Most ér haza a kollégiumba munka után, ma csak négy órát volt kinn, még órák után ment el. Szóval most este van, de őt magát nem zavarja, köszön Zinnek, elmegy lezuhanyozni és leül utána az asztalhoz tanulni ahogy szokott. Zin itthon van, de nem szokták zavarni egymást. Sőt... mióta Kilian kiköltözött mondhatni nagyon is csendes a szoba, mert egyikük sem fecsegős, tekintettel vannak egymás életvitelére. Erre csak Demetria nem szokott tekintettel lenni, ha épp késő este hívja fel Usuit hogy fecserésszen vele mert a lánynak ehhez szottyan kedve. De valószínű Zin ezt is megszokta. Főleg hogy sokat van a barátnőjével, alig találkoznak mostanság Usuival, legalábbis ő maga így érzi. 
Szóval most épp az egyik órájára ír ki a kötelező olvasmányból egy kivonatot, ami a vizsgára kell majd. Reklámok, még csak nem is a szakiránya, de ha már felvették neki akkor megcsinálja. Így hogy belemerül amúgy is érdekes, már a negyedik könyvet olvassa az ajánlott irodalmak közül. Egészen bele is merül, de nem gondol arra hogy ma Zin beszédesebb lenne mint szokott, szóval csendben van.

A koliban fekszem az ágyon és a plafont bámulom. Próbálok újfent napirendre jutni az életem felett, de egyre inkább úgy érzem - és ez meglep -, hogy szükségem lenne egy amolyan férfiasabb beszélgetésre. Soha nem beszéltem senkivel sem a dolgaimról. Vagyis Pappal igen... de ez most nem olyasmi... egyébként sem mondtam még el neki, hogy Isabella terhes és egyre inkább érzem magam rosszul emiatt. De most már valamelyik vasárnap elviszem a lányt bemutatni... De előbb akkor is beszélni akarok valakivel. Csak ötletem nincs kivel.
Ezért bámulom a plafont. Próbálom elképzelni, hogy ő az a bizonyos megértő ember, aki tanácsot ad. Az egyetlen gond, hogy tök kussban van és nem válaszol a gondolatban kimondott szavaimra.
A dologban Usui érkezése zavar meg. Köszönök neki, s amíg elmegy zuhanyozni azt kezdem fontolgatni vajon vele meg tudnám-e beszélni? Alapvetően sok bennünk a hasonlóság. Ő is szereti a csendet és a rendet. Figyel a tanulmányaira és a HÖK-ben is nagyon jól dolgozik, amióta jelentkezett elnöknek.
Elmerülök a gondolatokban, ő pedig közben végez a fürdőszobában és tanulásba kezd. Én azzal már szerencsére megvagyok, nincs is csak két tárgyam plusz a konzultáció... de mivel már megírtam és leadtam a szakdogámat arra sem kell bejárnom. Vagyis csak annyira, hogy elmondja még a konzulens, hogy rendben van-e vagy sem. De rendben kell lennie...
Szóval beszélni kéne Usuival a dolgokról. Felülök az ágyon beharapom a számat azon agyalok, hogyan kéne belekezdenem. Furcsa, amióta Killian nincs itt sokkal csendesebb a szoba és ez most hiányzik, ő biztos magától kezdene faggatni s bár semmi kedvem nem lenne vele megbeszélni az biztos, hogy könnyebb lenne a csacsogása mellett belekezdeni bármibe is.
Felállok és kisétálok a konyhába, mert ahogy Kilianre gondolok eszembe jut, hogy ő egész biztos egy sörrel kezdené. Pedig nem is szeretem a sört és szerintem Usui sem. Nincs is a hűtőben, csak egy doboz narancslevem. Azt veszem ki, rázom fel, majd veszek két poharat és visszasétálok a szobába. A poharakat Usui asztalára teszem és egy szó nélkül töltök mindkettőnknek.
