Demetria a városban sétálgatott, némi ihletett gyűjtött, a gimis barátaival találkozott, majd hazafelé indult, de még nem volt kedve hazamenni. Túl szép volt az idő, túl gyönyörű volt a város. Főleg, amikor elsétált egy kisebb parkos terület mellett, teljesen bezsongott tőle. A saruit mintha földhöz ragasztották volna, lecövekelt, valaki majdnem nekiment hátulról. Úgy döntött, sűrűn bocsánatot kérve inkább arrébb húzódik, mielőtt egy (újabb) közlekedési katasztrófát okoz.
A parkocska tele volt gyerekekkel, családokkal, kutyákkal és mindenféle egyéb fajjal. Ria csillogó szemekkel sétálgatott, hallotta a madarak csicsergését és nem is volt annyira melege, hiszen a nap csak kevéssé sütött át a fák lombján. Mosolyogva sétált, minden ok nélkül mosolygott és igazából sokan furcsán néztek rá. Egy csendesebb helyet keresett magának, ahol nem zavarja senki és legfőképp ő nem zavar senkit. Meg is találta egyhamar, úgy figyelte kicsit a környezetet. Jól esett kicsit kikapcsolódni a betondzsungel forgatagából, szinte simogatta a lelkét.
Kék szemei felcsillantak, amikor a távolban egy pillangót látott szállni, egyenesen felé. Gyorsan körbenézett, van-e valaki a környéken, aki idiótának fogja nézni, nem látott senkit, szóval kitárt karokkal a pillangó után vetette magát, hogy elkaphassa. Nevetett, miközben szerencsétlen kis állatka után futott, az pedig úgy döntött, ha egyenes irányban nem tudja gyorsan lehagyni, köröz párat. Demetria pedig helyből követte a röppályát, ő is forgott körbe-körbe. Nem számolt a következményekkel, csak nevetve kergette a pillangócskát és tisztán hitte, hogy meg fogja fogni, egyszer elkapja, ha elég keményen próbálkozik. Ennek ellenére megtántorodott, ahogy elszédült és egyenesen nekiesett valaminek, ami megakadályozta abban, hogy közeli kapcsolatba kerüljön földanyánkkal. Szédelgett, hunyorogva nézett az ütközés tárgyára, amikor realizálta... valakibe ütközött bele.
- Ó, jézuskám, sajnálom, én... nem is tudom mit mondjak, nagyon sajnálom. - Hebegte össze-vissza, miközben alsó ajkát beharapta, végignézett az idegenen, hogy egyben van-e még. Bár még mindig szédült és a pillangót is elhagyta, ez most sokkal fontosabb volt. - Nagyon sokféleképpen tudok ám bocsánatot kérni, ugye nem haragszol rám? Jaj ne, ugye nem tettem semmi kárt benned? - És még ha méretei nem is ezt engednék feltételezni, ő képes kárt tenni... bármiben. És ezt tudja is magáról.

Ahogy lassan elmúlik a pánik és az áldozata közli, hogy nem, nem tett kárt benne és nem haragszik rá, főhősnőnk lassan realizálja, hogy egy abszolút idegenhez sikerült közel kerülnie, márpedig nem akart. Általában megtartja a két lépés távolságot, de most nem volt más lehetősége, így csak bámul rá, mint borjú az új kapura, amikor nekiszegezik a kérdést. Ahogy néz rá, hirtelen azt sem tudja hol van, elapadt a szóáradat is, ami belőle jött. Megnyugtatásul, hogy még él, pillog párat és megköszörüli a torkát.
- Öh... hát én, nos izé... Miért is? - Jelenleg még azt sem tudja, hogy hívják, nemhogy mit csinált pár perccel ezelőtt. Usui hihetetlen dolgokat elvár tőle. Ez amúgy is egy diszkriminatív kérdés, mert például egy beszélő aranyhal nem tudná megválaszolni. Mert ugye nekik 2 másodpercig tart a memóriájuk, és ki tudja már, miért forgott. De ő sajnos nem aranyhal, nem védekezhet ezzel, pedig kedve lenne hozzá, inkább kutat az elméjében.
- Egy pillangó! - Jackpot! Úgy érzi magát, mint aki megfejtette az ötvenmilliós kérdést, hosszú, bájos mosolyra húzódnak az ajkai. - Egy pillangót kergettem. - Bólint egy aprót, hiszen büszke is magára, megvan a helyes megoldás. Kicsit hátrébb lép, már nem szédeleg annyira, aztán rájön, hogy a pillangója, amit annyira kergetett, valószínűleg már nincs itt, sőt, messze jár. Körbenéz, de nem látja sehol repdesni, lebiggyeszti az ajkait. Elrepült, ő már sosem lesz pillangótulajdonos, úgy néz ki, pedig annyira hitt benne, hogy elkapja. Kicsit lehajtja a fejét, maga előtt összefonja kezeit, majd bűnbánó tekintettel pillant fel újra a férfira.
