Naiv módon úgy érzem az életem sinen van, még Phoenixet is életben hagyom, sőt hajlandó vagyok megdobni egy-két "bazdmeg" nélküli szóval, mintha szerelmes lennék. A gondolatot mindig elhessegetem, elvégre rólam van szómégis jobb kedvem van, mint átlagos napokon. Sőt olyan oldalam fogom most, mindjárt mutogatni, amiről eddig max. Darylnek és Izzinek volt némi sejtése, bár ez előbbi is nehéz téma, azt várom, hogy ő keressen, de ő sem teszi, én meg majd azután tervezem, hogy „hivatalossá” teszem a dolgot Liával. Mégiscsak nagyobb mosollyal fogok beállítani, ha fel is tudok mutatni valamit, főleg azok után, hogy lerohantam azzal a szarral… Na igen, ezek után elvártam, hogy keressen, elvégre nem minden nap vallja be az ember barátoknak, hogy gyerekkorában kúrta az apja.
A ruhát kombinálom, elegáns ing, farmer, hogy meglegyen a  lazaság, de a cigit pl hanyagolom, nem akarom, hogy a csaj egész éjjel hamutárcát nyaljon. De nem az öltözet a lényeg, sem a szájvíz, az ilyen apróságok, mert mikor belépek Lia lakására, egyből vetkőzök is le. Én az a tipikus díszpéldánya vagyok az emberi nemnek, aki ádámkosztümben a legütősebb.  Ruháim az ágy szélére hányom a hálóban, aztán ha Lia megjönne, mielőtt elkészülök, lássa mindjárt A Lényeget!
Valami kis éjjeliszekrényt, vagy asztalt húzok a nagy ágy mellé, vagy közelébe, hogy arra tudjam rakni a pezsgőt, meg a poharakat az eperrel, aminek kerítek tálkát a konyhában.  S mert virágot is hoztam, hármat, rózsából, az egyiket díszítve, azt a pezsgő mellé teszem, mert jól néz ki, a másik kettő szirmait pedig szétszórtam az ágyon, valakitől hallottam, hogy ez romantikus, meg beválik, blabla, nem vagyok akkora sügér, mint amilyennek kinézek, jó húzásnak érzem egy olyan romantikus nőnél, mint ő. Úgy gondolom ma minden vágya teljesül.
Tulajdonképpen készen is vagyok, már csak Lia kell, amíg jön, elfekszem a virágágyban, egész jó szag lett tőle. Kicsit kézimunkázom, hogy ha érkezik, harcra készen tudjam várni, aztán majd valami jó pillanatban csak elnyögöm neki mit akarok vele, tőle. Szexben vagyok a legjobb, hát illik azzal kezdeni. A környezet egész jó, könnyen izgalomba jövök, főleg, ha elképzelem hogy alakul majd az este… ezt pedig Lia garantáltan sosem fogja elfelejteni
(sajnos akkor még nem tudom, hogy én se)

// Seb is írjon mindjárt Lia után!!! Ide írjunk sűrűn légyszi és nagyon elnyújtani se szeretném (köszönöm) //

//Kívánságod parancs <3//

Ahogy kivágódom Sebastian autójából, még megkérem, gondoljon rám, aztán már rohanok is... A szívem ezerrel dobol, tele vagyok félelemmel a késés miatt... Úgy érzem, illett volna otthon maradnom, az egész délutánt lemondani Sebastiannal és úgy várni Liot... De Sebastiant is nagyon kedvelem, és tudom, hogy készült, nem akartam őt cserben hagyni. Éppen csak arra nem számítottam, ennyire el fog húzódni a délután...
Figyelmetlen vagyok, és a piros jelzés ellenére szaladok át a zebrán. Nincs nagy forgalom, de egy robogó elsodor, hallom, ahogy fékez, még az égett gumi szagát is érzem, aztán esek... És arra "ébredek", hogy ijedt arcok néznek rám. Felülök, kóvályog a fejem, az alkaromon széles plezúr, de azon kívül nem érzek mást, csak az eszelős sürgetést, hogy menjek már.
Körülöttem néhány járókelő, az egyik mentőt akar hívni, arra kér, ne mozogjak, de nem fogadok szót, felülök.
- Semmi bajom! Ez csak.. egy kis horzsolás- a karomon férfitenyérnyi hámsérülés, a ruhám összekoszolódott, a combom külső oldala is ég, de nem vagyok hülye, hogy felemeljem a szoknyám. Biztos ott is felhorzsolódtam, de bánja a fene.
Felállok, a lábamba fájdalom nyillal, lépek egyet-kettőt, nem csuklok össze, így annak ellenére, hogy az egyik pasas nagyon marasztalna, elindulnék. A motoros ijedt szemekkel néz, fiatal srác, megkérdi, mit tehet értem.
- El tudsz vinni? Csak egy sarok!- nézek rá kérdőn, az adrenalin száguld az ereimben, nem fáj már semmi.
Ha kell, elmondom, hgy nővér vagyok, meg tudom ítélni, milyen sérüléseim vannak, és ennyibe még senki nem halt bele, úgyhogy -látva, milyen eltökélt vagyok- végre, békén hagynak, én meg a srác mögé ülök, és megmutatom az irányt.
Lefékez a ház előtt, még mondaná, hogy ne haragudjak, de gyorsan lerázom, és kettesével szedem a lábam felfelé. Megállok a saját ajtóm előtt, mintha én lennék a vendég... Látom, hogy fény szűrődik ki az ajtó alól, tehát itt van... Lio megvárt.
Veszek egy mély lélegzetet, hogy lassítsam a szívem rohanását, de nem sokat ér. Nem szabad meglátnia, mennyire örülök neki... Basszus, miért ne? Kapkodva nyitom az ajtót, lerugom a cipőm, a kulcs végigszánkázik az előszobapadon és csörrenve esik a padlóra a túlvégén.
- Lio!?
Benézek a nappaliba, de nincs ott, és aztán jobbra... A hálóból fény szűrődik ki. Ledöbbenek a meglepetéstől, a látványtól, az illattól... Rózsaszirmok, pezsgő, virág, Lio... Te jó ég! TE JÓ ÉG!
Nem törődve azzal, hogy koszos vagyok, és több sebből vérzek, az ágyon elnyúló meztelen Liohóz lépek, az ágyra térdelek, fölé hajolok... Beszéd helyett csókkal köszöntöm. Hát hazaért...

// Seb nem értelek, leírod, hogy jössz, nem? Tőlem jöhettél volna akármikor, valamikor meg csak meg kell írnod, hogy megérkezel o.o semmi baj nincs ezzel, megérkeztél, szuper! Még meg is lepődtem! //

