A hétvégékben az a rossz, hogy az embernek mindent bele kell zsúfolnia, ami a hétköznapjaiba nem fér bele... vagy csak munka után lusta rá. Nem mintha én nem dolgoznék hétvégén is, de legalább az egyetemen nincsenek feladataim. Viszont most már nem volt kérdés, hogy halogathatom-e tovább a heti bevásárlást. Megfőztem az ebédemet, de már azt is egészen furcsa, összekapargatott hozzávalókból dobtam össze. Bár a kukoricás-tejszínes tészta nem bántotta a gyomromat, sőt, egész finomra sikerült összehozni, teljesen kimerítettem az élelmiszerkészleteimet.
A hétvégi, nagy bevásárlás senkinek sem a kedvence, de én egészen jól elvagyok vele. Egy pár órát azzal töltök, hogy egy szupermarketben sétálgatok, megnézem alaposan a kínálatot és megveszek mindent, amire a következő héten feltehetőleg szükségem lesz. Egészen jól haladok vele, a szemüvegem nálam van, mert a hozzávalókat is el szoktam olvasni, ahhoz pedig muszáj használnom.
Már csak egy dolog kell, a gabonapehely. A kedvenc, mézbe mártott, ropogós finomságom, amitől majd rendesen növekszik a hátsóm és büszke leszek rá. Az átlag emberekhez képest sokkal több édesség van már így is a kosaramban, de az kell, azzal indítom a reggelem és ettől leszek egész nap olyan édes, hogy csak na. Az egyetlen probléma vele, hogy a legfelső polcon van, és fogalmam sincs, miért rakják oda. Oda azoknak a termékeknek kéne menniük, amiket a kutya sem vesz, ha pedig kell neki, akkor annyira kell, hogy megéri lehalászni. Én viszont nem nőttem valami nagyra, és nincs is rajtam most magassarkú. A szemüvegem felrakom a fejemre, ezzel hátrasimítva pár tincset a hajamból. Lábujjhegyre állok és egyik kezemmel kinyúlok, de az első sort már levették és hátrébb van. Esélyem sincs levadászni a következő dobozt. Sóhajtva ereszkedek vissza és mérgemben dobbantok egyet.
- Ne haragudj! - Szólok oda a nem messze lévő srácnak. Na, ő elég magasnak tűnik, hogy elérje a gabonapelyhemet. Közelebb lépek hozzá és megérintem az egyik karját, bájosan mosolygok rá. - Segítenél nekem? Az istenért sem érem el a kedvenc gabonapelyhem, márpedig én anélkül nem megyek sehova. - Vázolom neki a helyzetet gyorsan, és sajnos jelenleg nem igazán érdekel, hogy talán ő is vásárolgatna. Az első most a mézes csoda és hogy megkapjam a kiadós, édes reggelimet holnap reggel is. Szóval remélem segít és nem kell valaki mást levadásznom.

Hála istennek a szerencsés vagy éppen szerencsétlen áldozatom nem ijed meg, amikor megérintem. Még elég segítőkésznek is bizonyul, mert rám mosolyog, és azt mondja, segít.
- Úú, király! - Vigyorodok el, amikor meghallom, ez csak úgy kicsúszott a számon, de aztán csak visszafogottan mosolygok. Mint egy kislány, úgy baktatok oda a megfelelő polcrészhez és valószínűleg ha a gabonapehelynek lennének érzései, egyből megsértődne, úgy mutogatok rá, hogy igen! Ő kell nekem! Neki is pipiskednie kell kicsit, elégedetten vigyorgok, hogy nem csak amiatt bénáztam, hogy nem nőttem nagyra.
- Köszönöm szépen. - Mosolyodok el és elveszem a gabonapelyhes dobozt. Diadalittasan és örömködve ölelem magamhoz egy pillanatra, majd berakom a kosaramba, a többi édesség mellé. Ahj, jó érzés a lelkemnek ott látni, a többi finomság között. Ne aggódjatok kicsikéim, nemsokára hazamegyünk és akkor felfallak titeket.
De előtte a srácra kell figyelnem, aki azt mondja, valahonnan ismerős vagyok neki. Nagyokat pislogok, mint hal a szatyorban, mert nekem biztosan nem ismerős az arca. Lehet, hogy ez az én memóriám hibája, de lehet, hogy csak ő látott engem. Aztán jön a kérdés, hogy a Frances-re járok-e, én pedig elnevetem magam.
- Hát igen, az egyetemen láthattál. - Szóval fogalma sincs róla, hogy tanár vagyok. Egyre érdekesebb a helyzet, elvigyorodom, egyik kezemmel a kosaramra akarok támaszkodni. Ezzel nincs is probléma, azzal már inkább, hogy a kocsit úgy tervezték, hogy kerekei vannak, azok pedig gurulnak is. Így támaszkodásra nem túl biztos pont, pont egy picivel több súlyomat raktam rá, mint amennyit kellett volna. Így kigurult alólam, én pedig egy apró sikkantással veszítettem el az egyensúlyomat.

Mielőtt még eleshetnék és felnyalhatnám a szupermarket padlóját, érzem, hogy erős karok fognak meg. Pedig már össze is húztam magam, hogy felkészüljek a becsapódásra és megpusziljam a drága talajt. Azonban ez elmarad, ismét talpon vagyok, csak pislogok. Amikor meglátom, hogy a srác segített, rámosolygok. Aztán megjegyzi, hogy milyen veszélyesek, elnevetem magam.
- Hát igen, öhm, jobb lesz feljegyezni. - Nem érdekel, hogy szerinte lejárattam magam, szerintem nem volt semmi gáz benne. Az emberrel megesik, hogy kicsit elszámítja magát. Azonban ő annyit mond, mennie kell, a szobatársai már várják.
- He?! - Ennyit tudok kérdezni magamtól, amikor hátat fordít és egyszerűen faképnél hagy. Most komolyan, csak ennyit odavet és lelép? És én még hálálkodni akartam neki, meg ilyesmik, na mindegy. Beteszem az utolsó dolgot a kocsimba, majd én is indulok a kasszák felé. Unottan támaszkodok a kocsimra, most már óvatosabban, miközben várom, hogy haladjunk. Akkor látom meg, hogy az előző srác egy másik lányt stíröl. Sóhajtok és megforgatom a szemeimet, de aztán elnyeri méltó büntetését. Egy izomagy hamar meglátja őt, és úgy néz ki, jelenleg a rossz csajon legeltette a tekintetét, mert vagy foglalt, vagy csak túl védelmezett. De mivel már a tekintetével megrontott a csodás kincset, itt az ideje megfizetnie érte.
De a fene egye meg a jó szívemet, látom, hogy be van tojva, mert esélye sem lenne a srác ellen. Szóval sóhajtok egyet, aztán előveszem a legbájosabb mosolyomat, ahogy közelebb megyek.
- Héj, öcsi, már megint tiszteletlen voltál? - Kérdem Adam felé fordulva, mintha ő lenne az én egyetlen öcsikém, finoman megütögetem a hátát és mosolyogva fordulok az izomagy felé.
- Én elnézést kérek, helyette is, jó? Majd megnevelem. - Vigyorgok rá, és nem tudom, mi van ebben, de a srác egyből megenyhül és már amúgy is lassan sorra kerülnek, szóval békénhagyja a srácot, meg engem is.
- Szívesen. - Mondom sunyin mosolyogva rá, mert ugyan nem kérte, hogy segítsek, most legalább kvittek vagyunk.