- Sajnálom, hogy megzavartalak, egy kis egyedüllétre vágytál, igaz? Mert akkor megyek is tovább, mintha mi sem történt volna. - Mosolygott rá barátságosan, miközben ismét előtört belőle a notórius bocsánatkérő énje, aki nem tud leszállni az anyagról.

Amikor a férfi nekiszegezi a kérdést, nem kell gondolkodnia. Egy kóbor cica sem vitte el a nyelvét, ennek ellenére kis pír jelenik meg az arcán. Komolyan úgy nézne ki, úgy viselkedne, mint egy drogos kislány?
- Nem! Én... nem. Még... soha. - Vágja rá a választ, majd egyre halkabban motyogja a szavakat és lepillant magára. Megnézegeti a kezeit is, hátha amiatt hitte azt a férfi, hogy drogozott. Azt az aprócska tényt, hogy fogalma sincs, hogy néz ki egy drogos kéz, teljesen el is hanyagolja. Bár úgy néz ki, Usui elhiszi neki a pillangós sztorit, még mindig furcsán néz rá, ő pedig ártatlan szemekkel pislog rá. Nem tudja, mivel érdemelte ki, hogy ilyen mufurc a viselkedése (azon kívül, hogy az előbb tarolta le és hablatyolt neki pillangókról). Végül csak lesüti tekintetét, mert biztos benne, hogy elásta magát teljesen. Összefonott kezeit nézi inkább, egyikkel a másik mancsát megszorítja kicsit, majd a másikat próbálja kihúzni, ezzel szórakozik el, amíg vár a férfi válaszára. Amikor azt mondja, hogy nem, nem akart egyedül lenni, felpillant és kissé felcsillannak kék szemei.
- Oh... hát rendben, de amúgy normális vagyok ám! - Késve veszi észre, hogy Usui már meg is indult, siet is utána, miközben bizonygatja, hogy normális. - Illetve próbálok az lenni, tényleg, ha apa most látna, biztosan szégyellné, hogy világra jöttem, szóval... lehet róla szó, hogy nem meséled el mindenkinek, hogy béna vagyok? - Beszéd közben ő is vesz magának innivalót, az utolsó kérdésnél már kérlelő tekintettel néz a férfire, majd a szájába veszi a szívószálat és iszik egy kicsit. Így belegondolva tényleg jól esik neki a frissítő, el is mosolyodik, ahogy a pocakjából indulva átjárja a hűsítő érzés. Lenéz a papírpohárra, amit már a kezei között szorongat, egyik ujjával elkezdi kapargatni, kényelmetlenül érzi magát a történések miatt és ismét, szüksége van a bocsánatkérésre, hogy kicsit könnyítsen a lelkén.
- Én úgy sajnálom, tényleg nem akartam... - Ez úgy igaz mindenre, hiszen általában nem ő irányítja a dolgokat, azok csak úgy megtörténnek vele. Ezáltal pedig jobban vonzza a katasztrófát, mint a hűtő a sörnyitós hűtőmágnest. És ez aztán nagy szó!

Úgy látszik, Usui elhiszi neki, hogy ő nem valami csúnya, drogos kislány, legalábbis Demetria ezt látja rajta és tényleg örül is neki. Érzékeny hablelke kicsit megkönnyebbült ennek hallatára, és már kevésbé érzi magát feszélyezve a társaságában és könnyebben tudja őt követni, hogy valami innivalót vegyenek. De annál elszántabban tudja bizonygatni, hogy ő tényleg próbál normális lenni. A mufurc férfi arcát fürkészi, amikor azt mondja, elhiszi. Nem lát rajta semmit, de azt sem látja, hogy nem komolyan beszél. Innentől kezdve pedig Demetria agyában a dolgok csak pozitív dolgok felé mehetnek, tehát tényleg elhiszi és tényleg nem fogja elmondani senkinek, hogy néha nem az... néha... hm.
- Köszönöm szépen! - Mondja végül, széles mosollyal az arcán, egy apró sóhajjal karöltve. Közben magában megállapítja, hogy Usui tényleg soha nem mutat semmi érzelmet az arcán, márpedig ő még nem találkozott ilyen emberrel. De most bocsánatot kell kérnie. Ó, hogy mit is sajnál? Kissé megszeppenten pillog rá, mielőtt válaszolna.
- Hát, hogy... tönkretettem a napod. - Magyarázza, miközben továbbra is a poharát fixírozza, piszkálgatja, mert ilyenkor kerüli ám a szemkontaktust. Szégyelli magát, mint egy kiskutya, aki szétrágta a bútort, de amikor ennek ellenére a férfi azt javasolja, hogy üljenek le, felemeli fejecskéjét és halvány mosollyal bólint. Leül mellé a padra, pont kellemes távolságra tőle, üdítőjét térdei között pihenteti, amikor is nekiszegezik a kérdést. Mi számít normálisnak? Mély sóhaj hagyja el az ajkait.
