Nem szeretett egyedül a belvárosban sétálgatni, de nem sajátíthatja ki magának Sebastiant, sem a barátait, nekik is megvan az életük, meg Demetriának is. És neki most ihlet kell és ennél jobb ihletforrás nincs. Annyi ember van itt, mindegyik érdekes karakter, érdekes történések, párbeszédfoszlányok, amiket meghall. A szobájában ülve sosem lesz igazán jó író, tudja ő is, ki kell mozdulnia, tapasztalnia, az majd beindítja a gépezetet agyacskájában. Igen, ez lesz a tökéletes megoldás.
Szóval el is indult, nyugodtan sétált, úgy döntött, benéz majd valahova később, egy kávézóba talán. De egyelőre egy szórólapot osztogató személy találta meg, ő pedig csillogó szemekkel fogadta el. Éppen azt olvasta, amikor valami, illetve valaki nekiütközött, egy nagy fekete dolog. Gyorsan jött és a lökés erejétől elesett volna, ha a férfi kezei nem fonódnak a karjára. Ahogy megszeppenve pillantott fel, egy életnagyságú Batman ruhás ember állt előtte.
- Figyelj, kislány, segítened kell! - Mondta idegesen, miközben kicsit lihegett és egyenesen Demetriára nézett. Ő pedig azt se tudta, hol van, egy pillanatig egy szó sem jött az ajkára. Kissé elnyílt ajkakkal, megszeppent tekintettel nézett a Batmanre, majd halkan nyöszörögni kezdett.
- Én, izé... öh... - Nyökögte, majd amikor a férfi közelebb hajolt hozzá, nem bírta ki, elsikította magát, iszonyat magas hangon. De végül ő fogta be a saját száját. A férfi eltávolodott tőle és mindenki őt nézte, legalábbis ezt érezte. Elvörösödött kicsit, csak ekkor vette észre a férfi mögött futó rendőröket, akik ismét kiszúrták őt.
- A fenébe. - Állapította meg a férfi morogva, majd a megszeppent, saját száját befogó Demetriát egy egyszerű mozdulattal a földre küldte, hogy a rendőröknek őt kelljen kerülgetni. Annyi esze volt, hogy összehúzza magát, mielőtt még átesnek rajta, aztán fel is állt, elkezdte porolgatni magát és fogalma sem volt, mi történt, de biztosan valami rossz, mert a szemei könnyezni kezdtek és általában akkor szoktak, amikor valami rossz dolog történt. De a Batman és a többiek máris tovaszáguldottak, ő pedig nem is biztos benne, hogy ez mind tényleg megtörtént.

Próbálta porolgatni magát, először fel sem tűnt neki, hogy valaki odalépett hozzá. Csak akkor pillantott fel, amikor már kezet nyújtottak felé, ő pedig nagy, könnyes szemekkel pillantott fel a férfire, aki olybá tűnt, nem akarja ismét lesokkolni. Sokkal kedvesebben szól hozzá.
- Öhm... nem tudom. - Válaszolja a lehető legőszintébbet, hiszen fogalma sincs, jól van-e valamiért sír, gyorsan meg is törli az arcát. - Nem igazán tudom, mi történt.
Miután ezt is sikeresen megállapította, elfogadta a férfi kezét, utána folytatta ruhácskája leporolását, mert hát az utcán nem kevés kosz van, ő pedig megfürdött benne. Na nem baj, ilyet sem tapasztalt még, és ezek az érzések, amik most benne voltak, ezeket meg akarta jegyezni, hogy majd felhasználhassa. Amikor ismét megszólalt, újra a férfire pillantott.
- Hát, nem tudom, honnan jött, de én nem akartam sikítani, csak úgy jött. - Magyarázkodott neki, majdnem bocsánatot is kér a viselkedésért. Amúgy nem szokott ám ilyen lenni, nem szokta mindenki figyelmét magára vonni, főleg direkt nem. Ezért fogta be a száját, csak már késő volt, véletlen kiszaladt és véletlen fülrepesztően hangos és magas volt. Na nem baj, most már nem csinálhatja vissza. Az üldözők után néz végül, kissé lebiggyesztett ajkakkal, bárgyún int feléjük, bár úgysem látják. Pedig talán bocsánatot kéne kérnie a Batmantől. Még akkor is, ha halálra ijesztette és nagyon nem szereti, ő azért nem akart illetlen lenni.
