Akár egy túlpörgött, cukorral felpörgetett gyerek szaladok végig fénysebességgel nem sokára ténykedéseimnek újotthonaként tetszelgő iskolám udvarán, olyan lelkesedéssel, ami bármely épeszű embert minimum az elborzadás határa kergetne... és nyilván, ha ez egy egyszerű suli lenne, nem  ahova nedves álmaim közepette jártam már tiniribi koromban, akkor minden bizonnyal én is csak egy „meh” reakcióval jutalmaznám a hatalmas épületegyüttes látványát... de mivel már több fantáziám volt ezzel a sulival és a benne rejlő lehetőséggel, mint egy átlagos tini fiúnak Rihannával, így egy cseppet sem érzem túladagoltnak az örömködésemet.
Oldaltáskám akár egy elfuserált, funkciót tévesztett szuperhős köpönyeg lobog nyomomban, kezeimben pedig egy giga vastag füzetet szorongatva készülök fel a gyilkolásra. Persze csak képletesen, mert ppffff, hogy lehetne egy 500 oldalas füzettel kinyírni bárkit is? Pff... Hogyan lehetne egy 500 oldalas füzettel kinyírni valakit?
Megtorpanok, s elgondolkodva szegeződnek szemeim a fekete, matricákkal tarkított tárgyra, s ahogy alaposan végig analizálom szemeim szkennjével, elkezdek az opciókon filózni... a spirál elég vastag benne, hogy kitekerve artériába lehessen szúrni... de akár ha a lapokat megfelelően hajtogatom, akkor lehet vele vágni... de kétlem, hogy valakibe úgy igazán komolyan bele lehetne nyiszálni... MIÉRT GONDOLKODOM ÉN MOST EZEN?
Barna tincseimet ezerfelé vetve rázom meg fejemet, emlékeztetve magamat arra, hogy még nem is aktuális, de sejtéseim szerint bármikor remekül jövő kis horror projektemet életbe léptetve, kezdjek el korai túlbuzgó felkészülésbe a sulihoz... elvégre mikor nem jön jól egy random zsebből előrángatott horror film? Ki ne örülne egy kis instant gatyába csinálásnak? Senki? Szomorú vagyok...
Viszont, ha más nem is vezérel, akkor egy kis gyakorlásnak még mindig elmegy a vérfagyasztás életbeléptetése. Persze ahhoz, hogy én azon cuki kis elképzeléseimet, amit gyilkos tárggyá előléptetett füzetemben gyűjtögetek, életre tudjam kelteni, mint újdonsült Frankenstein, ahhoz kell egy alany, akivel vászonra is lehet vinni... egy olyan alanyra, akinek borzadásra termett arca van... aki nem fél a biztos halálba futni, még akkor sem ha villodzó táblával vezet az út a biztonság felé! Akinek kisugárzása van a bajhoz, akit minden pszichopata egy pincében akarna tartani hónapokig, aki tökéletesen tud ábrázolni egy eszeveszetten menekülő fehér lányt!  Ahh, igen... egy mindig utolsó túlélő főszereplő! GÁÁÁHHH...azt hiszem libabőrös lettem...
Talán isteni közben lépés, talán csak a koordináltságom és tájokozódási ösztöneim teljes lenullázódásának eredménye, esetleg a belső szuggerálásom jedi erejének köszönhető, de egy szempillantásnyi időintervallum alatt találom meg azt a bizony alanyt... barna íriszeim úgy mérik végig padon elterülő alakját, mint egy helyzetanalizáló android... amiről fogalmam sincs milyen, de ha tippelnem kéne az erősen fokuszálással küszködő arcomra hasonlítana.  
Egész kisugárzásból ordít felém, hogy vár arra, hogy egy sorozatöldöklő elmebeteg végig kergesse a pázsiton, miközben ő a legkétségbeesettebb módszerekkel vergődve próbálja meg sikertelenül a másvilágra tessékelni negédesen. PERFECT.
Nem is tétovázok többet, s megunva a 10 méterből való zoomolás gyümölcs nélkül maradt szenvedését becélozom, s megindulva felé hatalmas léptekkel termek mellette a teleportációt is megszégyenítő gyorsasággal.
- Hellóka-nyalóka! Bocs, hogy megszakítom a zavartalan létezésed, de nem lenne kedved pszichopaták elől menekülni? – teszem fel a varázslatos kérdést fölé hajolva, aurámmal kitakarva a kék ég absztrakt felhőkkel tarkított vásznát. Ahogy ilyen közelségből tovább pásztázom vonásait, már tudom, hogy igen helyesen érezte a lelkivilágom, ő lesz a megfelelő arra, hogy kétségbeesetten baktasson sötét folyósokon a túlélésért küzdve.  Olyan büszke vagyok magamra...örömkönnyeket tudnék hullajtani a tehetségem előtt...
- Nem tudtam elsiklani az aurád mellett, ugyan is olyan tökéletes kisugárzásod van egy sorozatgyilkos előli elslisszolásra, hogy az egyszerűen valószerűtlen! – áradozok tovább immár kiegyenesedve, csípőre vágott kezekkel, lelkesen vigyorgó arccal letekintve rá, s a társaságában lézengő számokkal tarkított füzetre, ami gyanítom nagyban hozzá segíthetett a szenvedés eme hitelen kisugárzásának kialakulásához.
- Mondták már, hogy horror túlélő arcod van? Higgy nekem, ha azt mondom, hogy még a Texasi Láncfűrészes elől is meglépnél! Persze lehet, hogy eggyel kevesebb végtaggal, de azt hiszem ez már igazán részletkérdés! – lelkendezek kezeimmel vadul gesztikulálva, füzetemmel immáron valós veszéllyel fenyegetve a két méteres közelemben lévők testi épségének tartósságát. Milyen remek nap a mai!