//Bocs hogy rövidke //

Képes vagyok már felülni, és már nem kerülget a szédelgés. Zin (ha közben megtudom a nevét) volt olyan kedves, hogy lefektetett a földre és kinyitotta az ablakot, illetve hozott nekem vizet (meg mogyorót), és már sokkal jobban érzem magam. Kissé aggodalmasnak tűnik (még mindig), és a magam módján igyekszem megnyugtatni, de nemhogy sikerrel járnék, csak rontok a helyzeten.
Kiteregetni a lapjaimat nem szeretném, egyfajta bizalmatlanság még mindig él bennem a férfiak iránt, még úgy is, ha nem érzem most veszélyben magam, mint nő, a tapasztalataimat nehéz (bár nem lehetetlen) felülírni. Szóval nem vagyok túl közlékeny, de azt elárulom, hogy Usui miatt vagyok az iskolában. Talán korábban kellett volna emlegetnem, mert szinte ahogy kimondom a nevét, meg is szólal a telefonom.
- Ó, ez biztos ő lesz!- mondom Zinnek, és a készüléket próbálom előszedni a táskámból. Kicsit béna vagyok, de sikerrel járok. Megkönnyebbülök, ahogy meghallom a hangját.
- Szia. Bejöttem az épületbe. A zeneteremben vagyok....- harapok az ajkamba szégyenlősen, mert nem így beszéltük meg, és ez most egy kicsit.. ciki. Főleg, hogy közben rosszul is lettem. Bár erről nem is kéne tudnia. Miért is kéne? Már jól vagyok!


//Nem gond. Valahogy el kellett kezdeni//

Ahogy Usui hangját meghallom, megkönnyebbülök, és úgy érzem, újabb energialöketet kaptam, hogy felálljak, és rendbe szedjem magam.
- Oké, szia!- köszönök el a telefonban Usuitól, és már alig várom, hogy lássam.
Nem akarok hálátlan lenni, és Zin nagyon kedves volt (kivéve, amikor ijesztő), de jobb szeretnék már kívül lenni innen. Zavartan köszöngetem neki, hogy segített rajtam, és közben tápászkodom fel, hogy Usui, ha lehetséges, ne a földön találjon. Bekapcsolom a nadrágom, felállok, helyére teszem a széket (hacsak nem segít ebben Zin). Összeszedem a plakátokat.
// Nem tudom, hogy alakul majd az a játék, így belekapaszkodtam egy ötletedbe//
Már kint állok a terem előtt, az ablaknál, amit ki akartam nyitni, mielőtt elájultam, amikor meglátom Usuit. Látom, ahogy összeszalad a szemöldöke. Ez most harag vagy aggodalom? Végig sem tudom gondolni, megszólal. Aggódik (egy kicsit), a pillantása árulkodó. Főleg, hogy imént láttam egy hasonlóan aggódó tekintetet.
- Nincs semmi baj..., szia!- mondom mosolyogva, és nem igazán szeretném elmondani neki is, hogy milyen problémákkal küzdök.
- De, tulajdonképpen éhes vagyok, meg is akarlak hívni, hogy egyél velem, lehet? - hadarom, de aztán eszembe jut a plakát- De előbb kifüggeszthetjük ezeket, ha gondolod....
A kezébe nyújtom a plakátokat, ami a véradásra hívja fel a figyelmet. Olyasmit találtam, ami megkönnyítheti a munkánkat, mert nem egyszerű felhívás, hanem figyelemfelkeltő is, és jó néhány kérdésre azonnal választ is ad. Kinyitom, hogy meg tudjam neki mutatni. Kíváncsi vagyok, mit szól ő ehhez a plakáthoz. Nekem nagyon megtetszett.

-Bah. Hiszek neked, de ha baj van szólsz, ugye? - Kérdezi míg kicsit még méricskéli a másikat, de ápolónő a másik, bízik az saját magáról alkotott egészségügyi véleményében is.
-Miért hadarsz? - Dönti félre a fejét, furán viselkedik a másik. - Előbb eszünk. Sápadt vagy. - Közli mint tényt, ő könnyen dönt, nem szégyellős. - Köszönöm. - Veszi el a plakátokat, eleget cipelte a másik, majd ő kiteszi, nem terheli ezzel is.
De közben meg is szemléli, mutatós valóban.
-Informatív valóban. Vonzza a tekintetet, ez jó. Örülök, hogy kitehetem, remélem sok diák és tanár jön majd! - Mondja már enyhébb hangon, mert szerinte már csak érdekességképpen is elolvassák a diákok ezt a képregényszerű ábrázolást, neki tetszik. Bár ő a sima szövegeket is elolvassa, nem kell pictogram hozzá, de Usui ugye másképp működik.
-Akkor büfé? Menza? Meghívlak én. - Kérdezi aztán merre is vegyék az irányt.

Alig ismer, de Usuinak is feltűnik, hogy nincs minden rendben. Őelőtte azonban titkolózom, részint, mert már sokkal jobban vagyok, mint az előbb, másrészről pedig... az is gyengeség volt, hogy Zin előtt színt vallottam. Ez az én dolgom, tudom, hogy mit kell tennem. Az én dolgom...
- Szólok- mondom, kissé szégyenkezve, mert nem tudom, valóban szólnék-e. Mondjuk, ha megint ájulás kerülgetne, biztosan szólnék. De nem akarom, hogy Usui feleslegesen aggódjon miattam.