- Hát ez a baj, én sem igazán tudom... de gondolom az, ha úgy viselkedünk, ahogy elvárják tőlünk, nem? - Dől hátra, miközben kicsit hátrahajtja a fejét és az ég felé pillant. Nézi kicsit a fák lombjain át beszűrődő napfényt. - Az a normális, nem?

Még ha Usui hazudott is volna, ő akkor is elhitte volna neki feltétel nélkül. Mert miért is ne? Még ha ettől mindig is óvták a szülei, Demetria sosem volt eléggé távolságtartó az idegenekkel szemben. Csak most botlott bele - szó szerint - és máris elhinné neki, ha azt mondaná, hogy holnap lila lesz a hold és minden bizonnyal következő éjjel végig fent lenne. Természetesen az említett égitestet nézné és amikor eredeti színében megpillantaná, minden pillanatban azt várná, mikor vált lilára. De hiába, ez Demi, nem éppen életrevaló, főleg nem egy ilyen nagyvárosban, de eddig még nem történt vele semmi igazán rossz.
- Nem csak az, tudod, olyan magadnak valónak tűnsz, aki nem szereti az embereket, én meg most olyan koloncként lógok a nyakadon, nem? - S lőn, attól függetlenül, hogy gyerekesen viselkedik, nagyon is átlátja ám a helyzetet, a korának megfelelően. Hiszen Usui annyira más volt, csendesnek tűnt, magányos farkasnak, igazi morgós medvének. Demetriának semmi baja nem volt ezzel, ő soha nem ítélt el senkit, csak attól fél, hogy a férfi hamar fejvesztve fog előle menekülni. Az pedig nem jó érzés, bár általában nem üldözi el az embereket, néha fél ettől a lehetőségtől.
- Váó, tényleg rendőr vagy? - Csillantak fel a szemei, majd elmosolyodott. - Hát, én biztos nem lennék jó rendőr, még a saját bátyám sem tudom beszabályozni. - Kuncogott jóízűen, saját magán. Hiába, ő tudott nevetni magán, főleg amikor elképzelte a legnagyobb paradoxont, amit ő valaha látott: saját magát rendőrként. Valószínűleg a legkisebb, piti szabálysértők is élve felfalnák Demetriát reggelire, ő pedig maximum szavakkal tudna büntetni, mert még csak egy sokkolópisztolyt se fogna soha senkire.
- És nem veszélyes? Mármint, biztosan veszélyes, csak a családod nem félt? - Kérdezte végül érdeklődve, hiszen az ő családjában ez nem játszik. A tökéletes családmodell lenne 4 katonagyerek, akik úgy viselkednek, mint... mint Usui.
Aztán komolyabb témák felé eveznek, amiken Demetria kevésbé bizonytalan, mint az ember gondolná. Nagyon sokat gondolkodott már ő is ezen, de ahogy az eget nézi, csak csendesen hallgatja, amit a férfi mond. Halkan hümmög kicsit, nem vágja rá a válaszát egyből, kivételesen nem teljesen meggondolatlan. Végül a férfi felé fordította arcát, szemeibe nézett és szélesen elvigyorodott.
- Valóban, ha ezt vesszük definíciónak, tökéletesen normális vagyok. És te? - Kérdezte immár kellemesen mosolyogva.

- Húha... - Állapította meg, amikor Usui azt mondta nem zavarja őt. Nem tehetett róla, féloldalas mosoly csúszott az arcára tőle. Valahogy különlegesnek érezte magát ettől a ténytől. Hiszen a férfi be is vallotta, hogy nem valami barátkozós, most mégis itt ül vele és beszélget vele. Nem tudja, mi van benne, valahogy mindig magához vonzza az embereket, még akkor is, ha nem akarja. De végül is örül neki, még ha vannak is hátulütői.
- Remélem ezzel nem azt akarod mondani, hogy jó rendőr lennék. - Állapítja meg kuncogva, mert valóban nem jó példát hozott, de ez nem jelenti azt, hogy ő valaha tudna magyarázni a törvényről, főleg nem idegeneknek. Meg amúgy sem tudna ilyen komoly lenni, mint Usui, bár lehet, hogy ez nem kizáró ok, neki akkor is egész más a szíve vágya. Szeretne filmeken dolgozni, a legjobb forgatókönyveket írni a világon, egy kasszasikerben asszisztálni, talán tényleg be is teljesül majd az álma. Szinte el is kalandozik kicsit, de aztán Usui megválaszolja a kérdését, ő pedig kerek szemekkel néz rá.
