A cukrászda nemrég nyílt, és már kívülről is elképesztően néz ki. A neve Cupcake Shop. A bejárat előtt egy hatalmas muffinnak öltözött fickó ugrál és próbálja becsábítani a vendégeket az utcáról, de nem ez az egyetlen, amely felkelti az ember figyelmét. A Dunkin' Donuts tetején két hatalmas fánkkarika van, tehát az a poén már le van lőve, de ennek a cukrászdának a homlokzatára gigantikus méretű süteményeket festettek, amelyektől már eleve kicsordul a nyál az ember szájából. A falfelület tükörsima, és amikor elkezd leszállni az est, állítólag olyan rafináltan van kivilágítva, hogy egyáltalán nem kell szégyenkeznie LA többi fénye mellett. Most azonban délután 4 van, én pedig feldobottan állok meg a pultnál. A bőség zavara áll fenn. Az örömöm oka azonban nemcsak ez (bár amúgy ez is lehetne, hisz köztudottan rettentően édesszájú vagyok), hanem az is, hogy végre sikerült összeegyeztetnem a naptáramat LiViével. Hónapok óta nem találkoztunk! Sokat utazik, és én is. Elfoglalt, és én is. Ez persze a karrierünk szempontjából jó, de néha pokolian hiányzik. Néha azt hiszem, ő az egyetlen, aki megért engem. És beszélnem kell vele. Újságolnivalóm van... Igen, hisz megérdemli az őszinteséget.
Mivel nem tudok választani, két süteményt is kérek, két barna habos hegyomlást, az egyik cappuccinos, a másik gesztenyés, a feliratok alapján, de engem már a csokoládénál megvettek... Kérek még egy jegeskávét, majd a tányérkámmal és a pohárkámmal az egyik asztalhoz viszem. A székek piros-fehér selyemcukrot imitálnak. Az asztal hófehér, üveglapja alatt millió színes M&M's van beszórva. Ami emberkínzás, főleg egy olyan embernek, mint én!
Kedvem támad előkapni a fényképezőgépet, és megörökíteni mindezt, ám végül a sütemény nyer. De azért egy gyors fotót készítek a csokis-gesztenyés muffinomról, és elküldöm LiVinek.

Ha nem sietsz, semmit nem hagyok neked : ))

Felvonom fél szemöldököm, ugyanezt kéri? Azt hittem, vigyáz a vonalaira, de elvigyorodva válaszolok, hogy "Bízd csak rám". Mielőtt a sajátomnak nekilátnék, felállok, és a pulthoz lépve kérek egy újabb gesztenyés és kapucsínós muffint. Leteszem az asztalra az enyém mellé, és elképesztő önuralmat kell gyakorolnom, hogy ne faljam fel a sajátomat. Pedig olyan szép. És az illata is jó. Tökéletesen hanyarodik a hab és ez a csokireszelék...!
Ha egyszer lesz barátnőm, feltétlenül képesnek kell lennie efféle habos orgazmusokat készíteni. Esküszöm, még az se zavarna, ha ő lenne Fat Amy, ha cserébe ilyet ehetek minden nap!
Sóhajtok. Perverz vagyok. Különben sem férfias dolog ennyire kívánni valamit.
Aig van időm felemelni a fejem, és észrevenni, hogy a nyíló ajtóban ő áll, már reppen is hozzám. Felállok, és magamhoz ölelem, arcomon az ő széles mosolyának magabiztos változatával.
- Heeeló - üdvözlöm, megsimogatva a hátát még az ölelésben, majd megnézem magamnak, kicsit elengedve. Viszonzom a pusziját, kettő az arcra, gyerekkorunk óta puszilkodunk és ez egyikőnknek sem fura. Felnevetek.
- Találó megállapítás.
Állva maradok, míg leül, majd visszaereszkedem én is a selyemcukorka-székre. Leteszem LiVi elé a szalvétát és a süteményes villát, meg persze a két elragadóan ínycsiklandónak festő muffint.