- Ráérsz? - kérdezem miközben felemelem a poharam, és áthúzom a saját asztalomtól a széket, hogy aztán arra leülve, és a háttámlán megtámaszkodva beszélgethessünk. Persze csak akkor, ha hajlandó. Mert eszembe sincs megzavarni semmiben sem.

Egy pillanatig még gondolkodom, nem is tudom hol kéne kezdenem. Mert azért hiába lakunk egy szobában, nem szoktunk beszélgetni. Azt sem feltételezem róla, hogy nagyon ad a pletykákra, bár azt kizártnak tartom, hogy ahogy mászkál az egyetemen vagy a HÖK-ben nem hallott egyet s mást. Mégis valahogy a probléma közepén nem jó elkezdeni. Megköszörülöm a torkom aztán szólalok csak meg.
- A barátnőm... Isabella... terhes - mondom ki végül lassan, miközben a poharat forgatom a kezemben. Épp csak felpillantok rá, hogy valami visszajelzést kapjak ezzel tisztában van-e. Aztán folytatom - De lehet, hogy az exétől...
Veszek egy nagy levegőt és kifújom, mert ez a legfontosabb - nekem -, amiről még tényleg, soha senkivel nem beszéltem Breen és Brooke-on kívül. Izzie előtt nem is merem felhozni. De szükségem van valaki olyanra, aki sokkal inkább külső szemlélő. Legalábbis azt hiszem. Bree... Bree nő. Máshogy gondolkozik. Brooke meg érintett... Szóval tényleg nincs senki, akivel beszélhetnék erről.
- Nincs pénzünk apaságira... Szóval... marad a várakozás és majd "meglátjuk" - a macskakörmöket mutatom a bal kezemben a pohárral aztán fel is hajtom a pohár tartalmát és leteszem, kissé hangosan az asztalra - Nem akarok várni április elejéig, és addig állandó bizonytalanságban lenni!
Hadarom el gyorsan, aztán kapcsolok, hogy ez nyilván hülyén hangzott. Szóval gyorsan hozzáfűzöm.
- Ne érts félre! Nem pénzt akarok kunyerálni. Egy vagyon az a teszt, visszafizetni se tudnám soha, még ha adna is valaki... - a kezemmel is mutatom, hogy nem erről van szó, aztán inkább csak rámarkolok a szék támlájára és az ujjaimra támasztom az állam - Csak... nem tudom, hogy kezeljem... Mármint... addig...
beharapom újfent a számat. Ez mostanában szokásom lett. Csoda, hogy még nem haraptam el. Mindenesetre várok, hogy vajon mennyire érti a problémámat. Vagy mennyire nem. Valószínűleg nem fogalmaztam meg túl jól...

Nos szerencse, hogy nem kell mindent elmagyarázni neki, de azért... Egész hamar kinyögöm a lényeget is és furcsa mód, egészen megnyugtat. Ettől pedig valahogy könnyebb róla beszélni. Nem sokkal. De egy egészen iciri-picivel könnyebb. És talán a teher a vállaimon is az. Az pedig, hogy Usui elmondaná bárkinek is még csak fel sem merül bennem. Biztosan tudom, hogy ő, nem az az fajta.
- Az. Frusztráló - értek egyet, aztán folytatom is, de eléggé rosszul azt hiszem. Jó lenne a frusztráltságra fogni. Végül megrázom a fejem.
- Nincs pénzem... Nyáron megműtőtettem a szemeim. Arra is évekig spóroltam... ez még többe kerül. Isabella lakást vett, mert a koliba nem lakhat egy babával... - magyarázom és sóhajtok egyet. Ezen már túl vagyok. Átrágtam százszor és nem lesz rá pénzem, akárhogy is szeretném. De mint mondtam nem is igazán ez a lényeg, hanem hogy nem tudom, hogyan gondolkodjak az egészről. S bár nem fogalmazok teljesen egyértelműen, Usui megért.