- Nincs... senkid? - Kérdi kicsit rápillogva. - Nincsenek barátaid? Családod? Háziállatod? Nem vagy magányos? - A kérdéshadat egy utolsó, kíméletlenül őszinte kérdéssel zárta, hiszen ez a gyermeki ártatlanság egy másik oldala. Néha kíméletlenül őszinte, pont, mint a gyerekek, akik nem fogják fel a kérdésük, mondatuk súlyát. Kicsit le is biggyeszti az ajkait. El sem tudja képzelni, milyen rossz lehet a férfinek teljesen egyedül a világban. Ő biztosan nem bírná ki, ha nem lenne kire számítania, támaszkodnia, ezért olyan meglepő neki, hogy a férfi megvan egyedül is. Legalábbis úgy néz ki.
Amikor azt mondja, ő is normális, Demetria csak elmosolyodik és bólint egyet. Aztán rájön, hogy valamiről igazán megfeledkezett. Az innivalójáról, amiből most gyorsan iszik még egy kicsit és a bemutatkozásról is... hát persze!
- Hú, sajnálom, el is felejtettem... Demetria vagyok. - Mosolygott rá bájosan, szokásához híven, majd amikor nekiszegezték a kérdést, vissza kellett gondolnia, miért is jött ide. Lassan tényleg hasonlítani fog egy aranyhalhoz. - Jaj, hát, csak sétálgattam, figyeltem az embereket, tudod, író vagyok vagy mi a szösz és mindig figyelek, mindenkit. Kicsit ijesztőnek tűnhet, de ennél jobb ihletforrás nincs. - Bólintott egy aprót, nyomatékosítva mondanivalóját.

- Túl kedves? Olyan létezik? - Nevetgélt kicsit, hiszen az ő világában mindenki a kedves, aranyos embereket szereti, ők az ideálok és szerinte tényleg nincs olyan, hogy túl kedves. Mégis kicsit hízelgő, amit mond neki, bár valóban nincs túl jó fizikuma. Rengeteget eszik, nem hízik tőle, mert ilyen alkat, de nagyfokú lustaságban szenved.
Amikor Usui sóhajt, már érzi, hogy rosszat mondott. Kicsit hátradől, lesüti tekintetét és rosszul érzi magát, amiért ez kerekedett ki ebből a beszélgetésből. Az alsó ajkát kezdte rágcsálni, valami ötleten gondolkodott. Nagyon rossz érzéseket keltett benne, hogy a férfi ennyire egyedül van és nincs senkije, akire támaszkodhatna. Aztán eszébe jut valami, lerakja az üdítőjét, előkap az egyik zsebéből egy tollat, hiszen az mindig van nála, csak papírja nincsen, az kevésbé praktikus. Ezért szokott általában összeírt karral hazamenni, mert hát más mozdítható felülete nincs a jegyzetelésre. Most viszont Usui karját fogja meg és húzza oda magához.
- Várj, ne mozogj kicsit. - Kérte, miközben megpróbálta ráírni a telefonszámát és a nevét a karjára. A Demetria i betűjére nem pontot, hanem jó szokás szerint egy kis csillagot rajzolt, meg mögé is alkotott egyet, ha Usui hagyta magát. - Tessék. - Adta vissza a férfi karját, elégedett mosollyal az arcán. - Ezen megtalálsz bármikor, ha szükséged van valakire.
Még sosem tapasztalta meg, milyen igazán egyedül maradni, de nem is akar a férfi nyakára akaszkodni. Egyszerűen csak lehetőséget ad neki, hogy megkeresse őt, ha szüksége van rá. Vagy valakire. Ha magányos vagy ha beszélgetne, ha segítségre van szüksége. A Demi-forródrót nyitva áll előtte. A kérdésre viszont bólintott.
- A bátyám már megpróbált leszoktatni róla, de nem megy. - Állapította meg, hiszen notórius bocsánatkérő, naponta sokszor, nagyon sokszor kér megbocsájtást mindenféle hülyeség miatt, amiért az emberek általában nem is haragszanak, legalábbis nem lenne okuk rá. De Demi mégis úgy érzi, hogy szükség van erre, hogy szabadkozzon minden hülyesége miatt... akár előre is.
- Hát, ha szórakozásból csinálom, akkor általában novellát. Amúgy forgatókönyveket, meg dialógusokat, legalábbis szeretném, ha ez lenne a szakmám. - Mosolyodott el halványan végül.

- Szerintem sem menne, ezt inkább meghagyom neked. Te biztos jól csinálod. - Mosolygott rá és ivott még egy kicsit az innivalójából. Jól esett neki, kicsit hűtötte, bár hozzá volt szokva a meleghez, egészen jól viselte, még hosszú hajával is, ami néha iszonyatosan melegítette. De ő itt nőtt fel, már hozzá volt szokva az időjáráshoz, teljes mértékben. Meg amúgy is, félig görög, bár még sosem járt Görögországban, úgy tudja, ott még melegebb van, meg sok gyönyörű tengerpart. Egyszer szívesen ellátogatna oda, vonzza Európa, csak eddig még nem volt lehetősége ilyesmire. Majd talán jövő nyáron, azt sem tudja, idén hova mennek nyaralni, vagy mennek-e még. Ez főleg az apjától függ, hogyan tud elszabadulni és mennyire van kedve hozzá. Hiszen a családfő hozza a szabályokat általában.