Nem nagyon érzékelem a múló időt, majd befut, miénk az egész éjszaka, reggel, másnapok, d‘ Abonál ki lehet bulizni a késést. Egyszer csak csörömpölést hallok, erre felfigyelek, felveszek valami kívánatos pózt az ágyban, keres, hagyom hagy csinálja… Arcomra varázsolok egy szívdöglesztő félmosolyt, de mikor benyit ez szabályosan lefolyik rólam, könyökről rendes ülő pozícióba tornászom magam, sőt a farkam se olyan állagú mint szeretném, így max húsz centis lehet. Mi történt ezzel a nővel? – ez az első gondolatom valami és ez nagy dolog: ijedt-féltésfélével, amit nő kapcsán éreztem már máskor is Gwennél, ez mégis más. Csak a másik gondolatom a jajj ne, így nem fogunk dugni!
Mielőtt akár levegőt tudnék venni, megcsókol, a farkam nő még néhány centit és az alábbi alantas gondolat szorítja ki pár pillanatra a féltést: olyan nincs, hogy ma nem lesz szex!
Nyelvjátékom szinte odaadó, simuló, selymes, mégis a szokásos tesztoszterongazdagságtól pulzál.
Nehezen elszakadva tőle mégis gyors lélegzetet veszek, lenyelem a következő csók előzményét, hogy kinyögjem:
- Mi a franc történt veled?
Ráncoló, kutató szemjátékomba mégis kevesebb a barbárság, mint máskor, érezhetően kifénylik belőle az aggodalom.
- Valaki bántott? Mert akkor még egy nevet kell felírnom a halállistámra
Kisimítom tincseit arcából, vagy ha nincs benne, egyszerűen a füle mögé tűröm, testét vizsgálgatni kezdem, végül tekintetem szigorúan acélozom meg.
- Mossuk ki a sebet, aztán tegyünk rá valamit, neked biztos van, majd segítek.
Ölbe kapom, a fürdő felé vezető utat már ismerem, nem nagyon ellenkezhet, erős akaratú vagyok még mindig, attól függetlenül, hogy most gyengédebbnek látszom. El nem tudom képzelni mi van vele, ő egyáltalán hogy tud megsérülni, valahogy más élt a fejemben, ő az ellátó, az ápoló mindig. De ez nem fontos, csak hogy jól legyen, még a szex is másodlagos lesz, majd aztán kerítünk rá sort, ha nem fog szenvedni, a farkamnak nem kell sok ösztönzés, ha itt van a közelemben, működik.
Aztán meglátjuk, hogyan töltjük az éjszakát, remélem változatos lesz és miután Lia megkapta a megfelelően ingerlő szexi ellátást, minthogy lágy csókok a sebeire, fásli a karjára, aminek elharapom (és nem pl tépem) a végét, s az eper „gyógyító erejének” végigszánkáztatása az alhasán rátérhetünk a másik témára is. Vigyázok rá, mégis elég hatásosnak gondolok mindent, amit vele művelek kezdve a pezsgő-mámoros csóktól, egész G, A pontjainak hathatós felfedezéséig…
A lényeg, hogy felejthetetlen estéje legyen, melyben az eper sokféle pozícióban, testhajlatban szerepel a számmal és még egyéb méltán csodált szervem aktív közreműködésével. Huh basszus, de hülyén fogalmazom, sokat voltam d’ Abo közelében //és tényleg XD//
Másnap részemről sokáig óhajtok aludni, lehet lesz délelőtt tizenegy is, mire magamhoz térek, nemtom ő addig mellettem marad-e, elmegy-e, de ha a lakásban van, még kiszólok, vagy csak belekezdek:
- Lia, azt akarom mondani…
De megzavar a csengő. Összeráncolom a szemöldököm
- Pizzát rendeltél?
Aztán kikacsázom az előszobába, szokásomhoz híven kissé vadul rántom fel az ajtót. Lia válaszától függően reagálok, ha rendelt, akkor pénz is van nálam és mivel nem vagyok szégyellős egy szál faszban állok meg az ajtóban. Mindig így nyitom ki, nem baszakszom bokszerral, most max zavarba jön, vagy irigykedik. Ha Lia előbb ért volna oda, akkor is megyek utána. Mindenestre először le se esik ki a büdös franc ez, aztán…
- Maugli?
És nem értem ez most hogy jön ide?

Hosszú hetek nélkülözése után a Lioval valo találkozó lehetősége örömmel tölt el. Izgalommal, vágyakozással. Titkon mindig is szerettem a férfit, mégha meg is tiltotta, hogy szeressem. A nyáron egyszer, egyetlen egyszer közelebb engedett magához, akkor úgy éreztem, talán mégsem csak álmokat kergetek. De ő kiszámíthatatlan, és túlzottan elfoglalt, máskor pedig (valószínűleg) én magam riasztottam el, ha túl "éhesen" reagáltam rá. A kapcsolatunk így furcsa, kurta, jellemezhetetlen állapotban ingott, ahol a szex csak egyszer volt terítéken, aztán soha, mintha az csak gyengeség volna, nem pedig örömforrás.
Nem tudom, mire számítok ma tőle, lehet, hogy elmegyünk enni vagy moziba, sétálunk a parton vagy ledöntünk egy sört egy pubban, vagy összeizzadunk a zsúfolt tömegben, aztán megint úgy válunk el, hogy nem beszélünk komolyabb dolgokról, rólunk, a jövőről, a régi tervről, hogy talán meglógunk, és elbújunk a világ elől ...
Félek, hogy meg sem vár. Kések. Sosem kések. Soha! Mindig inkább korábban vagyok ott, én várok másra, én tépem a számról a bőrt, mélyítem körmöm a tenyerem húsába. És most csak otthon kellett volna lennem...
Szaladok, figyelmetlenségemben kisebb baleset ér, néhány plezúr, kis fejfájás, de még mindig ő az első. Izgatottságomban a kulcsot túldobom a padon, lázasan keresem őt a lakásban, hiszen végre rájött, van mivel juthat be! (Még sosem tett ilyet). És ő a hálóban vár....
Most úgy jött hozzám, mint férfi, és meg is sértődhetnék (jaj, csak szexre kellesz, fogd már fel!), de a körítés, a virág, a pezsgő... valahogy... Meglágyítják a szívem. Lio a kedvemben akar járni. Én pedig hinni szeretném, nekem akar tetszeni, ebben most én vagyok a fontos, és nem a testem, a teste, a szex... Amúgy is... Azóta vágyom rá, hogy utoljára érintett.
Semmi más nem érdekel már, csak ő. Ha ez álom, tartson soká, valaha az "őskorban" is álommal kezdődött, fordított Csipkerózsika sztorinak nevezte, amikor megcsókoltam. Megteszem újra, bár most nem alszik. Attól még hihetem, hogy az én hercegem!
A csókja forró, ahogy az ölelése is, megint úgy érzem, itthon vagyok, valóban itthon, ez a mi életünk, a mi lakásunk, mert ő is benne van, és valahogy vele teljes ez az egész. Belenyögök a csókjába, elfelejtődik az a néhány hét (hónap), amit nélküle voltam kénytelen tölteni; mintha csak tegnap váltunk volna el, vagy éppen sosem... Hiszen mindig velem volt, sosem felejtettem el. Csókolnám tovább, de nekem szegez egy kérdést.
- Elestem..., ne foglalkozz vele!- csukódik a szemem, nyílik a szám, újra csókolnám. Tudom, hogy neki is jó volt, ő is akarja, az öle duzzanata árulkodó (és nagyon hízelgő)
- Nem, senki... béna voltam... Lio...- egymás hajába túrunk, az ő érintése gyengéd, én hevesebb vagyok, de nem hagyja, hogy lerázzam, legalábbis a sérüléseimet mustrálja.
- Oké, jól van, igazad van!- hajtok neki fejet, én is ezt tenném fordított esetben, de mindez most nehezemre esik. Ó, mennyivel szívesebben maradnék vele ágyban, folytatva a csókot, az ölelkezést! A "színpad" olyan mesés, olyan puha, olyan... mintha... (Mit ünnepelünk?)
Az elsősegélydoboz a fürdőben van. Beharapom a szám, átkarolom a nyakát, és a vállának hajtom a fejem, ahogy ölbe kap. Olyan gyöngéd! Ah, királykisasszonynak érzem magam... és ez most... jó érzés. Meleg, boldog.
Nincs kétségem felőle, hogy most ő akar lekezelni, ellátni, meggyógyítani, és esküszöm, soha ilyen sebellátásban nem volt még részem. Szakszerű, gyengéd, kedves, szexi... csiklandos, puha és izgató. Macsó. (Minek az olló, ha a fogával is képes elharapni a kötszert?) Hogy tud felizgatni, ha a sebes lábam csókolja meg? Aztán leveszi a ruhám teljesen, és megtörölget, ahol poros lettem, majd vissza az ágyba, immár lefertőtlenítve, sebellátva, tisztán, meztelenül.
Fájdalomcsillapítónak epret és pezsgőt kapok, némelyiket nem közvetlenül, a szájából etet és onnan itat, mintha fiókája lennék, vagy nem is tudom, micsoda. Hathatós fájdalomcsillapítás, figyelemelterelés, és nem a pezsgőtől vagyok részeg. Minden porcikám akarja, hogy csókoljon, nyaljon vagy tegye velem, amit akar, és azt hiszem, én is teszek hasonló dolgokat, nem is gondolkozom, csak megyek, amerre a szívem vezet. Védekezés? Eszembe sem jut, nem is hiányolom, nem teszi ő sem. A beteljesülés így teljes, kínzóan hosszú, édes remegés, forró ölelés, a levegő gyors cseréje, kapkodó csókok, lassú elernyedés... hosszú, mély álom egymás karjaiban.
Úgy ébredek, ahogy elaludtunk, a karja körém csavarodva, a feje a vállgödrömben, szinte tapadunk egymáshoz, de csak a lélegzete és a haja simogat. Alszik még. Fészkelődöm egy kicsit, de csak hogy simítani tudjam, megcsókolni, hogy érezzem, tudjam, nem csak álmodom... Nyöszörög egy picit, de aztán óvatosan kimászok a karjai közül, a fejem kegyetlenül fáj, de még erősebb az inger, hogy pisilnem kell. Kibotorkálok a fürdőbe, fura, mert kettőzve látok, de aztán kitisztul minden, és megnyugszom, csak átmeneti működészavarról van szó.
Nem vagyok elég óvatos, valószínűleg felébresztem Liot, ahogy a vízvezeték felbúg, mert hallom a hangját, és a nevem is benne, de nem értem, mit mond... s akkor megszólal a csengő.
- Kinyitnád, kérlek? Még a fürdőben vagyok...- kell egy Aspirin. Vagy kettő. És ruha is kell, mert meztelen vagyok. Belebújok a köntösbe, pedig Lio már az ajtó felé csattog meztelen talpain.
- Nem, nem rendeltem pizzát- "suttogom" a tükörbe nézve, és lenyelem a két pirulát. Tapogatózva megyek Lio után. Elvégre, szombat van, nem lehet a postás...
-Ó, Lio- sóhajtok fel, amikor meglátom, hogy meztelen. Mi van, ha Sarah néni az, a földszintről, hogy adjak kölcsön valamit?
Mielőtt szólhatnék, feltépi az ajtót, és meglátom Sebastiant. Az első a mosolya, és aztán... Lio elképedt hangja: "Maugli". Bal kezemmel tapogatom a falat, lépek közelebb az ajtóhoz. Már látom a szatyrot és látom a mobilom Sebastian kezében, de megtorpanok. Ismernék egymást?
A faltól elrugaszkodva Lio karja után nyúlok, abba igyekszem belekapaszkodni. Fájdalom csillan a szememben, ahogy Sebastianra nézek, mert nem így akartam vele tudatni...  De úgy tűnik, nem is rám figyel, hanem Liora.

