Estimese - Seby és Elee

előzmények: https://frances.hungarianforum.com/t996p60-kiberugni-abbol-a-bizonyos-hambol-seb-elee

A taxi megáll a ház előtt, kifizetem a fuvart és kinyitom az ajtót. Persze Sebastian kisegít, ahogy be is segített és a bejárat felé támogat. A portás álmosan, de azért kissé aggodalmasan nyitja ki nekünk az ajtót, mosolyogva kívánok neki jó éjszakát és a lift felé terelem élő mankómat. Beszállunk, amikor csilingelve megérkezik és megnyomom a PH jelzésű gombot. Tök durva, nem szoktam idegeneket beengedni, de valahogy úgy érzem, Seby nem fog leütni és kirabolni.
Az ajtó előtt hosszasan csörgök a kulccsal, mert spicces is vagyok, meg béna is, de azért bejutunk.
- Hát, isten hozott nálam. Bocsi a kupiért, nem terveztem vendéget fogadni… - még szerencse, hogy a rendmániája csak a saját cuccaira vonatkozik, mert melltartók, bugyik és egyéb rucik hevernek szanaszét. Ledobom az előszobában a gyilkos cipőket, és a háló felé bicegek, hogy átöltözzek valami kényelmesbe.
- Úh, tök bunkó vagyok… - fordulok vissza – Kérsz valamit?

Nevetek vele, örülök, hogy meg tudom nevettetni, mindig jó érzéssel tölt el ha nem csak úgy önkényesen gondolom hogy tudok vicces is lenni.

A kórházban már nem nevetek, de kínos is hogy hát mégsem akarom mondani hogy rettentő szexin áll neki a magassarkú, főleg hogy olyan szerencsétlenül adnám elő, hogy hitelét veszti.
-Egyéb hálára még nem volt lehetőségem... - Mondom némi mosolyt magamra csalva, na Jodie most joggal mondhatná hogy szűznek nézett. Remegve előadni, hogy hát... na mindegy, jobban úgy sem éghetek be, nem de?
-Áh... meg is őrülnék ha egy hónapig feküdnöm kéne... én nekem csak nem szabad megerőltetnem magam drágám, emelni, futni menni, ilyenek. Jó, picit megszegtem, de lásd két hét után! - Mosolygok, ejj, tényleg nem vagyok jó példa.
-Óh, hát ezen nem fog múlni! Mint mondtam szépen olvasok! - Kuncogok, már tudok, mert hátam mögött a kórház, túléltem, szóval ó je.

A taxi hazaviszi őt, meg engem hozzá, segítek kiszállni neki, amint fizettem a fuvart, mert hát nem hagyom neki, milyen lenne.
Nézem csendesen hova visz, juj, látni fogom a kupis lakását, mosolyra kanyarodik a szám széle.
-Most le fogsz bukni ha rend lesz, ugye tudod? - Kuncogok.
Látom hogy a kulcs téma már necces, de én nagyon türelmes vagyok. Bár megfordul a fejemben, hogy az előző pasijának is zöröghetne, hogy másszon ki az ablakon, ez a jel, mosolygok rajta. Ennyi baromság ami az eszembe ötlik, azt hiszem elfáradtam.
Bejutunk, rázom mosolyogva a fejem, hogy nem zavar, nem ez a lényeg most. Bár elvigyorodom, hogy fehérneműk mindenütt, ruhák, aranyos.
-Hát igen sejtem, hogy ezt nem nekem hagytad elől... - emelek fel diadalmasan egy bugyit a mutató ujjammal vigyorogva.
De leteszem, vagy lehet kikapja a kezemből ,nem tudom, inkább segítek neki közlekedni, félő elesik valamiben.
-Nem kössz, nem vagy bunkó amúgy sem. Hol találok konyharuhát? - Kérdezem mosolyogva, főleg ha látom hogy öltözne. Ha megmondja kimegyek, előveszek egyek vagy ha ad azzal megyek a konyha fele, remélem megtalálom és akkor veszek elő jeget a mélyhűtőből. Ha találok valami klopfolót, vagy hasonló használható eszközt, kicsit összezúzom a jeget, hogy jobban a lábára lehessen majd illeszteni. Ha megvagyok visszamegyek és mondom feküdjön el. Remélem nem akar ugrálni, meg szaladgálni, és szót fogad, akkor jutalmul kap jeget a bokájára.
-Nah, pikk-pakk helyre jössz, meglásd. Jobb kicsit? - Kérdezem mosolyogva.