- Semmi bajom nem lesz, de azért köszönöm a segítő kezet. - Mosolygott végül halványan az ismeretlenre. Ő legalább megállt segíteni neki és nem ment el mellette csak úgy. Ő pedig még egyszer megtörölte arcocskáját, hogy a maradék könnyet is eltávolítsa. Csak most volt alkalma jobban megnézni a férfit, meglehetősen szürke, fehér arcúnak tűnt. A napra pillantott, majd vissza rá. Nagy szemekkel bámulta egy ideig, kereste a szavakat, majd nyelt egyet.
- Hűha, te vámpír vagy? Nem égsz el a napon? - Az előbb megmerényelte egy Batman, innentől kezdve már biztosan nem lesz neki semmi sem hihetetlen. Ki tudja, talán Dracula áll előtte épp most.

Amikor a férfi elmagyarázza neki, mi is történt vele, ő csak aprót bólint, valóban ilyesmi történhetett. Utána pedig azt mondják neki, hogy ez mindenkivel előfordul, Demetria szemecskéi pedig felcsillannak és elkerekednek.
- Váó! Tényleg? - Kérdez vissza azért. Na nem mintha nem hinne neki, a hosszú, 5 perces ismeretségük után, de azért ő is némi zavart érez az erőben ezzel kapcsolatban. Mármint ő még sosem látott Batmant megtámadni valakit, tökre el tudja képzelni, hogy rosszkor volt rossz helyen, vagy csak nem figyelt oda. Mert néha tényleg lemarad, a világ picit gyors neki, meg amúgy is a saját világával van elfoglalva jobbára.
- Kedves vagy, de nem kell, nem szeretem Batmant... - Rázza meg a fejecskéjét kissé, még egyszer hátrapillant, de már nem is látja az alakokat rohanni. Hunyorog kicsit, de nem is zavarja, inkább próbálja összeszedni magát.
- Hát, köszönöm szépen a mentőakciót. - Mosolygott végül Henry-re, majd amikor zsepivel kínálják, hálás mosolyt villant és elveszi, szipog még egy utolsót, megtörölgeti a szemeit. Csak ezután fújja ki nóziját, majd kissé idegesen, kezei között forgatja, talán zavarban van kissé az egész helyzettől. Talán ezért bámul lefelé, egészen addig, amíg észre nem veszi vámpírtársát. Ő jót nevet a feltételezésen, bár nem tudja mi olyan vicces ebben, tényleg lehetne vámpír, Demetria is kuncog vele.
- Üdvözlöm, Mr. Drayton. - Mosolygott végül, majd megemelte szoknyácskáját egy picit és meghajolt. Hiszen ha vámpír, a régi időkből kellett jönnie. - Az én nevem Demetria Smith, nagyon örülök a találkozásnak. - Vigyorgott rá szélesen, bár ő sem tudja, mennyire komolyan gondolja az egészet. Azért néha lopva a fogaira pillant, hátha megjelennek nagyobb példányok, de egyelőre teljesen normálisnak néz ki. Meg amúgy is, azt mondta, megmenteni jött, biztos nem fogja bántani. Vagy éppen ezért mentette meg, mert magának akarta? Egyre merészebb és merészebb ötletek jutnak a fejébe. Őt valahogy elkerülte a tinivámpír mánia.
- Jaj, el is felejtettem, sajnálom, biztos feltartalak, ha dolgod van menj csak, Spidermannel már megküzdök egyedül. - Emelte fel egyik karocskáját ökölbe szorítva és rávigyorgott a férfire még egyszer.

- Akkor most különleges vagyok? - Kérdezte végül elmosolyodva, hiszen mindig is imádta ezt az érzést. Kevésszer érezte magát különlegesnek, de az nagyon jó volt, és azóta is vágyik rá. Na nem mintha ez annyit jelentene neki, meg nem mintha akkora dicsőség lenne, hogy megtámadta egy Batman. De akkor is, legalább a mai nap eseményeit egy apró sikerként könyvelhetné el.
Aztán amikor azt mondja, nem szereti Batmant, Henry felvonja a szemöldökét, ő pedig úgy érzi, valami rosszat mondott. Nagy, kék szemeivel néz rá, majd amikor nekiszegezik a kérdést, hogy akkor mit szeret, elkezd hümmögni. El kell gondolkodnia a dolgon, nem vágja rá helyből a választ. Néhány ilyen kérdés van, néha a legfurcsább, legegyszerűbb kérdések azok, amire bonyolult válasza van.
