Reggel magamtól kelek. Ez fura nem szoktam magamtól kelni, mert az órám mindig korán ébreszt. Úgy látom a szobában senki. Megragadom a telefonom és megnézem az időt. Mi, már ennyi az idő? Rohannom kell, mert még elkések. Gyorsan kipattanok az ágyból és magamra húzok egy pólót. Remélem nem vagyok büdös, mert nincs időm zuhanyozni. Na jó mégis. Gyorsan lekapom a pólóm és a nagy rohanásba elfelejtem levenni a boxerem, ezért azzal együtt zuhanyzok le gyorsan. Nincs időm megtörölközni, ezért vizesen felveszem a pólóm. Megfogom a fogkefém és nyomok rá egy kis fogkrémet és elkezdem mosni a fogam. Közben még megfogom a borotvám, mert már eléggé nagy a borostám és kiszaladok az előszobába. Felveszek a földről egy nadrágot és kirohanok a folyosóra. Miközben sietek órára, mosom a fogam és nagy nehezen magamra húzom a nadrágot. A pólóm már teljesen átázott. Mikor beérek a terembe a tanár már magyaráz.
- Jó reggelt mr.Parker. - Mondja gúnyosan tanár. Én is köszönök neki, már amennyire tudok a fogkrémmel teli számmal. Na de hova üljek? Már mindenhol ülnek. Várjunk csak, ott hátul a csöndes srác mellett van egy hely. Odamegyek hozzá és mielőtt leülök összegombolom a nadrágom és felhúzom a sliccem.
- Szia, ki vagy? - Nyögöm ki nagy nehezen, ugyanis a szám még mindig tele van.Lehet hogy ez picit bunkó volt, ezért odanyújtom neki a kezem.
- Én Will vagyok.- Mondom és leülök mellé. Pont emellett a pad mellett van a kuka és abba gyorsan beleköpöm a fogkrémet.
- Te is halálra szoktad unni ezt az órát? - Kérdem halkan a mellettem ülő srácot.

Öt perccel a kezdés előtt elfoglalom a szokásos helyem a hátsó sor jobbszélén. Pont tökéletes, nem ült be elém egy kétméteres óriás, aki miatt nem lehet látni normálisan a kivetítőt, az idegesítő, az órát végigpletykáló és telefont nyomkodó egyedektől is megfelelő távolságra vagyok. Valamint ami a legjobb az egészben, egyelőre úgy néz ki, hogy nem akar mellém ülni senki sem, így nem csak nyugodtan befoglalhatom az egész padot az óra végéig, de nem kell attól tartanom, hogy valaki majd túlságosan is belemászik a személyes zónámba. Füzet, toll elő, én még a régimódi stílusban tolom, nem szeretem becipelni a lapost, így legalább van esély arra, hogy az óra legvégéig kitart a figyelmem és nem kezdek el kottákat pötyögni, kártyázni vagy csak szimplán a régi cuccaimat átrendezgetni. A füzetes verziónál maximum csak attól kell tartani, hogy megvillogtatom az áltsuli második osztály szintjén leragadt rajztudásom, öt perc után kifogyok az ihletből és azokból a mintákból is, amiket képes vagyok felismerhetően lerajzolni.
Belép a terembe a tanár, egy-két percet szórakozik a technikával, majd nekiáll, hogy a mai napra eltervezett tudásanyagot ledarálja. Na nézzük vajon ma kitart-e végig a figyelmem vagy kínszenvedés lesz az egész? Első hallásra érdekesnek hangzik az anyag, de sosem lehet tudni. Jártam már úgy, hogy ami izgalmasnak tűnt az tíz perc eltelte után átváltott totál unalomba. Mellettem még mindig senki, s közben pillantást vetek a teremben ülőkre. Egy-két ismerős arc akad más órákról, de közülük senkivel nem beszéltem szerintem három mondatnál többet. Jó oké, részben ez az én hibám is, de nem vagyok az a társalkodós fajta, ez van.
Nyílik az ajtó, beesik rajta egy srác, fogkefével a szájában. Meg kell hagyni, elég szétszórtnak tűnik, szerintem ő maga sem érti, hogy miért jött be ide egyáltalán. Azért a megjelenése miatt egy apró mosoly kiül az arcomra, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik, még mielőtt bárki is észrevehetné. Egyre inkább közeledik ahhoz a sorhoz, ahol én ülök, pedig megítélésem szerint van még néhány üres hely a teremben. Lehet macerásabban megközelíthetőbbek, de ez érdekel engem a legkevésbé. Aztán csak bekövetkezik az, amitől tartottam, lehuppan a mellettem levő székre és körülbelül azzal a lendülettel el is kezd beszélni. Kicsit nehezen érthető, hogy mit mond, de miután megszabadul a fogmosás minden következményétől és eszközétől, már könnyebb dolgom van. – Hello. – Eléggé semmilyen hangnemben köszönök neki, de az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy kicsoda. Miután bemutatkozik se vagyok sokkal előrébb, nem rémlik máshonnan az arca, mondjuk elképzelhető, hogy más szakon van mint én. – Max. – Ha már bemutatkozott én sem leszek bunkó, a kézfogását is viszonzom. A figyelmem ezután újra a tanár és a kivetítő irányába terelem, de egy fél sort se tudok leírni rendesen, amikor újra megszólal. Másodpercekkel később esik csak le, hogy hozzám beszél, először elgondolkozom azon, hogy teljesen ignorálom, de aztán csak rászánom magam a válaszra, igaz nem nagy lelkesedéssel. – Változó. A mai eddig érdekesnek tűnik. -  Közben gyors odafirkantok néhány szót a lapra, csak hogy tudjam miről is van szó az órán. Újra a kivetítőt nézem, de sajnos van egy olyan megérzésem, hogy ezen a másfél órán nem fogok tudni teljesen odafigyelni. De ne legyen igazam…