Elsiklok a tény felett, hogy Sebastian szerint hálának minősül, ha megnézik az ember lányát, és büszke vagyok magamra, hogy szóval tartom. Nem is olyan vészes a dolog, talán túléli.
- Á, szóval lesz egyéb hála is! – felcsillan a szemem és játékosan rákacsintok – Csak éljük túl a ma estét, nem igaz?
- Nos, drágám, a mai este folyamán mindent megszegtél. Emelgettél, tudtommal futni is eljársz – persze lehet, hogy nem, csak kinézte a pályát, nem tudom – meg ilyenek. Szóval, ha te két hét után pattoghatsz, akkor én két nap után pattoghatok. Ha nagyon fáj, majd pihentetem kicsit. – nézek rá komolyan, mert az arányokat tekintve, ez így nagyjából stimmel. Na, jó, nem, de nem nyitok vitát!
Betesz a taxiba és gyakorlatilag ultimátumot kap, hazakísérhet, de csak ha felolvas nekem. És hát még jó, hogy elfogadja.

Elhessenti a kezem, nem enged fizetni, ami nevetséges, bár nem tudom, a kézcsók után mit vártam.
- Ó, én ettől nem tartanék a helyedben. – vigyorgok, mert tényleg hatalmas kupit hagytam, amikor eljöttem itthonról. Nehezen, de megtalálom a megfelelő kulcsot és becsukom magunk mögött az ajtót, amikor belépünk. Szétnézek, tényleg rendetlen vagyok, ez így nem állapot!
Felkapja az egyik bugyimat, és érzem, hogy elvörösödik a fejem. Nem adom meg neki az örömet, hogy kikapjam a kezéből, inkább ráteszek még egy lapáttal: - Nem, nem neked, de ha már te találtad meg… - vigyorgok, mint az ökör, hogy leplezzem a zavaromat és a háló felé bicegek, amikor konyharuhát kér.
- Ööö, van a konyhában, a tűzhely alatti legfelső fiókban. – konyharuha? Talán nekiáll főzni? Ja, jég, jó oké, leesett. Ha kinyitja a mélyhűtőt, úgyis talál vagy három jégzselét, mindig van itthon készenlétben.
Behajtom a hálószobám ajtaját és kihámozom magam a bulizós szerkómból, hogy egy puha edzős rövidnadrágot vegyek fel helyette egy laza, kinyúlt pólóval. Itthon vagyok, és sérült is, pont illik a szerepemhez ez az összeállítás. Igaz, a sorti kicsit rövid, de nem érdekel különösebben, ezt találtam.
- Megtaláltál mindent? – kérdezem, ahogy kilépek a nappaliba és látom, ahogy a konyhában ügyködik.
- Azt hittem, nem szereted a dokikat. Most meg orvososat akarsz játszani? – nézek rá nagy szemekkel, ahogy a kanapéra ülök és felteszem a lábam.
- Jobb. – válaszolok mosolyogva, de az igazság az, hogy iszonyú hideg és kellemetlenül nyomja is a bokámat az a szar, de a világért be nem vallanám neki.
- És mi lesz a mai mese? – kérdezem, mert hát valamiről csevegni kell, nem ülhetünk itt egymás mellett néma csöndben.

-Jah... akkor bármi megtörténhet... - Komolyan, gondolom, nem csak velünk, lehet kék lesz a fű és zöld az ég.
-Nem járok el futni, hárman is megvernének érte... azaz talán csak ketten, a harmadik srác ápolna, mert túl kedves. - Mosolygok, nem megyek el futni, még. - Nem, nem legalább három nap. Ha arányosan nézed az a minimum és kedves voltam! - Alkudozom, hátha ér valamit.