- Én az olyan filmeket és karaktereket szeretem, akik... elsőre nem tetszenek. - Mosolyodott el végül és újra a férfire pillantott. - Amikor nézem őket, nem érzem magam lenyűgözve, de amikor vége, nem tudom kiverni a fejemből. Folyamatosan rajta jár az agyam, napokig, egyre mélyebbre jutok benne és rájövök, mennyire zseniális valójában. Én ezeket szeretem. - Magyarázta el végül, bár tudja, hogy az emberek általában az akciófilmeket imádják. A látvány, a mondanivaló, amit a szájukba rágnak, az a fontos. Nekik nem kell semmit csinálni vele, megterítenek nekik, szinte meg is etetik őket, az embereknek nincs más dolga, mint befogadni őket. Viszont ő jobban szereti a kihívást, főleg azokat a filmeket, amiket mindenki másképp értelmez. Nem mintha ő tudna ilyen történeteket írni, bár nagy álma, nem hiszi, hogy össze fog jönni.
- Persze, Demi, Ria, ami tetszik. - Mosolygott rá, a becézést illetően. - Tudom, fura, de görög név, anyukám görög. - Magyarázta meg gyorsan, miért járkál ilyen névvel. Még ha valami divatos európai ország nevét viselné, mondjuk francia, vagy olasz neve lenne, az nem lenne olyan fura. De az ő anyukája Görögországból jött, szép, egzotikus nő, semmi panasz nem lehet rá. Jó feleség is, csak persze neki már nem annyi jutott a génjeiből, mint amennyit szeretett volna. A saját szemével az anyukája jobban néz ki még most is, mint ő, ez pedig olyan rossz érzés, ha az ember lánya önbizalom hiányos.
- Elvagyok vele. Kipróbálnám azt a repkedést, tudod, a házak között. Tök jó lehet! - Vigyorgott rá, amikor Henry lelkesedett a pókemberért. Lelkesen tapsikolt is kicsit, aztán kapott egy meghívást fagyira. Csak elmosolyodott, megvonta a vállát.
- Hát, annak nagyon örülnék, jól esne. - Mondta, miközben tekintetével egy szimpatikus fagyiárus után nézelődött. - De tényleg, miért nézel ki így? Szobafestő vagy? - Kérdezte, miközben rájött, hogy ezt a rejtélyt még nem sikerült megoldania. De ki tudja, lehet, hogy Henry csak beleesett egy vödör fehér festékbe és nem volt elég hígító otthon.

Amikor Henry azt mondja, határozottan különleges, ő széles vigyort villant rá, aztán meghallja a felvetését a Batmannel kapcsolatban és el kell gondolkodnia ezen.
- Hmm... nem is tudom, talán, ha jobban megismerném, lehet, hogy szimpatikus lenne. Ki tudja, talán tényleg egy jó ember. - Mosolygott és vonta meg a vállát. Az ő naiv, enyhén rózsaszín világában tényleg ilyen pozitív volt minden. Még a gonosz Batman, aki bántotta, megijesztette, nos, még ő is lehet jó. Demetria szemében valószínűleg senki nem tudna olyan rosszat csinálni, hogy csak rosszat feltételezzen róla. Ő amúgy sem szeret rossz dolgokat gondolni másokról, még akkor sem, ha kiérdemelték, de mindig is ilyen volt, deal with it!
- Nem idegesítőek. - Rázta meg a buksiját gyorsan, mert úgy érezte, Henry félreérti amit mond. A példán nem kellett annyit gondolkodnia, inkább csak nem volt teljesen összeszedett ahhoz, hogy kifejezze magát. - Hát, a Mr. Nobody is egy jó példa, de a kedvencem... valószínűleg nem láttad, régi és nem ismert film, de Zooey Deschanel játszik benne... Szóval, 500 nap nyár. - Mosolyodott el, amikor végre sikerült kinyögnie a címet. - Ha nem ismered, szívesen elmondom, miért olyan jó. Te melyikre gondoltál? - Mondta a biztonság kedvéért, hiszen ha Henry nem ismeri a filmet - ami valószínű -, akkor elmondja neki. Talán még meg is hozza a kedvét ahhoz, hogy megnézze. Nagyon jól emlékszik, amikor először látta, csak nagy szemekkel figyelte, mi ez. Talán még zavartan is nevetett és próbálta elfojtani a grimaszait. De a kedvenc filmje lett belőle, ami pedig hatalmas fejlődés, szerinte ezért ez a legjobb példa rá. Azóta persze már más szemmel nézi, de kíváncsi lenne Henry arcára, amikor először nézi meg.