Majdnem magamat buktatom le, és úgy látszik, Usui sokkal jobb megfigyelő, mint amilyen én vagyok. Eszembe sem jutott, hogy ilyen apró dologgal elárulhatom magam.
- Ööööö, bocsánat- mondom zavarban- kicsit zavarban vagyok- mondom, szándékosan lassabban, pedig most is pörögnének belőlem a szavak. Mennék innen.
- Rossz alapozót választottam!- Ah, sápadtság. Nem is szoktam sminkelni. Kellene? A hajamba túrok, nem tudok hazudni! Minden rám van írva, nagy betűkkel, vagy mi?
Elveszi tőlem a plakátokat (egyáltalán nem nehezek), és megnézi az egyiket (mindegyik egyforma). Nekem különösen tetszett, mert olyan plakátot találtam, ami önmagában is sok információt hordoz: olyan kérdésekre ad választ, amit véradás előtt szoktak feltenni olyan fiatalok (és idősebbek is), akik korábban még soha nem adtak vért.
- Az időpont tekintetében... több megoldásra is nyitott a kórház. Lehet ott jelentkezni, a vérellátó szolgálaton, minden munkanapon 8 és 14 óra között, és szervezhetünk ide véradó napokat, ha lenne rá igény. Mit gondolsz, fel tudnánk ezt mérni valahogyan?
Nem felejti el, hogy az evés lesz az első. (Én sem bánom már).
- Legyen a menza, együnk meleget. Ebédeljünk egészségesen- kacsintok rá, kissé vidámabban, megkönnyebbülve. Nem utasítom vissza a meghívását (bár ezt én terveztem), úgy sejtem, nem ez az utolsó alkalom, hogy együtt eszünk. Énrám is sor kerül majd... Remélem.
Követem, bármerre indul. Én itt idegen vagyok, egyenlőre nem ismerem ki magam.

Usui felbukkanása megkönnyebbüléssel és örömmel tölt el. Az kevésbé, hogy kiszúrja, nem vagyok teljesen rendben, de valahogy kihámozom magam belőle. És ha nem is hiszi el minden szavamat, nem feszegeti a kérdést. Én meg szégyenkezem. Duplán is. Ez egy nagyon rendes ember, mégis úgy viselkedem, mint egy kislány! Nem is, mint egy hisztis picsa. Brrr, pedig nagyon utálom az olyanokat.
- Látod, ezért lennék rossz előadó... Minden aprósággal zavarba lehet hozni- térek ki a kérdés elől. Valójában nem ő hozott zavarba, hanem Zin és a helyzet a zeneteremben, de ha belefognék a mesébe, sosem keverednék ki belőle. És tartok tőle, önkéntelenül elárulnám Zint, pedig ezt szeretném a legkevésbé.
- Igazad van...- sütöm le a szemem, és nem bocsátkozom részletekbe, miért is adok neki igazat.- De hidd el, nem terhelsz. Ha elfáradok, úgyis jelezni fogom. Nem szoktam többet bevállalni, mint amennyit elbírok. Vagy csak ritkán. De utána mindig kialszom magam!- mondom határozottan, majdhogynem vidáman, mintha büszke lennék, milyen "ügyes" csaj vagyok.
Közben meg is lepődöm a véleményén, hogy szerinte nem szorulok sminkre. A legtöbb korombéli lány már kilónyi sminket ken magára (mondjuk, nem is szép), de önmagukat (természetes szépségükben) kevesen vállalják fel.
Újra végig néz rajtam, gondolom, azt figyeli, vajon a súlyommal vannak-e problémák. Emlékszem egy lányra, aki azért lett rosszul az utcán, mert fogyni akart, és emiatt napokig nem evett rendesen...
- Rendszertelenül... De egy barátom rávett, hogy mindig reggelizzek, úgyhogy az már ki van pipálva!- mondom megint lelkesen, és Sebastianra gondolva elmosolyodom. Ő is mindig aggódik értem, és halálra etetne!
A plakátokra terelem a témát, és egészen belemelegszünk. Hál'Istennek, a plakát nem csak nekem tetszik, és máris a részletekről beszélünk.
- Igen, én is így gondoltam, erről beszéltünk a múltkor is...- billentem félre (most én) a fejem. - Mit gondolsz, van olyan időszak a nap folyamán, amikor kevésbé megterheltek a srácok? Például hosszú az ebédszünet? Vagy rá kellene szánni egy délelőttöt vagy délutánt?
Valami információt jó volna visszavinni a kórház vezetőségéhez, bár némi tapasztalatuk nekik is van. Hány órára és hány napra kell önkénteseket szervezni, ez viszont fontos kérdés, illetve a vér tökéletes tárolásáról és elszállításáról is gondoskodni kell. Megbeszéljük, hogy mielőtt kitennénk a plakátokat, elmegyünk enni a menzára. Ha elindul, természetesen megyek vele, ide is csak a zene vonzott, amúgy azt sem tudom, melyik ajtó hova vezet.
- Rendben. Rád bízom magam, te vagy "itthon"... Mutasd meg, amit te is érdekesnek találsz, vagy ami neked az... , és aztán ebéd után, ha már felraktuk a plakátokat, megmutathatod a parkot is...
Utóbbi ötlete kissé megmosolyogtat, hiszen az a park nyitott, és én is jól ismerem. Lehet, hogy Usui úgy gondolta, ott kényelmesen lehet majd beszélgetni, ezért nem is ábrándítom ki. Az a hely nekem is tökéletesnek tűnik, ha jól is ismerem. Vagy éppen azért.

