Család: egy új lehetőség és élet kezdete. Legalábbis ezt látta a nagyapám akkor amikor ezer örömmel bólintott rá a szüleim házasságára. Szerintem érezte, hogy a legelső kisbaba – vagyis én – az fiú lesz még azelőtt, hogy a szüleim komolyra fordították volna a szót. Nem mondanám azt, hogy az öregem a jövőbe lát, de megjósolni dolgokat… na azt tud. Mitől is annyira ügyesen amennyire? Nos ez jó kérdés. De tökéletesen megmondta, hogy én pontban éjfél után negyed órával fogok megszületni. Ha nem az apám mondta volna ezt el nekem, hanem most az egyik ismerősöm, lehet nem éppen ép elméjűnek nevezném az illetőt. Badarság, hogy igaz legyen. Hiszen az emberek csak emberek, idős korukban csak a bölcsességük lehet az ami ennyire tudálékosnak tünteti fel őket. Legalábbis én ezzel egy bizonyos ideig úgy voltam, de ezt majd később. A gyerekkorom, nos az valami igazán furcsa volt. Amikor csak tehettem mindig az anyukám sarkában voltam. Senki sem tudott volna elválasztani tőle, csak akkor ha én úgy akarom. Én azonban kevésszer akartam anya nélkül maradni, ez apának, de leginkább a nagyapámnak is feltűnt aki jó néhányszor meglátogatott minket. Szerinte túlontúl elkényeztetett és csámpás kisgyerek vagyok, mert képtelenség két percnél tovább magamra hagyni annyira kötődöm az anyukámhoz. Ő adott nekem életet, igazán elfogadhatta volna, hogy ragaszkodom ahhoz akit szeretek és abban a koromban, nos anyát jobban szerettem mint apát vagy a nagyapámat. Mindenkiben egy ellenséget láttam, de leginkább a nagyapámban… ő mindent képes volt elrontani egy mondattal. Számára már az is fennakadást jelentett, hogy az oviban nem rajzoltam őt oda a családi képre, de bezzeg egy fiútestvért aki még nem volt megszületve igen. Anya akkoriban volt állapotos Christian-al, én még akkor kicsi voltam, azt sem tudtam, hogy majd nekem kell felriadnom ha a kisöcsém sír és reggel ott fogok felébredni a kiságya előtt a padlón. Vicces lehetett azt feltételezni, hogy az öcsémet el akarják rabolni tőlünk és nekem ezért kell ott kuporognom és néznem őt. Nem akartam, hogy mindez megtörténjen, ilyen egyszerű az egész.


Természetesen minden testvérnek egyszer konfliktusba kell kerülnie a másikkal. Nincs olyan, hogy boldog család és örökké tartó testvéri szeretett. Mondjuk ezt én csak akkor tudtam meg, ahogy a nagyapánkat megláttam Christian-al  játszani. Nem tetszett az öreg viselkedése, ha rá néztem mindig olyannak láttam, amilyen valójában volt. A férfinek aki mindenben csak a hasznot látja és parancsolgat ha valami nem tetszik neki. Legszívesebben felugrottam volna a hátára és azt mondtam volna neki, hogy Christian csak az én kisöcsém és vele csakis én játszhatok, rajtam kívül meg senki más. De ahogy az öcsém kimotyogta a „ Szeretlek nagypapi.” mondatocskát és megpróbálta átkarolni az öreget… na akkor vált az első számú ellenségemé. Már nem néztem az öcsémnek, amikor meg benyitott a szobámba és órákkal később a kis játék autóival, már nem volt kedvem a Batman figurámat az ő hiperszuper járgányába beültetni. Az asztalnál nem voltam udvarias vele, nem húztam ki előtte a széket ahogyan az illik, inkább levegőnek néztem és amikor tőlem kérte a sót vagy bármit elbambulást színlelve turkáltam az ételemben. A viselkedésem megváltozása zavarni kezdte a szüleinket, nem helyeselték azt, hogy az öcsém számára sértő vicceket teszek, ami neki szemmel láthatólag nem esik jól. Melyik öcskös is értené meg azt amikor a bátyja se szó se beszéd belelöki őt a hóba és azt mondja nézzen jobban a lába elé s, nem is segít neki felkelni a földről? Szerintem egyik sem, de mindenkinek feltűnhet, hogy én voltam az aki elkezdte piszkálni Christian-t, nem pedig fordítva. Idősebb voltam nála és az igazat megvallva egy kicsikét féltékeny voltam rá, amiért ő jól kijön a nagyapával én meg nem egészen. Sőt mi több, én ki nem állhattam, de ezt már említettem.


