//Ne haragudj, kicsit bele kell szólnom a játékba, mert Usuival már elkezdtük ezt a második találkozást... Az átfedések szándékosak a két játék között.//


Nem szokásom kiteregetni a gyengeségeimet, de azt hiszem, még mindig könnyebb arról beszélni, hogy vashiányos vagyok, mintha azt feltételezik, hogy táplálkozási gondjaim vannak. Azonban kiteregetni a lapjaimat nem szeretném, egyfajta bizalmatlanság még mindig él bennem a férfiak iránt, még úgy is, ha nem érzem most veszélyben magam, mint nő, a tapasztalataimat nehéz (bár nem lehetetlen) felülírni.
Amikor megköszönöm a kedvességét, furcsán reagál; nem tudom mire vélni, hogy kihangsúlyozza, hogy a segítségnyújtás volt természetes, nem a kedvessége. Gyenge vagyok én most ahhoz, és eléggé zavart, hogy elemezni próbáljam őt, amúgy sem vagyok pszichológus alkat.
A reggelimről érdeklődik, és igazat adok magamnak, hogy a férfiaknak előítéleteik vannak a vékony lányokkal szemben. (Pedig én nem is vagyok nagyon sovány).
- Müzlit és gyümölcsöt- mondom kissé felszegett fejjel. A fenébe, ki ő, hogy beszámoljak neki a reggelimről?
Amúgy nem vagyok túl közlékeny, de azt elárulom, hogy Usui miatt vagyok az iskolában. Mint kiderül, Zin Usui szobatársa. Rögtön "intézkedni" akar, és ezt nem veszem jó néven; szerintem Usuinak sem tetszene, ha miattam kirángatnák az óráról. Szerencsére megszólal a telefonom, mielőtt ő tárcsázásba kezdene.
- Ó, ez biztos ő lesz!- mondom Zinnek, és a készüléket próbálom előszedni a táskámból. Kicsit béna vagyok, de sikerrel járok. Megkönnyebbülök, ahogy meghallom a hangját.
- Szia. Bejöttem az épületbe. A zeneteremben vagyok....- harapok az ajkamba szégyenlősen, mert nem így beszéltük meg, és ez most egy kicsit.. ciki. Főleg, hogy közben rosszul is lettem. Bár erről nem is kéne tudnia. Miért is kéne? Már jól vagyok! Félénken pillantok Zinre; remélem, látja már, hogy jó kezekben leszek... Amúgy is megkönnyebbülök, ahogy Usui hangját meghallom, és úgy érzem, újabb energialöketet kaptam, hogy felálljak, és rendbe szedjem magam.
- Oké, szia!- köszönök el a telefonban Usuitól, és már alig várom, hogy lássam.
Nem akarok hálátlan lenni, és Zin nagyon kedves volt (kivéve, amikor ijesztő), de jobb szeretnék már kívül lenni innen. Zavartan köszöngetem neki, hogy segített rajtam, és közben tápászkodom fel, hogy Usui, ha lehetséges, ne a földön találjon. Bekapcsolom a nadrágom, felállok, helyére teszem a széket (hacsak nem segít ebben Zin). Összeszedem a plakátokat.
- Most már nem lesz baj...- (velem), búcsúzom Zintől, és amint lehet, kimegyek a folyosóra, az ablakhoz.

//Akár zárható is a játék, mert jön Usui, és elvisz enni. //

//Ez nem beleszólás, és nem haragszom - teljesen normális, ha egy szituációban máshogy reagálnál, vagy szerinted közben valami történik, akkor "megváltoztatod" a helyzetet. Ezzel nem engem irányítasz, hanem új helyzetet hozol létre, ami felülírja a korábbit, de am, itt csak megcsörren a telefonod, pont, amikor hívnám én őt - nekem minden bizonnyal foglaltat jelezne ^^//

Müzlit és gyümölcsöt. Bólintok bár nem hangzik megfelelőnek. Főleg akkor nem, ha rendszeresen ájulgat, márpedig nekem úgy tűnt a szavaiból, hogy nem ez az első eset. Na meg attól is függ milyen müzlit milyen gyümölccsel. De hát nem vagyok az apukája, nyilván nem kéne beleszólnom. Vajon ez valami mélyről feltörő apai ösztön lenne bennem, hogy mégis meg akarom neki mondani, hogy mostantól valami rendeset is egyen? Visszafogom, mert látom rajta, hogy már így is soknak vél. Azt viszon nem hagyhatom, hogy így kezdjen el mászkálni, és összeessen újra így természetes, hogy intézkedem és ha Usuival akar beszélni, akkor Usui jön ide. Pont mint a modás, ha a hegy nem megy Mohamedhez...
Már a telefon is a kezemben van, és ahogy megszoktam dirigálok, ütném be a telefonszámot, mire a lány telefonja csörren meg. Várok hát, s a beszélgetésből úgy tűnik, valóban a kedves szobatársamnak jutot eszébe, hogy találkozója van. Rendben van, így már valamelyest megnyugszom, bár nem győz meg hiába néz rám ártatlan szemekkel. Ahogy feláll, felállok mellőle én is és a helyére teszem a széket, amin korábban a lábai voltak, majd megfogom a plakátjait készen rá, hogy vigyem, akárhova is kell mennie. Mert hát egyértelmű, hogy nem hagyom csak így végigsétálni a folyosón. Vagy nem?
Gondolom nei nem, mert kapja a posztereket - s mostmár valóban olyan, mintha nem lett volna semmi baja - és már fordul is. Mire felveszem a saját táskámat, már az ajtóban van, onnan szól vissza, hogy rendben lesz, én pedig már ne érem utól csak az ajtóból figyelem, hogy valóban nem esik össze megint, amíg elér a folyosó végig. Remélem Usui hamar megtalálja, és megeteti - rendesen.
Ha pedig így alakult, visszatérek az eredeti elfoglaltásgomhoz, a zongorázáshoz. Ezúttal az ajtót rendesen bezárva.