- Hát, nekem ez eszembe se jutott, de nem baj, most, amíg le nem mosod, mindig kéznél lesz. - Mosolygott rá bájosan, mert tényleg, a toll volt az első, ami az agyába ötlött, el is feledkezett arról, hogy egyszerűen lediktálhatná. De hagyta magát és ezt elkönyvelte kis győzelemként. El is rakta a tollát, meg azzal a lendülettel elővette a telefonját, hogy elmentse. Legalább tudni fogja, hogy nem egy full idegen hívja, hanem egy idegen, akivel egyszer már találkozott és beszélgetett kicsit. Akiről elhitte, hogy rendőr, anélkül, hogy látta volna a jelvényét és emiatt persze feltétlenül meg is bízott benne pár percnyi ismeretség után, sőt, még a számát is megadta neki, hogy ne legyen magányos. Így összegezve ez mégsem hangzik annyira jól.
- Hm, igazából nem is próbálok, szerintem jó dolog, ha valaki könnyedén kér bocsánatot, nem? - Igen, van, akinek a büszkesége az útjába áll, hogy megalázkodjon, de az nem Demetria, nagyon nem. Ő abszolút alárendelt személyiség, bárki előtt meghunyászkodik, ha kell. És a büszkesége, az egoja sem fontosabb a kapcsolatainál.
- Ha minden igaz, szeptembertől a Frances-re fogok járni és ott fogom tanulni. - Mosolygott elégedetten, hiszen felvették, neki nem is kellett több. - Ja és a bátyám, Sebastian is jön velem, nem leszek egyedül, hála istennek. Csak ő filmszínész akar lenni és van is hozzá tehetsége, én nagyon szeretem ahogy játszik. - Főleg, amikor az általa írt karaktert játssza, de ezt inkább nem említi meg, nem hiú ő annyira. De már megint azon kapja magát, hogy folyamatosan csak fecseg mindenféle érdektelen információt. Szóval sóhajt egyet, a táskájába nyúl, elővesz pár nagy ragtapaszt és Usuinak adja.
- Tessék, ez vészhelyzetre van, ha túl sokat beszélek, ragaszd be a szám. Nem vicc, komolyan!

//Köszönöm ^^ Mondanám, hogy a tiéd is, de olyan morcin nézel : D//

Neki csak utólag esett le, mekkora faviccet sikerült összehoznia, nem szándékos fárasztás volt, neki zsigerből jönnek az ilyesmik. Nem lehet eldönteni, melyik a nagyobb szégyen számára, így inkább csak bocsánatkérő mosolyt villant Usui felé, de visszafogja magát, nem kér bocsánatot szóban, így pedig ma is elkönyvel egy kis győzelmet.
- Ami azt illeti, velem sem könnyű, tudom, hosszú távon mennyire idegesítő tudok lenni. - Mosolyodik el féloldalasan és ismét egy aprócskát villant felnőtt gondolkodásából. Nagyon is tisztán látja a helyzetet, az innivalóját félrerakja, kezeit nézi, miközben térdei közé zárja őket. Na igen, tudja magáról, hogy idegesítően határozatlan, émelyítően édes és akár rossz hisztis is tud lenni és ezen tulajdonságok egyikére sem büszke. De igyekszik őket kiküszöbölni, de néha abszolút nem tudja tisztán látni a helyzetet, hogy befejezze a borzalmas viselkedést. A megfelelési kényszere még mindig ott ül a vállán és nyomja őt, néha úgy érzi, nehezebben veszi a levegőt, nem tud fellélegezni. Kicsit el is kalandozik, megrázza a buksiját és újra a férfi felé pillant.
- Két év, de még van két idősebb féltestvérünk... - Kezdett bele lelkesen, majd aztán rájött, milyen bonyolult vizekre evezett, szóval gyorsan leállította magát. - Hosszú történet, az a lényeg, hogy van három csodálatos bátyuskám.
És ami azt illeti, ez mindent el is árul róla. Ő a legkisebb, az egyetlen kislány. A nagy testvérek, a szülők, az egész család kis kedvence lett Demetria, csupán azzal, hogy megszületett. Ha nem kapott volna normális nevelést, nagyon torzult, beképzelt személyiség lett volna belőle, az egyszer biztos.