- Pontosan ugyanaz. A kávédat majd kihozzák - jelentem.
Tekintetem kedvesen pillant végig rajta, nem kutatón, de egy régi barát alaposságával, és meg kell állapítanom:
- Fel vagy villanyozva, szinte vigyorog körülötted a levegő. Jól nézel ki - teszem hozzá. LiVi mindig elbűvölően szép volt, és ezer arca van, szigorótúl a díván keresztül a kislányig. Ezért imádom annyira fényképezni. Most a boldog nő ragyogása árad belőle, valahonnan mélyről. Valami történt.
Talán terhes.
Atyaúristen, mi van, ha terhes?!

Kimondja.
TÉNYLEG KIMONDJA. Döbbenet suhan át a tekintetemen, de hamar rendezem a vonásaimat. Megértővé válik.
Oké. Maradj nyugodt. Higgadt. Nem vagy az apja, hogy prédikálj neki és nem vagy a szeretője sem, hogy számonkérd, és...
Elneveti magát.
Túl hangosan sóhajtok fel.
- Baszki, Livi... - mondom, és azért elvigyorodom én is. - Ne ugrass ilyenekkel, öreg vagyok ehhez... - morgok kicsit, bár rá képtelenség haragudni. Végül is, én festettem az ördögöt a falra. Lepergett azért a szemem előtt... mi van, ha az apja lelépett, vagy nem akarja a gyereket, Livi pedig igen? Mi van, ha az a találkozó igazi apropója, hogy bajban van? Egy rövid pillanatig megfordul a fejemben a gondolat, hogy nem véletlenül hozzám fordult, és nem máshoz vagy talán Ryderhez a kis triumvirátusunkból. Én felnevelném a gyermekét, és ezt nagyon jól tudja.
Ezen ábrándozom Livit nézve, így lemaradok a versenypillanatról, és ennyi elég is, hogy alaposan beelőzzön... Még csak a villát fogom meg, és ő már le is hasított egy darabot a süteményből.
- Fürge vagy - jegyzem meg. Mint egy kis gyík. - Jó étvágyat.
Én a magam részéről inkább kiélvezem. Ehhez persze szintén önuralomra van szükségem, elvégre. legjobb lenne habzsolni, mint kölyökkoromban, hogy a fülemig csokis lettem az ilyen süteményektől... de az ilyesmi már nem illik egy komoly férfihoz. Kivéve komolytalan társaságban és zárt ajtók közt.
- Még szép, hogy az! - kérem ki magamnak szinte. - Én választottam - teszem hozzá elvigyorodva. - Örülök, hogy ízlik.
Oké, eleget beszéltünk a sütikről. Figyelem továbbra is, a kis vibrálás alább hagy körülötte, az is lehet, hogy eddig is csak odaképzeltem. De nem... határozottan komorodik a hangulata, még akkor is, ha Livi egyébként olyan, mint egy vulkán, befelé ég és ritkán tör ki, de olyankor nagyon.
Megdohosodik a számban a csokis falat (kár érte nagyon), amint kiejti Ryder nevét. Lenyelem azért, sőt minél előbb, félretekintek. Ryder olyan személy az életünkben, aki... megfogalmazhatatlan elemét képezi a társaságunknak egy ideje. Régen is voltak dolgai, de egyre inkább vannak, már ha igazak a hírek. Nem tudom, mi igaz és mi nem.
Livi fojtott és diszkrét testbeszédéből is sikerül azért kiolvasnom, hogy a nagy visszatérés jelentős problémákkal járt, vagy még jár is. Ismét felrémlik bennem a korábbi gondolat, mely nem tud távozni a fejemből, féregként ette be oda magát Livi várandósságáról. Az ember viccelve mondja ki az igazat.
