Éppen az utcán sétálok, belebújva pár újságba. Tele a fejem mindenfélével, egyszerűen össze kell szednem magam. El kell fogadnom magam, hogy ilyen vagyok. Ez van.... meg ha mindenki mást könnyen elfogadok, akkor magam miért nem tudom? Rejtély. Új célokat is keresek, emlékszem még mit beszélgettem Ameliával, szóval teszek az álmaimért. Megpróbálok... de nem kiabálom el, ha nem jön össze senki nem fogja tudni csak én, elég lesz. Basszus, minek karikázok be egy autószerelő állást?! Koncentrálnom kéne... jaja... de csak nem megy, simán belemegyek valakibe, aki szembe jött, vagy inkább itt állt? Öhm, nem is tudom, csak azt ha esne el, nyúlok érte, hogy ne essen baja, ha meg jól van, a szétszóródó újság lapjaiért kapkodok.
-Bocsbocsbocs... elbambultam... vagy ilyesmi... izé, ahhaah... jól vagy? - Nevetek kínos-zavartan, hú de dekoncentrált vagyok. De legalább már jobban vagyok. Csak pozitívan, senki sem szereti a morcos Sebastian, köztük maga Sebastian sem...
Egyébiránt semmi extra nincs rajtam, világos farmer, póló, ing, felette a kabátom, mert már hűvösebb van.

Ezt nem hiszem el... Miért nem tudom már végre megjegyezni az utat, vissza a kollégium felé? Komolyan be kéne szereznem egy térképet. Vagy egy GPS-t, ami még mondja is, hogy hol forduljak be, mert ez az állapot egyszerűen tarthatatlan. Emellett a kávézó mellett is tuti elmentem már legalább kétszer, ha nem többször, és kezdem azt hinni, hogy én egész végig csak körbe-körbe mászkálok, mint valami hülye. Talán ideje lenne megkérdezni valakitől, hogy pontosan hol is vagyok most, és merre kéne menni a kollégium felé. Igen, ez lesz a legjobb megoldás. Ha már térképem nincs, sem GPS-em, akkor kerítek magamnak egy saját, embernek álcázott iránymutató ketyerét, vagyis GPS-t. De kit kérdezzek meg? Az a felálló, élénk rózsaszín hajú fiú elég morcosnak tűnik, ő biztos elküldene a... szóval jó messzire elküldene. Akkooor... Akkor legyen az a nénike, aki a kis pincsijét sétáltatja. Igen, ő tuti tudni fogja az utat, és olyan kis cukinak tűnik, aki nem fog cserben hagyni.
A már-már megszokottnak mondható, kicsit sántító járásommal indulok el a néni felé, mikor valaki belém jön. Vagy én mentem belé? Nem is tudom, lehet, hogy így van, hisz nem figyeltem másra, csak a nénire, de most kénytelen vagyok arra az illetőre is szánni egy kis figyelmet, akit szépen elgázoltam. A férfi karjába kapaszkodom meg, hogy még véletlenül se kerüljek közelebbi kapcsolatba a földdel, mert olyanra már elég sokszor volt példa, és nem szeretnék még eggyel többet az emlékeim között látni.
- Izééé... Igeen, jól vagyok. És te? - Vigyorgok rá a szokásos fülig érő vigyorommal, mintha mi sem történt volt, majd körbenézek, az öreg után kutatva, aki - mily meglepő - eltűnt.
- Ne máá'! Izé... Tudnál segíteni? Asszem eltévedtem... Nagyon. - Fordulok vissza, majd veszem elő a bociszemeket, amit akkor szoktam bevetni anyuéknál, ha nagyon akarok valamit. Ők már sajnos kezdenek immunissá válni, és nem nagyon szokott használni, de remélem ennél a pasinál még beválik.

