Nem bírom ki, bármilyen morcos is vagyok, muszáj elmosolyodnom a srác latinos próbálkozásain. Nekem színészként volt már dolgom idegen szöveggel, latinnal meg főleg, a sok szakszó, meg miegyebek. Kiveszem a kezéből a vaskos kötetet, porfelhő csap az arcomba. Elkezdem olvasni.
- Pfuj. Lorem ipsum dolor mit namet, consetetur scadipscin allamurto dolore magna et siam olupta. Stet gipa klassus geubersen, imat ora et intrista. Tev deus et machinus qvenum sanctus larin...
Egy idő után egész jól belejövök, még hangsúlyozok is, mintha érteném miről szól ez a poros-dohos, száraz szöveg. A végére majdhogynem színdarab alakul ki belőle, hevesen gesztikulálok a kezemmel, hangom meghatódott, mintha csak azt szavalnám: "Ó Rómeó, mért vagy te Rómeó..." Egyre viccesebb lesz a helyzet, néha majdnem elröhögöm magam, de azért tartom a komoly álcát. Úgy beleélem magam, szinte észre sem veszem, hogy mindenki minket bámul.

Kényelmesen hátradőlve hagyom, hogy a lány elvegye előlem a játékszeremet, s figyelmesen hallgatom a tanórát. Persze ő tudja, hogyan kell kiejteni a szavakat.
- Nem is gondoltam, hogy okos vagy. Külsőre nem látszik.
Elvigyorodom. Szórakozottan szemlélem a hevesen gesztikuláló lányt, no meg a minket bámuló embereket lepisszegem. Menjenek innen, nem kell közönség. Megvárom, amíg befejezi az előadást, már ha ez egyáltalán bekövetkezik. De mivel még 5 perc után is olvas, ráadásul hangosan, tennem kell valamit. Így hát előveszem a táskáját, és a könyvre dobom. Hangos puffanással esik le, hatalmas porfelhőt keverve. A könyvtáros gyilkos pillantást lövell felém. Visszagrimaszolok, mire morcosan elfordul. Ha sikerül magamra terelnem Amethyst figyelmét, újra megszólalok.
- Látszik, hogy színész vagy. Szeretsz a középpontban lenni...
Próbálom megvető hangsúllyal végigmondani ezt a két mondatot, de nem sikerül. Újra kiül az arcomra az elégedett mosoly. Majd úgy döntök, hogy egy kicsit kedves srác leszek, nem bunkózom többet.
- Akarsz valamit inni? Hivatalos vagy egy kávéra, vagy amit szeretnél.
Amennyiben megpróbálja elutasítani a meghívást, nem hagyom magam. Úgyhogy a saját érdekében meg se próbáljon faképnél hagyni.

Unhatja előadásom. Nem is értem, miért... A legjobb résznél könyörtelenül félbeszakította egy felém repülő szatyorral, méghozzá az enyémmel. Nézem a földön csúnyát puffanó kötetet, majd felöltöm a durcásak közül is a legdurcásabb arcomat. Xavre nézek. Szegény nem valószínű, hogy kapott volna már ennél szúrósabb pillantást... Bár ki tudja. Ha mással is ilyen szemtelen, akkor néhány csattanós tasli jogos tulajdonosa is lehet.
- Ezt meg mért kellett?
Próbálkozik a megvető szerepkörrel. Haha. Inkább vicces, mint meggyőző. Hegyében visszaszól ok neki, hangomból olyan él ugrik ki, amin még nekem is muszáj meglepődnöm.
- Hát, én előbb leszek jó színész, mint te, Táskatolvaj!
Színpadi ás mozdulattal elfordulok, hogy levehesse, nem sértegetni akarom, de azért elég szemtelen. Nem valószínűsítem, hogy komolyan veszi.
Ajánlatán komolyan meglepődöm. Most akkor mi is van? Kiesem a haragos hisztizsák személyéből, felvont szemöldökkel, tátott szájjal nézek rá. Az elmúlt néhány órában, na meg a tegnapi napon is megmutatta, hogy vele kapcsolatosan ne tegyem túl magasra a mércét.
- Tessék?