Amikor viszont Görögország jön szóba, elneveti magát, nem bírja ki. Persze, hülye reakció lehet, de aztán vigyorogva magyarázza meg, mi olyan vicces.
- Akkor te közelebb jutottál már hozzá, mint én valaha. - Bólintott egyet, hiszen sosem járt édesanyja szülőföldjén. Nem tudja, miért nem látogattak el oda, sosem jött szóba és édesanyján sem látta, hogy annyira visszavágyott volna. De ő boldog volt itt, végül is, Los Angelesben ért, az angyalok városában, neki minden napja nyaralás! Meg amúgy is, Demetria abszolút nem nagyigényű, ő az a folyton elégedett típus, aki beéri kevéssel is és annak is tud örülni.
Henry megjegyzésére pedig elkerekedett szemekkel néz rá.
- El tudod intézni...? Mármint... mi? - Kérdezte pillogva, hiszen az előbb a házak közötti repkedésről volt szó, ő meg... húha, nem is tudja elég bátor-e ahhoz, hogy Pókembert, illetve Póklányt játsszon. Mármint, oké, biztos mámorító érzés, de odáig el is kell jutni, leesni pedig legkevésbé sem az. - Csak nem te vagy Spiderman?! - Kérdezte, miközben kissé leesett az álla az ötlettől, különben hogyan tudná elintézni? Végül is, a Peter Parker unalmas név, a férfié jobban hangzik, de most már teljesen össze van keveredve. Ha nem vámpír, nem szobafestő de még csak nem is Spiderman, akkor ki a fene?
- Óóó, szóval színész vagy! - Állapította meg, amikor megmagyarázták neki a különös szín történetét. Közben választott magának fagyit és meg is köszönte szépen, ahogy jó kislányhoz illik.

- Ó, hát az sem lett volna egy jó opció. - Állapította meg vigyorogva, hiszen ő szeret új emberekkel megismerkedni, főleg, ha nem ijesztik őt halálra. Akkor alapból jó ponttal indulnak nála. Ez az ábra pedig tökéletesen mutatja, milyen bárgyún egyszerű is nála jó ponttal indulni. Első szabály: ne légy paraszt. Második szabály: ha paraszt vagy, csinálj úgy, mintha nem lennél az. És Demi máris odáig meg vissza van érted, elhiszi neked, hogy te vagy a világ következő megváltója. Meglepően egyszerű és rövid lenne a használati utasítása, ha írni kéne hozzá.
- Hát... nem igazán romantikus. Vagyis, olyan behatárolhatatlan. - Kezd bele végül, majd vesz egy mély levegőt és összeszedi magát. - Először egy össze-visszaságnak tűnik az egész, valami morbid humorú szerelmes filmnek tűnik, de nem az. Arról szól, hogyan kerülünk padlóra, szenvedünk mások miatt. Aztán amikor vége van mindennek, akkor kell felállni és nyitottnak lenni valami újra, hogy minden mehessen tovább és haladjunk előre. - Kicsit keserű mosoly húzódott az ajkára, megvonta a vállát és a férfire pillantott. - De ez az élet, nem? Egyszer szívesen megnézném veled. - Közölte, immár sokkal kedvesebb mosoly kíséretében. Imádta ezt a filmet megnézni az emberekkel, látni rajtuk, hogy ugyanazt váltja ki belőlük, mint belőle elsőre. De aztán mindenkiben elindul a gondolkodási folyamat, ahogy egyre másképp látják a történteket és egyre inkább igaznak hiszik. Amikor Henry mesél a másik filmről, figyel rá, néha bólogat kissé, de nem akar a szavába vágni.
- És a zene...! - Ha már Mr. Nobody, akkor ezt nem hagyhatta ki, lelkesen meg kellett említenie. - Tudod, Requiem for a dream, az a zene már konkrétan egy szereplő! - Kuncogott a megjegyzésén, de tényleg így gondolta, a jó filmeknél ez van. Ő nem szereti azokat a filmeket, amiknek a zenéje annyira illeszkedik, hogy fel sem tűnik. Mindig is a benyomások alapján ítélte meg a műveket és ha egy zene elég karakteres, máris jó pontot szerzett nála. Hm, valóban nem nehéz jó pontokat szerezni nála.
