Mesefigura tervezése. Ez most komoly? Persze, tudom, hogy a jövőben ezzel nagyjából fogok foglalkozni, de most egyáltalán nincs ihletem ilyet tervezni. Viszont ez beadandó feladat, amit kötelező megcsinálni, és jegyet is kapunk rá, és ha ez nincs meg, akkor szívás van. Én pedig nem vagyok hajlandó a kelleténél több időt tölteni az egyetemen, így valamit csak ki kell találnom. Már csak találnom kell valamit, ami ihletet ad, mert anélkül nehezen fog sikerülni.
Az ihlet általában otthon szokott utolérni, ezért azt terveztem, hogy majd bezárkózom a szobámba, és addig várok, míg nem alkotok valamit. Csakhogy anya megint keresztülhúzta a számításaim, ugyanis áthívta mára a barátnőit. Azok meg egyszerűen elviselhetetlenek, de komolyan, és tuti nem hagynák, hogy nyugodtan dolgozzam. Nem is értem, anya hogy képes azokat a visítozó, rémesen kacarászó nőnemű lényekket elviselni. Így hát nem maradt más választásom, itt kell maradnom a suliban, legalább itt nem fognak zargatni percenként. Remélhetőleg... A könyvtárba be se nézek, ott tuti vannak egy páran, nekem viszont egy teljesen üres hely kell, egy kihalt szoba, ahol egy árva lélek sincs. Ez a terem pedig pont tökéletes, gyorsan be is csukom magam után az ajtót, és az egyik hátsó padba le is ülök. Persze az ajtó melletti kis szemeteskukát ós viszem magammal a padhoz, mert tuti szükségem lesz rá.
Akkor álljunk neki. Jó lenne, csak épp jön az ihlet, ezért egy darabig csak bámulok ki a fejemből, és firkálgatok a lapra, hátha attól eszembe jut valami, de nem, semmi. Már legalább tíz lapot elhasználtam, mire hallom, hogy nyílik az ajtó, és belép rajta egy srác. Na ne...
- Öööö... I-i-igen... - csak kérlek, né nagyon szólj hozzám. Ülj le, és csinálj, amit akarsz, csak maradj csendben.
- Én... É-én... már harmadik éve.... Já-járok ide... - felelem, de közben egy pillanatra sem nézek fel, hanem egyre idegesebben firkálgatok a lapra.

Csak egy csendes helyre vágytam, ahol senki sem zavar, és nyugodtan tudok dolgozni, és azt hittem meg is találtam, erre nem beront valaki? Na jó, azért ez egy kicsit túlzás volt, csak normálisan benyitott, de ez már részletkérdés. A lényeg az, hogy megzavart - bár amúgy sem jutottam eddig sokra -, és itt is akar maradni. Hát maradjon, ha annyira szeretne, csak ne zavarjon, legfőképp ne szóljon hozzám, mert a beszélgetéseimnek mindig rossz vége szokott lenni, és mindig én járok a legrosszabbul. De persze, hogy nincs olyan szerencsém, hogy békén hagyjon, minek következtében csak még idegesebb leszek.
Nem csodálom, hogy nem ismer, hisz ezalatt a három év alatt próbáltam a lehető legkevesebbet részt venni az egyetemi életben, és csak a nagyon fontos eseményeken vettem részt, ott is inkább csak a háttérből figyeltem a dolgokat.
- Én... Hinata... - Árulom el a nevem, ha már ő is volt olyan kedves, és bemutatkozott, mert azért tanultam illemet, és nem akarok bunkónak tűnni emiatt. Talán ez újabb okot adna a piszkálódásra, amit nem akarok újra átélni. Az a néhány év a régi iskolámban bőven elég volt. Mondandója többi részére nem mondok semmit, csak még erősebben megszorítom a ceruzám, egyfajta feszültség-levezetésképp.
