Az elmúlt napok sűrű ügyintézései miatt agyilag lefáradva keveredtem le szinte öntudatlanul a tengerpart egyik kevésbé zsúfolt részére. Jó szokásom szerint velem volt a fényképezőgépem is, és bizony meg is bántam volna, ha nem lett volna kéznél, mert a lemenő nap fényében fantasztikus látványt nyújtott a lustán hullámzó víztükör. Nem mintha hiányt szenvednék az ilyenfajta képekben, de hiszem és vallom, hogy nincs két egyforma naplemente és partszakasz. Leültem a kellemesen langyos homokba és elkezdtem lőni a képeket. Később észrevettem, hogy egy nagyobb baráti társaság röplabdázik a sekély vízbe állított hálónál, és pont olyan megvilágításban voltak, hogy csak a sötét sziluettjeiket láttam. Ezzel a kínálkozó lehetőséggel is elszórakoztam, kellően messziről. Elvileg nem szabadna a beleegyezésük nélkül fotóznom őket, de sosem volt az erősségem, hogy kommunikáljak az alanyaimmal...

Izgatottan néztem végig az elkészült képeket, és az eredmény elégedetté tett.
Fotózás közben fel sem tűnt, hogy a külvilágban az emberek mit csinálnak körülöttem, talán a hátam mögött egy tömegverekedés lezajlása sem zavart volna meg. Most viszont fölocsúdtam, és egy fehér, öleb méretű, de annál tolakodóbb és heves kutya vágtatott felém. Nagy nehezen lefékezett előttem, és vadul szaglászni kezdett, különös érdeklődést mutatva a kamerám iránt, amit védelmezően a fejem fölé nyújtottam, hogy ne érhesse el. Ő ezt azonban valószínű játékként értelmezte, mert a következő pillanatban a kíváncsi eb már kis híján az ölemben járt, annyira igyekezett megismerkedni a fura szerkentyűvel. Ekkor észrevettem a gazdáját is, aki egy szalmakalapos fiatal lány volt, és zavartan próbálta a hosszúra nyúlt póráz másik végéről jobb belátásra bírni az állatot.
Még egy fél másodpercnyit vártam, majd cselekedtem. Határozottan megfogtam az egyik kezemmel kutya nyakörvét, és leszedtem magamról, bár meglepően nehéz volt.
-Bocsesz, remélem nem fájt... -mondtam a kis jószágnak, miközben a gazdi felé próbáltam irányítani a nyakörvnél fogva. Tényleg nem akartam durva lenni, de tapasztalatból tudom, hogy a fiatal vagy kistestű kutyákat így a legkönnyebb lerázni, ha szemtelenül közel jutnak az emberhez. Felpillantottam a lányra, és közben rájöttem, hogy még mindig a homokban ülök. A fényképezőt a nyakamba akasztottam, majd felálltam és zavartan leporoltam a nadrágomat.
-Izé... Nem tudom, mit tarthatott olyan érdekesnek rajtam, de remélem nem bánod, hogy beavatkoztam. -mondtam, mivel hirtelen nem tudtam jobbat reagálni.