// Lehet, hogy nyáron kezdtünk Lia (bár én későbbre emlékszem – legalábbis az emaileket) de nekem úgy élt a fejemben nem csak egyszer találkoztak (hisz ha mostanáig elhúzódott az a játék nem kezdhetünk 3 másik újabbat más időben) de az én fejemben az élt „találkozgatunk“  a ragtapaszt nem rágja el azt a kötésre értettem a kötést tépi el a fogával, azt hittem világos, bocs, ha nem fogalmaztam érthetően, de akkor kifejtem Lio hogyan élte meg. SOS lelkizős rész következik, áááá XDXD//

Sok mindent helyre kellett tenni a fejemben, volt elég időm, mindig arra jutottam, kikerülöm azokat a gondolatokat, amik nem kellenek és végülis az életem üres volt Lia nélkül, főleg hogy az iskolában lemondtam arról, hogy tönkretegyem Hyun Woo életét azzal, hogy HÖk elnöknek jelöltetem magam, mert végülis baromság az egész, ki akar lúzer, szar arcú nyomorultaknak parancsolgatni?  Meg versenyezni velük, nem oviba jelentkeztem bassza meg, hanem Egyetemre! Szal az sem volt való nekem. A munkahely és az oroszok sem kötöttek le eléggé, ráadásul megint hívogatni kezdett apám, ez megint más történet és nem szívesen gondolok rá. Lényeg a lényeg úgy döntöttem megpróbálom a lánnyal, finom nincs hogy megy az ilyesmi, ami Izzyvel volt, azt nem nevezném párkapcsolatnak, de a rendszeres dugás, filmezés, csevej valahogy a közelében lehetett, de csak tapogatózom. Vele már mást szeretnék, máshogy, s ahogy az ágyban fekszem, mint egy hülye nyálgép rózsaszirmokban, valahol átkozom magam ilyen szintre hogy lehet süllyedni, valahol meg azt képzelem Liáról olyan romantikus, hogy ettől el fog alélni és az a fontosabb. Nem azt mondom, hogy most, ma, rögtön bevallok neki magamról mindent, bár úgy érzem már így is sokat tud, többet mint Dén kívül bárki, azt sem garantálom, hogy Shakespeare szonetteket kap, de mondjuk beszélgethetnénk ennyi idő után végre, valahogy komolyabban. Amit iránta érzek nem tudom micsoda, több felszínes vonzódásnál, egyre inkább azt hiszem valami nyanya mágiával kötötte össze a …lelkünk, nem az erős szó, csak minket, összekötött minket. Nem nagyon megy az érzelgés, mégsem tudom mindig kikerülni, ha vele akarok lenni és nem csak szexuálisan, hiszen első alkalommal, amikor lehetőségem lett volna rá, nem véletlenül NEM dugtam meg, már akkor is, tudat alatt többet akartam, de sosem hittem, hogy képes vagyok rá.  Most meg itt vagyok rózsákban, az élet csupa meglepetés, túl fontos volt az az ominózus este, mikor ide felhívott és magamról beszéltem, mintha egy ornitofóbiás enne élő galambokat, vagy tisztaságmániás fürdene egyet a konténerben, akkora lépés volt nekem magamról beszélni. Aztán döntöttem, mert nem akarta, hogy elmenjek és azzal, hogy maradtam valamennyire az övé lettem, főleg, hogy előtte se sűrűn dugtam, utána se //hacsak a rejszolásokat nem vesszük ide, tényleg meg olyanok voltak, hogy majdnem összejött, de mégse, szerencsétlen XD//
De nem is a dugás fontos, mégha a szívemhez az út ezen keresztül is vezet. Szív…mekkora hülye vagyok! Szóval a hozzám vezető út ígyis-úgyis szexszel van kikövezve.  Ezt tudja gondolom, de biztos azt is sejti, hogy csak miatta tudok magamból ekkora hülyét csinálni, ahogy mindigis csak miatta tudtam a katétertől kezdve egészen addig a nyomorult pillanatig, mikor otthagytam a fürdőben, amikor azt gondoltam szeret és pont ezért érdemel nálam többet, jobbat. Ezt most is így gondolom, de a fejemben még mindig az a naiv tévképzet él megmaradt szinte szűznek a nagy fehér bálnája után, nekem, odaadta a kulcsait én meg odaadom neki magam végre. A vallomás nem az én műfajom, késleltetem, de nővel még így nem törődtem, hogy a sebe bekötését részesítsem előnyben, vagy a romantikus eper kiegészítőt, mint egy brazil szappanopera spanyol szeretője. Franc, lehet az egész onnan volt és most beégtem? De úgy tűnt tetszik neki, nekem most ez a lényeg.
És egyszer csak csenget valami idióta, Lia nincs, megyek nyitom, meg egyébként is mutatni akarom, hogy tudok érte tenni dolgokat, pl nem vagyok szégyellős, kinyitom bárkinek az ajtót, nem várok míg ő fárad, pláne, ha mosdóban van. Ha nem pizzafutár ki a tököm állít be ilyenkor? Valami barátnő? De már késő, ott állok az ajtóban egy szál faszban és az előbbit is majdnem eltalálom mert csak Maugli az.
Ráncolom a szemöldököm, ahogy a pasas a nevem nyögi, ugyanakkor hallom Lia Lio sóhaját is. Nem, először még mindig nem esik le. Elfintorodom
- Nem tökmindegy?
Már hogy hogy hívják. Ki ő, mi ő, mit keres itt?
- Mi van?
Milyen kölcsöncuccok? Testvérek nem lehetnek, barátok? Lánypartit tartottak, ilyesmi? Miért van nála a telefonja? Nem veszem el a szatyrot.
- Miért van nála a telefonod?
Kérdem arrafelé, amerre Lia álldogál, futó pillantást vetek rá, mintha nem lenne jó bőrben nem értem, nem tettem meg érte mindent, mondjuk erőn felül, vagy magamhoz képest?  Az egészbe ráadásul bejön Phoenix neve. Mi a fasz van? Egy erős karmozdulattal becsapom az ajtót, ha nagyon útban lenne, hát berántom Mauglit a lakásba, mintha távozni akarna, hát nem megy sehova!  A fejemben sok minden összekavarodik, mondjuk, hogy mit keres az egészben Phoenix?!
Úgy nézek rá, mintha a pasasnak szamárfülei és lólába lenne.
- Phoenix? Ki a fasz vagy te?
Valami rossz vicc lehet, vagy csak álmodom. Nem emlékszem, hogy hoztam volna drogot az éjjel.

