán nekem. Végül is még nem késő váltani, de nem igazán van kedvem nullhuszonnégyben világmegváltó dolgokon agyalni. Ennyire talán nem vagyok kattant. – De azt ne mond, hogy soha nem fordult elő veled? Hogy egyszer nem tűnt valami tökéletesnek? Ennyire te se lehetsz elégedetlen maximalista. – Az a része pedig már úgysem érdekel senkit, hogy később az egészet teljesen átalakítaná. Mindenki ezt tenné a szíve szerint, de akkor alig lenne könyv, sorozat, zene, festmény stb. amit élvezhetnénk.
Szóval jó karakter lennék. Szerinte. Én pedig adok a szavára és elhiszem neki, kétlem, hogy csak azért mondana ilyeneket, hogy ne gázoljon bele a lelkivilágomba. Megedződtem az évek alatt, bírom a kritikát és nem olyan könnyű beletiporni, ahhoz túlságosan is erős védőfalat húztam fel magam köré. Legalábbis én ebben a tudatban élem átlagos hétköznapjaim, de azért ha nem muszáj nem szeretném tesztelni. – Szerinted hány embert tudnék őrületbe, mondjuk a beszédességemmel? Oké, azt elismerem, hogy erősen javuló jeleket mutatok társas kommunikáció terén, már vannak emberek, akiknek hajlandó vagyok összetett mondatokban is válaszolni. – Ha az illető megfelel bizonyos – véleményem szerint teljesen egyszerű – feltételi követelményeknek. Nehéz eset vagyok, tudom. - Passz. Lehet az egész csak álca. Elhívod az embert, aztán aljas módon elintézed. Máris egy idegesítő emberrel kevesebb a földön. Nyerő taktika. – Simán elképzelhető és hihető opció ez is. Meg az ellenkezője is.
- Lebuktam. – Emelem magasra a két kezem, hogy elismerjem bűnösségem. Partiállat, dj ezek pont olyan fogalmak melyek tökéletesen jellemeznek engem. Egy másik univerzumban. Ettől függetlenül egész jó poén elpörögni ezen is. Aztán végighallgatom az ő terveit is a nyárral kapcsolatban. Még hogy nem izgalmasabb? Felsorolt legalább három különböző személyt és mellé majdnem duplaennyi tervet. De az a helyzet, hogy én tényleg nem terveztem ennyire előre. Először legyenek letudva a vizsgák aztán el lehet kezdeni kattogni azon, hogy mi legyen velem a szünidő fennmaradó részében. – Nem panaszkodhatsz, ezek már jóval tartalmasabb tervek, mint az enyémek. Ezek legalább konkrét elképzelések. – Ellentétben ugye az enyémmel. Feldobja a sütögetés ötletét. Nem lenne ellenemre, legalább kezdenék magammal valamit a nyáron. Sőt az sem elképzelhetetlen, hogy a végén még a minimálisnál egy fokkal nagyobb társasági embert csinálnának belőlem a nyáron. Valószínűleg nem bánnám. – Tetszik az ötlet. Esetleg szólnánk – vagyis ő szól, én nem igazán tudok kinek – még egy-két embernek, hogy ne csak ketten menjünk egymás agyára. - Semmi baj nincs a mostani életemmel, nekem igazából tökéletesen megfelel, de lehet nem lenne akkora hátrány ha lenne még pár ember, akivel legalább beszélő viszonyba lennék. Úgy is, hogy valószínűleg akkor is én lennék a háttérben megbúvó arc, aki semmi különöset nem csinál, de legalább másnap fel tud világosítani mindenkit, hogy mi történt az estén és segít összepakolni az emlékfoszlányokat. - Ráadásul megígérem, hogy addigra majd villoghatsz a gitártudásoddal is. – Pár alap dalt simán meg lehet tanulni akár pár nap alatt is, csak akarni kell.