Ez a város olyan, mint egy labirintus. De komolya... És asszem én nagyon eltévedtem, azt se tudom, hol vagyok, csak azt tudom, hogy azt a kávézót már nem egyszer láttam. Az meg lehetetlenség, hogy egymáshoz elég közel két teljesen ugyanolyan kávézó is legyen, Ugye? Az mekkora hülyeség lenne már. Nagyjából két órás eredményre nem vezető mászkálás után döntök úgy, hogy megkérdezek valakit, hátha tudja az utat. Ki is nézem magamnak a legszimpatikusabb öreg nénit, aki olyan kedvesnek tűnik, és biztos ismeri az egész várost, és tudni fogja az utat a kollégium felé is, hisz az öregek mindent tudnak, ezért is öregek. Nem? Hát de.
Nagy igyekezetemben nem is figyelek arra, hogy esetleg mások is lehetnek itt, nem csak a nénike, és én, így szépen nekimegyek valakinek, és elejti szegényke az újságját. Biztos valami izgit olvashatott, hogy még sétálás közben se tudta letenni az újságot, ami most szétszóródott.  Hopp, ott egy lap! Szinte rávetem magam az éppen elszállni készülő újságdarabra, amit aztán vigyorogva nyújtok át a tulajdonosának.
- Tényleg elkísérnél? Kösziii! - Ugrok a srác nyakába, köszönetképp. Vagyis csak meg akarom őt ölelni, de ezt olyan nagy lendülettel teszem, hogy ha nem elég jó az áldozatom egyensúlya, akkor akár fel is borulhat. És akkor megint el fogja ejteni az újságot, azt meg gondolom nem nagyon szeretné.
- Aaa... Merre is? Ja igen!  A kollégium felé. Mehetünk? Menjünk... - Azzal meg sem várva a férfi reakcióját elindulok az egyik irányba, ami nem is biztos, hogy a jó irány. De ha nem az, akkor úgyis szólni fog.
- Jaj de hülye vagyok... - állok meg hirtelen, aztán a kísérőm felé fordulok. - Még be se mutatkoztam. Michelle vagyok. Téged hogy hívnak? - Nyújtok kezet vigyorogva, mert azért mégiscsak így illik.

Nekem az ölelés, meg az efféle érzelem-kinyilvánítások az életem része, de sokan ezt furának tartják, nem is tudom, miért. De szerencsére a mai szerencsés áldozatom van olyan jófej, hogy nem lök el magától, vagy nem tér ki előlem... A amiben volt egy srác, akivel amúgy barátok voltunk, de mindig kitért az öleléseim elől. Jó, tudom, hogy néha elég szoros az ölelésem, de annyira nem szörnyű szerintem. De ő gonosz módon mindig kiért előlem. Ettől függetlenül persze barátok voltunk. Ez az ember viszont átkarol, hogy megtartson, és még nevet is, ettől pedig nekem is nevetni támad kedvem. Vajon rajtam nevet, vagy velem? Ezt soha nem tudtam megkülönböztetni, mert általában nevetnek az emberek, ha velem találkoznak, szinte mindig sikerül őket felvidítanom. Azonban arra soha nem sikerül rájönnöm, hogy velem együtt nevetnek, vagy csak csúnyán kinevetnek. Bár addig, míg sikerül mosolyt csalnom az arcukra, nagyon nem is érdekel.
És igen... Hát persze, hogy rossz irányba indulok el, miért is gondoltam, hogy az a jó irány, amerre elindulok. Szerencsémre azonnal szól, hogy a másik bal a jó irány, én pedig azonnal megfordulok, hogy a saját, kicsit bicegős járásommal kövessem őt.
- Iiiigen, a Frances kollégium lesz az. Ott lakom, már amikor nem a bátyámnál lábatlankodom. - Hát ez... Ez éppenséggel szó szerint is igaz, és amint kimondom, és rájövök, mit mondtam, elnevetem magam. Ezt persze Sebastian nem biztos hogy érteni fogja... Ki röhögi el magát egyszerű, normális mondatokon? Persze itt a normális emberekre gondolok, és nem magamra.