Mikor kísérem haza, mosolygok hogy nem kell félnem hogy csilli-villi lesz a lakás.
Benn persze nem bírom ki hogy ne hecceljem az elkószált bugyijával, elvörösödik, vigyorgok. Ellenben a válasza rettentően tetszik!
-Áh, értem, tudtad hogy a lila bugyik a gyengéim, milyen figyelmes vagy! - mondok valami lököttséget, mert gondolom a delikvens aki az ujjamon lóg más színű.
-Kösz. - Leteszem a fehérneműt, igazából mikor bemegy a hálóba nem bírom ki, összeszedem a megviselt ruhákat és valami bútorra fektetem ne gyűrődjenek jobban. Na meg nem lenne szerencsés, ha elesne bennük... Aztán megyek a konyhába konyharuháért, de találok aztán jobbat, jégzselét. Ki is veszek egyet, a konyharuhát visszahajtogatom.
-Ühüm. Nincs is itt káosz! - Vigyorgok és a lábára teszem a zselét ahogy leült.
-Nem szeretem őket de nem jelenti azt hogy nem vagyok gondoskodó, ha a helyzet megkívánja... - Mosolygok, néha teljes állású ápolónak éreztem magam Henry mellett, de csinálhattam volna jobban is a dolgom, tudom.
-Ennek örülök! - Mosolygok melegebben, nem látom hogy hazudna, elhiszem neki, szóval tényleg örülök hogy jobb neki. Kicsit hasznosnak érzem magam, ami jó.
-Hmmm, lassan éjfél, veszélyesen lelkizős időszakasz, pia is van bennünk, hujjuj! - Vigyorgok rá. - Hmm nem tudom. Amúgy hogy hogy egyedül élsz? Általában a csajok szeretnek osztozni barátnővel az albérleten, vagy nem? - Kérdezem mosolyogva, persze lehet erre vágyott, mióta az eszét tudja, egy saját lakásra.
-De tudod mit? Esti mese gyanánt feltehetsz egy kérdést, akármit és őszintén válaszolni fogok rá. Jól fontold meg mit kérdezel! - Mosolygok, kétlem hogy olyat kérdezne, amire amúgy nem válaszolnék, szóval könnyedén belemegyek egy ilyen látszólag komoly játékba mese gyanánt.

Hogy bármi megtörténhet, csak a szemöldököm mozdul, meg az ajkam húzódik mosolyra. Nincs itt baj, még bőven jól van. Még dobog a szíve, még poénkodik, megmarad.
- Jó, oké, akkor nem szegtél meg mindent, de akkor is. Emelgettél! Egyfolytában emelgetsz, pedig nem lenne szabad! Amúgy meg milyen barátaid vannak… Rossz társaságban forgolódsz, ugye tudod? De legalább egy rendes van köztük… - csóválom a fejem, de persze tudom én, hogy a pasik így aggódnak. Erőszakosan.
- Jó, akkor két nap fekvés, és a harmadik napon már kimegyek futószárazni, de nem ülök fel. Ez az utolsó ajánlatom! – forgatom a szemem, hát mi ő, valami matematikus? – És különben is, ha már ennyire kockában gondolkodunk, akkor a harmadik nap délutánján, már pattoghatok…
Duzzogok, de persze csak viccesen. Cuki, hogy aggódik, de hát igazán nem kéne.