//Javítom, amit lehet. Tény, hogy távolmaradásod miatt időnként "csak" meséltem rólad, ezen már nem tudok változtatni, így kissé más múltunk van számodra és nekem; bár ha társam vagy, soha nem kezdek mással... csak gondolj bele! <3//

Nem tudom, mire számítotam Lioval kapcsolatban, de azzal, amivel várt, őszintén meglepett. Nem jellemző rá ez a fajta romantika, és sosem hittem, hogy valaha is ilyesmit kapok egy férfitől (pláne nem Liotól). Hogy megtörtént, hogy megtette, csak azt jelentette, kedvemben akart járni; azt az érzékeny és naiv Liát megcélozva, aki valaha Csipkerózsikaként megcsókolta őt.
Nem titkoltam előtte vonzódásomat, de az érzelmekről beszélgetni sosem volt szerencsés, mintha a múlt (innen is-onnan is) sötét nyomot róna ránk, RÁNK, nem külön-külön. Amikor a fürdőszobában hagyott magamra, elkönyveltem, sohasem lehet az enyém, neki csak "az" kell, nem én, és megfogadva a tanácsát, nyitni kezdtem mások felé, elvégre azt sugallta, esélyem sem lesz megkapni őt (a szerelmét). Aztán a váratlan találkozás az Elm utcában átírta kissé a történelmet, hiszen (leginkább a Sebastian hatására beállt változásaimnak köszönhetően) már én sem olyan ridegen és idegenül álltam a kérdéshez, s bár az érzelmekről még mindig nem beszéltünk, lettünk egymáséi... és kerültek felszínre az előbbi kérdések. Hogy kulcs volt-e a szex, hogy arról beszéljünk, mi lesz, mi lehet velünk a jövőben, most sem tudom...
A jelen, hogy itt van, csak az számít, a felém tett gesztus miatt még az sem, hogy meztelen... (egyértelmű jelét adva, mi a szándéka ma éjjel). Nem gátol sem fájdalom, sem a délután, hogy csókkal üdvözöljem, hogy kifejezzem örömöm, hisz mindig erre vágytam, mióta csak ismerem. Rendbe teszi a testem: letörölget és fertőtlenít, bekötöz és fájdalomcsillapítónak szánt puszikkal halmoz el, majd kényeztet tovább (talán az eredeti tervnek megfelelően), nagyon figyelmesen, gyengéden. Rejtegetett érzelmeimet mintha szándékosan csiholná, a szeretni akarás-vágyás az egekbe csap, és testiségben sül ki, te jó ég. TE JÓ ÉG! Fogalmam sincs, mi lehet ez, Lio olvasatában az érzelmek rosszak, mégis érzem, hogy akarja ezt, akarja, ami velünk történik. És én is akarom.
Amióta nem akarok az érzelmekről beszélni, amióta függetlenítettem magam tőle, amióta boldogságot keresek minden eltöltött percben, már nem fontos maga a szó. Most sem beszélünk róla, nem is gondolok rá, hisz fájna, ha rájönnék, nincs, vakon viszont azt sem látom, hogy ott lebeg... Az érzet, hogy vele egésznek érzem magam, lehet a romantikus énem kivetülése, a korábbi vágyaim árnyéka, hogy lehetek szerelmes, lehet belém szerelmes valaki. Én tudom mire vagyok képes, de azt is tisztábban látom, Lio miért (és mire) nem... És jobban szeretem annál, mintsem rá erőszakolnám magam, elfogadom, amit kapok, és adok, amennyi kell, hogy boldoggá tegyem. Az ő szeretetnyelvén ez azt jelenti, neki adom magam, testileg (lelkileg is, ha nyitott rá). Ma este is..., és aztán ki tudja mikor legközelebb... Úgyhiszem, nem ez a legjobb megoldás, de ezzel már nem foglalkozom. Ha állandóan agyalnék, sehogysem lehetnék boldog.
Nem tudom, számára mit jelentett, hogy kulcscsomójába csempésztem saját lakásom kulcsát; nekem egyértelmű üzenet: nálam itthon van, bármikor jöhet, én számítok rá. Lényegében szabad bejárása van az életembe, ezáltal titkom sincs előtte. Valószínűleg romantikus gesztusnak vette, és ez a rózsa-eper-pezsgő trió volt rá a (remélem nem cinikus) válasz. Az eljut hozzám, hogy értem teszi, vagy jobban mondva miattam. Mintha számítana nekem a körítés, pedig a külsőségek semmit sem érnek, ha nincs mögöttük semmi. Érzelem? Lassan elhiszem, hogy ő is érez valamit, ha csak a testem kellett volna neki, csalódottan elrobog, vagy leteremt, milyen béna vagyok, és nem kezd ápolni... úgy... Már megint agyalok...
Ha szeretem is, nem mondom, legalábbis nem szavakkal, Lionak nem ez kell, ő nem így működik, neki a test kell, az odaadás, talán a minőségi idő, de nem az üres szavak. S azokkal én sem érném be. Átlátnék rajtuk? Félő, hinném, amit szeretnék, és aztán csalódnék.
Az este azonban gyöngéd és bensőséges, feledtet minden negatív gondolatot. Megszűnik tér, idő, gond, baj... csak az öröm marad. Reggelig nem is létezik más, mindaddig, míg nem csönget valaki... Valaki. Az a valaki Sebastian. A legelső, ösztönös örömömet rögtön fájdalom kíséri: a helyzet, amivel szembesül, egyértelmű, hiszen Lio nyit ajtót neki, ráadásul anyaszült meztelenül. Nem kerüli el figyelmemet, hogy kettőjük között micsoda feszültség vibrál. Sebastian szelíden reagál Lio támadó hangvételére, és hogy engem ne hozzon kellemetlen helyzetbe, még füllent is. Helyette pirulok el. Miért? Miért kell? Mi rossz van abban, hogy tegnap nála voltam? (LIA, az eszed tokja, az ő ágyából keltél ki!) És máris védekezem: de akkor még nem tudtam, hogy...
- Nem zavarsz. Köszönöm, hogy visszahoztad...- keresem a tekintetét, néma kérésként csillog benne bocsánatkérésem. Miért kérek bocsánatot? Elsősorban ezért a helyzetért, hogy így kell szembesülnie vele(m), Lioért, mert  fröcsög az ellenszenvtől, s mert... ezután a kapcsolatunk új fordulatot vesz (leépül?). Mindenesetre kevesebb leszek már, mint a "nyitott kapcsolata".
Lio nem veszi el a felé nyújtott csomagot, ezért én nyúlok érte, de közben már kérdezi, miért is van nála a telefonom.
- Véletlenül nála felejtettem. Sebastian franciául tanít...- mondom neki nyugodtan, és Lio arcát fürkészem. Miért ilyen ideges? Alig néz rám, Sebastiant méregeti, mintha ellenfele volna, betolakodó...
Közöttük egyfajta háború kezdődik, és még csak azt sem mondhatnám, miattam, szóba sem jövök, csak valami Phoenix. Ah, tudatosul, ez Lio főnöke. Nem is tudtam, hogy Sebastian is ismeri. Milyen kicsi a világ! Szédülök, és időnkét mindenből kettőt látok, de nem foglalkozom vele. Megrezzenek, ahogy az ajtó bevágódik. Sebastian ajtón belül reked. Rosszul jár, Lio letámadja.
- Lionel!- kapaszkodom a karjába, húzom vissza, attól tartok, feszült izmai az ütés előtti állapottól remegnek- Mi ütött beléd?