Gyerünk már Hina... Szedd össze magad, ne legyél ilyen betoji kis senki...! Csak meg kéne nyugodnom, és minden rendben lenne. Beszí, kifúj, beszív, kifúj, és így tovább, menni fog ez. Mélyeket lélegzem, eleinte kicsit remegve, de csakhamar sikerül kicsit lenyugodnom, így már újra nekiláthatok a rajznak. És az ihlet is megjött hirtelenjében. Egyszer pillantok fel a - minden bizonnyal szintén japán - srácra, és pont meglátom a rózsaszín lapocskákat. Ez még egy kicsit engem is megnevettet, de ebből a külvilág felé csak annyi látszik, hogy szinte észrevehetetlenül megrándul egy arcizmom, aztán már csak a rajzzal foglalkozom, egészen addig, míg Usui ismét meg nem szólal.
- Ez... Beadandó feladat... Mese... Mesefigura... - Ezzzaz...! Sikerült dadogás nélkül végig mondanom egy mondatot. Ez már haladás. Ha így folytatom, a végén még oda lyukadunk ki, hogy be sem áll a szám... Na jó, azt azért kötve hiszem, de azért eljátszani ezzel a gondolattal jó.

Nem bánnám, ha az elkövetkezendő percekben nem szólna hozzám, nem is értem, eddig miért állt szóba velem, viszont ahogy elnézem, nem nagyon számíthatok erre. Meg kell próbálnom legyőznöm a félelmem, de erre nagyon kis esélyt látok, sosem voltam jó az emberekkel való társalgásban. Ezt a hétköznapi tevékenységet az elmúlt néhány évben annyira próbáltam a minimumra redukálni, hogy manapság már nagy bajban vagyok, ha beszélnem kell valakivel, főleg ha az illető az ellenkező nem tagja.
- A-a-arigatou... - felelek szintén japánul, s érzem, hogy már kezd vörösödni a fejem.
Ez... Jól hallottam, hogy japánul beszélt? Jó, persze, nem meglepő, hisz a neve, és a kinézete alapján is teljesen biztos voltam benne, hogy ő is japán, csak épp... Csak nem számítottam rá, hogy a saját anyanyelvemen fog megszólalni. Még hozzá egy ilyen mondattal... Hát ez elképesztő. Ezután persze ő is visszatér a munkájához, és mivel megjött az ihlet, én is. Egy pici, manószerű lényt rajzolok, nagy szemekkel, és... és nem tudom még, majd kialakul, miközben rajzolom. Általában így szokott ez menni. Jön egy apró ihlet, elkezdek rajzolni, és a végére megszületik a mű, ami általában tök más, mint amit elsőnek kigondolok.
- Se-semmilyenhez... Ez...Ez még nem... Szóval szerepel mesében... Még. - Vagyis nagy valószínűséggel soha, de ez már mellékes. Felpillantok Usuira hogy bebizonyosodjak arról, nem jött közelebb, és nem. Hál' Istennek! Ettől kicsit megkönnyebbülök, és még egy halovány mosoly is kiül az arcomra.

Egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, mikor meghallom azt a japán mondatot, azonban mikor értelmezni is tudom a hallottakat, fülig pirulok. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyeneket mondjanak nekem. Pedig anya mostanában szokott tenni azért, hogy elég sűrűn halljak ilyet, elég gyakran meghívja a kollégáit, azoknak az általában hímnemű fiaival együtt, hogy szépen összebarátkozzunk, meg még tudom is én miért. Azok meg elkezdenek nekem gyakorlatilag udvarolni, és bókolni, pedig látom én a szemükben, hogy nem gondolják ám ezt komolyan, és csak kényszerből vannak ott. Jó, lehet, hogy most egy kicsit eltúlzom az egészet, szokásom a bolhából is elefántot, csinálni, de na, tuti nem gondolják komolyan.
De már megint elkalandoztak a gondolataim, egy nagyon rossz irányba, inkább a beadandó rajzzal kéne foglalkoznom, nem azokkal a kényes szituációkkal, amik már megtörténtek, és nem lehet rajtuk már változtatni. Valami csoda folytán, pont akkor jön meg az ihlet, mikor Usui betoppan, nem is értem miért... Na de most nem is ez a fontos, csak hogy végre tudok alkotni... Csak épp nem csendesen, és békésen, ahogy eredetileg terveztem, ugyanis a japán srác kérdez. Tőlem... A rajzomról... Nem értem, miért érdekli ennyire, meg kell csinálnunk, mert ez a feladat, és kész, ennyi, ennél többet miért akar tudni?