Aztán eszembe jut, hogy talán illendő lenne bemutatkozni, mert azért engem is megneveltek, nehogy azt higgyétek, hogy nem, tudom azért mi az illem... Csak sokszor elfelejtem.
- Jéé...! - csúszik ki számon ez az egy kis szavacska a kézcsók láttán. Ilyet még sak azokban a régi, történelmi filmekben láttam, nem hittem volna, hogy még manapság is van ilyen. Tök jó.
- Öhm... Igen, nemrég jöttem, és még nem volt alkalmam beszerezni egy jó térképet. Apropó... Azt hol lehet venni? - tekintek fel vigyorogva Sebastianra, miközben belekarolok, mert ha már nyújtotta a karját, akkor miért ne. Így legalább tuti nem fogok se lemaradni, se megint eltévedni, mert ahogy ismerem magam, tuti még kísérővel is nem figyelnék, és rossz irányba mennék,

Az ölelés már szintre csak reflexből jön, mert ha boldog vagyok, gyakran ölelgetek embereket, mégha azok teljesen ismeretlenek is. Mint most is. Ha valaminek nagyon megörülök, hajlamos vagyok a hozzám legközelebb álló ember nyakába ugrani, bár ezt sokszor nem nézik jó szemmel az áldozataim, csak azt nem tudom miért... Egy kis ölelésbe még senki nem halt bele. És ahogy látom, a mosoly, és a jókedvem is ragadós, mert Seb arcáról sem tűnik el a mosoly. Vagy ha mégis, hamar visszatér. Nem is hagynám, hogy szomorú legyen, mert az olyan... Olyan eeh. Nem szeretek szomorú embereket látni.
- Nem, már nem. De itt tanult. Tavaaaalyelőőőtt végzett asszem. És azóta itt lakik. - Mosolygok még mindig, közben el is indulunk.
Végül sort kerítünk a bemutatkozásra is, aminek Sebastian egy számomra kicsit fura, és vicces módját választotta. Nem hittem volna, hogy bárki is csinálja még ezt.
- Aaaha... Hát, nekem buta telefonom van. Régen volt okos telóm is, csak az egy picit nagyon tönkrement a balesetben... És amit utána kaptam anyuéktól, az már nem okoskodik. A figyelmemet meg mindig elvonja valami... Szóval asszem marad a térkép... Vagy gyűjtöm a pénzt, és ha lesz elég, veszek magamnak egy új telefont. - Nézek fel Seb-re mosolyogva, majd oldalra pillantok, hogy szemügyre vegyem a kirakatot, ami mellett épp elhaladunk. Biztos nagyon drágák...
- Fotográfus. Imádok fotózni, és mikor hallottam, hogy van itt ilyen szak is, rögtön tudtam, hogy ez a tökéletes hely a továbbtanulásra. - szemeim szinte csillognak, miközben erről beszélek, ez a kedvenc témám, amiről akár órákig is el tudnék beszélgetni bárkivel.
- Amúgy... Nem kell ám lassítanod miattam. Bírom a tempót - engedem el Seb karját, majd pár hosszabb lépéssel elé kerülök, és megfordulok, hogy rá tudjak nézni. Aztán egy kereszteződéshez érkezünk. - Arra? - kérdezem, s mutatóujjammal a kérdéses irányba mutatok.

- Színészpalánta volt. Most meg próbál valami munkát találni. Igen, ő is csak jó dolgokat mondott mindig az egyetemről. - És amit eddig láttam belőle, az tényleg jó is volt. Remélem nem fog gyorsan eltelni ez a néhány év, amit itt töltök.
- Hát de... De mindig van valami, ami érdekesebb, és elvonja a figyelmem... Uuuuu, tényleg? És az útba esik? Mert akkor mindenképp be kell menni oda! - tapsikolok az antikvárium hallatán, mint valami öt éves kisgyerek, aki meglátja a karácsonyi ajándékát a fa alatt. Egyszer voltam régen anyuval antikváriumban, még mikor egész kicsi voltam, de emlékszem, hogy sok érdekes dolog volt ott. Szóval ebben az antikváriumban is biztos sok jó dolog lesz, és remélem még térképet is találunk.