- Mikor? - kérdezem inkább. Szükségem van az információkra. Gyerünk, szépségem, mesélj! Aggódom érted, és ezért mindent tudnom kell. - És megkeresett, ezek szerint? Mit akart? - faggatom. Nem túl komoly hangon, nem akarom elijeszteni. Sőt, ha laza csevejt akar, akkor még a sütiből is eszem egy újabb falatot. Legyen laza csevej, nekem mindegy, csak kérlek beszélj!

Nevetek, a megkönnyebbüléstől, és mert Livi bájos. Hiányzott, de azt, hogy valójában mennyire, inkább nem közlöm vele. Megrémítené, talán még félre is értené, szerelemnek vélné, pedig csak forró ragaszkodás, ami hozzá fűz. Nézem, ahogy eszik, örülve, hogy enni látom, és közben szinte meg is feledkezem a saját csokihabos mennyországomról. Egy falatot azért eszem, míg belekezd a sztoriba. Már csak azért is, hogy ne teremtsem azonnal le, mert Ryder igazából... Sóhajtok. Ryder egy tróger, a szó legszorosabb értelmében. Nem is bánt, hogy nem keresett meg, nem bánt, hogy azt kell látnom, ők közelebb állnak egymáshoz, mint én hozzájuk. Csak Livit féltem. Tőle.
- Véletlenül - szúrom azért közbe szkeptikusan, amint lenyelem a falatot. Ryder körül mindig túl sok a "véletlen". - Aha - bólogatok, emlékszem a fotózásra. Felvonom fél szemöldököm. Törzsvendég? Ezt csak úgy tudom elképzelni, hogy Ryder ott ül valamelyik agyontuningolt laptopjával, és egymás után rendeli a kávékat.
- Gyanítom, inkább direkt várt ott - szólalok meg rosszindulatúan. Ryder tudhatott arról, hol van Livi, például beméri a telefonját, feltöri a biztonsági kamerákat, vagy épp Livi ügynökségének az előjegyzéseit, vagy bármi egyéb, számtalan módon ki tudta deríteni (és ez félelmetes igazából). Míg hallgatom Livit, áttérek inkább én is a kávémra, a tejszínhabot elkeverem, bár szép lassan is leeszegethettem volna.
- Hogy mi?! - köhintek. Visszaszerezni Livit! Mintha lett volna valaha az övé! Istenem, az a faszkalap. Elképesztő, mit nem képzel magáról. Most épp hihetetlenül gyűlölöm, persze, valójában nem, de dühös vagyok. Még nem is tudom, mennyire dühösnek kell majd lennem, de mire Livi a történet végére ér, melyet további félbe szakítások nélkül (ám annál gazdagabb arcmimikával jelezve nemtetszésem, döbbenetem illetve bosszankodásom) hallgatok végig, egész konkrét képet kapok arról, hogy milyen alaposan kell majd bevernem Ryder állát, a fejét meg a falba, ha legközelebb összefutunk. Felháborodva mélyesztem a sütibe a villám, mogorván, de a falatot már nem veszem fel. A villa csörömpölve esik a tányérra.
- Az a rohadék! - fakadok ki. - Erőszakoskodott veled? Hogy van ehhez pofája?!
Dühöngök. Nem annyira, mint mikor a molesztálókat hajítottam háromfelé, ez befelé égő düh, mert nem baszhatok itt semmit a falnak.
- Mi az, hogy letérdelt eléd? Megkérte a kezed?! - hüledezem. Füstölgök. Livi kezét SENKI nem kérheti meg az engedélyem nélkül. Még az a barom Ryder sem. - Jól tetted, hogy felpofoztad. Megáll az eszem! Ez mikor volt? És azóta zaklatott?
Elhallgatva nézem őt. Látszik rajtam, hogy eléggé felbaszott a történet, és nem féltékenységből haragszom. Így nem lehet Livivel bánni! Ő olyan, mint egy selyemruhás porcelántündér, nem és nem lehet vele durva senki!