- Gondolod? Oké, kipróbálom- mondom mosolyogva. Kedvelem Usuit. Nagyon kedves. S bár első alkalommal ő hozott zavarba, töltöttem vele annyi időt, hogy másodszorra már nem lep meg a szoborszerű arca (és nincs is egyenruhában. Abban fess volt, most kifejezetten jól néz ki) Fiatalos, laza.
Nem jellemző rám, hogy mellé beszéljek, most mégis ez történik, utólag már magamat is nevetségesnek tartom emiatt, de sem a bajomat kiteregetni, sem Zint elárulni nem szándékozom. Csak elástam magam a fiú szemében, gondolom én, de ha így is van, nem mutatja sok jelét (csupán sóhajt egyet).
Usui azt hiszi, miatta vagyok fáradt. Igyekszem megnyugtatni, hogy nem ő tehet róla. Miért érzi mindenki, hogy felelős értem, miattam? Valamit nagyon rosszul csinálhatok!
- Egyetértek! Az alvás fontos!- adok gyorsan igazat neki, nehogy megkérdezze, mennyit aludtam az elmúlt időszekban, mert hát... nem sokat. Kevesebbet, mint az átlag. De nálam ez megszokott, és nem miatta van. Ezt viszont nehéz lenne elfogadtatnom vele, azt hiszem.
Végigmér, és tudom, most a súlyomon mereng, merthogy szóba került az evés, meg minden. Ugyan már megbeszéltük, hogy együtt eszünk, arról is beszámolok neki (mintha elvárná), hogy reggeliztem is. Ugye, ez meg Sebynek köszönhető, de ezt sem kell tudnia. Valakit kirendelne mellém, hogy vigyázzon rám... (mert megteheti?) Ez vicces gondolat.
- Tudom, Usui, naponta ötször, keveset, gyümölcsöt, zöldséget...- mosolygok a fiúra. Tényleg értékelem, hogy ennyire aggódik. Nagyon pocsékul nézhetek ki. Milyen példát mutathatok én a fiataloknak?
Szerencsére nem én vagyok a nap fő témája, úgyhogy áttérünk arra is, amiért jöttem. Fel is vidulok tőle, mert láthatóan Usuinak is tetszik a plakát. Rögtön bele is mélyedünk a témába, hogyan is kéne szervezkedni, és az tűnik leginkább kézenfekvőnek vagy logikusnak, ha az egyetemen szervezzük meg a véradást.
- Igen, én is ilyesmire gondoltam, meg a délutáni órákra. A főnővér azt mondta, általában 3-4 órára szállnak ki, de ha nagy az igény, 6-ra is meg lehet szervezni. Ha ebben benne van az ebédidő, biztosan több diák tudna eljönni, mint például egy délelőtti időpontban, igaz?- gondolom végig, szerintem logikusan, de hát én nem látok bele az egyetemi életbe, lehet, hogy hatalmasat tévedek.
Megjegyzésére felkapom a fejem. Nem volt bennem semmi rossz szándék, és biztos vagyok benne, ő sem így gondolta, de a megjegyzése miatt azt hiszem, pontosabban kell fogalmaznom.
- Én csak arra gondoltam, te nem vagy itt idegen, ellenben velem...- mondom halkabban, finomabban.
Aztán kuncogok.
- Tantermek sokasága nem biztos hogy felizgatja a fantáziám. De ha van olyan, ami más, mint általában az iskolákban... - Azt gondoltam, ő kapásból tud majd mutatni néhány érdekességet, hiszen csaknem minden termet ismer(het). A gimiben például szerettem a földrajz-termet, mert sötétben úgy nézett ki, mint a világűr... A falakra foszforeszkáló festékkel voltak felfestve a bolygók és a csillagok. Azt például nagyon szerettem.
Bevezet egy terembe, aminek először a nagyságától ámulok el, első ránézésre akár több százan is elférhetnek benne, és a Kolosszeum jut eszembe róla, a padok és székek körkörös elhelyezése miatt. Usui engedélyével beljebb megyek, egészen a pulpitusig, és ahogy a legfelső sorok felé nézek, egészen eltörpülök.
- Itt aztán nagy felelősség kiállni!- Olyan kép rémlik fel bennem, hogy az elégedetlen hallgatók megdobálják az előadót: papírgalacsinok, kréta, esetleg némi zöldség-gyümölcsféle száll a tanár felé..., aki aztán fejét fogva menekül ki a teremből... A hangom visszacsapódik a falakról, szinte zeng. Miért nem itt van az a zongora? - Mire használják ezt a termet?- érdeklődöm.
Miután otthagyjuk a termet, Usui a napjaimról általában kérdez.
- Változatosan. Többnyire sok munka van, beteg ember mindig akad, de nem panaszkodom- visszagondolok, mit mondtam Usuinak az első alkalommal arról, hogy talán nem is vagyok jó helyen- Az elmúlt napokban volt néhány sikerélményünk...- mosolygok rá. Sokan hiszik azt, hogy nekünk olyan nincs, mi csak a szenvedést és a halált látjuk, nap mint nap, de ez nem igaz. Ha így lenne, nem bírnám elviselni. Vannak örömteli pillanatok. Mindig vannak. Néha egészen aprócskák, de azokat is észre kell venni.