- De jó! Remélem ő lesz a tanárom. - Akkor talán még figyelni is fogok, mert igen, szokásom még órákon is nem figyelni, vagyis csak látszólag. Amúgy mindig megjegyzem, amit a tanárok mondanak, csak épp nem írom le. Minek, ha úgyis megjegyzem hallás után! Ha meg valamit nem tudok, akkor biztos vannak kedves, és aranyos szaktársaim, akik lesznek olyan kedvesek, és kölcsönadják a jegyzeteiket.
- Mindeeent! De főként embereket, meg a mindennapi életből kiragadott pillanatképeket. A lényeg, hogy legyen mozgalmas, vagy érdekes, vicces. - Teljesen átszellemülök, miközben erről beszélek, s az a bizonyos mosoly is az arcomon mintha még szélesebb lenne, mint eddig.
- Nem sietünk sehova. Ráérünk... Amúgy meg ennek a lábamnak már aligha lesz bármi komolyabb baja. Bár az orvosok szerint, ha így folytatom, szét fog esni, és vehetünk másikat... De szerintem csak azért mondták ezt, hogy maradjak nyugton - vigyorgok még mindig, mintha valami teljesen átlagos dolgot mondtam volna, aki bármelyik normális emberrel megtörténhetne, ami persze nem igaz.
- Hah! Tudtam én, hogy erre kell jönni. Jee! Hát egyedül unalmas is lenne itt bolyongani, nem gondolod? - nevetek, majd ismét Seb mellett haladok tovább, közben pedig szememmel végig az embereket, boltokat pásztázom.

-Kapott máregy-két kisebb szerepet, deee... többet is kapott volna, ha nem lenne ennyire válogatós... Ez az egyik rossz tulajdonsága. - A sok közül. Én aztán tudom, hogy mennyi rossz szokása, tulajdonsága van, de én így szeretem azt a nagy szamarat.
-Néha megjegyzem a környezetemben lévő dolgokat, és épületeket, mert például azt a kávézót is felismertem, ahol összefutottunk... Igaz, hogy nem egyszer elmentem mellette, mire rájöttem, hogy itt már jártam, de felismertem. - Vigyorgok, ami hamar nevetésbe csap át, mikor megtudom, hogy van a közelben egy antikvárium, és be is nézünk oda. Ennél jobb már nem is lehet a napom. Jelenleg legalábbis így gondolom, de mindig történhet valami, ami változtat ezen a véleményen. - Imádom a könyveket, és imádok olvasni. Főként 20. század eleji írók műveit. És te? - na, ez a másik téma, amiről sokat tudnék beszélni. Nagyon szeretek olvasni, és ez az egyetlen hóbortom - a fotózáson kívül - ami anyuéknak is tetszik, mert olyankor legalább nem csinálok semmi bajt. Már amikor.
- Nem egyszerű, de épp ez a jó benne. Megvan a kihívás. - anélkül pedig mi értelme lenne az életben a legjobb dolgoknak?
Aztán valami olyat mondok, ami nekem, és a családomnak már szinte teljesen megszokott, hétköznapi lenne, de mindig elfelejtem, hogy másoknak nem. Nem csoda, hogy ilyen értetlenül pislog... Én hülye...
- Jaj, izé... Műláb. Másfél éve volt egy balesetem, amiben annyira roncsolódott a lábam, hogy térd alatt le kellett amputálni. -És ezt végig úgy mondom, mintha semmi komoly nem történt volna, mintha csak egy karcolás lenne az egész. Mert így is van. Minek bánkódjak emiatt? Annak semmi értelme, az élet ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt.