- Gondolom, alaposan feldühített - próbálok puhatolózni azt illetően, milyen érzéseket váltott ez az egész ki belőle. Tudom, hogy... kedveli Rydert, akármekkora féreg is legyen. Tudom, hogy a csók a gyengéje, ezért nem csókoltam meg őt még soha, soha, pedig számtalan alkalmunk lett volna rá.
- Hol van az a villa? - kérdezek rá inkább egy kissé lényegesebb információra. Oda fogok menni. És agyonverem.

- Akkor is - felelem fújva. Sőt, akkor még inkább életbe lép a hightech-kütyü elméletem, de ezzel inkább nem riogatom. Különben is, csak paranoia. (Ugye?)
amint hozzám ér, egyszerre mozdul az ujjam az övével, hogy belekapaszkodjak. A keze apró, finom, sima, szinte elveszik törékenyen az én kezemmel összeakasztva. Megsimogatom a kézfejét a hüvelykujjammal, de továbbra is villognak sötét szemeim. Persze nem Livire vagyok dühös és ezt ő is nagyon jól tudja. Sőt, ami azt illeti, megnyugtat kezének meleg érintése, azt legalábbis elhiteti velem, hogy ő jól van, de Ryder hamarosan nagyon nem lesz jól, főleg mivel a sztori folytatódik.
Hát, legalább lánykérés nem történt. Viszont Livi mosolya és mézédes szavai emlékeztetnek rá, hogy talán túlreagálom az ügyet, de nem tehetek róla. Livi nekem olyan, mintha a húgom lenne.
- Nagyon helyes - felelem komoly képet vágva, de aztán elmosolyodom, és hozzáteszem: - De apádnak ne szólj a sorrendről.
Látom, hogy feszült, bizonyára azért, mert én is elég komolyan befeszültem, de Livi az a lány, aki oldani tudja bennem a feszültséget már a jelenlétével is. Valójában ő a tökéletes antidepresszáns.
Sejtettem, hogy felbaszta a fiú, különben el se mesélte volna. Na jó, de, talán igen, hisz Ryder el- és feltűnései olykor felmerülnek köztünk, de mindkettőnknek keserű perceket okoz a dolog.
- Feleslegesen vesz neked cuccokat, nem vagy nyerőautomata, hogy ha elég pénzt dob beléd, majd egyszer megüti a főnyereményt - értek egyet felháborodva. - De remélem legalább alaposan megkopasztottad - teszem hozzá eg huncut villanással a szememben. Azok a férfiak, akik ajándékokkal akarják meghódítani életük szerelmét, meg is érdemlik, hogy kisemmizzék őket. Bár ott a másik oldal. Mindig ott a másik oldal... hogy szegény srácok, akikkel elhitetik, hogy a nő megvásárolható, és ezt ki is használják...
- És egyébként te hogy vagy ezzel? Neked jó, ha vele vagy? - kérdezek vissza a kávéba kortyolva. Tejszínhabos marad a szám, de nagy fiú vagyok már, le is törlöm, ahelyett, hogy lenyaldosnám. (Kilian biztos ezt tenné... Umm.)
- Belőled sosem elég - riposztolom. - És tényleg beszélnem kell vele. Nemcsak erről. Legalább a számát add meg - kérem, sokkal-sokkal komolyabb hangnemre váltva. - Valójában elég rég vártam, hogy végre felbukkanjon, mert van egy elintézetlen ügyünk. Vagy ennyire félsz, hogy beverem a képét? - mosolyodom el, ártatlanságot erőltetve az arcomra. Hiszen verekedni, én?
Jó, megesett már. De most ártatlan képet vágok.

Első percben kissé értetlenül nézem a nevetését, de Livi kacagása olyan, mint a virágeső, nem lehet nem örülni neki. Édes, mint egy angyal, ráadásul annyira ritkán nevet ilyen csengőn és tisztán, hogy csakis értékelni tudom. Ez is csökkenti a haragom, de csak ideiglenesen, nem végleg. Ry igenis egy fsz, egy okleveles dekorációs példány.