- Tudsz valami újat az elnökválasztásról?

Az ötlete nem rossz. Tényleg nem az. A munkám során is van olyan helyzet, amit csak úgy vagyok képes elvégezni, hogy tudom, azzal segítek valakinek (és nem ártok vele). A betegek nagy része kiszolgáltatottnak érzi magát egy -egy beavatkozás közben, és akkor nagyon fontos a lelki háttér. A megnyugtatás. Semmiképp nem vagyok hiteles, ha én magam nem vagyok nyugodt, és biztos a dolgomban.
Elmosolyodom, hogy Usui az egészséges életmódról beszél. Tudom, hogy tudja, ezekkel magam is tisztában vagyok; de azt hiszem, éles szemével a vesémig lát, és ismeri más a gyengeségeim egyikét: másokkal többet vagyok képes törődni, mint magammal. És már nem ő az egyetlen, aki ezt a szememre veti valamilyen formában. Azonban nem pazarol rá(m) ilyen formában sok időt, mintha tolakodónak érezné, hogy szóvá tett dolgokat...
Rátérünk jövetelem igazi okára, s máris arról beszélgetünk, milyen időpontban lehetne megszervezni a véradást az iskola falai között. A plakát is megnyeri a tetszését. Aztán azt javasolja, menjünk enni és közben megmutat ezt-azt, ha érdekel. Nem mondok nemet. Visszatért belém az erő, egészen jól érzem magam, és a korábbi gyengeségemnek már nyoma sincs.
- Ha mind a száz másmilyen lenne, és mind a száz különleges, még ezzel sem rettentenél el!- nevetek Usuin. Valószínűleg nem így van, a legtöbb terem egyforma. Egyet mégis megmutat.
Hatalmas terem, valamiért egyszerre kelt bennem izgalmat és félelmet. Képtelen lennék egy ilyenben előadást tartani, és Usui maga is azt mondja, szokni kell. Nevetve rázom a fejem, amikor azt mondja, akár én is előadhatnék itt.
- Á, én sosem lennék elég jó !- zavartan túrom a hajam, ki a fenét érdekelne, mit mond egy névtelen ápolónő? Amikor előadásra gondoltam, azt gondoltam, lesznek húszan, harmincan, a legjobb esetben ötvenen... Még hogy több száz... Ah, nem is tudom, kit kéne meghívni, hogy maga a név becsábítson ide annyi embert...
Usui pedig készségesen magyaráz, mire is használják a termet, és ha nem lenne olyan szoborszerű az arca, még azt is mondhatnám, lelkes. Komolyan. Csodálkozva nézem. Hozzá hasonló pasassal nem igazán találkoztam. Ismerek olyat, aki ilyennek akar látszani, de időnként összetörik a páncél. Usuit nem ismerem túl régóta (naná!), de úgy érzem, ő mindig ilyen. Vagy majdnem mindig.
Megkérdezi, hogy teltek a napjaim (mióta nem találkoztunk), és úgy érzem, valóban érdekli, nem csak udvarias formula. Talán emlékszik, kicsit magam alatt voltam, és azt hiszi, azóta mélyült a depresszióm? Igazán figyelmes. Azt jelenti, akkor is számított, mit mondtam, emlékszik rá. Vidámabban beszélek róla, hogy voltak sikerélményeim.
- Változatosan azt jelenti, hogy sok érdekes dolgot láttam, tanultam megint valami újat. Gyorsabban telt az idő, nem éreztem úgy, hogy egy mókuskerékben szaladgálok egész nap...- csendesítem önkéntelenül a hangomat és harapok rá az ajkamra. Ó, amit gondolok néha a munkámról, az már a kiábrándultság első jele lehetne, azt hiszem! És ki is mondja, amire gondolok, kérdés formájában. Elmosolyodom, bólintok: - Igen, jobban. Sokkal jobban érzem magam.
Én is érdeklődőm felőle; vajon vannak-e fejlemények az elnökválasztással kapcsolatban. Ennek kapcsán adja az ötletet, hogy nézzük meg a többi plakátot.
- Miért ne? - kérdem, és belelkesülök, legalább látom, kikkel versenyzik Usui. (Nem mintha az esélyeket fel tudnám mérni. Azt hiszem ahhoz nem elég néhány plakát.)
Viszont az ötlet, hogy nézzük meg a rádiót (és Bridget-et), most kevésbé vonz. Félek, teher lennék a lány nyakán. Amúgy sem értek én a technikához; nem valószínű, hogy izgalomba hozna a keverőpult és egyéb eszközök... (Fogalmam sincs, hogy ez a lány az a lány, akinek egyszer segítettem, amikor rosszul lett az utcán, különben csak miatta benéztem volna a rádióba, megnézni, jól van-e? Vigyáz-e magára?) De azért próbálok udvariasan kitérni:
- Talán majd legközelebb. Most inkább együnk...
Néhány plakátot megnézni nem sok időt vesz igénybe, és gondolom, az iskola számos falán csüngenek, talán éppen a menza falán is (vagy az oda vezető úton). Elindulunk tehát enni.

Usuiben felfedezem, milyen ötletes. Az sem riasztaná el, ha az össze termet meg kellene mutatnia. Elnevetem magam az ötleten, és neki is vidámabbnak tűnik a hangja, bár azt tudom, hogy nem viccel, komolyan gondolja, amit mondott.