- Valóban, majd ha egyszer eljutok oda, mindenképpen elmesélem. - Vigyorgott a férfire, hiszen ha valaki, hát ő abszolút hitt abban, hogy bármikor történhet valami meglepő. Hiszen ebből állt az élete, meglepetésekből, csodákból, váratlan dolgokból. Nem lepték már meg őt, csak sodródott az eseményekkel, sosem akart árral szemben úszni. Inkább csak élvezte az életet, igen, élvezi ezt és igen, valóban él. Biztos benne, hogy sokan irigyek rá, hogy így látja magát, a helyzetét, de sajnos nem mindenki születik megrögzött optimistának, na meg nem mindenki élhet Meseországban.
- Hú, az nagyon menő lehet! - Állapítja meg lelkesen, amikor elképzeli Henry-t Pókember jelmezben repdesni mindenfelé. - De nem veszélyes ez a munka? Tudod, nem szoktál megsérülni? Mármint, nehogy félreérts, nem hiszem, hogy béna vagy, csak na, nem a legveszélytelenebb hivatás. - Magyarázkodott, mert hát nem feltételezte róla, hogy a bénasága miatt folyton megsérül. Nem, egyszerűen csak... féltette őt. Mármint, csak pár perce ismeri, de ő ilyen butus, soha, senkinek nem kívánt rosszat. Így már a gondolattól is libabőrös lett, hogy a repdesésnek rossz vége van. Vagy ki tudja még mit csinálnak vele ott. Brr, még belegondolni is rossz, szóval inkább rá figyel, a kérdésére. Amikor Aphrodité leszármazottjának tippeli, el kell nevetnie magát. Jóízűen kacag, majd igyekszik beszédképessé tenni magát.
- Aphrodité? A szerelem istennője? Nem, nem hinném, hogy az ő rokona vagyok. - Vigyorgott rá, közben pedig követte a parkosabb terület felé, ahol keresett valami kellemes helyet leülni. Meg közben evett kicsit a fagyijából is, hiszen hamar elolvad, az pedig pocsékolás lenne. Közben kicsit elgondolkodik, végiggondolja a 12 főisten nevét, amiket ismer, majd végül hümmög egyet.
- Szerintem leginkább... Hesztiához hasonlítok. - Mosolygott rá bájosan. Kíváncsi volt, Henry tudja-e, hogy ő a család, az otthon és a szív istennője. Egy tisztelet övezte papnő volt, rengeteg oltára volt és mindig is az egyik legkegyesebb görög istennőként tartották számon.

- Egyelőre, ha? - Vonta fel egyik szemöldökét, miközben mosoly kúszott az arcocskájára. - Ezt inkább meg sem hallottam. - Állapította meg és el is vigyorodott, nem, meg kell tanulnia kicsit lazán venni a dolgokat. Ha folyamatosan görcsöl, akkor nem lesz abból semmi jó és nagyon nem fogja normálisan kezelni a helyzeteket. Amikor pedig arról kérdezte, mit mondott neki a Batman, nem akarta bevallani, hogy fogalma sincs. Hülyén hangzott volna, szóval inkább csak sejtelmesen mosolygott és annyit mondott:
- Ez a mi titkunk marad. - Na ez, ez sokkal jobban hangzott, mint az, hogy fogalma sincs, valamit arról hablatyolt, hogy segítenie kell, ő pedig csak bepánikolt és ezért kellett sikítania. - Mondjuk az tény, hogy még senki nem vett így le a lábamról. - Nevetgélt, mert valóban, még senki nem kapta el és vitte földre pár másodpercnyi ismeretség után. Ez pedig abszolút kimeríti a "leveszlek a lábadról" kifejezést, nagyon szoros értelemben. Ő jót mulat rajta, talán Henry kevésbé. De már rég megtanult viccet csinálni magából, még akkor is, ha akkor és ott bőgött rajta.
- Persze, tényleg. - Miért ne? Az a film az, amelyiket bármikor, bárkivel megnézne. És társaságban élvezi a leginkább. - Egy kertes, családi házban lakunk. Kábééé... Arra! - Mutatott el egy irányba, bár sosem volt tökéletes az irányérzéke, sem a tájékozódási képessége. Hazatalál, ahhoz már elég nagy kislány, de légvonalban megtippelni, merre is lakik, hát, ne várjanak tőle semmi pontos infót.
- Milyen lenne az a szereplő...? - Kérdezte, miközben kicsit elgondolkodott. - Hm, szerintem valaki a háttérben, egy szereplő aki csak az események mögött áll, csak létezik, nem csinál semmit. És mégis őt figyeljük inkább, nem a történéseket. - Magyarázza, közben kicsit gesztikulál is a kezeivel, hogy ezzel nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. Hiába, imádja az ilyen témákat. Általában be sem lehet fogni a száját, Henry nem a tökéletes lányt találta megmentésre.