// hát igen, de mivel emailben játszottunk nekem nem tűnt távolmaradásnak mármint a fórumtól igen, de Liától nem :p//

Egyetértek ezzel a görénnyel, holt mindegy hogy hívják, vagy hogy nem. Kijön Lia, itt ez a pasi és valamiért d' Abot emlegeti, akit ebbe a jelenetbe nagyon nem tudok hova tenni. Bizonyára izgalomba jönne, ha meglátná a farkam, de ennyi. Aztán lassan leesik... Sebastian d' Abo fiúja? Naná, kis buzi, rá van írva! Várjunk csak, nekem nem kéne tudnom, hogy ő Sebastian, mégis valahogy beugrik a neve, még mielőtt Lia mondja. Tekerjünk vissza oda, hogy a lány megszólal.
- Nem zavar?
Fordulok felé felvont szemöldökkel, kiáltva. Mi az, hogy nem zavar?
- Ja, Maugli, gyere csak be, feküdj be közénk az ágyba, aztán meséld el d' Abonak milyen egy férfi-női kapcsolat
Dünnyögöm gúnyosan, sőt hacsak el nem húzódik a kis pöcs, átkarolom a vállát és beljebb taszigálom, ne álljunk már az ajtóban, én a csajom és a buzi! Bár...még nem mondtam el Liának, hogy szeretnék tőle többet, rá kellett jönnie, hogy nem játszanék, hoznék rózsát, vagy pepecselnék részletekkel, ha csak szexre kéne. Megdugnám, eldobnám. kész és nem maradnék itt vele délelőtt kitudja hány óráig, míg beállít a franciatanára. Franciatanár? Érzem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa és a szituáció erősen emlékeztetni kezd arra, amikor a kis Kili vagy ki a tököm buzija, Daryl meg Izzy közt parázslott a feszültség. Nyilvánosan és menthetetlenül faszfejnek lettem nyilvánítva. Nos a történelem mindig ismétli önmagát...
Ott tartottam, franciatanár, csak rá kell nézni, melyik normális, hetero pasi megy franciatanárnak? Fintorgom, mégis sántít a sztori, mindenét csak úgy ott hagyja a tanárnál? Szerencsésen továbbra is azt hiszem Maugli buzi.
- Aha. Phoenix szeretője vagy, mi? Leszarom d' Abot, de ha Lia csak egy tanítvány, honnan tudod hol lakik?
Valami nem stimmel, ugyanakkor nem akarom elhinni, hogy egy ilyen kis szarnak köze lehet Liához. Még mindig hihetetlen egyáltalán az, hogy itt van. Ha álmodnám már el kellett volna tűnnie, nem tudnám az ajtót se becsapni mögötte. Franc! Lia megrántja a karom, a jelenet megint erős deja vu érzetet kelt bennem, mintha ezt már átéltem volna, csak épp egy másik kis buzit vertem meg. Nem bírom őket, ez se fogja megúszni, vagy talán csak alaposan ráijesztek. De mégis...fura a körülmény, Lia arckifejezése.
- Mi ütött volna? Nem Sebastian, hisz nem zavarsz, maradj nyugodtan, taníts meg engem is franciául!
Fröcsögöm gúnyosan, a nevét különösen undorító módon ejtem ki. Leginkább az idegesít az egészben, hogy mi az, hogy nem zavar??? Áh, megőrülök, de...nem lehet az, amire gondolok, Liának nem lehet ennyire szar ízlése, másrészt nem lehet szerelmes másba, egy ilyen kis senki buziba, aki Phoenixet emlegeti. Hülye megérzés, biztos, hogy nem igaz, ki kéne dobnom ezt a férget, mielőtt még véletlenül rálépek.

Kissé szédelgek, és még mindig nem gondolok bele, ezek a tünetek a tegnapi esésem következményei lehetnek. Támaszkodom a falhoz, igyekszem fókuszálni a látásomat, de a saját testem jelei sem érdekelnek jobban, mint az, ami az ajtóban történik.
Nem értem, Lio hogy lehet ilyen szemérmetlen, amikor a kórházban még az is zavarba hozta, hogy ki kellett cserélnem azt a nyavalyás katéter-zsákot; most egy -még számára is - ismeretlen előtt készül pucéran ajtót nyitni. Remélem, nem valamelyik néni az a házból, mert akkor az én jó hírem odavész. (Számítana?)
Az ajtóban azonban Sebastian áll, aki számomra nagyon is fontos személy, és azt merem mondani, nem zavar... Lio szinte rám förmed, -és az első meglepettségem után- kihívóan nézek rá.
- ENGEM nem zavar. TE vagy ruhátlanul- Nem akartam behívni teázni vagy hasonló, csak a cuccaim hozta vissza, megköszönném, és elmegy, ennyi. Mit kell ebből ügyet csinálni?
Az, hogy a dolog nem csak ennyi, hogy Sebastianhoz milyen kapcsolat fűz, ebben a pillanatban másodrangú, hiszen úgy érzem, éppen a tegnapi beszélgetésünk után, képesek lennénk ezt a helyzetet is megbeszélni. Nem hazudtam neki tegnap. Nem szakítani mentem, és most sem akarom elveszíteni. De a történtek..., ahogy Lio várt és bánt velem az éjjel..., minden eltemetett érzésemet felszínre hozta, és egy eddig be nem teljesült álmomat váltotta valóra... Hát ki vagyok én, hogy képes lennék ellenállni saját álmaimnak?
Sebastian d'Abot említi, Lio dühe egyre fokozódik, berántja Sebastiant, és ocsmányul beszél.
- Lio!- kiáltok rá riadtan, kapaszkodnék belé, mert félő, ütni készül, az izmai úgy hullámoznak a karjában, mint nagy feszültés alatt az elszabadult kábel... Nem értem a célzást d'Aboról, az ágyról, az igazi férfi-női kapcsolatról, hiszen közöttük csak én vagyok a nő...
Valami nagyon nincs rendben; bár Liot már láttam hasonlóan méregbe gurulni (még a kórházban, a kínos liftjelenetet követően, amikor Reevennel csapott össze.) Miért ennyire forróvérű? Hol az a gyengéd Lio, aki tegnap este volt?
Számonkér, kicsoda Sebastian, de utóbbi rám se néz, mintha Lionellel lenne elszámolni valója (s mint kiderül, van is közös múlt; nem is túl szép; csak kapkodom a fejem!), de a higgadt válasz sem nyugtattja meg, hanem tovább méregeti Sebastiant, mintha előítéletei lennének vele kapcsolatban. Kiderül, nem csak a szakmája iránt. Lényegében lebuzizza őt, és aztán kérdőre vonja, honnan tudja a címem.
Megakad a levegő a torkomban, amikor leesik, mit feltételez Lio Sebastianról, d'Aboról és rólam... Még mindig le akarom állítani, lefogni a kezét, mely olyan fenyegető...
- Néhányszor itt tanultunk, rendben? - Állítom, kicsit kétségbeesetten. Igazat mondok. Sebastian többször járt itt, de a hálóban (az ágyamban) soha... Abban más férfi nem feküdt, csak ő, hát nem érti? Nem érzi? Neki adtam kulcsot, őt vártam haza, ezer éve már és csak tegnap jött rá... És mégis, úgy érzem, ennyivel nem éri majd be; többet (mindent) akar tudni...
Sebastian szintén új arcát mutatja, keményebb, mint amihez szokva vagyok, érzem, hogy bezárkózik, hiszen keresztbe fűzi a karját maga előtt és rideg Lioval..., rám nem is néz. Haragszik. Jaj, ne! Hát mégsem beszéltük meg mindent tegnap?
Lio közben tovább fröcsög, és egészen ellenszenvesen viselkedik.
- Engedd elmenni...- kérem szelíden, s lépek közelebb Liohoz.
Ha engedi, a másik karomat is átfűzöm a karján. Oldalról nézek fel rá, a kócos hajára, az összevont szemöldökére, a rángó arcára, édes-dús ajkára. Milyen más az arca, ha mérges! Tudom, hogy majd beszélnünk kell, de ez így nem megy... Meztelensége jelenleg sokat ront a helyzeten. (Kién? Hogyan?)