- Ezt akkor most bóknak veszem. Fel is írom a naptárba, hogy javuló tendenciát mutatok! Mától kezdve ez ünnepnap! – Ha már hülyéskedésről van szó, csináljuk rendesen. – Szerintem az elején még élvezné is, hogy annyit beszélhet, amennyit csak akar, és nem kell háromszor nekikezdenie egy sztorinak, mert beleszólok vagy kérdezek valami hülyeséget. – Ha meg nagyon aggódna, hogy miért nem szólalok már meg, akkor meg nem hiszem, hogy az ilyen embernek problémát okozna rákérdezni. Vagy az ilyen szituk elkerülése érdekében ezentúl így fogok bemutatkozni: „Hello, Max vagyok. Három mondatnál nem szoktam többet mondani, nem kell aggódni, nem azért mert nem bírlak. Najó, előfordulhat, hogy azért.” Tádááám. Probléma megoldva.
- Ugyan már! Ha csak az a gond, hogy utálsz egyedül gödröt ásni, csak szólj! Majd megyek és végignézem, ahogy szenvedsz, az ásó nyelére támaszkodva. – Tökéletes munkaerő, lebukásmentes, és még attól sem kell tartani, hogy elkotyognám valakinek a kis titkunkat.
- Ha elég jó pillanatban kapsz el, akkor benne vagyok. Ha nem zavar, hogy ketten fogunk nyaggatni, hogy „ott vagyunk már?” – Csak mi nem leszünk annyira idegesítőek, mint az az idióta szamár. Azt hiszem. – De megígérem, hogy igyekszem majd jól titkolni, hogy a kondim a nullához áll közelebb. – Lehet nem ártana elkezdeni valamit sportolni? Eddig mondjuk kibírtam anélkül is, igaz sosem késő elkezdeni bármit is.
Magam is meglepem egy kicsit, hogy hangosan is kimondom, hogy hívjunk még pár embert esetleg. Pont én… Igaz, úgy jöttem Los Angelesbe, hogy úgymond új életet kezdek majd. Nem teljesen elölről, a nulláról, mert ez nem volt teljesen indokolt. Nem is óriási változást akartam az életemben, csupán csak annyit, hogy ne kettő ember legyen maximum, akikkel néhanapján beszélni tudok vagy valami programot szervezni. Eszem ágában sem volt a társaság középpontjává válni. Lassan három éve vagyok itt, azt hiszem itt az ideje, hogy valami fejlődést produkáljak. – Benne vagyok! – Felelem lelkesen. – Azért megpróbállak nem elkapatni. – Biztos, ami biztos majd beszerzek valahonnan egy lepkefogó hálót. Bár nem hiszem, hogy valaha is szükség lenne rá. – A végén még kiderül rólam is, hogy mélyen legbelül egy partiállat bújt meg bennem. – Valahol nagyon, de nagyon mélyen. Nem is csodálom, hogy eddig mindez nem derült ki rólam. – De megígérem, hogy megpróbálom majd nem ellopni előled a showt. – Villogjon csak ő az addig megszerzett gitártudásával, nekem tökéletesen megfelel majd a háttérszerep is.


/Felőlem megcsinálhatjuk. De ha kiderül, hogy nem megy olyan jól neki a mély vízben való úszás, azért kimented, ugye? /

- És a nagy nosztalgiázások közepette vissza is sírod majd azokat a napokat. – Na, nem mintha fenyegetné ez a veszély. Ennyire talán nem fogok kifordulni önmagamból, hogy az eddigi alig beszélő Maxből egy olyan ember váljon, aki megállás és levegővétel nélkül képes órákat beszélni. – Állok elébe és kíváncsian várom az első találkozást. – Csak annyit ígérjen majd meg, hogy nem akar majd Demetria mindenáron szóra bírni majd, mert akkor a végén már csak azért is eljátszom a néma gyereket. Szerintem nem esne nehezemre.
- Nem-nem! Ha már elintézted szerencsétlent, akkor az a minimum, hogy besegítesz a gödör kiásásában. Persze, a végén rám bíznád a nehezebb részét… Akkor inkább hagyjuk tényleg az egészet a francba. – Javaslom. A hullák eltüntetése nem jó buli, ilyen áron biztos nem. Meg amilyen szerencsétlen tudok lenni néha, tuti, hogy bepakolnának abba a börtönbe, ahol a szüleim is tengetik mindennapjaikat. Szép viszontlátás lenne, mondhatom.
