Az ajtó mellett a falnak dőlve nyomkodom a telefonomat, húgommal beszélgetek chaten, azt tervezi, hogy meglátogat a hétvégén, ami tök jó lenne, hiányzik már a kis lüke. Ezt a „kis” jelzőt gyanítom kikérné magának, tekintve, hogy 16 éves, lassan 17, de nem baj, a kishúgom, és én imádom. Épp azt ecseteli, hogy mi mindent akar a városban megnézni,mikor valaki kiviharzik mellettem az ajtón,sírva, nagy hévvel. Utána nézek, és látom, hogy egy lány küzd a könnyeivel, és mivel senki nem megy utána, senki nem segít neki, hát elteszem a telefonomat, és én magam eredek a nyomába. Már ül a fa alatt, mikor odaérek hozzá, és leguggolok mellé.
- Szia! Minden rendben? – szólítom meg kedves hangon, és kissé aggódva nézek rá. Hülye kérdés volt, tudom, hogy lenne minden rendben, amikor sír, remeg a keze, és láthatóan nincs jól, de akkor is valahogy el kellett indítani a beszélgetést, mert nem szeretem, ha másokat ilyen állapotban látok, főleg, ha lányokról van szó. Ez van, ha valaki bajban van, én szeretek segíteni neki.
- Segíthetek valamiben? – kérdezem, és hogy valamennyire megnyugtassam, ráteszem a vállára a kezemet. Nem akarok semmi rosszat, ezt érzékelheti a kisugárzásomból is, és külsőm se olyan, mint pl egy pszichopata sorozatgyilkosé, egy fekete trikó, fölötte kigombolva egy kék-szürke kockás rövid ujjú ing, lejjebb farmer, és tornacipő, hátamon pedig egy hátizsák a cuccaimmal, semmi extra.

Szeretek segíteni másokon, ha bajban vannak, ezért is megyek a síró lány után, ki összerezzen, mikor megszólítom. Nem hiszem el neki, amikor azt mondja, hogy minden rendben, és hogy megpróbáljam megnyugtatni, a vállára teszem a kezem, de elhúzódik, én pedig értek a szóból, felemelem a két kezemet, jelezve, hogy nem teszek ilyet többet, és megtartom a távolságot, ami most közöttünk van, mert nem szeretném megijeszteni, meg semmi ilyesmi. Nem szeretem, ha a lányok sírnak, az áll igazán jól nekik, ha mosolyognak.
- Láttam, hogy sírva rohantál ki a suliból, és aggódtam, hogy valami baj van,ezért gondoltam jövök, és megkérdezem, minden oké-e. Nyugi, nincs semmi ártó szándékom! – hangom nyugodt, kedves, és barátságos, ahogy a kisugárzásom, és a tekintetem is, amennyiben rám emeli a sírástól kissé piros szemeit.
- Elmondod, mi vagy ki zaklatott fel ennyire? Vagy ha nem szeretnéd, akkor csak szólj, és elmegyek, nem szeretnék semmit erőltetni, csak tényleg aggódtam érted. – továbbra is tartom a távolságot, és a guggolásból se álltam fel, de ha elküld, akkor nem fogom direkt ráerőszakolni a társaságomat. Talán másnak fura lehet, hogy egy teljesen idegen felé ennyire empatikus vagyok, de egyszerűen ilyen a személyiségem.

Összerezzen, bizalmatlan, és elhúzódik. Igazából nem lep meg a reakciója egyáltalán, épp ezért nem is közeledek felé jobban egyelőre. Igyekszem nyugtató energiákat küldeni neki, bár nem tudom, mennyire hatásos az igyekezetem.
- Nem kell ahhoz ismerni a másikat, hogy törődjünk vele, és aggódjunk érte. – vonom meg a vállamat, és kedvesen rámosolygok. Önzetlen segítőkészség…anya mindig is erre nevelt, és így is éltem le mind a 23 életévemet. Rákérdezek, mi történt, és mikor elmondja, akaratlanul is ökölbe szorul a kezem.
- Sajnálom, hogy ezt át kellett élned… nem értem azokat a férfitársaimat, akik az ilyeneket élvezik… - rázom meg a fejemet, és tényleg így vagyok vele. Én sose csinálnék olyat egy lánnyal, amit ő nem szeretne, és sosem használom ki őket. A baráti társaságomban vannak fiúk, akik gyakran bonyolódnak egyéjszakás kalandba, de ott a lányok mindig akarják, az erőszakolás tőlük is távol áll. Hátranyúlok a táskámba, és kiveszem a 10 db-os zsepicsomagot, amiből hiányzik már pár darab, de azért átnyújtom a lánynak egy barátságos mosoly kíséretében.
- Szerintem már nem jönnek vissza. Az ilyenek elől ha megszökik a „zsákmány”, már bocsánat a kifejezésért, keresnek egy újabb prédát, akivel játszadozhatnak. Sajnos. – mondom lemondóan, de kissé idegesen, mert felhúznak az ilyen emberek. Hátrapillantok az ajtó felé, de csak két barátnő jön ki vígan csacsogva és nevetgélve, az említett két srácnak semmi nyoma.
- Ha gondolod, itt maradhatok egy kicsit, csak hogy biztosra menjünk, hogy végleg eltűntek, és megnyugodhatsz. – ajánlom fel, továbbra sem mozdulva a guggolásomból. Ha visszajönnének – amit kétlek, de ha mégis - , akkor nem garantálhatom, hogy nem húzok be mindkettőnek egy-egy jó nagyot, bár alapvetően nem vagyok verekedős típus, de az ilyen alakoktól viszket a tenyerem.