Nem zavarja? Most komolyan? Nem zavarja, hogy jött tönkrebaszni a reggelünket? Úgy nézek Liára mintha most látnám először, vagy pofon ütött vágott volna, habár az más lenne és tetszene, most ez nem bejövős.
- És? Nem a szeretőd. De ha ennyire zavar bassza meg, felöltözöm!
Morgok rá ingerülten, az ordítás enyhe túlzás. Fogalmazzunk úgy nem dob fel a tudat, hogy beállított Maugli, Phoenixet emlegeti és zavarbaejtően sokat tud az ÉN NŐMről.
- Te kussolsz!
Rá viszont ordítok, úgy istenigazából, hogy na ez az. Mutatok is, egyenesen a szeme közé, mutatóujjal, hogy nagyobb legyen a hatás, egyet kilépek és örüljön, nem tapostam szét, csak a hangom ereje húz be neki egyet. Abba persze beleremegnek a falak, de tököm se érdekli, ennek a kis szarnak nincs joga kioktatni engem! Ja persze, d’ Abo nem homokos, nem akart megfektetni engem soha, á nőket is dug, hogyne! De nem róla van szó most még ha ez a pöcsfej témát is akar terelni. Ráadásul úgy tűnik Lia nem az én oldalamon van!
- Nem érdekel kit dug kurvaélet! Hogy jön egyáltalán ide?
Lerázom magamról ezt a Phoenix témát, nincs köze hozzánk, legalábbis hármunkhoz, sőt az utalásért, hogy engem izgat az ő szexuális élete már rég felkentem volna a falra és a maradványaival söpreném fel a lépcsőházat, ha nem lenne itt Lia. Aki úgy csinál, mintha elveszteném a fejem, miközben úgy néznek egymásra, mintha kajak lenne köztük valami.
Közben odamegyek, amerre a gatyám találom és felrángatom magamra, így már mindenki pónilovakat fog hugyozni az örömtől? Szkeptikusan nézek Ameliára, nem akarom eljátszani a féltékeny szerető megalázó szerepét, de valami nagyon szaglik kettejük közt, márpedig, ha én felszarvazott fél vagyok, független attól, hogy ilyen fos az ellenfelem, az egészen más tészta. Francia magántanár, ennél nem is mondhatna buzisabbat, vágok egy fájdalmas fintort, hogy lehet valakinek ennyire ciki munkája, vagy baszni viszi fel a nőket, vagy kőbuzi. OLYAN NINCS, hogy normális FRANCIATANÁR!!!
Nem reagálok erre a „csak” tanulunk szituációra, mert Sebastian alaposan elbassza az alibijüket. Ugyan mit számít neki hogy beszélek Ameliával?
- Veled beszélek rondán seggfej, nem vele. De gyanús miért ilyen fontos neked ez, ha csak egy tanítvány!
Fröcsögöm, immár gatyában, a farkam különben is olyan méreteket öltött, amit nem szívesen küldenék versenyre. Ez az egész kezd rám bénítólag hatni, ahogy agyamat szinte átfúrja a szörnyű gondolat: ezek ketten. Beékelődik, valahogy beakad, a vörös köd lassan leszáll és hagy ne mondjam mi történik belül, hagy ne gondoljak rá egy percig is milyen Lionel Andersont felültetni, miután elköteleződik.
- A múltat meg hagyjuk Maugli, leszarom.
Lia hozzám andalog és megkér, hagyjam elmenni, én nem nézek rá, magam elé meredek, le a földre és azonnal elhúzódom tőle. Nem akarom, hogy hozzám érjen, nem akarom, hogy bemocskolja a képet, amit róla őriztem, Liáról, a tisztaság, meg ártatlanság élő szobráról, akinek csak ártanék az ártó személyiségemmel és szerelmemmel és aki nyilván sosem szeretett, ha összeszűrte a levet vele. Nane…egyre biztosabb leszek, mintha egy groteszk, borzasztó rémálomban találnám magam. Hogy csak neki van joga hozzá, hogy maradásra bírja.
- Van
Jelentem ki hirtelen színtelen hangom, mert ez annyira… hogy még dühösnek is elfelejtek lenni. Persze ez nem jelenti, hogy a következő percen ne törne rám elemi erővel, ez most a felismerés bénító borzalma.
- Lefeküdtök egymással, ugye?
Egész vékonyra szűkülnek szemeim s valami egészen mély, furcsa kiábrándultság csendül a hangomban, miközben magam elé biccentek. Hogy lehettem ekkora naiv balfasz?

Sebastian látogatása váratlan, abból a szempontból mégis örülök neki, hogy visszakapom a mobilom (és a könyveket), bár utóbbinak hasznát jelenleg nem veszem, a telefonomra azért szükségem lehet bármikor. Nem hittem, hogy maradni akarna, és Lio kirohanása váratlanul ér. Ahhoz képest, milyen szemérmes volt velem szemben a kórházban, most mintha büszke lenne a meztelenségére. Ez a fajta magamutogatás viszont számomra nem természetes. (Hiszen lehetett volna a szomszéd néni is, az vajon hogy reagált volna?)
- Tudod mit, ha téged nem, engem se!- vágom rá én is ingerültebben, tőlem aztán maradhat meztelenül, engem nem zavar az ő testének látványa.
d'Abo emlegetése csak olaj a tűzre, és a feszültség tovább pattog, fokozódik, elviselhetetlenül. A helyzetet nem értem, az említett férfiről keveset tudok, de azt igen, Lio hogyan áll a homoszexualitáshoz, hiszen a magam bőrén is megtapasztaltam, mi erről a véleménye. Nem értem, Sebastian miért hozta fel, ez a ("te naponta találkozol vele") duma valahogy sántít. Talán csak terelni akart?
Aztán Lio vált témát, honnan tudja Sebastian a címem, és a valóságnak megfelelő választ adok, higgadtan, mert nincs mitől félnem és Sebastian is megerősíti, amit mondok, utalva arra is, hogyan lehet nála a telefonom. Úgy tűnik, a válasz nem elégíti ki, az izmai ránganak, mintha ütni készülne, kérlelve nézek rá, majd Sebastianra, de egyik sem figyel. Lio bevonul a hálóba, majd egy alsónadrágban tér vissza. Közben nekem csak annyi időm van, hogy halkan odasúgjak valamit Sebastiannak:
- Kérlek, ne haragudj. Nem így terveztem... és fogalmam sincs, Lioba mi ütött!- ismét a falhoz simulok, mintha az adhatna egyedül menedéket. Ez az otthonom, ami tegnap még a béke szigete volt, a fészek, ahol az álmaim dédelgettem. Most összetörni látszik. Rosszul érzem magam. Nem csak fizikailag, valami rettenetesen fáj "odabent".
Lio dühe egy csöppet sem csitult, még mindig fenyegetőleg lép fel Sebastiannal szemben, ezért megpróbálom fizikailag is megakadályozni, hogy esetleg neki essen, de leráz magáról, mint kutya a vizet. Pedig a fiú csak arra kéri, rám legyen tekintettel. Engem pedig arról biztosít, marad, ha én akarom, de amikor rá nézek, elkapja a tekintetét. Inkább Liora néz, kihívóan, további kérdésekre várva (provokál?)
Nem, ne, ezt ne! Még én is tudom, mit fog Lio kérdezni, pedig igazán nem vagyok gondolatolvasó. Az előbb már némi célzás elhangzott, hogy netán szeretők vagyunk, talán ez vert éket az agyába, és... A kérdés így már meg sem lep, inkább a hangsúly, ahogy kimondja, mert benne van a válasz is; ő már eldöntötte, ő már eldöntötte magában... A fájdalom megint összeszorítja a mellkasom, belém szorul a levegő. Az egyetlen, ami eszembe jut, hogy ahhoz a naphoz nyúljak, amikor ő "oktatott ki" engem...
- Lehet, hogy megfogadtam a tanácsodat, Lionel...- sóhajtom fájdalmasan, hiszen a kérdésre nincs jó válasz, és a helyzetet sem mentheti semmi. Lehajtom a fejem, a hajam az arcomba hullik, nem akarom, hogy lássa, megint sírás kerülget. A szavait idézem vissza, amit a házunk fürdőjében mondott nekem: "a szex nem bűn, nekem is volt állandó szexpartnerem". Aztán a tegnapi beszélgetés Sebastiannal, hogy mi szexpartnerek vagyunk. - De nincs sem okod, sem jogod számon kérni! Elzárkózol tőlem, nem hagyod, hogy... szeresselek...- megint nyögök egyet, hiszen tegnap kicsit más volt, azaz nagyon más, ellenállhatatlanul gyengéd volt és figyelmes, és nem csak a szex alatt, hanem amikor a sérüléseim kezelte le. Mintha valóban érdekelném. Mintha Lia lett volna fontos, és nem a nő, aki tetszik neki. Mintha akarta volna, hogy szeressem, és mintha... Ó, biztosan megint csak áltatom magam. Nem élhetem bele magam, mégis fáj a felismerés, hogy ha így van/volt, el is veszíthetem, ilyen rövid idő alatt.