- Nem, nem tudtam, kint hagytam minden színből egyet. Saját magadat árultad el, hogy ezt szúrtad ki. – vágom a fejéhez, és aztán felveszem az egyébként tényleg lila bugyimat, hogy magammal vigyem a hálószobába.
Átöltözök, nem foglalkozom vele, hogy kihívóbban vagyok felöltözve, mint idegen pasi előtt eddig valaha – hiszen ha nincs rajtam semmi, akkor nem is vagyok felöltözve. Úúúú, nagyon részegek a gondolataim…
- Te összepakoltál? – nézek rá hatalmas szemekkel – Tényleg rendmániás vagy. De basszus, azt mondtad, csak a saját cuccaiddal.
Nem hiszem el, hogy egy kupacba gyűjtötte a holmimat és a fotelben egymásra tornyozta őket. Helyes kis kupac, nem is tudtam, hogy ennyi minden elől volt…
- Ó, én nagyon gyakorlott páciens vagyok, mondd, hogy milyen tüneteket produkáljak, és lehetsz a szigorú doktor bácsi. – húzom az agyát, kacérkodom vele. Eddig úgy tűnt, bírja, bár ha jobban belegondolok, most nem vagyunk nyilvános helyen, lehet, vissza kéne fognom magam.
- Tudod, lehet, hogy mégis kéne az a konyharuha… - iszonyú hidege ez a szar, én mindig betekerem valami rongyba – Fagyási sérüléseim lesznek, ha így folytatjuk, és akkor vihetsz vissza a kórházba...
- Nálam az éjfél nem a lelkizésről szokott szólni, de ha gondolod… - mosolygok rá. Ha pasi van nálam, ilyenkor nem beszélgetünk, de hát vele tényleg tök jó dumálni, szóval tőlem maradhatunk ebben is. Meg amúgy is, tiszta nyomik vagyunk mindketten. Rossz ötlet volna bármi fizikai dologba belekezdeni.
- Nem jó velem együtt élni, még apám sem bír elviselni hosszú távon. Azt mondják, szörnyen hisztis vagyok. – mondom mosolyogva, bár sosem kerestem lakótársat. Imádok magamban lenni, azt csinálni, amit akarok, akkor és ott, ahol akarom. Ha kedvem szottyan hozzá, meztelenül táncolok végig a lakáson, és senki nem szólhat egy szót sem, hiszen egyedül vagyok.
- Bármit? Tényleg? – húzom az időt. Keveset tudok róla, ahhoz, hogy a kényes pontjára tapintsak, de nem is biztos, hogy akarok én ilyeneket tudni róla.
- Okkkkééééé…– nyújtom el a szót, még egy pici időt nyerve ezzel is – Akkor mondjuk…. Mesélj arról a helyről, ahol eddig a legszívesebben éltél!
Kíváncsi vagyok, mit fog mondani, melyik várost említi, és külön öröm lesz hallgatni, hogy folyik ott az élet. Én csak LA nyüzsgését ismerem az ótvar hollywoodi ripacsokkal. Unalmas, korántsem annyira tündérmesébe illő, ahogy azt a turisztok képzelik.

-Nem is egyfolytában csak amikor kell. Ha egyfolytában emelgetnék, súlyzót ragasztottam volna a kezemre... - Duzzogok mosolyogva, nem vagyok ennyire rosszcsont. - Pótolhatatlan... - Mosolygok melegen a barátaimra, hova lennék nélkülük. De tény, Josh nagyon jó fiú, egy legyet nem csapna le a mentalitásával...
-Hmmmm.... - Mérlegelem hosszasan, végül is ez belefér. - Na jó. - Mondom nagy kegyesen mosolyogva. - Nem nem, maximum tíz után, de akkor már aludjál, told át másnapra a pattogást. - Somolygok, hát este sérült le, számoljuk onnan!

-Ó, a női fortély, tőrbe csaltál! - Kuncogok, tetszik a humora.
-Féltem felbotlasz bennük. Ha rendmániás lennék, aminek mondasz, összehajtogatom őket és beteszem a helyükre őket gondolkodás és engedélykérés nélkül! - Vigyorgok.
Elvigyorodom, ó, kis kacérkodó, de féljen, nem tud elfutni.
-Nem szeretnék doktor bácsi lenni, inkább leszek a házi nevelőd, aki elfenekel, ha rosszalkodsz. - Vigyorgok rá kajánabbul, majd leülök mellé.
-Hmm? Jó, hozom. - Megyek ki érte, nem kell kétszer mondania, kinn betekerem a zselét és úgy teszem vissza. - Hozzak rá forró borogatást is hogy kiolvadj? - Viccelődöm csak.
-Nálam sem, én alszom. Tiszta uncsi mi? - Kacagok, mert hát legutóbb is csak Phoenix miatt maradtam ébren, bár vele tényleg komolyabb dolgokról beszélgettem. Josh-sal is csak vele hülyültem is.
-Hát... velem sem könnyű, megértelek. De én nem hisztis vagyok hanem rigolyás! - Kuncogok, jó páros vagyunk itt sérülten a kanapéján. Mint valami rossz vígjáték. De nekem tetszik, jól szórakozom.
-Aha. Felér egy esti mesével, 1000 és egy kérdésed lehet, de csak egyet mesélek el kellemes búgó hangomon! - Kuncogok, kiroppantom a hátam, ha tudok eldőlök hogy legyen háttámla a hátam mögött, ha nem akkor nem. Az ő kényelme most fontosabb.
-Ahol a legszívesebben éltem? - Meglep a kérdés, de elgondolkodom. - Igazából csak Cachanban, Londonban, Párizsban és most itt éltem, szóval könnyű lenne a válasz, de azt hiszem mégsem az. - Mert majdnem rávágtam hogy London, főleg Henryvel, bár elég gyötrelmes volt, édes-keserű. - Itt szeretek élni, találtam barátokat, szilárd és stabil az egész nem esik szét mint egy puzzle. De Párizst is imádtam, hisz kollégium, francia légkör, ételek, emberek, a francia nyelv maga, egy olyan röpke fél év volt, ahol teljesen magammal foglalkozhattam. A francia utcácskák, rejtett kávézók, a narancsos, pirosas fényben úszó diadalív látványa, a bagett illata. - Hunyom le a szemem, kis mosollyal. - Otthonos volt. Szerintem az egész várost belengi valami költői hangulat, a gyönyörű épületek mögött megbúvó kismillió történet, a "pöti malőrök". - Kuncogok. - Bár lehet csak nekem ennyire vonzó, fogalmam sincs. - Túrok a hajamba, hát nem brites kiejtést hallhatott mint mikor olvasok, hanem francia akcentust, másképp beszéltem, mint szoktam, fesztelenül. Bár kevesen szeretik a franciás angolt, nem hiába nyomom el, de most észre sem vettem, hogy nem figyeltem erre.