- Tudja... és ez a baj... Azt hiszem Izzie nem akarja... Ő azt mondta... hogy szeretné, ha az enyém lenne. Hogy nem akarja, hogy az exéé legyen. Az exének már van egy gyereke... azt mondta nem szeretne lemaradni a növekedéséről a fejlődéséről...
Megállok, és töltök magamnak még egy pohárnyi narancslevet. Megremeg a kezem, ami elég ijesztő, de szerencsére csak egy nagyon pici csöppen az asztalra, és nincs ott semmi sem. Rögtön felpattanok hogy egy törlő rongyot is hozzak és letöröljem.
- Én nem tudom... Néha abban sem vagyok biztos, hogyha az enyém, akkor akarok-e valamit tenni... - Mondom ahogy visszaülök a székre és lehajtom a fejem. Szégyellem magam. Mert tudom, hogy ez nem helyes. Egy részem mégis nagyon tiltakozik az egész ellen. Közben egy másik felem, néha, már-már várja. Azt hiszem. A szék támlájának döntve a fejem várom, hogy mondjon valamit. Akármit!

Bólintok. Tiszában vagyok vele, hogyha Brooké a gyerek joga van hozzá. Aztán mosolyra húzom a szám és ismét bólintok.
- Igen... ha megszületik egyértelmű lesz... Ez valahol megnyugtat... ha ne így lenne akkor mindenképp kéne egy teszt... - vagy nem tudom. Nyilván most is kéne. Nagyon sok időt és problémát spórolnánk meg vele. De mint mondtam ez nem ilyen egyszerű.
- Nem... nem hiszem... de nem is mondanám jónak... elvégre... khm... szerintem nem nagyon kell elmagyaráznom... - elfordulok az ablak felé, ismét a számat harapdálva. Lássuk be, manapság elég pontosan meg tudják mondani mikor fogant meg egy baba, és ha csak nem sík hülye valaki, akkor ebből kikövetkeztetheti, hogy Izzie nem várt sokat a szakításuk után, hogy velem legyen. Sőt! Igazából már rég velem volt... De ezt persze nem verem nagy dobra. Valószínűleg a reakcióimból ez is leszűrhető.
Ahogy tovább beszélek már a fejem is lehajtom. Nem jó bevallani, hogy abszolút nem érzem késznek magam az apaságra.
Usui magáról kezd beszélni, a szüleiről, én pedig felemelem a fejem és figyelek rá. Bólintok is. Valószínűleg az én szüleim is így tervezték volna... Az egészség részét is értem, nem is szükséges, hogy kifejtse. Inkább az érdekel, hova akar kilyukadni. Csak bólogatok tovább, olyan vagyok lassan, mint azok a kutyák... de tényleg azt érzem, amit leír. Nem vagyok erre felkészülve és túl nagy felelősségnek tűnik. Hiába olvasok sokat a témában, nem leszek tőle bátrabb, a legtöbb dolog csak még bizonytalanabbá tesz.
Nagyot sóhajtok, aztán válaszolok.
- Szeretem... Mindent szeretek... tényleg... - mert valóban így érzek, erre már rég rájöttem. De a baba még mindig elbizonytalanít. - De nem tudom eldönteni... Ha nem az enyém, akkor pedig mindig ott lesz az a másik férfi... De amíg nem születik meg, addig is ott lesz... és ha addig kötődni kezd hozzá?
Megrázom a fejem, aztán Usuira pillantok és még engem is meglep, hogy azt kérem tőle, amit.
- Mesélj még a szüleidről! - lehet ez hiányzik nekem? Azért esne nehezemre a helyzet, mert nincsenek történeteim, a szüleimtől arról, amikor én voltam kicsi? Hogy milyen is volt várni rám? Nem tudom. De kíváncsi lettem. S végül is a könyvtárban is azt mondta az a lány, hogy az ismerőseim között kérdezgessek a babákról. Bár nyilván nem így gondolta...