Viszont, az már egyáltalán nem tetszik, hogy Livi tétovázik, mikor választ kell adnia a kérdésemre. Egyszerű kérdés pedig, igaz, elég súlyos is. Visszahúzom a kezem, mikor elengedi azt, és ez a visszakozás már eleve nagyon gyanús. Ha őszintén igent vagy nemet tudna mondani, nem húzná el a kezét, akkor se, ha nem mondaná ki az igent vagy a nemet. Ebből a gesztusból azonban arra következtetek, hogy még ha tudna, se akarna egészen őszinte lenni. De azt feltételezem inkább, hogy nem tud. És a pillantásom is kerüli.
Végül a válasz elég összetettre sikeredik.
- Azt gondoltam, hogy nem így - bólintok. - Hogyan akkor? Ismerjük Rydert, és hacsak nem vett 180°-os fordulatot a jelleme... - Nos, ezt a mondatot inkább nem fejezem be. Jól esne a fickót szidni, de Livi biztos nem ezt akarja hallani. - Vagy te úgy látod, változott? Vagy hogy képes lenne rá? Livi, tudna ő olyan férfi lenni valaha, akibe bele tudnál szeretni? Vagy nem is ez a kérdés... boldoggá tudna tenni?
Én tudom, hogy boldoggá tudnám tenni őt, igaz, nem lenne teljes a boldogsága. Közülünk mindig is hiányzott a szikra, ami lángra lobbantaná szoros barátságunkat, és szerelemmé égetné. De ez nem baj. Sőt, így sokkal jobb, tudom, hogy épp ezért nem fogok Livit elveszteni soha és ő se engem. Életem egy biztos pontja. Valójában elég kevés ilyen biztos pont létezik az életemben. Talán Skouris a másik, a terapeutám.
Hjajj, milyen konokul ellenáll annak az információszolgáltatásnak!
- Ha így folytatod, el kell lopnom a telefonodat a táskádból, mikor kisurransz a mosdóba - panaszkodom kissé türelmetlenül. De igaza van. Ütnék. Ő úgy tesz, ahogy jónak látja. Elnevetem magam, hiszen ez egy járható útnak tűnik, úgyhogy beleegyezem.
- Van pár újság. Először is, anya újra fog házasodni. Hetedszer.
Anyám filmsztár... volt a maga idejében. Ma már nem annyira, de még mindig botrányhős, vagy inkább botrányos hősnő, ahogy ő szeret fogalmazni. Apa volt a második férje.
- A fickónak van egy kislánya, úgyhogy lehet, hogy lesz egy húgocskám. Tizenhárom éves. Remélem, kijövök majd vele... képzeld, fotómodell akar lenni - mesélem. Ez hír, hiszen Livi is az. Jól megértenék egymást a lánnyal, úgy gondolom. - Evangeline-nek hívják amúgy. No, eszedbe jutott már valami? - kérdezek vissza. - Ha nem, az se baj, mert van még sztorim, bár aközben remélem nem fogsz máson agyalni...

Nagyon meglep ez a heves reakció, és már önmagában ez is ad egy választ a Ryder-kérdéskörrel kapcsolatban. Igazából aggódom Liviért. Neki nem olyan férfira van szüksége, mint Ryder, de az a helyzet, hogy már késő ezen agyalni, ha beleszeretett. Márpedig ez a helyzet, tudom jól. Már nagyon régóta ez van, és ez ellen nem is tudok tenni semmit, nekem csak az jut, hogy vigasztaljam, felvidítsam őt, és mellette legyek, ha támogatásra van szüksége.
- Tudom, hogy elég nehezen bízol meg bárkiben, Liv. Azt is tudom, hogy miért. És tudom, hogy nem Ryder a legmegfelelőbb ember arra, hogy bizalmat fektess belé, de azt kell mondanom... Hogy ha szereted, adj neki egy esélyt.