- Nem tudom... Talán... lehet... Én, én tényleg nem tudom... - ezt a tanár még nem mondta, de egy csöppet én is furcsálltam, hogy nem egy adott alapsztorira kell karaktert tervezni, mert általában így szokott menni. Na mindegy, úgysem fogom nagyon kivenni a részem a történet kidolgozásában, ha azt tényleg utólag fogjuk megalkotni. Így hát nem is nagyon érdekel engem, így a további kérdéseire, amik ehhez kapcsolódnak, sem tudok majd érdemleges választ adni. Na nem mintha eddig azt tettem volna.
- Nem... Fe-fel sem merült bennem a gondolat, ho-hogy az legyek. - Még hogy én egy szakkörben...? Na az ki van csukva. Biztos sok ember jár abba a szakkörbe is, és nekem most - de máskor - nagyon nem hiányzik a tömeg.
- Te... Te me-me-melyik szakra já-já-já-jársz...? - Az agyam (vagy inkább a szívem?) nagyon tiltakozott az ellen, hogy kimondjam ezt a mondatot, hogy megkérdezzem, ami érdekel, és ez a kicsit erőteljesebb dadogáson eléggé érezhető is. De végül csak sikerül kinyögnöm, aztán pedig ismét idegesen a firkálmányba temetkezem.

Hát ez a megfogalmazás... Egyszerűbben is mondhatta volna, hogy hisz nekem, nem kellett volna ennyire túlbonyolítania, bár lehet, hogy csak nekem tűnik annak. Biztos általában így válaszol, ilyen ember, de azért engem mégiscsak egy csöppet zavar, nem vagyok hozzászokva az efféle beszédmódhoz. Igaz, hogy csak a családom stílusát vagyok hajlandó elviselni, másokat csak akkor ha nagyon muszáj, vagy az életem múlik rajta. De amúgy meg minek? Megtudok majdnem mindent oldani magam is, általában nincs szükségem más emberek segítségére, nem hiányzik, hogy beleszóljanak a dolgomba. Persze van, amikor ez megtörténik, ahogy most is tette Usui.
- Mert... Mert nem - Érvelésből ötös... Ennél lényegretörőbben, és rövidebben nem is fogalmazhattam volna meg. Persze ebből tuti nem érti meg, hogy tulajdonképpen miért is nem jelentkeztem a rajzszakkörbe, de mindegy is. Az teljesen nagyon ki van csukva, hogy én egy olyan helyre járjak - az egyetemi órákon kívül - ahol több ember van, mégha az a fejlődésem szolgálja, és segít hogy jobb legyen abban, amit szeretek csinálni. Nem bírnék ki egy alkalomnál többet, az biztos.
- Oda biztos sokan járnak... Számomra legalábbis túl sokan. - egészítem ki egy kicsit, az előbbi "mert csak" válaszom, bár nem fűzök hozzá sok reményt, hogy így teljesen megérti. Bár ki tudja?
Az emberek általában nem értik, miért szeretek egyedül lenni, miért élvezem a magányt, ezért próbálnak megváltoztatni, még a saját anyám is. És igazából én sem tudom, miért jó ez nekem, de érzem, hogy ez nekem így tökéletes, és nem vagyok hajlandó a szokásaimon változtatni. Ebben a makacsságban legalább hasonlítunk anyuval, ha másban nem is.
Újfent elkezdek dadogni, ennek pedig az oka, hogy egy olyan dolgot tettem, ami ellen szinte minden porcikám tiltakozott, mégis megtettem. Kérdeztem valamit. Igen, nagyon meglepő módon én, bár elég nehezen sikerül kinyögnöm kérdésem.
- Oh... Ahhoz a sza-szakhoz nekem ne-nem lenne erőm... De ne-neked ha-hajrá! - oknyomozó riporter... Hát ez elég érdekesen hangzik. És tuti a munkája során majd sok emberrel kell találkoznia, beszélnie. Borzalmas lehet... Mármint hogy neki nem biztos, de nekem tuti az lenne.