Nem izgat a gatya, ha ez a bajuk felveszem, különben is kezdtem magam hülyének érezni. Főleg, ha igaz az, amit sejtek. Arra se reagálok, amit d’ Aborol hadovál össze ez az idióta, próbálja kiforgatni a helyzetet, ahogy az egy őszintétlen féregtől elvárható. Mindig erős késztetést érzek eltaposni, de egyelőre emberfeletti higgadtságról teszek tanúbizonyságok
Becaplatok a gatyámért, valamiért érzem, hogy a légkör cseppet se nekem kedvez, a csalódottság és a harag egyszerre árad szét minden porcikámban, úgy érzem ezek ketten összedolgoznak ellenem, megint én vagyok a faszfej és jól gondoltam ezt a szerepet már sosem fogom tudni magamról lerázni. Bármit teszek, vagy nem teszek, mindig rosszfiú leszek, ezen sem viszonzatlan érzelmek, sem elhatározások nem tudnak változtatni. A legszebb az egészben, hogy én meg is voltam elégedve, nekem nem kellettek barátok, kötődés, amíg ez a nő fel nem forgatott. De megérteni már nem tud sem ő, sem senki más. Nyilván, mert nem tudok nyíltan, vagy őszintén a bennem dúló viharokról, egyszerűen beszélni, mégis valahol mélyen mindig áltattam magam, hogy valakivel képes leszek nem csak időjárásról, felszínes, lényegtelen baromságokról diskurálni, hanem majd megért, lassan megszelídít mint a vadállatokat szokás. De az élet nekem nem áll másból mint pofára esésből, pont ezért keményítettem meg magam, ezért vagyok faszfej, nincs menekvés, megértés, vagy szeretet, hülye idealisztikus bárgyú, hazug baromság! Itt soha nem fog senki megérteni, mindenkit mindig be fog csapni a látszat, az én mélységeim pedig olyan mélyen vannak, mintha nem léteznének. Oda bátorság és erő kell, de az emberek ostobák és gyengék, akármit csinálok, mindig én leszek a rossz..
- Azt mondtam kussolsz, senki se kíváncsi a dumádra. Vagyis  ÉN nem vagyok kíváncsi.
Közlöm Mauglival, igaz kevésbé ingerlékenyen, mint szokásom, most engem is leterhel a bénító felismerés, basszus ezek ketten…
Nem, egy Lionak nyilván nem okoz gondot, basszanak! Liának lehet több partnere, én is csak dugogatom, helyes, szerezzen minél több tapasztalatot! Mondjuk betegséget el ne kapjon, főleg egy dzsungellakó terjeszthet sokat, de hát istenem csak használati tárgy minden nő, amiben a farkam járatom, maximum a büszkeségem fájna. Csakhogy őt soha nem tekintettem tárgynak! Már a kórházban sem, akkor sem, amikor először visszautasítottam, az egész kibaszott személyiségem, az álló pöcsöm ellenére bazdmeg közöltem vele, hogy túl tiszta hozzám, nem érdemlem meg, nem akarom bántani! Én Lionel Anderson a címeres ökör! Ezt elfelejtette, ezt nem látta senki? Erre miért nem tekintett úgy valaki, mint, amit valóban jelentett? Hogy tőlem kurva nagy dolog, hogy mással nem csinálnám meg, hogy engem nem szokott érdekelni sem a személyiségük, sem az életük. Kurvajót dugok, aztán másnap bottal üthetik a nyomom, a reggelt se várom meg, nem mondok nemet én sose mondok nemet olyannak, aki iránt semmit nem érzek!
Oké, akkor most nagy levegő, még ha neki tudnék menni egy orrszarvúnak is, felöklelni egy bikát, nem még ezt a kettőt, a szomorúság, basszus pont az, amitől mindig menekültem erősebb lesz minden agressziómnál.
- Jól tetted…nekem is tartanom kellet volna magam az eredeti tervhez. Csak dugni, érzelmek nélkül. De hoppá, ti nem érzelmek nélkül csináljátok. Kár, hogy én ezt  elfelejtettem, kár, hogy nekem egy ideje csak te voltál. Ez nem igaz, konkrétan nem mondtam el miről van szó, de beszéltem róla, kezdtem neked kinyílni, csak Daryl tudja, van fogalmad róla, hogy ez nekem mekkora?
Nem, nincs. Gyorsan be kell még fejeznem, amíg tudok, akarok beszélni.
- Mekkora dolog volt? Ráadásul sokszor én beszéltem többe nem te. Azt hittem te más vagy… rakd össze Amelia, rakd végre össze!
Nem akarja összerakni, te barom! Ő kell neki a napnál is világosabb, most is veled ellenséges te barom, őt védi, őt félti, nem téged.  Már rég összerakta volna, ha össze akarja! Te voltál megint hülye, mindig te vagy hülye, biztos jól látják az emberek. Ha nem szeretsz azért, ha szeretsz azért, az a különbség szenvedsz-e közben, azt meg ki akar?
Gyorsan összeszedem a holmim, valahogy magamra rántom a nadrágom, már itt sem vagyok. Nemtom Maugli jó lesz-e neki, remélem azt kapja majd, amit akart. Biztos jobb lesz, mint én. Különben is dolgom van, sürgős dolgom. Egyrészt magam mögött hagyni mindent, de már végleg, másrészt villámgyorsan visszatérni ahhoz a Liohoz, akinek mindig lennem kellett, akihez nincs út. Külföldön. Kihasználok mindent, mindenkit, ez volt az eredeti terv, amiről immár második alkalommal bizonyosodik be, helyes. Miért ilyen rohadt nehéz? Nem érdemes lelket tartani, nem érdekel senkit a lelkem, nem is szabadna léteznie. Az eredeti terv az volt nincs olyanom, miért kellett előásni? Hogy kezdjem az egészet megint elölről?! De most…rövidebb idő alatt állok helyre, már ismerem az utat, hamar az eredeti leszek megint.
Nem hiszem, hogy bárki képes lenne megállítani, mert nem akarok megállni. Szarok Sebastianra, jól mondta, az a helyes hozzáállás, ha mindenre magasról teszek. Legyenek boldogok, vagy dugjanak, mindkettő jó megoldás lehet, én léptem. Összeszedem magam és visszatérek oda, ahonnan indultam. Elmegyek a helyről, ahol belém rúgtak, az különben is az én reszortom.