Amikor azonban Usui visszatolja a kezét, ő csak nagy szemekkel néz rá, pillog párat. Először azt hitte, hogy nem hallott jól, de aztán hamar rájön, hogy ennyire nem hallhatott félre valamit. Széles mosoly ült ki az arcára.
- Hát, ez nagyon kedves tőled. - Mondta végül hálásan, a legtöbb ember flúgosnak találta volna, de Demi mindig is imádta, ha elfogadják őt úgy, ahogy van. Attól pedig, hogy a férfi is az ő egyetemére fog járni szeptembertől, lelkesen tapsikol kicsit.
- Hú, de jó! Akkor biztosan találkozunk ott is, bár nem egy karon leszünk. De ezek szerint te is szeretsz írni, csak hát az újságírás biztosan egész más. Ott máshogyan kell használni a fantáziád. De ha már rendőr vagy, miért szeretnél még egy szakmát? Nem vagy a munkáddal boldog? - Kezdődött meg a beszédhad, ha már el kellett raknia a ragtapaszait.

- Jól álcázom! - Állapította meg vigyorogva, na nem mintha nem lenne ferde az önképe. Sosem értette, az emberek miért kedvelik őt, mert ő csak Demetria és mindig a személyisége hátrányait sorolgatta, nem az előnyeit. Pedig ő nem is volt olyan személyiség, aki rátapad mindenkire, sokszor szeretett volna egyedül lenni a gimnáziumban, de egy szabad perce sem volt. Minden bulira hivatalos volt, csak mert mindenkivel jóban volt, a tanárok is rávették mindenre. Utólag visszatekintve mindenki csak végiggyalogolt rajta, mert most nem tudna megnevezni egy igazi, mély barátot sem, Sebastianon kívül. De ő már csak ilyen, ki lehet használni, mert még ha észre is veszi, hogy ezt csinálják vele, akkor is van olyan butus, hogy ne tegyen ellene semmit.
- Hát elég nagy, de a két idősebb bátyámnak már saját családja van, szóval őket nem látom olyan gyakran. Igazából néha olyan, mintha Sebastiannal kettesben élnénk, ami tök vicces. Anyának sok elfoglaltsága van, ilyen közösségi ember, apa meg katona és imádja a munkáját, szóval nem látjuk minden nap. - A végével kapcsolatban eléggé finoman fogalmazott, de nem akarta azt mondani, hogy ritkán látják, az olyan rosszul hangzott volna. Bár nem tudja, mennyire bánja ezt, az biztos, hogy nem tűnik olyan csalódottnak miatta. Nem szereti, amikor az édesapja hosszabb időt tölt itthon, mert sosem elégedett vele és folyamatosan veszekszik Sebastiannal, ő pedig ezt nem bírja. Próbált már mindkettőre hatni - actually, könyörgött nekik -, de egyikük sem hajlandó engedni, ő pedig nagyon szereti mindkettőt és két tűz között csak az anyukája tudja őt támogatni. Szóval, ha az embernek van családja, az sem olyan egyszerű.
Aztán amikor Usui nekiáll elmesélni, miért akar újságírást tanulni, ő csillogó szemekkel csüng a szavain, aztán szélesen elmosolyodik.
- Ez nagyon szép megfogalmazás volt. Amúgy is gondoltam, hogy nem bulvársztorikat fogsz írni, az valahogy nem illik hozzád. - Vigyorog rá végül, mert el sem tudja képzelni, mit kezdene Usui egy ténnyel, amit úgy ki kell színesítenie, hogy szenzáció legyen belőle. Igazából halkan még kuncog is egy kicsit. Amikor pedig az egyetem kerül újra említésre, felpillant rá és pillog egy kicsit.
- Ó, hát... ami azt illeti, egyszer voltam ott, akkor is totálisan eltévedtem és már sírva akartam leülni egy lépcsőre, amikor találtam valakit, akitől útbaigazítást kérhetek. A lényeg a lényeg, fogalmam sincs, ezek hol vannak, de majd beszerzek egy térképet! - Csapta össze tenyereit a végére, hiszen ez egy jó ötletnek tűnt, térképet olvasni elméletileg tud. Már csak annyi a kérdés, hogy hol szerez ilyet, de valahol biztos lehet kapni. Nem igaz, hogy az új diákok nem tévednek el rendszeresen. Ő azzal biztatja magát, hogy biztos nem ő az egyetlen, aki ilyen szerencsétlen.
- Mondjuk az edzőterembe lehet, hogy nekem is el kéne látogatnom. Képzeld, a múltkor egy batmannak öltözött fickó... nem is tudom, mit akart tőlem, de megijedtem és rásikítottam, ő meg azt sem tudta hol van. - Utólag neki is vigyorognia kell ezen a történeten. Megérti már, Henry miért nevette ki. - Szóval ezek mindig pont velem történnek.