El se hiszem, hogy ezt mondom! Legszívesebben leborotválnám a nyelvemet, de Liv érdekeit kell szem előtt tartanom. Neki pedig meg kell találnia a boldogságot. Csak, az a baj, hogy ahhoz, hogy megtalálja, előbb el kell kezdenie keresni.
A rövid, elcsendesülő mondatát hallva bukfencet vetnek a zsigereim, kiráz a hideg. Nem igaz, ezt nem mondta, nem ezt mondta! Vagy ha ezt is mondta, nem úgy érti, nem értheti úgy. Számtalanszor megbeszéltük már, de most hirtelen végigpörgetek minden alkalmat az emlékezetemben. Livi nem szerelmes belém és soha nem is volt, nem lehetett. Nem érthetjük félre egymást ennyire. Olyan, mint a húgom. Sosem jutna eszembe, hogy...
Na jó, ez nem igaz. Sokszor eszembe jutott már, hogy ő meg én, de ezt soha nem hoztam a tudtára. Tartom magam a szerephez, amelyet kialakítottam kettőnk viszonyában magamnak, és ma már nem is inog meg az elhatározásom, és ez nekem jó, de Livinek? Láttam, hogy éveken keresztül szenved, keresi a boldogságot, a szexet, az alkalmi partnerei kihasználták, volt egy, akinek később velem is meggyűlt a baja, de... Sose jutott egyről a kettőre.
- Szerintem mivel itt vagyok neked én, férfimintának, az elvárásaid túl magasak, és egyetlen szerencsétlen földi halandó sem tud nekik megfelelni - vigyorodom el öntelten. Persze csak viccelek. Eszem ágában sem lenne neki azt javasolni, hogy adja alább a mércéjét, sőt ha rajtam múlna, soha senki nem lenne neki elég jó.
De közben megvonom a vállam, kissé lerázva a komoly kérdést.
- Nem tudom. Sosem voltam még szerelmes, azt hiszem. Kivéve hetedikben a matektanárnőbe, de az egészen más volt - idézem fel azokat a bájos pubertáséveket, mikor még egy iskolába jártunk Beverly Hillsben, Ryder, Livi és én. - De nagyon szeretném kipróbálni. Talán egyszer rájövünk, mi olyan jó benne.
Felnevetek.
- Remek, úgyis túl egyszerű lett volna - vágom rá a táskávalkisurranós dologra, és várok, de hiába, hiszen továbbra sem adja meg a számot. Végül sóhajtva hagyom elúszni a dolgot, később visszatérünk rá.
- Ugyan, ha értene a férfiak nyelvén, én meg se születek, mert még mindig az első férjével lenne boldog - csóválom a fejem, kicsit rosszallón, de már megszoktam, hogy anyám ilyen. Inkább elfogyasztom a muffin maradékát, és kortyolok a kávéból is. - Bár te mindig is kedvelted őt. Vigyázz, a végén olyan leszel, mint ő - mondom halk-szelíden, aggódón kissé.
- Arra gondoltam inkább, taníthatnál neki pár dolgot, mesélhetnél, ha már ennyire érdekli. Hm, itthon leszel decemberben? Karácsony körül akarnak összeházasodni Kanadában, ahol van hó, összekötnék egy síelős hétvégével. Van kedved eljönni? - kérdem. Egyelőre csak érdeklődés szinte, hiszen tudom, Livi elfoglalt, sokat utazik, advent idején meg mindenki jobb szeret a családjával, párjával lenni. Addigra ki tudja, hol leszünk!
De aztán bejelentem, hogy mondanivalóm van. Ezzel már megpecsételtem a sorsomat, beszélnem kell, nincs mese. Illetve, van mese. Megköszörülöm a torkomat, és én is előre hajolok kicsit. A szemébe nézve beszélek, mert ha már belekezdek, minden apró moccanattal a tudtára akarom hozni, hogy komolyan beszélek.
