E épület, 211es terem. Ezen az órán még nem voltam. Ebben a szemeszterben kell elvégeznem és arról a két óráról, ami eddig volt, hiányoztam, de nem azért, mert ellógtam, hanem, mert a diploma feltétele a gyakorlat elvégzése egy munkahelyen és mivel film animátor vagyok, egy olyan produkcióban vettem részt, amiben a munkaidő nem hétfőtől péntekig reggel nyolctól délután ötig tart, szóval amíg a forgatás utómunkálatai tartottak, addig én is részt vettem bennük. Most pedig, hogy az egésznek vége, én is végeztem, szóval nincs más hátra, minthogy elvégezzem még azt a pár órát, amit még kell. Ennek pedig alapvető feltétele, hogy egyáltalán megtaláljam azt az előadótermet, ahol az órám zajlik. Csakhogy a campus ezen részén még nem jártam és ebben az épület blokkban még nem ismerem ki jól magam. Ennek következtében pedig a másfél éve – a beiratkozáskor – kapott térképet böngészem és nem is figyelek a lábam elé. A kezemben egy halom jegyzet, annak a tetején a színekkel jelölt épületeket ábrázoló kis egyetemi kalauz.
Befordulok az egyik folyosón, és sikeresen bele is gyalogolok valakibe. Vagyis feltételezem, hogy ez történik, mert a „becsapódást” egyértelműen érzékelem, ahogyan azt is, hogy minden, ami a kezemben volt, az a földre hull, na meg leginkább szanaszét.
- A fenébe! – morgok az orrom alatt és elhúzom a szám, de aztán leesik, hogy talán a másik fél rosszabbul járt.
- Bocs. Jól vagy? Minden oké? Nem akartam. – nézek végig azon, akibe szerencsétlenül sikerült belesétálnom. Ha esetleg úgy esett a dolog, hogy sikerült az egyensúlyából is kibillentenem – pedig tényleg nem volt szándékomban – akkor utána is nyúlok, nehogy nekem kiterüljön itt vagy ilyesmi. Az elég kellemetlen volna, főleg azért, mert a legkisebb szándékomban sem volt senkit sem „elgázolni” saját magammal. Ami most tökre nem is számít.
- Tényleg sajnálom. – ez is olyan dolog, ami a származásom része, nem győzzük elégszer mondani, hogy sorry. Tudom, figyelhettem volna jobban is.