Az egyetlen terem (vagy első?), amit megmutat, hatalmas, és elképesztő... Mindjárt arról kezdünk beszélgetni. Még mindig úgy érzem, Usui is többet feltételez rólam, mint amennyit én magamról, mert mindig oda lyukad ki, hogy akár én is lehetnék előadó (és most nem konkrétan az előadásunkra gondolok).
- Én? - Forgatom a szemeim. Ha rajtam múlik, soha az életben! De aztán kedvesen nézek rá, mert tudom, hogy ő sem évődik- Egyébként igazad van: sose mondd azt, hogy soha, igaz? - Hát, igen. Csak magamba kell néznem. Találok példákat a saját házam táján is, nem kell nagyítóval keresgélnem!
Usui pedig más módon is elbűvöl. Az, ahogyan beszél, ahogy kifejezi magát, nagyon szimpatikus nekem. Utólag már az ötlet is nevetséges, hogy tartottam tőle. Figyelmesnek tartom, hogy eszébe jutott, nehézségekről beszéltem neki az elmúlt alkalommal, és most őszinte érdeklődést vélek a hangjában felfedezni, amikor kérdéseket intéz hozzám.
- Igen, hasznosan- bólintok. Értem, hogy így közelíti meg a dolgokat és igazából meg is tetszik, bár magamtól sosem fogalmaztam volna így (talán mert gyakran érzem magam haszontalannak).
Udvarias kérdésére én is igyekszem reagálni. Nem csak udvariasságból, valóban érdekel, van-e valami új fejlemény az elnökválasztással kapcsolatban, és nem csak azért, vajon "megúszok-e" egy előadást (vagy többet), hiszen Usuival azt beszéltük meg, így vagy úgy, ha van rá igény, mindenképpen összehozzuk...
Ahelyett, hogy nagyon belebonyolódnánk a bolyongásba, elindulunk a menza felé, és útközben Usuinak van lehetősége megmutatni nekem, mit is művelnek az elnökjelöltek. Úgy tűnik, mindenki beveti magát valahogyan, mígnem...
A szám elé kapom a kezem. Szent Isten! Közelebb lépek az új plakáthoz és újra megnézem az aláírást. Lioé. Átfutom, mit ír, és felnevetek, mert egy az egyben ráismerek a stílusára. Érzem, hogy elpirulok, és védekezőn nézek Usuira.
- Ne haragudj, nem azon nevettem, amit mondtál. De ha már így gondolkodsz...- mutatok a plakátra (Lioéra)- az övéből mit emelnél ki? Annyira eltér a többiekétől!
Megállunk egy kicsit, újra átfutom a fekete betűkkel teleírt sima, fehér papírlapot. Az ajkamba harapok. Honnan ismeri Deákot? Nagyot dobban a szívem. Lionel Anderson, tele titokkal.

Elnevetem magam. Ritka, hogy valaki mindent szó szerint magára vegyen, én amúgy is hajlamos vagyok felesleges kérdéseket feltenni, de az csak arra vonatkozott, mennyire meglepő az ötlete. Aztán a nevetésem mosolyba simul, némi érdeklődéssel vegyítve. Ez igaz lenne? Azt gondolja magáról (vagy valóban úgy is van), hogy ritkán van más társasága? Bár nem az a kifejezett extrovertált tipus, nagyon is barátságos. Legalábbis velem az, és nem hiszem, hogy csak annak érdekében ilyen, hogy megnyerjen magának a céljai elérése érdekében.
- Úgy van. Bármi megeshet...- ismétlem meg a szavait, és el is gondolkodom. Vajon ellenem fogja ezt fordítani? Én rosszul vagyok beállítva: minél jobban erőltetnek egy dolgot, annál kevésbé akarom. Csak az ellenállásom nő... És én sem mondhatom semmire, hogy nem lehetséges, hiszen annyi minden történt már, amiről azt hittem, velem nem eshet meg soha!
Beszélgetünk, megkérdezi, hogy telt a napom, a hetem, (mióta nem találkoztunk), aztán visszakérdezek, hogy alakul az ő sorsa. S közben elindulunk a menza irányába, megnézve közben a vetélytársai plakátjait. Többnyire színes és tartalmas plakátokat látok, Usui beszél is nekem róluk. Aztán egy szokatlanul puritán "plakát" előtt állunk meg, és azt is végig futom. Szokatlan a stílus, és azonnal ismerős, de a szívem csak akkor dobban egy nagyot, amikor Lio nevét meglátom az alján.
Usui éppen azt említette, hogyan merít ötleteket másokéból, s felmerül a kérdés bennem, Lio kampányából mit használna fel. Igazából nem ígér semmit, csak hogy képes harcolni egy hasznos ügyért... (Ó, az a stílus, ahogy fogalmaz! Annyira rá lehet ismerni! Olyan ... távolságtartó!)
Figyelmesen hallgatom Usuit, ahogy Lióról beszél. Nem a legpozitívabb jellemzést adja róla, de azt hiszem, igaza van. Lionel valóban ilyen. Amíg felületesen ismertem, valóban úgy tűnt, mindent maga akar megoldani, de mintha semmibe sem merült volna bele igazán mélkyen. Olyan tessék-lássék módon oldotta meg a dolgait, mintha csak túl akarna lenni rajta a lehető leggyorsabban. Külső szemlélő számára -meglehet- csupán felületes. (Eszembe jut a gipsze, amit leszedett a törött lábáról, és hogy mennyi harcot kellett vívnom vele, míg az intenzíven feküdt, megértetve vele, hogy nyugton kell maradnia néhány napig...) Melegséggel tölt el a kifejezés, hogy "rezzenéstelen arccal állna ki bárkiért", mert ez is igaz rá, még akkor is, ha próbálja titkolni, milyen jó szíve van. Talán csak emiatt akar keménynek látszani, hogy ne szálljanak rá...