Aztán mesél az állásáról, amiről minimum ezer kérdést tett fel, ő addig csendben figyel és bólogat is párat, jelezve, hogy megértette.
- Hogyhogy nem sokáig? Elég volt a kockázatból? - Mosolygott szélesen. - Hm, nem tudom, de lehet, hogy ez annak a jele, hogy kezdesz felnőni. Tudod, mindenkinek van őrült, lázadó korszaka, amikor őrültségeket csinál, de egyszer annak is vége van. - Mosolygott tovább, próbálta biztatni a férfit, hogy mindenkinél eljön egyszer a váltás, amikor már nem akar kirívóan öltözködni, minden hétvégén hót részegre inni magát és elkezd minden nap tisztálkodni rendesen.  Egyszer, ezen van a hangsúly, kinél korábban, kinél később, ezt embere válogatja. Van egy olyan érzése, hogy ő még el sem kezdte ezt a korszakot, nemhogy kilépne belőle.
- Akad. - Nevette el magát, mert mindig vicces volt a reakció, amikor közölte. - Három bátyám van, az apámmal karöltve katonák... kivéve Sebastian. - Magyarázta, és már várta is, Henry mikor húzza fel a nyúlcipőt és szalad hazáig. Igazából sem az apja, sem idősebb bátyjai nem voltak vérmesek. A majdnem-katona Sebastiantól talán jobban féltette az ismerőseit, de vele is tudott bánni. Csak így elsőre nem hangzott jól.

- Tesztelsz engem, mi? - Vigyorgott, amikor a férfi tovább feszegette a témát. Nem, tudott ám ő laza is lenni, meg felhőtlen, ó, még mennyire felhőtlen! Most sem veszi túl halálosan komolyan Henry fenyegetését, nem olyannak ismerte meg. Bár ez pár perces ismeretség volt, őt ilyen apróságok egyáltalán nem zavarták. Aztán hallgatja a feltevéseit arról, ő milyen jó Batman lenne, és latolgatja az esélyeit azzal a jelmezzel. Ő csak türelmesen elmosolyodik, úgy pillant rá kék szemeivel.
- Szerintem nem kell semminek beöltöznöd, jó vagy úgy, ahogy vagy. - Ő maga is erre az elismerésre vágyik, saját magától és a környezetétől egyaránt. Azt szeretné, ha jó lenne úgy, ahogy van és nem a hibáit nézegetné folyton. Egy kis elfogadás csodákra képes és nem csak azért mondja, hogy jobb kedvre derítse, vagy kedvességből. Szerinte tényleg nem kell jelmezekbe bújnia és parádéznia ilyesmihez.
- A lakókocsinak is lehet valami varázsos hangulata. Legalábbis én megértem azokat is, akik szeretnek abban élni. De persze, tárt karokkal várlak. - Mosolygott rá szélesen, hiszen szívesen látta őt. Miért? Mert imádta a társaságot, főleg ezzel a filmmel lehet lekenyerezni. Még ha tudja is, hogy Henrynek elsőre nem fog tetszeni, talán leszűri később ő is magának a tanulságot. Szerinte erre szüksége lenne, úgy látja, nincs jól, kicsit talán zavart, de biztosan valami lelki gondja van. Ő pedig úgy segítene neki, bármiben. Amivel csak tud, de egyelőre alig ismeri, nem biztos, hogy beavatja. Pedig ha nem ismeri a problémát, elég nehéz a megoldásában segédkezni.
- Bocsi, író vagyok. Néha rossz dolog, de nehezen látom meg a dolgok felszínét, folyton próbálok mélyre ásni. - Vonta meg a vállát, majd bocsánatkérően mosolygott, amikor a mélységről volt szó. Sajnos nem tud egyszerűen, egyenesen, racionálisan gondolkozni, ez hiányzik belőle. Néha jól jönne, viszont az sem hátrány, ha az ember a mélységet látja. Ha esetleg elmerül, jobban látja, merre is tart.
- Szóval egy lány... - Mosolyodott el, amikor meghallotta a problémát. - És nem szeretnél róla mesélni? Tudod, én is lány vagyok, hátha máshogy látom a dolgokat. - Mosolygott tovább, és próbálta rávenni Henryt, hogy mesélje el, mi bántja a szívecskéjét, hátha segíthet neki megérteni. De minden olyan bizonytalan volt, talán nem engedi magához közel, ő pedig nem bírja jól a visszautasítást. Mert neki normális, hogy közvetlen és segítőkész, de néha elfeledkezik róla, hogy másoknak ez nem annyira normális.