Jön a büszkeségünkkel… meg kell hagyni, tudja, hogyan kell megfenyegetni. – Azt azért nem hagyom, inkább szenvedek némán magamban. – Az is elképzelhető, hogy annyira nem is lenne vészes és mindenféle hiszti nélkül végig tudnám tolni az egészet és még élvezném is. A franc se tudja, nem igazán próbáltam még, elvoltam a magam kis világában, nem vágytam ilyen kalandokra eddig. – A kötelezők letudva, azokon kívül nem igazán törtem magam eddig, hogy bármit is sportoljak. Hacsak a gyalogos közlekedést nem számítom bele. – Nem vagyok egy nagy sportoló alkat, na. Mondjuk, lehet be kellene ruházni egy bicóra, vagy elkezdeni újra az uszodába járni…
- De, talán. – Közben jót nevetek azon, ahogy válaszolt. – Ha véletlen ez történne, akkor légy olyan kedves és csapj agyon egy péklapáttal! Jó sokszor! Ne is próbáld megkímélni az életem… - Bár ettől az egytől talán nem kell tartani. A zenei ízlésem nem fog lesüllyedni a béka segge alá. – Tényleg? Akkor majd rábízzuk a nép szórakoztatását. – Ezt a kis infót említhette volna hamarabb is, azt hiszem vele minden különösebb probléma nélkül kijönnék. – Na basszus… - Mintha olyan sok név közül tudnék válogatni… - Esetleg a koleszos szobatársam? Bár vele csak a minimális beszélőviszony van meg. Más nem igazán jut az eszembe. – Aki meg mégis az meg Huntingtonban van nagy valószínűséggel, így ő meg kilőve. – Inkább rád bíznám az emberek meghívását. Így kisebb az esélye egy foreveralone partinak. – Valószínűleg jobban is jár mindenki, ha nem rám bízza az emberek meghívását. Egy kicsivel jobban éli a társasági életet, mint én…

- Azért levadászni nem szükséges. Nyugodtan választhatsz valami egyszerűbb kivitelezési módot is. – Simán kinézem belőle, hogy képes rá, bár a megvalósítására én is kíváncsi lennék. Nagyon is. Garantáltan feldobná a napomat, ebben biztos vagyok. – Hát, ha sokáig cseszegetsz így és férfi mivoltom, esküszöm, hogy kikapom a kezedből az ásót és készítek egyet neked is. – Csak hogy érezze a törődést. – Gyenge?! Azért titeket sem kell félteni… - Játszom a nagy felháborodott, sértődött kisfiút.
- Ó, a francba! Akkor sajnos nem tudok mit felmutatni sport terén. A bedühödött, mérges kutyák elől való futás sem számít annak? Mert ha nem, akkor végleg feladom. – Nem vagyok egy sportember, sosem voltam az és van egy olyan sanda gyanúm, hogy igazán sosem leszek az. Valahogy ezeket nem nekem találták ki.
- Köszi, a következő életemben is hálás leszek, amiért nem hagyod, hogy vállalhatatlan szintre lesüllyedve éljem tovább életem. – Csak ne szúrja el az első ütést, biztos nem lehet kellemes érzés, amikor az embert egy péklapáttal próbálják meg agyonverni. De azét bízzunk abban, hogy minderre soha az életben nem fog sor kerülni. – Oké, oké. – Adom meg magam, úgy sem tudnám megúszni a dolgot. – Beszállok én is a nép szórakoztatásába. Gondolom, ha nemet mondanék, akkor is rávennél valahogy, hogy mutassak valamit a „közönségnek”. – Nem lehetek mindig az árnyékban, bár én mindig is jól éreztem magam a háttérben. Ilyen szempontból nincsenek nagy igényeim.