Usui kérdésére zavartan válaszolok. Bár miért is tagadnám, hogy ismerjük egymást?
- Viszonylag régóta ismerem a srácot...- ismét a plakátra nézek. Kétség nem fér hozzá, hogy egyazon személyról van szó-, de azt nem tudtam róla, hogy elnöknek jelölteti magát...- Megvonom a vállam, mintha nem számítana. Egy titokkal több vagy kevesebb..., ez már igazán semmiség. Én talán beszámolok róla, milyen munkákat vállalok be pluszban a munkahelyen? Nagyobb dolgokat is eltitkoltam... Bár szó sem esett róluk. Basszus.
- Az az érzésem, nem mindenkinek tetszik a stílusa, de... - Csak elfogult lennék vele szemben? Nekem tetszik, hogy ennyire nyers és egyenes, hogy nem csak a szépségeiről beszél a vállalkozásának, és nem ígér habot-babot- meglepően őszinte. Pontosan megmondja, mire számíthattok tőle.
- Melyik lányt tartod esélyesebbnek?- kérdezem később, Usuira nézve. Magát és Lionelt kizárta, legalábbis tett olyan utalásokat, amiből erre következtettem. Talán nem is haragszik meg a kérdésemért. Számomra ő és Bree kampánya tetszetős, de Usui mellett kardoskodom, amíg erőmből telik, abban biztos lehet... (S mert Lionel meg sem kért, hogy támogassam.)

Usui megcsillantja a humorát. Legalábbis nekem így tűnik. Ha maradt is bennem némi rossz érzés a rosszullétem miatt, Usui úgy feledteti el, mintha a tenger habja sodorná el. Az a fajta távolságtartás, amit kezdetben éreztem vele kapcsolatban, egyre inkább oldódik, a beszélgetés is sokkal kötetlenebb és az a "merev arc" is számos gondolatot közvetít már, amit korábban olyan nehezen tudtam értelmezni. Pedig nem, vagy alig változik, inkább úgy volna helyes fogalmazni, a kapcsolatunk kezd alakulni, nem ő, s nem én...
- Aha, tényleg, ez nekem eszembe sem jutott volna!- mondom szórakozottan. Elképzelhető lenne, hogy számítana valamit? Nem hiszem, hogy a hallgatásában én szerepet játszom. Inkább azt feltételezem, csak brahiból nevezett be, és nem is gondolta komolyan. Ennek ellenére nem húzom le a plakátot. Lio ilyen. Valakinek bejön a stílusa, másoknak nem.
Bólogatok, ahogy a véleményét hallgatom Lio plakátja kapcsán, és elpirulok, amikor azt mondja, sok lánynak tetszik. Az a véleményem, azoknak a lányoknak nem a plakát tetszik, hanem Lio. Biztos nem is véletlenül... Aztán felkapom a fejem Usui szavaira: "pontosan tudom kicsoda ő". Szívem szerint megkérném, hogy meséljen róla, de időben az ajkamba harapok. Egyrészt, úgysem mondhatna semmit, másfelől... Milyen dolog lenne, hogy erre használom fel a találkozónkat? Nem lenne helyes, bárhogy mar a kíváncsiság. Az nyilvánvaló, hogy ők ketten nincsenek jóban, és ezen meg sem lepődöm. Usui maga a megtestesült nyugalom, míg Lio folytonos vibráció, nyughatatlanság.
További kérdéseimre Usui ugyanolyan higgadtan felel, és végül beavat a véleményébe is, hogy kit tart esélyesnek. Igen, Bree. Valahonnan ismerős az arca, de nem tudom hova tenni.
- Akárhogy is, veled mindenki jól jár, ebben biztos vagyok!- Látom, hogy Usui nem érzékeny lélek, legalábbis nem fog összetörni, ha nem ő lesz az elnök. Már kidolgozta azt is, hogyan segítse a lányok munkáját, és ezért nagyon becsülöm.
- A rádió egyfajta szerelem? Vagy hobbi? - kérdezem, mert nem hiszem, hogy csak egy feladat, amit valakinek meg kellett oldania, és nem volt más jelentkező. Közben megint mosolyognom kell, mert most meg Sebastian jut eszembe.
Haladunk a menza felé.
- Emiatt ne aggódj. Biztos lesz valami, ami elnyeri a tetszésemet!- ha menzán eszek, általában valami frissensültet szoktam választani, ritkán főzeléket vagy tésztát.
És hogy ne vesszen el az eredeti terv sem, amiért jöttünk, ötletként felvetem:
- Itt, a menza környékén szerinted alkalmas kitenni valamelyik plakátot?- az biztos, hogy sokan járnak erre, de nem biztos, hogy jó ötlet vérről olvasni közvetlenül ebéd előtt... Engem nem zavar a téma, de én edzett vagyok a témában...- Esetleg engedélyt kell kérni valakitől?
Egy biztos: a kórházban nem lehet engedély nélkül plakátokat kitenni. Bár a suli más, és ez mégiscsak az elnökválasztással kapcsolatos, bár a plakátonennek nincs nyoma. Nem ismerem az ide vonatkozó szabályokat, de remélem, Usuinak nem lehet hátránya egy ötlet miatt.