Örül, hogy legalább egy kicsit kedvesebb hangszínt sikerült kicsalnia Usuiból, megvonja a vállát ártatlanul és bájos mosolyt villant felé. Lassan érzi, hogy nem reménytelen, hogy a férfi kicsit közelebb engedje hozzá... főleg, hogy ő már kinyitott ajtót-ablakot, tulajdonképpen csak a legféltettebb titkait nem csacsogná el neki. Az olyanokat, amiket az ember a bizalmas barátainak mer csak elsuttogni, sajnos Usui nem a legjobb barátnője és valószínűleg sosem érdemli majd ki eme csodás titulust.
- Pontosan, ahogy mondod. - Mosolygott kissé zavartan és meglepően szűkszavú volt a témával kapcsolatban, kicsit el is pillantott. Amikor nem szólítja el a szülőket a munka. Persze a vacsora, nos... nem mindig olyan idilli és kellemes, mint amilyen képet Usui elképzelt magában valószínűleg. Demetria már rég rájött, hogy ha Sebastian és az apja egy légtérben vannak hosszabb ideig, abból sosem sül ki semmi jó. Szóval ritkán esznek sokáig együtt, mert mindig történik valami, ami elveszi mindenki étvágyát. Újabb vita, kínos csend, figyelemelterelő csevej, Demi egyiket sem tartja felhőtlen szórakozásnak. Elég nehezen viseli, hogy ő annyira szereti mindegyik családtagját, de ők egymással nem mindig jönnek ki igazán jól. Bár mindig is támogatta Sebastiant, sosem szegült ellen az apjával és itt a két tűz között nem kellemes az élet.
- Annyi baj legyen! - Legyintett végül vigyorogva, amint visszatért a valóságba. - Gondolom nem vigasztal, de amúgy sem olvasom az ilyesmiket, ha normális dolgokról írsz, nagyobb esélyed van rá, hogy a rajongód leszek és olvaslak! - Állapította meg kuncogva, kissé lelkesen. A saját kis világából sikerült visszakerülnie a valóságba, ez pedig tök jó hír. Mármint, ilyenkor legalább képes a beszélgetésre és az a Demetria lenni, akit mindenki megszokott. Nem valami melankolikus, ábrándozó, szorongó roncs, pedig van egy ilyen oldala is, hiszen olyan kis gyenge még. Nem neki való az élet.
- Húú, igen, az nagyon jó lenne! - Mondta még lelkesebben, amikor megkapta az ajánlatát a körbevezetésre. Legalább nem fog annyit szerencsétlenkedni és majd próbál megjegyezni mindent, merre van. Persze csak a fontosabb helyeket, remélte, hogy nem kell majd Usuit sírva hívnia az egyik lépcsőről, mert fogalma sincs, hol van. Pedig benne van a pakliban, a tájékozódás nem az erőssége, sosem volt az.
- Ez igaz, ebbe még bele sem gondoltam... apa egyszer rám akart tukmálni egy sokkolót, de nekem nincs szívem lesokkolni valakit... - A végére elhalkult a hangja, csaknem motyogott, de tényleg így van. Ő nem tudna bántani valakit, főleg nem egy ilyen durva eszközzel, ami ellen puszta kézzel nem olyan sok esély van védekezni. Ez számára olyan, mintha fénykardot fogna egy fegyvertelenre, teljesen unfair dolog.
- Nem tudom, elrohant, a rendőrökkel a nyakában és szem elől veszítettem. Fogalmam sincs, mit akart tőlem. - Állapította meg hümmögve, miközben előre dőlt, könyökeit a térdeire támasztotta, fejét pedig a tenyereibe helyezte, úgy gondolkodott. - De velem egy csomó furcsaság történik, szóval már megszoktam, nem is akadok fent az ilyesmiken. - Vonta meg végül a vállát és mosolyodott el.

Amikor Usui csendben marad és nem kérdez semmit, ő csak hálás mosollyal pillant fel rá. Nem könnyű neki beszélnie erről, mert túl bonyolult és nem tudná tömören összefoglalni. Igazából, hogy megértse a történetet, órákon keresztül magyarázhatná neki az egész alapfelállást, az utána lévő eseményeket, aztán és csakis azután állna neki a saját érzéseinek a dologgal kapcsolatban. És igen, vannak neki, de még mennyi és milyen érzései! Na de ezeket most sutba dobjuk, más dolgokról alkotunk véleményt.
- Na jó, a rajongó kicsit... drasztikus kifejezés volt, de tényleg szívesen olvasnék tőled valamit. Én professzionális olvasó vagyok, a fél életem azzal töltöttem. - Vigyorgott a férfire, hiszen amikor még a tiniévei elején volt, alig lehetett kirángatni őt a könyvekből. Mindegyik jobban tetszett neki, mint a valóság, azok a bensőséges kis világok, amikbe az írók kalauzolták el... mai napig néha visszavágyik közéjük, de akkoriban nem volt élete. Elszigetelte magát az emberektől, volt, hogy napokig nem evett, alig ivott, ez pedig tarthatatlan volt. Szóval le lett állítva a könyvekről, most már a saját világait alkotja, nincs szüksége másokéra. Na meg közben életet is él, ami nem hátrány.