- Tudod, hogy elég rég nincs normális barátnőm. Mikor van, akkor sem érzem jól magam velük általában, és ezért hamar vége volt a dolognak.
Felveszem a szalvétatartót, amellyel Livi is játszott az imént, és odébb teszem. Pótcselekvés.
- Nemrég megismertem valakit. Minden baromi könnyen és gyorsan ment vele, gyakorlatilag az első éjszaka lefeküdtünk. Azóta mondjuk nem láttuk egymást, szóval ugyanaz történt, mint a többi lánnyal. Viszont... ezúttal nem lányról, hanem egy fiúról van szó - hozom ki végre a lényeget a sztoriból. Tekintetem rajta tartom, kíváncsian. El se tudom képzelni, mi lesz a reakciója.

- Rendben! - dőlök én is hátra az asztalra koppintva. - Majd választok neked valakit, aki hozzád való. De az is benne van a pakliban, hogy örökké facér maradsz. Nagyok az elvárásaim. Áh, dehogy tudja - legyintek, anyám és a férfiak... Vagy egyáltalán: anyám és az emberek! De ebbe nem is akarok belemenni. Mégiscsak az anyám. Nem mondhatok rosszakat róla, nem is akarok, hiszen szeretem, kötődöm hozzá, annak ellenére, hogy ő énhozzám nem.
- Komolyan? - kérdezek vissza, amint igent mond a meghívásra, meglep, mégis örülök neki. - Szuper! - vigyorodom el. - Majd akkor tisztázzuk még a részleteket, de keríts síruhát.
Örülök, hiszen tudom, hogy ez neki mennyi szervezéssel jár majd, de a tény, hogy megteszi a kedvemért, sokat jelent.
De aztán végül elő kell állnom a farbával, nem kertelhetek tovább. Livi gyakorlatilag az egyetlen személy, akiben teljesen és maradéktalanul megbízom. Természetes, hogy beszámolok neki róla, nem? Szóval... a végére érek és látom, első reakcióként eltávolodik. Reflexből nyúl utána a kezem de végül az asztalra teszem vissza azt, koppan a karórám fémszíja. Várok. Ezt ki kell böjtölnöm de szerencsére nem kell várnom soká. Az arca elég beszédes volt mondjuk eddig is, de a szavai adják meg az igazi választ.
Zavarban van. Nagyon. Jobban, mint én, és ez megnevettet. Édes kicsi Lisette-em! Legszívesebben magamhoz ölelném, hogy lám, ezen is túl vagyunk és nem rohant még el.
- Pontosan... nem kértem el a számát. Az volt, hogy leittuk magunkat, hazavittem, lefeküdtünk, aztán reggel el kellett mennem apámhoz... Mert volt egy rosszulléte. A második infarktusa. Ott hagytam neki egy ötvenest a párnámon, hogy ez taxipénz, de szerintem ettől csak olcsó prostinak érezte magát... - mesélem el a sztorit kissé kínban érezve magam mert ez tényleg elég gáz, mit is képzeltem? Egy lánnyal sose csináltam volna meg, de Kilian más volt... annyira más.
- Azóta nem láttam. Jártam a klubban ahol felszedtem azóta egyszer, de nem volt ott. Időm se nagyon volt keresni. Szerintem ennyi is volt a történet... Őszintén nem tudom, mi ütött belém, egyszerűen csak annyira... természetesnek tűnt az egész. Csinos fiú amúgy. Szőke, kék szemű, ártatlan...
Elhallgatok, hisz nem biztos, hogy kíváncsi a részletekre.
- Azt hittem, ki fogsz akadni. Illetve nem tudtam, mit hittem. Viszont most rohadt jólesne egy cigi. Kijössz velem? - kérdezem, a zsebembe nyúlva a cigis dobozért. - Azóta se szoktam le...