Igyekszem a kisugárzásommal megnyugtatni a leányzót, de elég bizalmatlan, ami az imént vele történt események tükrében egyáltalán nem meglepő, teljesen megértem, ezért is viszonyulok hozzá türelmesen.
- Nálunk általában segítőkészek az emberek, de alapból így neveltek, hogy segítsek ott, ahol tudok, attól függetlenül, hogy ismerem-e a másikat, vagy nem. – mondom barátságosan mosolyogva, miközben megvonom a vállam. Nem tudom, honnan jöhetett a másik, de számomra ez a viselkedésmód teljesen természetes.
- No hay problema, yo entiendo el idioma español, también. Néha nekem is furcsa angolul beszélni, de az elmúlt három évben egész jól megszoktam már. – küldök felé egy mosolyt, és talán ezzel kicsit bizalmat ébresztek benne, hogy tudok spanyolul. Az anyanyelvem portugál, de tudok angolul, és spanyolul is, és kicsit franciául is, de az nagyon alapszintű.
- De nada. – fel se tűnik, hogy automatikusan spanyolul válaszoltam neki, annyira természetesen jött, miután megköszönte a zsepit.
- Én egyáltalán nem, én tisztelem a nőket, de sajnos sok srác annak tart titeket, de én ezzel a nézettel egyáltalán nem tudok azonosulni. – fejemet megrázom kissé, rosszallóan. Vannak barátaim, akik szintén ilyenek, de őket próbálom leszoktatni erről, több-kevesebb sikerrel. Szegény lány megijed, mikor ketten kilépnek az ajtón, nagyon megviselték az előbb történtek. Felajánlom, hogy itt maradok, és mikor visszakérdez, mosolyogva bólogatok.
- Ha szeretnéd, igen. – válaszolom, majd hogy én vagyok-e a nők megmentője, kicsit elnevetem magam.
- Azt nem mondanám, de szeretek segíteni. Egyébként Diego vagyok. Diego Martín. – mutatkozok be, és felé nyújtom a kezem, amit vagy elfogad, vagy nem, én nem fogok megsértődni, ha még mindig bizalmatlan, de én igyekszem közvetlen lenni vele, hogy lássa, megbízhat bennem, bármennyire nem ismer még. Amúgy kezd zsibbadni a lábam így guggolva, szóval egy laza mozdulattal fenékre huppanok, és törökülésbe ülök, tartva a távolságot a másiktól, hogy ne ijedjen meg.
- Máskor is volt már ilyen incidensed? – kérdezem barátságos, csevegő hangnemben, bár lehet, nem okos ötlet ezt a témát feszegetni, de max szól, vagy látom rajta, ha kényelmetlen neki ez a dolog.

Igyekszem folyamatosan barátságos és nyugodt kisugárzást sugallni a lány felé, és ahogy érzékelem, lassacskán kicsit talán megenyhül. Nem fogok se rámászni, se itt helyben megerőszakolni őt, egy szavába kerülne csak, és itt se lennék már, de eddig még nem küldött el, tehát maradok.
- Kolumbiában születtem, de Brazíliában nőttem fel, Rio de Janeiro-ban. És te? – érdeklődök kedves hangnemben, mert az, hogy spanyol az anyanyelve, még több helyet jelenthet, nem csak magát Spanyolországot.
- Sí. Y portugués, inglés y un poco de francés. – válaszolok neki egy mosoly kíséretében, és örülök, hogy az ő arcán is mosolyt látok, még ha csak egyelőre halványt.
- Hát, ez jó kérdés. Sok fiú szeret azzal menőzni, hogy hány csajt fektetett már le, hány lánnyal smárolt, meg ilyesmi. Néhányan ezt egyfajta versenynek fogják fel, ezért tekintenek zsákmányként a nőkre. De szerintem ez nem helyes így. – rázom meg a fejem, és tényleg abszolút nem értek ezzel egyet, de azon kívül, hogy én mutatom feléjük a saját értékrendemet, meg néha elmondom nekik a véleményemet a dologról, mást nem igazán tudok tenni sajnos. A lány szeretné, hogy itt maradjak még egy kicsit, így leülök, és a bemutatkozás is megtörténik.
- Nagyon örvendek Sierra. – mosolygok rá kedvesen, miután megtudom, hogy hívják, aztán megtudom, hogy az előbbi incidens rendszeresen elő szokott fordulni.
- Ezt sajnálattal hallom. Majd egyszer mutasd meg, kik ők, azt hiszem szükséges egy kis elbeszélgetés a fejükkel… - mondom, és cseppet felmegy bennem a pumpa, hogy tényleg egyesek mit meg nem engednek maguknak, nehezen tűröm az igazságtalanságot.
- Filmrendezőnek tanulok. Úgy sejtem, te nem, mert még egy órán se láttalak. – ez egy kijelentésnek tűnik, de egyébként magában foglalja a kérdést is, remélhetőleg megtudom, hogy a leányzó milyen szakon tanul.