Olyan semmilyen hangnemben beszél a srác. Most vagy alapból ilyen fura vagy csak engem nem kedvel. Lehet, hogy ő inkább ilyen magányos farkas típus. Most már kénytelen lesz elviselni engem. Eltelik pár perc és a tanár csak beszél és beszél én meg már majd bealszok. Odahajolok Max-hez.
- Hát ez nem valami érdekes. - Mondom suttogva a srácnak. Jut eszembe.
- Elfelejtettem meg borotválkozni. - Mondom ki. Azt hittem magamba mondom, de mikor többen is hátrafordulnak rájövök, hogy bizony ezt kimondtam. Szerencse, hogy elhoztam a borotvám. Elkezdek kutakodni a zsebemben majd kiveszem belőle a borotvát. Szerencsére ebben a teremben van egy tükör, ami szét van törve, szóval elveszek egy üvegszilánkot és abban nézem magam. A másik zsebembe, pedig már reggel nyomtam egy kis borotva habot és most abból kiveszek egy kicsit és az arcomra kenem.
- Tudom, hogy nincs nagy szakállam, csak éppen hogy egy kis borostám van, de azt is utálom. - Mondom és elkezdek borotválkozni. A felénél megállok és Max-re pillantok. Neki is van egy kis borostája, sőt ha jól látom akkor neki már hosszabb.
- Kell a borotvám te is megborotválkozol? - Kérdezem és ha megakar borotválkozni akkor odaadom neki a borotvám. Ha nem akkor folytatom a borotválkozást. Miután befejeztem megint hangosan gondolkodok.
- Lent is borotválnom kéne már.....-

Megpróbálkozom azzal a taktikával, hogy nem igazán figyelek oda rá, hátha ez segít és felhagy azon tervével, hogy velem bármiféle kommunikációt folytasson. Általában be szokott jönni, öt-tíz perc után mindenki békén hagy, most is bízom abban, hogy hatásos lesz. Kis ideig működik is, de aztán csak megszólal a mellettem ülő fura szerzet. Mert, hogy nem teljesen százas az is biztos. Oké, én sem vagyok az, de amit ő leművelt itt megérkezés címszóval az azért mindennek a teteje. Vagy csak nagyon imád a középpontba lenni. Akkor viszont el kell ismerni, hogy majdnem tökéletes műsort csinált. Egyetlen egy hiba csúszott a gépezetbe: én. Mi az isten követhettem el, hogy pont mellém kellett leülnie?!
A megjegyzésére miszerint nem valami érdekes az óra nem válaszolok, csupán megvonom a vállam. Nem hiszem, hogy leesik neki, hogy nem akarok vele foglalkozni, de hátha ért az ilyen kis apróságokból is. De úgy tűnik nem veszi a lapot. – Csodás. Hasznos és közérdekű infó volt. Köszi.  – Forgatom a szemeim miközben válaszolok, oda se nézve rá. Koncentrálni akarok, kizárni a külvilágot, de nem igazán akar menni. A tanár is halál unalmasan adja elő magát most, megértem a mellettem ülő srác szenvedését, de akkor is. Akkor mi a francért jött be ma, ha ennyire nem érdekli? Vagy felesleges ilyen költői kérdésekkel fárasztani magam?
Nem hiszem el! Ez most komoly?! És tényleg nekiáll… Nagy levegő, nem foglalkozni vele, nem felhúzni magam. Egyszerűen tudomást se kell róla venni. – Hihetetlen. – Csúszik ki a számon. Kínomban már elmosolyodom egy kicsit, bár gyorsan le is olvad. Nem kell mindenkinek látnia, hogy ilyenre is képes vagyok, de ezen a szituáción csak nevetni lehet. Mást nem nagyon. – Köszi kihagynám. Semmi bajom nincs a borostámmal. – Amúgy is lusta dög vagyok borotválkozni, részben ez is az oka, hogy sűrűn láthatnak az emberek borostával. A következő mondatát először meg sem akarom hallani. – Te most szórakozol, ugye? – Nem lesz a szívem csücske a srác ezt már most biztosan ki merem jelenteni. – Ajánlom, hogy azt ne itt. – Garantáltan testi sértés lesz ennek a vége, ha így folytatja. Pedig nem vagyok egy verekedős fajta. Ugye ez csak valami rossz vicc? Vagy egy rémálom? Más nem lehet, ilyen a valóságban nincsen. – Miért vagy itt egyáltalán, ha ennyire szenvedsz?  – Költői kérdésnek szántam ezt is, nem feltétlen várok rá választ, sőt. Csak magam elé morogtam, mert muszáj volt hangosan is kimondani, akkor is, ha a lehető leghalkabban próbáltam meg kivitelezni, hogy a legkisebb esélye legyen meghallani. De biztosan nem leszek ennyire szerencsés. Hosszú lesz ez az előadás. Nagyon-nagyon hosszú.