Lassan bólintok. A megfogalmazása nagyon szimpatikus, és nem is fűzök hozzá többet. Szerintem Brooke nem illet a képbe soha, de ő meg nyilván fordítva gondolja, így ezen felesleges lenne most már rágódni. Amúgy sem ez a lényeg.
- Gondolod? Ennyire egyszerű lenne? - nézek rá kérdőn, nem érzem, hogy szeretnék valaki csak mert Izzie szereti! Elvégre pont egy ilyen ő szereti, én utálom miatt vagyok most többet itt, mint vele. Aztán ahogy tovább beszél, az sokkal szimpatikusabb. Igen. A gyereknek ez nyilván jobb lenne. Ha visszaemlékszem a saját gyerekkoromra, hogy mennyit küzdöttem, hogy figyeljenek rám! Nem mintha én azt rossznak éltem volna meg. Még mindig vallom, hogy gyereknek boldog voltam, de most már máshogy látok bizonyos dolgokat... Talán ezért is érdekel, hogy milyen lehetett Usui gyerekkora. Mert az ő családja valahogy tökéletesnek hangzik. Ahogy beszél róluk az sokkal idillibb, mint az én családom.
- Honnan tudtad, hogy szeret? - kérdezem, bár ezt biztos nem illik így, de mégis ez érdekel a leginkább. Én kamaszként, meg voltam győződve róla, hogy apám csak a munkát szereti, a pénzt, amit keres és anyámat. Valamiért elhanyagolva éreztem magam és talán tényleg utáltam is érte nem csak egy forró fejű kijelentés volt. Utólag pedig, ismerve a tényeket, amiket titokban próbált tartani, már meg tudom érteni, miért volt olyan, amilyen. Tudom, hogy szeretett és már csak magamra haragszom, amiért akkor ezt nem tudtam. De nem tudom, miből kellett volna tudnom. S mivel Usui is azt mondja sokat dolgoztak a szülei, talán ő rávilágíthat valamire, amit én akkor - és azóta sem - értettem.
Ahogy Usui tovább beszél rádöbbenek, hogy talán mégsem kellett volna kérdeznem. Valahogy nem tudom mi van a szüleivel, de a szavaiból egyértelmű, hogy már nincsenek vele s talán nem éppen jó témát feszegetek vele.
- Sajnálom. Én nem... Megértem...- fejezem be kissé sután, majd visszatámasztom a fejem a szék támlájára. Kattog az agyam, még nem végeztem a témával, de nem is tudom hirtelen folytatni, mert valahogy kellemetlennek érzem, hogy Usuinak fájó emlékeket feszegettem. Veszek egy nagy levegőt, aztán kinyitom a számat, de rögtön be is csukom. Aztán lehunyom egy pillanatra a szemeimet úgy próbálom újra.
- Félek, hogy nem fog működni a kapcsolatunk, ha... ha ott egy másik... - személy. De nem fejezem be. Természetesen nem Kispacára gondolok bár ő vele sem lesz egyszerű. De ha Brooke is ott van... Tudom, hogy Isabella mit mondott, és szeretnék neki hinni. Nagyon szeretnék. De akkor is vannak kétségeim.

Elgondolkodom azon, amit mond. Nem vagyok biztos benne, hogy erre képes vagyok, de végül bólintok. Elvégre nem kávézom, nem dohányzom, amióta Izzie terhes. Mi lenne ez ha nem egy apró példája annak, amit Usui említ? Nagyon jó dolgokat mond, legalábbis annak vélem, mert a saját tapasztalatommal szemben ez még mindig jobbnak tűnik. Annak képzelném, ha újra gyerek lehetnék. Más kérdés, hogy Kispaca, hogy fogja megélni.