Bár semmi köze hozzá, és nem hiszem, hogy tudna ellenőrizni, megnyugszom, hogy belemegy az alkuba. Persze imádom érte, hogy így aggódik értem, de hát mégiscsak ma találkoztunk először.
- Atyaég, nem lehetsz ennyire földhözragadt! – sóhajtom, de mosolygok mellé.

- Ó, ha tudnád! Mestere vagyok a kerülgetésnek. – vigyorgok rá, hogy lehet egy vadidegen ennyire aggodalmas? – Igazad van, nem vagy klinikai eset, elég egy pár üléses terápia. – felpillogok rá, mert mégiscsak magasabb nálam. Kedvesem megveregetem a vállát, megnyugtatóan, ahogy egy zaklatott beteggel tenném.
- Ú, akkor kiképzel igazi angol szobalánynak? – érdeklődve figyelem, hallgatom. Végre valaki, aki veszi a poénjaimat! – Azt hiszem, az elmélettel kell kezdenünk, most nem igazán menne a kecses mozgás…
- Köszi, igazán nem akarlak ugráltatni… - már pattan is, és megy a rongyért. Tiszta gáz, én vagyok itthon és itt pattogtatom magam körül a vendégemet. Halál ciki. – Ó, igen, nem is rossz ötlet!
Bolond, de imádom, hogy mindenből képes viccet csinálni. Meg kell tartani hülyülős estékre.
- Na, nézd csak, két bolond nyomorék egy kanapén, az egyik hisztis, a másik rigolyás. Azt hiszem, megtartalak. – vigyorgok rá. Szakadjak meg, ha nem lennénk, ki kéne minket találni!
- Ne fenyegess! – nevetek – El kell regélned az 1001 éjszaka összes meséjét! – mellém dől, vállaink összeérnek, de nem zavar. A lábamat a puffra tettem, úgyhogy kényelmesen elhelyezkedhet mellettem. Talán őt sem zavarja a közelségem, és nem is érti félre. Talán.
Figyelmesen hallgatom, ahogy a választását indokolja, de igazából semmi konkrét nem hangzik el. Ahogy Párizsról beszél… Lehunyom a szemem, és szinte látom magam előtt a város fényeit, érzem az illatokat. Hé, várjunk csak! Ha illatokat hallucinálok, az nagy baj, azt hiszem az agydaganat jele. Nem, nem kérhetem meg, hogy vigyen vissza, itt kapna szívinfarktust… Biztos csak a pia miatt van. Remélem. Franciás akcentusa meglep, furcsa, de nem kellemetlen. Basszus, ha tudnék franciául, most beszélgethetnénk külföldiül! Na, mindegy.
- Hé, ezzel nem válaszoltál a kérdésre! – finoman megbököm a könyökömmel az oldalát, remélem nem a sérült bordáit találom el, mondjuk van még elég jégzselé a mélyhűtőben… - Mesélj inkább Cachanról, az tiszta rejtély számomra. – kérem, és ha ellenkezne, megrebegtetem a szempilláimat, hogy lééééégysziiiiiiii!