- Talán...- Nem akarom részletezni, nem találkozunk olyan gyakran, mint szeretném, és ha találkozunk, nem az iskola a fő téma. Lioval amúgy sem egyszerű beszélgetni. Hol a hangulat függvénye, hol az időé... És még mindig kerülünk témákat, amiket időszerű lenne... Ah, ez bonyolult.
Bár felkapom a fejem, milyen információ birtokában lehet Usui, valamiért nem hiszem, hogy ez érinti azokat a dolgokat, amikről legutóbb beszélt, akkor Usui nem lenne ilyen higgadt, vagy... Figyelmeztetne, ha úgy hinné, nem tudok ezekről a dolgokról? Vagy azt hiszi, én is szövetségese vagyok? Vagy.. egyszerűen csak ő nem tudja, Lionak egy ilyen oldala is van? De akkor mire gondolt? Biztos nem valami szépet akart mondani...
Mielőtt azonban megint túl sokat gondolnék Liora, arra fókuszálok, amiért itt vagyok, és az Usui, meg az elnökjelölés. Arról beszélgetünk, kit tart esélyesnek, és az ő lehetséges szerepeiről ejtünk néhány szót. Megkedveltem, nem szeretném, ha csüggedne, ha nem őt jelölik (bár azt mondja, nem tenné), de azt hiszem, mindenkinek jól esik, ha biztató szavakat hall, és ezzel én sem fukarkodom. Amúgy komolyan gondolom, szerintem jó lehet vele dolgozni, mert megbízható és pontos, nekem legalábbis ez a benyomásom.
Sajátos módon teszem fel a kérdéseim, és látszik, hogy ezt nem igazán érti. Nyelvhasználatom nem mindenkinek szimpatikus, például egy hobbihoz való ragszkodást is képes vagyok "szerelemnek" beállítani. Meg is kérdőjelezi.
- Ah, értem- mondom kissé leeresztve. Úgy látszik, nem az a típus, aki munkafolyamatokat is képes szeretni. Tudom magamról, hogy mindent érzelmileg közelítek meg, így nekem szokatlan, hogy Usui ennyire elhatárolódik ettől. De aztán visszakérdez, mintha érteni szeretné, hogyan is értettem a kérdésemet.
- Igen, így pontosabb, igazad van- bólintok, amikor a szenvedély szót említi. A szenvedélyesség viszont nekem szorosan összekapcsolódik az érzelemmel: szenvedélyesen szeretni... Miért? Miért jutok megint ide?- De nem csak hosszú távon... Nekem minden jobban megy, ha kedvem lelem abban, amit csinálok. Szenvedélyel. Szeretettel. Ha nem csak a feladat elvégzése a cél, ha örömem lelem benne, ha örömöt okozok vele... - fejtem ki Usuinak jobban, mire is gondolok.
A menza felé megyünk, eldöntöttük, hogy ott fogunk ebédelni, bár -utóbb kiderül- kevesebb bizodala van a konyhát illetően, mint nekem. Eszembe jut közben, hogy a plakátot akár egy ilyen forgalmas helyre is kitehetnénk, és Usui egyetért velem ebben, de a közzétételt meg kell engedélyeztetni (erre számítani lehetett).
- Ok, értem. Kár- ha már ma kirakhatuk volna, segíthetem volna neki.
A plakát nem gusztustalan, inkább kedves és informatív (azoknak is, akik esetleg ne szeretnek olvasni). Figyelemfelkeltő, mégsem mászik az ember képébe, hatásos, vicces, informatív. Usuinak is eszébe juthatnak hasonló dolgok, mert a plakátról kérdez.
- Általában pályázatokat írnak ki a témákra: véradás, rákszűrés, a rák figyelmeztető jelei... stb- sorolom, ami éppen eszembe jut. - De ez nem csak a kórházunkra vonatkozik (hacsak nem egy speciális alkalomra szól), hanem országos kiterjedésű, azaz ugyanezt a plakátot látod az országban mindenhol. Ilyesmire nincs pénz, bár van néhány tervező, akik szívesen dolgoznak nekünk.
Bemegyünk a menzára, és beállok a sor végére, de Usui felé fordulok.
- Te talán vállalnál plakát tervezést, rajzolást? - olyan keveset tudok róla! Mi van, ha szeret rajzolni, tud is, akar is? Ha a kérdés igazából arra vonatkozott, ő tervezhetne-e plakátot? Nem feltétlenül ebben a témában, de ... miért ne?

Ha észre is veszi, hogy felkaptam a fejem arra, amit Lioról mondott, nem árul el többet róla. Én pedig nem faggatózok, pedig érdekel, mi az, amit tud róla. Érdekes dolog, mert azáltal, hogy nem kezd beszélni, sokat nő a szememben. Valószínűleg nem csak a hivatásából ered ez a fajta magatartás. Úgy hiszem, Usui abszolút megbízható, titoktartó és egyenes, becsületes ember.
Az, hogy az érzelmeit mennyire és hogyan folytja vissza, (ha egyáltalán megteszi)... Csak sokkal később jut eszembe, egy másik beszélgetés kapcsán, hogy a szeretetnek is vannak mélységei... Lényegében egy dologra gondolunk, csak másképp fogalmazzuk meg, hiszen az érzés megvan, csak más "mélységben", ahogy a munkához viszonyulunk.