Nem minden harag tarthat örökké, főleg nem egy olyan fiúé amilyen én vagyok. Csak egy aprócska bejelentés kellett a szüleinktől, hogy megváltozzon a véleményem. Egy újabb töpörtyű aki hatalmas változásokat fog hozni az életünkben. Legalábbis a nagyapánk így gondolta akkor. Én hüledezve néztem rá, részben visszagondolva még most ebben a pillanatban szintén. Honnan tudott ennyi mindent az öreg? Nem volt látnok, mert arról biztos tudtunk volna, legalábbis amikor 16 voltam ő nem tudta megmondani, hogy milyen minősítést kaptam az egyik teszten. Na ez elárulta őt a szememben, hogy nem, nincs képessége csak én képzeltem be magamnak. Christian próbált csupa jó dolgot mesélni róla, hogy nem olyan rémes egy személy a nagyapánk csak én képzelem be, mert kisgyerek korom óta ez rögződött a fejemben: A NAGYAPÁM A LEGGONOSZABB EMBER A VILÁGON, ÉN NEM FOGOK KEDVES LENNI EGY GONOSZ EMBERHEZ. Igen, ez így mind csupa nagybetűvel éktelenkedett a szememben, ha megláttam őt. William Hathaway neve elég volt ahhoz, hogy végigfutkosson a hideg a hátamon, bármilyen gondoskodónak tűnt a többiek szemében, én láttam egyedül az igazat. Az új jövevényből is csak hasznot akar húzni. Mert igen, az én gyengém az újdonsült kishúgom lett, akit Amanda-nak hívnak. Már nem számított Christian csak az a pöttöm kisbaba. Ha ő nincs s, nem látom meg, hogy a nagyapám miként próbál gondoskodni róla, nos lehet életem végéig utálni fogom őt. Az öregem rögeszméje volt, hogy az unokáinak megadjon mindent és ne szenvedjenek semmiben sem hiányt. A legjobb iskolákat akarta nekünk ajánlani, csak azért, hogy valamire valók is legyünk ebben az életben és ne hozzunk szégyent az ő nevére. Az apám ugyanis nem tette és az ő nővére sem, még akkor is ha közben férjhez ment és nem Hathaway – Dickens lett a családneve ahogy várta volna, hanem csak szimplán Dickens.


Minden téves eszme, elképzelés, életút, vélemény, jellemző egyszer megbukik. Ez biztos. Hiszen az én ellenszenvem is elmúlt. Bár néhány évnek el kellett múlnia, hogy a nagyapám és én is rájöjjünk: soha az életbe nem fogok az ő kedvéért jogot tanulni. Így választottam az általa kevésbé kedvelt foglalkozást, a színészetet. Mindig is megvettette a színészeket, apa szerint nagyitól egy színész miatt váltak el, aki elcsábította őt nagyapától és most egy sírban is nyugszik a testük maradványai. Engem azonban a nagyapám véleménye erről nem igazán érdekelt, mert én mégis csak az unokája vagyok és tudhatná, hogy nem minden színész hazudik. Legalábbis azt hittem, hogy ilyesmire sosem vetemednek rá a színészek. Azonban amikor híresség lesz valakiből és olyan személyek veszik őt körül akiket valójában nem igazán szeret, muszáj megjátszania magát. Ilyen személy lett Henry Drayton is, aki amúgy nagyon normális volna ha nem szólna be folyton mindenkinek – köztük természetesen nekem is – a közelemben. Eltudnám őt képzelni legalább egy napig csendesen, jámboran, nyugodt kis kaszkadőrként vagy dublőrként, már nem tudom melyiket utálja jobban ha annak nevezik őt. De az a nap, nagyon nem akart eddig eljönni, lehet, hogy be kellene hoznom a testvéreimet egy forgatásra, hogy megismerjék őt és rá ébredjen, nem mindegyik Hathaway olyan, mint én. Lesz még forgatás, ő meg tudom, hogy ott lesz. Miért ne lenne ott?

Shine on me