- A lány meg a felnövés nem ugyanaz, légy őszinte! - Kérte nevetgélve, hiszen viccesnek tartotta, milyen hamar kapott az alkalmon, hogy egy újabb kifogást keressen. Ezért kellett megkérnie az őszinteségre.
- Hát, ha háború van és kivezénylik őket, igen. És elég sokat vannak távol a családjuktól, szóval igen, elég para. - Vigyorgott, mert ez a megfogalmazás tetszett neki. - Mondhatni, nagyon para! - Nevetgélni lett volna kedve, de inkább befogta a pofiját. Furcsa lett volna, ha ilyenen nevet, pedig annyira vicces volt kívülről a helyzete. De ez nagyon sok aggodalmat, bonyodalmat, nehéz életet jelentett mindenki számára. Most valahogy mégsem fogott rajta, nem rántotta össze a gyomrát a görcs, nem tudott befásult valaki lenni. Laza volt, gondtalan, az igazi Demetria.
- Tényleg? De kirááály, ez valami égi jel. Én imádom az enyémet, nagyon, és te? - Kérdezte lelkesen, miközben kezeivel a levegőben kapálózott. Igazából úgy csinált, mintha megölelné Sebastiant, illetve a szellemét, de csak magát sikerült átölelnie, ennek ellenére még a képzelgés is jól esett neki.

- Hm, ez nem tűnt túl meggyőzőnek... - Mondta végül, amikor Henry rávágta, hogy persze, jelmez nélkül is jó. Azt mondja tudja, de nem tűnik úgy, mintha tényleg elhinné. Demetria kicsit lekezelőnek érzi, de nem őt kezeli le, inkább magát. Ez az "á, hagyjuk" típusú válasz, ismeri már jól, de nála nem válik be, lepattan róla.
- Hát, az a lakókocsi méretétől függ, nem? - Vigyorgott végül, hiszen amúgy is relatív, mi számít kicsinek és nagynak. Ő nem egy nagy darab, nem is magas, sokkal kisebb helyen is komfortosan érzi magát, mint mondjuk Henry. Egy lakókocsiban amúgy sem lehet parkourözni. Viszont az ő emeletes házuk amúgy tökre alkalmas ilyesmire. Demetria soha nem próbálkozott ilyesmivel, mert egy, ő hajlamos összetörni magát mindenféle extrém produkció nélkül is, kettő, sosem vonzotta az ilyesfajta izgalom. Csak lenyűgözőnek tartotta.
- Mikor mit, attól függ. Forgatókönyv és szövegírást fogok tanulni, de hobbiként megmarad a "normális" írás is. - Mosolygott végül és meg is dicsérte magát gondolatban, hiszen az írásról volt szó és nem is kapott szófosást. Ez nagyon ritka, de ki tudja, Henry talán még kérdez egy-két óvatlan dolgot és hamar azon kapja magát, hogy Demetria feje lila, ugyanis az összes levegőjét felhasználva beszél, beszél, végtelenül... na jó, ez kis túlzás volt, de akkor is óvatosan kell bánni a témával.
A következő viszont kevésbé vidám, továbbra is mosolyog, de megváltozik a mosolya. A vidámról keserédesre változik, tekintetét egy kicsit elveszi Henryről, a tölcsér maradékát nézi, forgatja kezei között. Lassan fújja ki a bent tartott lélegzetét.
- Ha tudnád, hányszor bolyongok a sötétben... - Bizony, általában nem ura az eseményeknek, csak sodródik velük, így amikor tennie kell valamit, nem tudja, mi a helyes. Szó szerint csak tapogatózni tud a sötétben, nem látja át rendesen a dolgokat. De az ő kis mély világában legalább kellemesen hűvös az éghajlat és a nyomásérték sem túl mainstream.
Aztán pedig hallgatja Henry megállapítását a munkaváltásról, ő pedig nagy szemekkel pillog rá végül, szájában a tölcsér maradékával. Erre nem válaszol egyből, meg kell gondolnia mit mondjon. De akárhogy próbálkozik, nevetnie kell, elveszi a tölcsért, mielőtt megfullad és nevetgél kicsit, jókedvűen.