- Na ugye... Társaságban lenni sokkal jobb. Én nagyon nem szeretem a magányt, mert az olyan... Olyan ehh... - nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy milyen, de azt tudom, hogy nem jó. És mire jó? Társaságban tud hülyülni az ember, és beszélgetni. De egyedül...?

- Ezt mondtam neki én is... De nem hallgat rám... Legalább olyan makacs, mint én. - Ami azért nagy szám, mert én is elég makacs tudok lenni, és azt szerintem elég nehéz túlszárnyalni. De van, akinek sikerül ez is.
Igen, igen. Azért nekem is beleég néha valami az emlékezetembe, a tudatalattimba, amit aztán könnyen, vagy nehezen, de elő tudok kaparni, ha kell.
- Uuuuh... Hivatalos könyvmoly. Tökéletes végzettség. - Hangomba egy kis iróniát is csempészek, és nevetek én is Sebastiannal. - Igen, igen, igen... Őket nagyon szeretem, meg Virginia Woolf könyveit szeretem... Meeeg még sok más írót. Igazából nagyon kevés olyan van, amit nem kedvelek. Bár... Verseket nem igazán szoktam olvasni. - Persze attól még hallottam Eliotról, talán még néhány versét olvastam is. Mondjuk nem vagyok ebben olyan biztos.
- Az a könyv, tényleg jó, bár nem tartozik a kedvenceim közé... De az tény, hogy jó a könyv. Én Fitzgerald könyveit szeretem nagyon. - Úgy látom megtaláltuk a közös témánk, amit mindketten nagyon szeretünk, ami nagyon jó. Én személy szerint órákig el tudnék erről a témáról csevegni, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Van egy olyan érzésem, hogy Sebastian is ilyen, és a megérzéseim általában jók szoktak lenni.
Biztos váratlanul érte, amit most mondtam, és nem számított rá, nem is gondolta volna, hogy én igazából nyomorék vagyok. Az emberek többsége így van ezzel, a viselkedésem alapján nem gondolnák, hogy velem ilyen történt. Úgy hallottam, mások gyakran, az esetek 99 százalékában magukba fordulnak, és teljesen depressziósak lesznek. én szerencsére a maradék egy százalékot képviselem, és nem is nagyon értem, hogy mások miért ilyenek? Ez történt, el kell fogadni, és kész.
- Hát igen, lehetett volna komolyabb bajom is. De szerencsére viszonylag könnyen megúsztam. Igeeen! Van is olyanom. Eleinte nagyon fura volt, és gyakorlatilag járni is alig tudtam, de mostanra már elég jól tudok futni is. Igaz, elég rég volt, hogy utoljára futni mentem, lehet azóta kicsit kijöttem a formából. - Jó is, hogy ez szóba került, legalább eszembe juttatta, hogy épp itt az ideje előkeríteni azt a lábat, és elmenni egyszer futni. Ha ki nem megy a fejemből, mire visszaérünk a koleszhoz.
- Hát ez igaz... De én gyakran megosztom az élet hülyeségein való merengéseim termékét az emberekkel... De gyakran hülyének néznek, és kinevetnek, amiért ilyen hülyeségeken gondolkozom... Egész nap szinte. - Mosolygok, ami aztán nevetésbe csap át, mikor Ő is elröhögi magát. - A Titanicon? Nem szoktam rajta sírni... Mondjuk, én nem nagyon tudom azt csinálni. Nem is tudom már, mikor sírtam utoljára, de azt tudom, hogy akkor még elég kicsi voltam. Mintha nem is lennének könnycsatornáim, pedig tudom, hogy az nem lehetséges... Vagy de? - Pillantok fel Sebre, egyik szemöldököm felhúzva. Arcomról kétkedés tükröződik, és most én is tudom, hogy hülyeséget kérdeztem, de ha már kimondtam, nem tudom visszacsinálni... És nem is igazán akarom.