Engem nem zavar, ahogy Usui beszél, mármint ahogy kifejezi magát. Jobban mondva nem is igazán érdekel, ha neki ez így jó... Amíg megértem, amit mondani akar, addig nincs gond. Bár ha nem értem meg,k akkor sem dől össze a világ, max a beszélgetés félbemarad, nem esnék miatta depresszióba.
Következő kérdésére a válaszom elég rövid, és lényegre törő, de aztán erőt veszek magamon, és egy valamivel hosszabb, normálisabb választ is sikerül kinyögnöm. Igazából meg sem néztem, hogy pontosan mennyien, és kik vannak a szakkörben, meg sem fordult a fejemben, egészen mostanáig, hogy jelentkezzek oda. Nem, az nem én lennék. Max anyuról tudnám elképzelni, hogy beírat abba a szakkörbe, hogy szocializálódjak egy kicsit, de én magamtól nem lennék erre képes.
- I-igen... Meg... általában magamtól rá-rájövök a... a do-dolgokra. - Bólintok a következő kérdésére, és még ki is egészítem egy aprócska információval is.
Persze, mindenkinek van ereje... Hát nem. Jó, mondjuk nekem ilyen céljaim nincsenek, mint neki, hozzám egyáltalán nem illene semmi riporteri meló, tekintve, hogy a legtöbb esetben, ha valakivel beszélnem kell, szinte teljesen leblokkolok, és néha még beszélni is elfelejtek. Egy ilyen ember még riportalanynak sem jó, nem hogy a kérdezőnek. Tekintetem Usuira téved, mikor meghallom kérdését, majd vissza a félkész rajzra, aztán újból a srácra. és ez így megy még egy kis ideig, majd remegve fordítom meg a papírt, és tolom hozzá közelebb, a pici, nagy szemű manócskát, akinek csak a feje van eddig részletesen kidolgozva, a többi része még elég kezdetlegesen, vázlatosan.

Kicsit meglepődöm magamon, hogy milyen "jól" elbeszélgetek Usuival. Persze ezt egy külső szemlélő tuti nem így gondolná, de én határozottan érzem, hogy jobban megy az a bizonyos beszélgetés, mint mondjuk jó néhány perccel előbb. A srác állítására csak bólogatok. Valóban elég gyorsan tanulok, hamar megértem a dolgokat, és az összefüggéseket, ezért nincs is nagyon szükségem különórákra, meg szakkörökre. Minek vegyem el magamtól a szabadidőm? Na igen, ez is olyan tipikus Hinatás hozzáállás... Mások örülnének egy ilyen szabadidős tevékenységnek, de mint már oly' sokszor említettem, én nem vagyok olyan, mint mások, az én agyam teljesen máshogy működik, mint az övék, így az ilyen dolgoknak, mint például egy rajzszakkör, én speciel nehezen tudok örülni. Azzal nincs mondjuk semmi bajom, hogy rajzolni kell ott, csak az emberekkel...
- Kö...Köszi! - Húzódik apró mosolyra a szám dicsérete hallatán, tényleg gyorsan rajzolnék? Eddig fel sem tűnt, bár az tény, hogy elég hamar kész vagyok az alkotásaimmal. Mármint ez függ attól is, hogy épp mit rajzolok, vagy festek. A leghosszabb idő, amit egy festmény elkészítésével töltöttem, az egy hét volt, persze ezt úgy, hogy naponta csak néhány órát foglalkoztam vele. Sóval... Mondhatni tényleg gyors vagyok,  ennek a mesefigurának az alapjával is elég hamar kész lettem,, és már a feje is kész van úgy nagyjából. Bár még elég sokat kell vele dolgozni.
- Uhm... Tájképet. Meg állatokat... De főként tájképeket. - felelek, majd tekintetem ismét a papírra irányítom, hogy folytassam a manót, de nem megy. Csak ülök a székben, ujjaim között a ceruzát forgatom, és... És nem csinálok semmit. Elszállt az ihlet. Na ne...!