// Köszönöm, én végeztem Seb, ha még akarsz egy albérlet elhagyósdit, akkor vagy írj emailt, vagy szólok Zinnek, hogy lehet fagyasztani.//

Lio megint gyorsan felhúz, ebben ő a legsikeresebb, ingerülten szólok neki vissza, amikor a meztelenségről van szó, pedig nem ő idegesít, hanem az, ahogy beszél. Lio heves vérmérséklete nem ismeretlen előttem, láttam már, tapasztaltam már, de alapjában nem ilyennek ismerem; s nem akarom, hogy NEKI bármi baja legyen (de azt se, hogy Sebastiannak), próbálom nyugtatni, de nem hatok rá; leráz magáról.
Mikor kettesben maradok Sebastiantól, bocsánatot kérek tőle (Lio nevében is), hiszen nem értem, mire fel ez az ellenségeskedés... Sebastian szerint viszont Lio mindig ilyen.
- Nem, dehogy!- tagadom, arcom fájdalomtól gyötört; nem hiszem el, nem akarom elhinni, nem lehet, hogy megint megtévesztettem magam! Kit látok én? Mit látok én? Hol az a férfi, aki igazán magához tudna láncolni, aki életet cserélne miattam, aki...? Nem, az nem lehet, hogy minden hazugság volt, így is nehezen mertem hinni, csak tegnap este mertem jobban beleélni magam, hogy megtörténhet, hogy valóra válhat, hogy... Akkor miért volt velem annyira kedves?
Lio visszatérte után újabbat fordul a világ, már nem csak Lio ellenséges nyíltan, hanem Sebastian is, őhozzá éppen úgy kérőn szólok, mint korábban Liohoz, bízva, hogy meghallja hangomban a könyörgést: "hagyjátok abba".
- Sebastian, kérlek...
Nem tudom elviselni, hogy szapulják egymást. Mindkettő fáj, és nem tudom, melyik jobban, már eleve is fájt minden, most mintha ezer tonnát nyomtak volna még a vállaimra, a fejemre, a mellkasomra, a gyomromra. Minden olyan nehéznek tűnik.
És aztán Lionel kérdést szegez nekünk, nekem, Sebastiannak... a kérdés ott lóg, és nincs jó válasz, az sem, amit kimondok, pedig éppen Lio szavaival védekezem (de azokat, persze, nem mondom ki). Lényegtelen, hogy tudja vagy csak hiszi, hogy volt viszonyom Sebastiannal, ha már eldöntötte; ez alapján a bizalmát is elveszettem. Sosem értette, miért fontos nekem, hogy csak egyszer kimondja, szeret... Képes lettem volna örökké várni, mert hittem volna neki... Hogy egyszer vele voltam, és még akkor is a gátakról és a nehézségekről beszélt, utóbb bizonytalanná és tanácstalanná tett, illetve abba a nyomorba nyomott vissza, ahogy a nyáron váltunk el: mi nem szerethetjük egymást, mi nem lehetünk soha igazán együtt.
Tagadólag rázom a fejem, amikor az érzelmeken alapuló "dugásról" beszél, Sebastian nem szerelmes, és én sem engedhettem meg magamnak, hogy szeressek, hát nem érti? Nem tudom... Már én sem értem teljesen... Senkit sem szerethetek, ha senki sem engedi, ha senkinek nincs szüksége rá(m)...
De nincs most idő ezen gondolkodni, újabb hideg zuhanyt kapok, olvasnom kellett volna a sorok között, érteni félszavakból... Daryl... Mit tud Daryl? Jeges kéz mar belém megint, mert eszembe jut, egyszer volt egy hívásom Daryltől, de Magyarországról nem hívtam vissza. Most nyernek értelmet szavak, amiket nem tudtam hova tenni, hogyan értelmezni, amiknek NEM AKARTAM HINNI, önvédelemből. Hát nem égettem meg magam már?
Összerakni... Ezer szó villog a fejemben, elutasítások és kedves szavak, a legszebbek, az egyetlen nélkül, amit hallani akartam... Miért nem értettem? Miért nem hittem? Átkozom Nagy Fehért, hogy valaha ismertem, hogy még most is befolyással bír az életemre.
Könnyek mossák az arcomat, már nem is akarom visszafogni, bár a hangom elnyelem, csak csuklásszerű hangok árulkodnak, mennyire sírok. Ez nem igazságos! Ez nem lehet! De felfogom: elveszítettem őt, csinálhatok akármit. "Másnak" lenni... Liba voltam, azt mondta, hisztis liba vagyok, és nagy harc volt, de legyőztem a libát, ezzel együtt lettem vak... (Konok?) Hozzá hasonló akartam lenni, érzelmileg nem túlreagálva a dolgokat, hinni az ösztönnek, menni, csinálni, ösztönösen, vágytól fűtve. Hinni akartam, lehet így is, Sebastian megmutatta, képes vagyok rá, és Lio... Miért csak most jött rá, hogy szeret? Én hogyan jöhettem volna rá hamarabb?
Szúrós szemmel néz rám, és hibásnak érzem magam. Minden bűn az enyém. Hogy szerettem, amikor nem kellett volna, és nem szerettem eléggé, amikor "nem vártam rá". Hiába adott nekem szabad kezet, hiába hagyott örökösen bizonytalanságban, nekem tudnom kellett volna, hogy azzal, amit tesz, átlépi a határait. De én nem ismertem más Liot, csak amit nekem mutatott, én nem tudok különbséget tenni! Meghalok... Fáj, hogy fájdalmat okoztam neki és magamnak... és Sebastiannak. Istenem, Sebastian! Jaj, Lio! Mindennek én vagyok az oka. Mindent elrontottam.
Apám, aki ismerte a titkomat, azt mondta egyszer: ne alázkodj férfi előtt, ne könyörögj, ne sírj, ne hisztizz. Nem tudok szót fogadni, a könnyeimet megállítani, de a számat befogom. Ha van még méltóságom, ha lett valamennyi, miután Nagy Fehét a földbe tiporta, más már nem teszi meg, soha többé, ha belehalok, akkor se.
Letörlöm az arcom, bár erősen szipogok még, és a forró nedv újra meg újra végigfolyik az arcomon. Haragosan törlöm, újra és újra, és harapom a köpenyem szélét, hogy fel ne sikítsak: "ne menj el!" Nemcsak kettőt látok, négyet, nyolcat, semmit... elnyel a sötétség, ahogy csapódik az ajtó Lio mögött.

Nem egészen értem Liot, aztán összeáll, hogy féltékeny, hogy Sebastianra féltékeny, s hogy utóbbi talán jobban ért, mint maga Lio. Könnyebb a múltra és a körülményekre fogni, hogy mi történik velünk, mert Sebastian ebben nem a hibás, hanem a kulcs: nélküle talán sosem jutok el újra Lioig. S épp ez a komikus, ahogy megnyerem általa, úgy vesztem el...

Mesélő helyett...
Hangosan csapódik az ajtó. Halkan puffan a lány köntösbe burkolt teste. Sebastian hiába költögeti, nem tér, nem térhet magához, hisz állapota nem félelemből és nem az érzelmi megrázkódtatásból fakad. Jól teszi a fiatalember, hogy hívja a mentőt, Lia fejében ugyanis veszélyes kór terjed... (Nem halálos, nyugalom!)
Nem engedik, hogy bemenjen a kórházba a mentővel, ellenben elkérik a telefonszámát, mert semmilyen adat nincs -erre vonatkozóan a lánynál- (és azt sem Sebastian, sem Lionel nem tudhatja); ha előbbi sejti is, inkább magára vállalja a "címet", csakhogy információja legyen a lányról, akiről most zavaros gondolatai támadtak.
Lia nem ismeretlen a kórházban, gondos kezek veszik körül, és veszik észre friss sérüléseit. Valakinek eszébe jut, hogy balesete lehetett, és a koponya CT eredménye be is bizonyítja: finom kis agysérülés érte Ameliát, eszméletvesztésének oka ez lehetett. Intenzív osztályon megfigyelés, üzenet Sebastiannak: a lány fel fog épülni, csak néhány nap kell neki...
Altatás, oedemacsökkentés, folyadékpótlás... ez vár a lányra, majd egy csúnya influenzaszerű fertőzés, mely a látogatási tilalom ellenére lopódzott be és betegített meg sokakat. Magas láz, ízületi fájdalom, szívbelhártyagyulladás kezelésére kemény antibiotikumos kezelés, és szigorú ágynyugalom vár a lányra. összesen két hetet van kórházban, mire annyira felépül, hogy otthonába bocsájtható...

//VÉGE//