- Gabriel. De nem ragaszkodom hozzá, egy év alatt nem sikerült a minimális beszélő viszonynál többet kihozni abból, hogy szobatársak voltunk. Pedig esküszöm, hogy előfordult, hogy én kezdeményeztem beszélgetést. – Még ha hihetetlenül is hangzik, hogy valakivel megpróbáltam eldumálni valamiről úgy, hogy nem én lettem leszólítva. – De azt se bánom, ha rajtad kívül nem nagyon lesz ismerős arc a buliban, megígérem, hogy próbálok majd haverkodni az emberekkel. – Cserkész becsszó! – Nem én vagyok a pillecukor legnagyobb rajongója, de különösebb bajom nincs vele. A tábortűz mellé viszont mindenképpen kell, a hangulat miatt is. – Válaszolok a kérdésére. Az tényleg kihagyhatatlan, az nem igazi buli, ahol nincsen néhány szénné égetett pillecukor. – Nézzük csak… társaság, szórakoztatás, pillecukor… pia? Bár az egyértelmű. Más nem hiszem, hogy kellene, a lényeg megvan, nem? – Maximum rám cáfol, de más lényeges és fontos dolog nem jut az eszembe.

Megpróbáltam az összes lehetséges alternatívát felsorolni, amit talán sportnak lehetne csúfolni, de nagyon nem akarta elfogadni egyiket sem. Azt hiszem itt az ideje feladni és beletörődni, hogy nem vagyok egy sportos ember. Hamarabb fognak művészlélekként beskatulyázni, mint izomagyúnak.
Való igaz, a barátok egyrészt azért is vannak, hogy ha lehet, akkor a kínos pálfordulások esetén megkíméljék az illető vagy épp a környezete egészségét és nyugalmát. Nem riaszthatja őket vissza az sem, ha megoldáshoz felhasználható eszköz nehezen beszerezhető. Oldja meg, ha meg akarja menteni az emberiséget nem igaz?
- Elcseszett emo? Kösz szépen! Egyáltalán nem vagyok emo. A maximum amit hajlandó vagyok felvállalni az az elcseszett! – Mondom megjátszott felháborodással, még úgy is, ha részben valódi a felháborodásom a leemozás miatt. Na de egy ilyen idiótára nem lehet haragudni. Hosszútávon legalábbis biztosan nem. – Azért majd egy kis türelmet kapok, ugye? Nem biztos, hogy élesben is rögtön működni fog a partiállat énem, amit otthon előtte alaposan begyakorolok a tükör előtt. Csak, hogy garantáltan jól menjen.  – Aha… na ez az a szitu, amit még én is szeretnék látni. Valószínűleg még én is sírva fetrengenék a röhögéstől önmagam elnézve.
- Na most komolyan!? Ennyit nézel csak ki belőlem?  – kérdezek vissza. Tény, hogy nem vagyok egy beszédes alkat, de ennyire vészes lenne a helyzet? – Jó elismerem, nem tévedtél sokat, valami hasonló kaliberű volt egynéhány beszélgetésünk. De nézzük a jó oldalát, garantáltan nem mentünk a másik agyára és béke honolt a szobában. – Békén hagytuk egymást, ő nem erőltette a nagy haverság kialakítását, én meg pláne nem törtem magam érte. De soha nem volt konfliktusunk, ami egy koleszszobánál azt hiszem elég nagy szó.
- Király.  – Talán ebben az esetben lesz esélyem a minimális érvényesülésre és beolvadásra. – A csajra meg külön felkészülök, majd elrejtek néhány füldugót, meg írok pár cetlit témakártyának, hogy legyen esélyem a túlélésre.  – Felköthetem a gatyám, végül is azon az estén eldől, hogy sikerül-e valamennyire megszabadulni a teljesen antiszoc énemtől. Kíváncsian várom.
- Nincsenek nagy igényeim. Legyen sör, tűz, gitár, meg akkor emberek és jó hangulat. Beérem ennyivel. Nem hiszem, hogy túl kell bonyolítani a dolgokat.  – Meg felesleges is. – Tökéletes lesz.  – Ennyire előre nem szoktam gondolkodni, de ha úgy alakul, akkor gondoskodom arról, hogy jó legyen az időpont. – Öhm, nincsenek nagy tapasztalataim benne, de no para, nem fog gondot okozni, ha véletlenül úgy alakul.  – A szüleimmel esélyem se volt arra, hogy egy ilyen programot kivitelezzünk, nagynénémék meg nem voltak sátras, túrázós fajták. – Van még esetleg valami, amire esetleg fel kell, hogy készüljek? – Bár igazából fogalmam sincs, hogy milyen váratlan dolgok következhetnének be a már említetteken kívül.