- Tudod, ugye tudod, hogy elég morbid volt, amit most mondtál? - Vigyorgott rá, mert ennyi jutott róla eszébe. Perverz papok, nem kell a szerelem, ez valami elkeseredett döntésnek tűnik. Annál inkább elhamarkodottnak. Nem igazán tetszik neki a helyzet, de nem tudja komolyan venni, nem tud morgós fejjel sóhajtani. Egyszerűen nevetgél, mert jól esik neki, remélhetőleg Henry sem veszi majd zokon vagy érti félre.
- Hát, az az igazság, hogy nagyon szeretem mindet, de amikor én megszülettem, a két idősebb bátyám már felnőtt volt, lassan családjuk lett. Nem töltünk együtt sok időt, Sebbel viszont folyamatosan együtt vagyunk, szóval ezért ő a kedvencem, azt hiszem. - Magyarázta el a helyzetet türelmesen mosolyogva. - De nehogy azt hidd, hogy bármiben másképp kezelem őt, csak a mi életünk még szorosabban fonódik össze, mint a bátyáinké. Például együtt megyünk egyetemre szeptembertől, szóval egy ideig még biztosan együtt leszünk. - Na igen, azt pedig meg sem szokta említeni, hogy csak Sebastiannal édestestvérek, a többiekkel csak féltestvérek, mert ez egy bonyolult történet és édesapja szenvedéseit nem igazán szereti kitálalni.

- Hát, ha te mondod, elhiszem. - Válaszolta végül mosolyogva, egy apró bólintás kíséretében. Végül is, ő elhiszi neki, mert hiszékeny egy teremtést, de azt sem tartaná gáz dolognak, ha önbizalom hiányos. Mert hát, ő is az, még ha nem mindig is egyértelmű. Meglehetősen önértékelési problémás is, de fel is vállalja, tudja, hogy defektes, de nem tud mit tenni ellene. Az ő idillikus, rózsaszín világában vannak olyan emberek, akik elfogadják őt így, minden defektjével együtt.
- Általában szövegeket szoktam írni, színészeknek szánva, de ha van egy kis szabadidőm és ihletem, akkor novellákat. - Bizony, az ihlet és az idő elég fontos tényező, ha az ember csak úgy kedvére akar alkotni. Mert amikor muszáj... nos, akkor addig ül ott, amíg nem szenved össze valami zseniálisat. De amikor csak így hobbiból ír, akkor egész más a helyzet. Csak akkor ír, amikor olyan kedve van, kicsit szeszélyes viselkedés, de ő megvan vele így is.
- Óóó, hogy erre vagy kíváncsi! - Nevetett, amikor meghallotta a kiegészítést. Jó, számára nem volt teljesen egyértelmű, máshogy gondolkodnak. - Hát, fantasy témában is szeretek alkotni, de általában kicsit megfoghatatlan, elgondolkodtató, kissé furcsa történeteket szoktam írni. Nem is igazán mutatom meg őket másoknak, mert félek, hogy nem értik meg. - Magyarázza kissé komolyabban, mert hát ha írásról van szó, ő önmagát meghazudtolóan komolyan csinálja. Pedig általában nem néznék ki belőle, milyen erősen tud koncentrálni, mennyire bele tud feledkezni a szenvedélyébe, de képes rá, nagyon is. A közvetlen környezete sajnos túl jól tudja.
- Nincs bajom a bolyongással, egyszer csak célba érek. - Vigyorodott el végül, hiszen ő abszolút pozitív volt, ezzel kapcsolatban is. Ha most még nem is tudja, hol fog kikötni egyszer, nem idegeskedik miatta. Sajnos örökölte kicsit a "majd lesz valami" életérzést édesanyjától. Általában erre fogja, hogy nem éppen egy összeszedett, katonás személyiség.
- Egyedi... az biztos. - Tette hozzá a papos ötlethez, vigyorogva. Nem mintha szerinte nem léteznének perverz papok, de azok... azok legalább titkolják és úgy tesznek, mintha szentek lennének. Henry legalább nem kétszínű. Rá át kell írni a mondást: Bort iszik és bort prédikál. Milyen találó!
- Két év van köztünk, csak Seb kicsit később kezd. - Mosolygott, hiszen a drága bátyuskája remélhetőleg most megtalálja, amit tényleg szeretne és nem azt csinálja majd, amit ráerőltettek. Kicsit rosszul is érzi magát miatta, hogy felé csak elvárások voltak, nem irányítási szándék. De nem baj, úgy néz ki, most helyre kerül az ő életük is, teljesen.
- Mesélsz te is kicsit a te Sebastianodról?