- Ezt szépen fogalmaztad meg, tetszik- mosolygok rá, őszintén, mert ilyesmit ezelőtt még nem hallottam. Megismétlem magamnak utolsó mondatát, és mint egy jegyzet, próbálom felvésni valahova, el ne felejtsem: "a tudás öröme boldogít". Ezzel mindenképpen egyetértek.
A sorban állva már a plakátokról beszélgetünk.
- Nem a jótékonykodás az elsődleges cél, hanem a figyelemfelkeltés. A legtöbb ember nem megy orvoshoz, ilyen vagy olyan ürüggyel. Sokan azt hiszik, mert van egy kis bőrelváltozásuk, vagy nem mindig egyforma a székletük, az nem jelent semmit. Nem az kell, hogy naponta figyelgesd és elemezd magad, és naponta orvoshoz rohangálj, ha van, ami eltér a normálistól. Az a fontos, hogy ismerd a jeleket, a tüneteket, hogy fel tudd ismerni, és felhívja rá a figyelmedet... Vagy ha egyszerre több tünetet is beazonosítasz, gondolj arra: nem árt ennek utánajárni. A legtöbb betegség korai stádiumban felismerhető és gyógyítható!- magyarázom lelkesen.
Ha már ennyire érdekli a plakátkészítés, visszakérdezek, őt érdekli-e, de csalódnom kell. Azt mondja, nem ért a művészetekhez. Pedig kinéztem belőle, hogy például remekül hegedül!
- Nem feltétlenül erre gondoltam. Te például nagyon lényegre törő vagy; lehet, abban lennél sikeres, hogy rövid, de velős szlogeneket írj, vagy frappáns párbeszédeket...- mosolyogva húzom fel a vállam. Ki tudja? Az "iszik vagy vezet" is nagyon egyszerű, mégis sokáig nem jutott eszébe senkinek!
- Sok minden érdekel, de semmiben sem vagyok elég jó...- válaszolom a kérdésére és lehajtom a fejem. lehetett volna rá esélyem, hogy fejlesszem magam, tanulhattam volna komolyabb hangszeren játszani, vagy foglalkozhattam volna az irodalommal, de sosem voltam elszánt. Nem igazán tudok harcolni az álmaimért.

Elmosolyodom, hogy Usui meghajtja nekem a fejét. Apró diadal, hogy örömet tudtam neki okozni, vagy valami ilyesmit, de eskü, sikerült! És olyan ösztönös volt, tényleg tetszett, amit mondott, hát miért ne tettem volna szóvá? Az embereknek szükségük van pozitív visszajelzésekre, ez nagy igazság!
Aztán a plakátokról beszélgetünk, és arról, hogy némelyik jótékonysági alapon készül, azaz a kitaláló semmit nem kér cserébe... De arról is szót ejtek, hogy mi igazából a plakát célja. Usui reakciójára bólogatok, egyet értek vele, de erről megvan a magam véleménye, és meg is osztom vele:
- Az emberek egy része tagadja, hogy gondja van. Egyszerűen nem vesz róla tudomást, megpróbálja eltitkolni vagy maga megoldani a problémáit, mert az orvos előtt szégyenli a tüneteit, vagy fél valamitől... A reklámokban tényleg gyakran szerepelnek alternatív megoldások ilyen-olyan betegség kezelésére, de újabban mindig kihangsúlyozzák. "kérdezze meg orvosát vagy gyógyszerészét!"- Az mindegy, hogy ez a mellékhatások tekintetében kerül szóba; ha már szedünk egy gyógykészítményt, az orvosunk vagy a gyógyszerészünk úgyis rákérdez a miértekre... Legalábbis így kéne működnie... (Legalább így)
Egyetértek Usuival, hogy az emberek nagy része elhanbyagolja magát, és egy pillanatra én is elszégyellem magam. Én nem csinálom ugyanezt? Nemrég Zin vetette szememre, hogy orvoshoz kéne fordulnom. De én tudom, hogy mi bajom van! Kifogás, kifogás...
A plakátírással kapcsolatban Usui szerénykedik, maga szerint nem lenne jó benne.
- Itt az ötlet a lényeg. Lehet, hogy mások fogalmazzák majd meg helyetted, ha az adott párbeszéd vagy szlogen nem túl amerikai, de ha van egy jó ötleted... -És miért ne lenne?- mindenképpen érdemes lenne megvalósítani!- mosolygok rá biztatón. Szerintem tele van a feje jó ötletekkel, csak nem is tudja.
Rólam kérdez, a művészetekhez való hozzáállásomról.
- Ez a "futottak még" kategória, tudod- magyarázom neki. - A magam örömére leginkább olvasni szoktam, vagy zenét hallgatni, nem aktívan művelni azt, nem alkotni. Kinek származna belőle haszna? Mire lenne jó? Csak az időm pocsékolnám, amikor abból úgyis mindig kevés van...- Magyarázom, de mosolygok, nincs ezzel különösebb bajom. Régebben írtam, és játszom néhány hangszeren, de sem elmondani, sem megmutatni nem szoktam senkinek. Hanyagolnám is, zavarba hoz.
Megrendeljük az ételt, s míg várunk rá, szememmel már egy üres asztalt keresek. Van is egy a közelben, így ha megkapjuk az ételt, és kifizettük, oda ülünk le Usuival (hacsak nincs más ötlete).