Aztán tudom, hogy nehezet kérdezek de mégis tudni akarom, mert nekem ez annak idején nem volt olyan egyértelmű és jó lenne megérteni, mások honnan tudták, miből érezték, vajon mit csináltam én rosszul? Bólintok is, ahogy visszakérdez. Igen, tudom, hogy fura kérdés, de tudni szeretném. Ismét elgondolkozom a szavain próbálom felidézni vajon az én apám milyen volt, de valahogy nem megy, és talán ez zavar a leginkább. A gondolataimból a kérdése térít magamhoz. Egy pillanatig nagy szemekkel nézek rá, aztán lassan válaszolok.
- Igen. Azt hiszem... Kis koromban még tudtam, hogy szeret... de aztán valahogy nem volt már olyan egyértelmű... Nem akarok ugyanabba a hibába esni...
Sóhajtok egyet. Amíg nem találkoztam Brooke-kal jóval kevesebbet gondolkodtam ezen. Meg-megfordult a fejemben, de azóta komolyan tartok tőle, hogy rossz apa leszek. Már ha leszek. De az alapján, amit Usui mond, leszek. Meg kéne próbálnom annak lenni. Tovább beszél, így derül ki számomra, hogy az ő szülei is a múlté. Persze nekem még él anyám. De ritka az olyan pillanat, amikor ténylegesen anyámnak nevezhetem és ez azért eléggé nehezíti a dolgokat. Ennek ellenére nagyon szeretem. A magam módján.
- Ezt megértem - felelem végül, amikor azt mondja nem beszél senkivel sem róluk. Én sem szoktam. Elvégre miről beszélhetnénk? Senki sem ismerte őket és nem tudja milyenek voltak. Mesélni mesélhetnék, de az vajon mennyire lenne igaz, amikor már arra sem emlékszem pontosan, hogy nézett ki édesapám?
Megpróbálom a másik félelmemet is megfogalmazni és bár nem találom a megfelelő szavakat sikerül megértetni magam.
- Apajelölt. Igen... - elhúzom a számat. Aztán bólintok - Beszéltem. De nem tudom, hogy az elég-e... Együtt kéne élnünk Usui és előkészülni az elkövetkezendő időszakra... Ehelyett azt kérte, hogy lassítsunk! Csakmert...
Elharapom a mondatot, és megrázom a fejem. Azt nyilván nem kéne elmondanom, hogy Andersonról mit mondott. Meg nem ártana elhinnem, hogy tényleg nem akarja már azt a nevetséges dolgot vele... De az igazság az, hogy nehezemre esik még mindig.
- Szerintem az zavar, hogy vele többet volt együtt... hosszabb ideig... Na meg tapasztaltabb is... - rengeteg előnye van Brookenak velem szemben és az, hogy jobb apa, hogy figyelmesebb, és hogy van saját vállalkozása mind mind neki kedvez. Nekem még egy diplomám sincs, a munkámat is Isabella szerezte. Nélküle sehol nem lennék...

- Nyilván... - hagyom rá mindkét dolgot. Bár mostanra én is úgy gondolom, hogy apám szeretett csak éppenséggel nem volt rá annyi ideje, hogy ezt ki is fejezze. Nyilván anyámmal sem volt könnyű dolga, főleg, hogy figyelnie kellett rá, nekem ne tűnjön fel, hogy nem stimmel valami. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha tudom! Vagy nem. Nem kéne ezen agyalni.
Rátérek egy másik témára, de ahogy eszembe jutnak a dolgok kicsit ideges leszek. Megrázom a fejem.
- Mondott valamit... Igazából lényegtelen dolog volt... - legalábbis próbálom bemagyarázni magamnak, hogy az volt, de valószínűleg, a szék támláját szorító és elfehéredő ujjaim másról árulkodnak - mérges lettem, és hülyeségeket beszéltem... Nem vagyok jó az ilyen helyzetekben. Szóval otthagytam, mert szerettem volna nyugodtan átgondolni, hogy aztán megbeszélhessük... Aztán mikor visszamentem azt mondta, hogy ezt nem csinálhatom, hogy elmegyek-visszajövök...