- Ó, de... de a gázspray az rossz a szemnek! - Állapította meg ártatlanul, miközben elhúzta a száját. Nem is gondol bele, milyen érzés lehet, biztosan túl borzalmas az ő rózsaszín tudatához. Szóval ha magának sem kívánna ilyet, másnak miért tenné? És amúgy is, ha ilyeneket csinálna, nem lenne joga felháborodni, ha más tenné vele, sőt, még csak el sem várhatná, hogy ne fújják pofán gázspray-vel... na neeem!
- De... azt nem szabad. Az fáj neki, miért tennék ilyet? - Kérdezte egy sóhajjal, miközben legörbítette ajkait. Na igen, ő még a légynek sem tudna ártani, ezt kéne kinevelni belőle. Talán ha egy picit kevésbé sajnálna minden embert, (még a rosszakat is, mert szerinte bennük is van valami jó) akkor talán lenne bátorsága direkt kárt tenni valakiben. De így, csak véletlenül tudja az embereket letarolni és majdnem megölni. Viszont abban már majdnem profi, nézzük a jó oldalát!

- Hát, én maximum kreatív írásban tudnék tanácsot adni, de abban sem, mert még nekem is van tanulnivalóm, szóval nem vagyok valami nagy mester, csak tudod, segítőkész vagyok, ezért gondoltam, de nem jó ötlet, mármint, izé, ehh... - Igen, Demetria drágánk egy levegővel hadarta el az egészet, a végére pedig már csak motyogott, olyannyira sikerült elbizonytalanodnia ettől az egésztől. Az önbizalma a béka feneke alatt volt mindig is, pedig jól ír és mindenki tudja róla, kivéve ő maga. De tényleg szeretett volna segíteni a férfinek, valamiben. Igazából akármiben, amiben tud és persze amiben szüksége van rá.
Aztán a férfi próbálja elmagyarázni Demetriának az önvédelem fontosságát, hogy mennyire lényeges, hogy ne legyen fegyvertelen, ő pedig csak kissé oldalra billentett fejjel nézi, figyeli. Az ajkai még mindig lefelé görbülnek, ezek olyan rossz dolgok, amikor az emberek bántják egymást.
- De akkor... nekem miért van jogom bántani? - Kérdezte végül, ha már másnak sincs joga bántani őt, szerinte ez akkor sem fair, nagyon nem az. Ő pedig nem fog igazságtalan dolgokat csinálni, mert nem akarja, hogy vele szemben azok legyenek. Ez így működik szerinte, nem várhat el semmivel sem többet, mint ahogy ő viselkedik. Ha mindenki így viselkedne és bántaná a másikat, még szörnyűbb lenne a világ.
- Én nem félnék, azt hiszem, én arra a Batman-re sem akartam rásikítani, sajnáltam is, mert kiugrott a szíve, meg talán meg is süketült, pedig lehet, semmi rosszat nem is akart... - Na igen, ő szégyelli magát a történtek miatt, pedig talán komolyabb dolog is lehetett volna. De nem, ezt a dolgot abszolút nem látja sem reálisan, sem felnőttesen, ehhez egy túl idillikus kis világban él, ahol mindenki kedves és nem akar neki semmi rosszat.
Aztán amikor meghallja a tudatos kapálózás kifejezést, elakad a lélegzete egy pillanatra, mintha megfagyott volna. Nem tudja eldönteni, mit kezdjen ezzel, de végül enged a belső akaratnak és jóízűen elneveti magát. Na jó, ez a megfogalmazás már neki is sok volt.
- Tudatos kapálózás...? Jaj ne, most elképzeltem, ahogy rávisítok a csúnya bácsikra, hogy "Ne gyere közelebb, különben tudatosan lekapálózlak!" - Nevetett tovább, mert akárhonnan nézte, ez iszonyat viccesen hangzott és valószínűleg a támadója is fogta volna a hasát a nevetéstől. Ez pedig egy újabb, szerinte csodálatos ötletet szült az agyacskájában.
- Ahaaa! Mi lenne, ha nem is tudom, betanulnék nagyon jó vicceket és amíg nevetnek rajtuk, lelépek? Ez tök jó ötlet, nem? Vagy nem válna be? - Kérdezgette, miközben még kuncogott kicsit, majd megsimogatta a hasát. Nagyon jól esett a rekeszizmainak ez a kis nevetés. És őszintén szólva, rá is fért már. Nagyon szeretett nevetni, attól mindig felszabadultnak érezte magát és meg is változtatta. Tényleg gyógyír volt minden gondjára.