Eléggé bunkó a srác. Meg kéne próbálnom valahogy valami kis vidámságot kihúzni belőle. Ma nem nyugszom addig míg meg nem barátkozik velem.
- Ugye milyen hihetetlen? Nem borotválom 3 napig és már ekkorára megnő. - Mondom miközben a fejem csóválom. Tudom, hogy nem erre értette, de most már direkt fogok neki ilyeneket mondani.
- Szerintem, pedig jobban néznél ki borosta nélkül. - Mondom és közben végigsimítok az arcán. Lassan teljesen kiborítom a srácot. Máshova nem tud ülni, szóval kénytelen kibírnia. Mikor hangosan gondolkodva kimondom, hogy lent is borotválnom kéne, a srác teljesen kiakad.
- Nyugi van, nem akarom itt mindenki előtt megtenni. Csak szórakozok veled. - Mondom nevetve.
- Miért vagy ilyen savanyú? - Majd kiűzöm belőle a savanyúságot.
- Mert muszáj. - Ha nem kéne itt lennem akkor szerinte beülnék az órára?

Nem ez lesz a kedvenc napom. Sőt! Eddig sem az emberszeretetemről voltam híres, na de ezek után… Nem irigylem azokat az értelmes embereket, akik ezen óra után hozzám mernek majd szólni. Pedig esküszöm, hogy próbálom figyelmen kívül hagyni ezt a nagyon, de nagyon szimpatikus illetőt itt magam mellett. De egyszerűen lehetetlen. – Valóban az. Szörnyű. – Nem is tudom, miért válaszolok neki. Najó, én is unom az órát, nem tehetek róla, de a tanár halálunalmasan adja elő magát, lehetetlen odafigyelni rá. De azért nem árt, ha valahonnan van jegyzet, ha át szeretnék menni ebből a borzalomból. Ha nem muszáj nem mennék kétszer vizsgázni. Az annyira nem jó buli. – Szerintem pedig pont jó így. – Meg amúgy sincs vele különösebb bajom. Mikor végigsimít az arcomon… kénytelen vagyok elszámolni magamban tízig minimum, hogy ne csapjam agyon most rögtön és azonnal. Pedig elhiheti rólam mindenki, hogy nem vagyok az az agresszív fajta. Sőt szerintem nem lehet találni a bolygón egy olyan embert, akinek ez lenne a véleménye rólam. Hiába származom Huntington legbalhésabb környékéről, ez valahogy nem ragadt rám. – Nyugodtan leállhatsz egy kicsit. – Emlékeztetem, hogy nem kell engem szórakoztatni, nem szorulok rá.
Ne boruljak ki? Ez most komoly? Tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit követhettem el az előző életemben. – Én halál nyugodt vagyok.   – Még. Egyelőre. Maga vagyok a megtestesült nyugalom. Kívülről, belül mindez már nem feltétlen mondható el rólam.
- Te most ezen komolyan csodálkozol? – Oké más lehet, hogy baromi jót röhögne rajta. Bocs, én nem vagyok az a típus. – Nem feltétlen szeretem, ha idiótákkal vagyok körülvéve. Már bocsánat. – Hoppá ez lehet, hogy kicsit erős volt, de hát ez van. Őszinte voltam, az meg kétlem, hogy bűn lenne. – Néha lógni is lehet. – Ja, pont jó mondja, aki már majdhogynem hírhedt arról, hogy alig hiányzott az elmúlt években. – Egyébként pedig soha semmit sem muszáj csinálni. – Napi bölcsesség Mr. Carrutherstől. Oh, ha én ezt a napot túlélem ép ésszel. Azt hiszem az maga lesz a csoda.