Beharapom a számat és újfent megrázom a fejem. Csak most kapcsolok, hogy Usui előbb a nevekről is kérdezett. Én meg teljesen figyelmen kívül hagytam.
- Nem tudom mi lesz a névvel. Még azt sem tudni fiú-e vagy lány... Gondolom ha kiderül majd beszélünk róla... Addig nem igazán érdemes... - megvonom a vállam. Fogalmam sincs. Bár az biztos, hogy mostanában több figyelmet fordítok a nevekre. Nem tűnt fel... de így belegondolva, szinte mindenki nevén, akit nem régiben ismertem meg, elgondolkoztam.
- Én azt hiszem, szeretném ha koreai neve is lenne... de nem tudom... ha nem is koreai legalább valami olyan, ami átírható... és nem félreérthető... - magyarázom, mert mégsem lenne jó, ha átírva mondjuk "bevásárló szatyrot" vagy valami hasonlót jelentene a neve. De igazából azt sem tudom ez miért tűnik olyan fontosnak. Sosem fogok vissza menni Koreába. Amerikainak neveltek... általában annak is vallom magam, de mégsem vagyok az.

- Azért lényegtelen... Mert... azt mondta, hogy meggondolta magát... - én pedig hinni akarok neki. Csak nehezemre esik. De ha folyton eszembe jut nem is fog menni. Remélhetőleg Usui is érzi, hogy ennél többet nem fogok mondani. Fel is hajtom a narancslét, ami még a poharamban van, az olyan megnyugtató. Vagy legalább nem érzem, hogy ki van száradva a szám. - Megbeszéltük...
Fűzöm még hozzá, aztán válaszolok a neves kérdésére is, de persze érződik, hogy ezen még nem gondolkoztam eleget. Elvégre ráérünk még...
- A koreai neveket mindig koreaiul és kínaiul is leírják. A kínai írása, hogy melyik hanja-t használjuk, határozza meg a jelentést... Bár nem tudom, hogy van-e egyáltalán értelme. Apám nem akarná, hogy egyáltalán köze legyen Koreához... Szóval, hogy a szótagok... ne jelentsenek olyasmit... érted? - nézek rá kérdőn, ennél jobban nem tudom elmagyarázni. De szerintem a japánoknál is hasonló a helyzet elvégre a kultúra is hasonló. Aztán lehet nem. Meg tényleg nem tudom, hogy valóban jó-e ha van egy koreai neve a gyereknek. Lehet utálná. Ah, nem tudom. Összeborzolom a hajam, csak mert elvileg ezzel serkenthetem a vérellátást a fejemben, amitől talán tudok gondolkodni majd. Na meg mert jól esik.
- Kéne... De előtte valahogy szeretném tudni, hogy én mit gondolok. Eddig valahányszor szóba került ilyesmi, az annyira váratlanul ért... nem szeretnék meggondolatlanul beszélgetni vele ezekről...
Nem mintha, most többet tudnék majd mondani egy hasonló beszélgetésnél. Habár lehet. Egy picivel többet. Sóhajtok még egyet, aztán felállok, de rögtön vissza is ülök.
- Kösz! - mondom és előre nyújtom a kezem nem tudom miért, valahogy ez tűnik helyénvalónak, hogy köszönetem jeléül megrázzam az övét. - Beszélgethetnék máskor is... Nem ilyesmikről... Csak úgy... Állítólag az... normális...
Elengedem a kezét és felállok. Visszateszem a székemet, aztán fogom a narancslét és felemelem, hogy elvigyem, de rájövök, hogy ez bunkóság.
- Khm... kérsz még? - kérdezem meg gyorsan, és csak akkor viszem el ha már nem kér.

//Ha gondolod zárjuk és Demivel folytatjuk //