Eléggé makacs tudok lenni, és csak nagyon ritkán hajlok meg mások akaratának, de azért van ilyenre is példa, csak épp - egy kis túlzással persze - szökőévente egyszer. Aztán a téma a könyvekre terelődik, ami a második kedvenc témám, amiről órákig is lehet akár beszélgetni, ha akad egy jó beszélgetőpartnerünk. És most úgy tűnik, hogy horogra akadt egy hozzám hasonló könyvmoly halacska. Éljen!
- Tudom, hogy csodásak, és szépek, nekem is van néhány kedvencem, főként Baudelaire-től, de nem igazán tud sokáig lekötni. - drámákat is talán ezért nem olvasok nagyon. Néhányat olvastam, amit még a suliban kellett, mert a kötelezőim mindig elolvasom, bármilyen unalmas is, nem úgy, mint egyesek. Sok régi osztálytársam nem olvasta el semelyiket sem, és persze ennek meg is lett az eredménye...
- Én is remélem, hogy hamar visszarázódom. Uuuuh... Hát annak nagyon örülnék. Csak előtte még meg kéne találnom, mert az is lehet, hogy otthon hagytam... Phoenixben. - nevetek zavartan, aztán már csak vigyorgok szélesen. Még a balesetem előtt is rendszeresen futottam, általában apuval, vagy a bátyámmal, de persze a baleset után már nem olyan rendszerességgel, mint azelőtt. Nehéz volt hozzászoknom ahhoz a futólábhoz, mert sokkal furább, mint a sima műláb. De tényleg gyorsabban lehet vele futni.
- Hát akkor nagyon meg nem értett vagyok... - vigyorgok. Ebből a szempontból - meg igazából sok más szempontból is - nagyon kitűnök a tömegből, mert eléggé más a gondolkodásmódom, mint az átlag embereknek.
- Hmm... Az lehet... Na hát a horrorfilmeket nem szeretem. Mikor még kicsi voltam a bátyám megnézetett velem egyet. és napokig rémálmaim voltak. Persze erre a tesóm is rásegített azzal, hogy állandóan ezzel csesztetett, és ijesztgetett. - Fő a testvéri szeretet, nemde?
Simán továbbmentem volna, ha nem szól Sebastian, hogy itt az antikvárium, mert nekem fel sem tűnt. Mondjuk ha figyelnék a környezetemre, nem csak mennék Seb után, szinte vakon.
- Jóóó napoot! -köszönök vigyorogva az eladónak, mikor belépek az antikváriumba. Szemem néha, pár pillanatra megállapodik néhány régi - és bizonyára drága - tárgyon, de pár másodperc múlva már egy másikon legeltetem  szemeim.

- Hát... ez nagy valószínűséggel igaz... De én még nem találtam olyan témájú verset, verseskötetet, ami tényleg nagyon tetszett, és eléggé lekötött volna. - Tény és való, hogy nem igazán keresgéltem kifejezetten verseskötetek után, csak akkor olvastam el egyet-egyet, ha az orrom alá tolták, hogy olvassam el, vagy épp a neten, esetleg egy könyvesboltban rábukkantam, és akkor beleolvastam. De úgy, kifejezetten versek után még soha nem kutattam.
- Heh... tényleg te nyertél... - öltök nyelvet én is, és még grimaszolok is hozzá, de végül azért én is elnevetem magam. Egyszer voltam Londonban a családdal, még kiskoromban, és akkor nekem speciel nagyon tetszett a város, meg úgy az egész ország. Egy hetet töltöttünk Angliában, és elég sok helyre elmentünk, sok élményben volt részem abban az egy hétben. Nagyon jó volt.
- Heh...? - pislogok először értetlenül, mikor a kezembe nyomja a névjegykártyáját, aztán mikor elolvasom, mi van rajta, leesik miért is adta oda. -Majd mindenképp szólni fogok. - Vigyorgok Sebastianra. És ezt komolyan is gondolom. Majd valamikor, ha lesz rá időm, és a futólábam is megtalálom, akkor feltétlenül fel fogom őt hívni, hisz még a futás is jobb társaságban szerintem. Ha valakivel együtt futsz, az egy kihagyhatatlan lehetőség a versenyzésre. Versenyezni pedig nagyon szeretek.
- Öhm... Nem tudooom... Talán a Carrie... Vagy az Az. Tényleg nem tudom, de az biztos, hogy valamelyik Stephen King filmadaptáció volt. Ebben pedig az a vicces, hogy a horror témájú könyvekkel semmi bajom... Csak a filmeket nem bírom.
Közben pedig megérkeztünk az antikváriumhoz, ahol én azonnal el is kezdek nézelődni. El is felejteném, hogy eredetileg miért is jöttünk be ide, ha Seb nem emlékeztetne rá azzal, hogy megkérdezi, körbenézzünk-e alaposabban is, vagy vegyük csak meg a térképet, és menjünk is innen. Hülye kérdés... Hehe.
- Ha már itt vagyunk, nézzünk körbe alaposabban. Nem sietünk sehova, ugye? - Hát nem, szóval maradunk.

- Uuuh... Hát annak örülnék, ha ajánlanál valamit. - Vigyorgok, mert így talán találni fogunk olyan verset, verseskötetet, ami jobban megfog, és szívesen olvasom majd máskor is.
- És... Milyen ott élni? Egyszer nyaraltunk ott anyuékkal, és akkor tetszett, bár Londonban élni biztos más, mint sak néhány napig ott nyaralni. - Már sokszor elterveztem, hogy egyszer majd összegyűjtök sok pénzt, tartalékolok, és akkor majd megint elmegyek Londonba, de ez eddig még nem jött össze. De végülis még fiatal vagyok, előttem áll az élet, van még időm bőven, nem? Hát de.
Én teljesen komolyan gondolom, hogy én el akarok menni vele valamikor futni, a kérdés már csak az, hogy mikor? Először ahhoz még meg kéne ugye találnom azt a lábat, amivel tudok futni, és lévén, hogy nem nagy a koleszban a szobám, nem lesz nehéz dolgom. Szóval mindenképp fogunk futni, ezt már a fejembe vettem, és amit én elhatározok, azt előbb vagy utóbb, de véghez is viszem.
- Hát ja... Egy biztos: Sok rendező ért ahhoz, hogy kell beparáztatni a hozzám hasonlókat.. - Nevetem el magam. Azért szívesen megnézném egyszer, hogy egy ilyen horrorfilm hogy készül, betekintenék a kulisszák mögé.
Jeeh! Nem sietünk. Így legalább van időm jobban körülnézni, és ha esetleg megtetszik több könyv is, majd máskor visszajövök több pénzzel.
- Uuh... Háború és Béke... Hallottam már róla jót és rosszat is, de eddig nem volt még merszem belekezdeni. - Pedig megvan otthon az a nagy, vaskos könyv, és már többször is megfogadtam magamnak, hogy elolvasom, de eddig még nem sikerült ezt betartanom.
Visszafordulok a könyvekhez, oldalra billentett fejjel olvasom a címeket, mikor egyszercsak megakad a szemem egy bizonyos könyvön, és örömömben, hogy végre rátaláltam felsikoltok, és még tapsikolok is. Nem túl hangosan, de azért épp elég ez a hangerő is ahhoz, hogy az antikvárium csendes békéjét megzavarjam, de ez most cseppet sem zavar.
- Olyan régóta keresem már ezt a könyvet, de eddig egy könyvesboltban sem találtam, és nézd! Itt van! Aaannyira örülök! - Ugrándozok vigyorogva Sebastianhoz, már Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című könyvével a kezemben. Persze megtehettem volna, hogy e-bookban letöltöm, és úgy olvasom, de az nem az igazi. Ennek a könyvnek meg ooolyan jó régi könyv szaga van... Szeretem a régi könyv szagot...