Kuncogok, nem vagyok, de van amikor muszáj annak is lenni.

-Ohm, szóval már egy hónapja itt voltak? Bocs, gondolom szórhatod szét őket újra hogy tudd, mi volt rajtad két hete, mi négy... - Heccelem, de igazából nem zavarna ha így is lenne, a ruháim én is szanaszét szoktam levenni, ha olyanom van.
Összepréselt ajkakkal bólogatok, hogy nem vagyok túl vészes.
-Annyi belefér, annyit a pszichológus is kibír. - Kuncogok, lehet ő kibírná én nem, a gondolat is taszít, csak nem mutatom.
-Természetesen, ha már az illemet is tanítom. - Vigyorgok rá. - Semmi baj, ruhát is csak később szerzünk, a harisnyát lábat kényelmetlen borogatni. - Somolygok. Mert a ruha kéne hozzá!
-Ugyan, pihenj csak. - Nekem fel sem tűnik hogy a fordított lenne normális, elvégre belém ivódott, hogy segítsek, vagy legalábbis próbáljak.
-Ez ilyen váltott vizes ápolás lenne, narancsbőrre állítóéag jó, lehet a ficammal is csodát művel! - Vigyorgok rá.
-Ó, mertél volna mást mondani, álltam volna neki takarítani! - Ugratom, de nevetek is. Tényleg elég röhejesen festhetünk.
-Ééén? Én soha. - Mondom nagyon ártatlan fejjel, de komisz mosollyal fűszerezve. - Hát... legfeljebb sűrűn jövök át felolvasni. - Kuncogok.
Hátradőlök, hozzáérek, közel van. Jól esik, ellazít. De nem szól rám szerencsére, így nem is mocorgok arrébb.
-Nem? - Kérdezek vissza meglepődve a hosszabb monológom után, lehet fáradok, mit értettem félre? Meg is bök, de az nem fáj, ott csak sebhelyem van rejtve, de annak már mindegy. Lesütöm a szemem mosolyogva, félrepillantok, de ahogy rám néz... Ó egek.
-Jójójójó... Hát... Nincs mit mesélnem róla... Öt éves koromig éltem csak ott, ott születtem. Apám üzleti útsorozaton volt, anyámat nem zavarta ha kinn születek meg. Így is lett. De Cachant nem szerettem, sokat voltam oviban, meg dadusokkal, a négy fal között. Volt hogy két hétig anyáék haza se jöttek, nem szerettek a csoportárrsak, óvónénik, mert nem akartam megszólalni. De kétnyelvűként, gyerekként... nem vettem észre mikor beszélek angolul, mikor franciául, mikor vegyesen. Nem igen mozdultam ki ugye. - Húzom el a szám. - Amúgy szép vidék, Párizstól nem sok mérföld távolság, csendes és van varázsa. Amúgy. - Számomra néha még mindig gyomorgörcsös. - Nah, még mindig rejtély számodra? - Mosolygok rá, remélem most válaszoltam rendesen, bár sokat nem tudtam mesélni, tény.
-Te hova szeretnél egyszer mindenképp eljutni? - Kérdezem meg, érdekel mi az ami nagyon megmozgatja a fantáziáját.

- Ja, igen, tiszta rendszer volt, de mindegy… - nevetek, mert amúgy is elpakoltam volna, hiszen csak a ruhapróbálgatás eredményét látta.
- Őket sem szereted, mi? – nézek rá vigyorogva, végül is ők is dokik, nem? Lélek doktorok. Eh, én sem hiszek benne, hogy működhet, de az tény, hogy vannak dolgok, amikről jólesik beszélni valakinek.
- Jó, de szavadon foglak! – kacsintok rá. Valahol van ilyen rucim, igaz, nem a hivatalos verzió, de most nem kezdek el divatbemutatózni, az is biztos.
Felpattan és hozza is a konyharuhát, hogy ne fagyjon le a bokám, egy hálás mosollyal díjazom a gondoskodását.
- Szóval szerinted narancsbőröm van? – tisztában vagyok vele, hogy viccel, én is csak színlelem a felháborodást, szám finoman ráng, ahogy próbálom visszafojtani a mosolyt.
- Gyere csak, szeretem, ha felolvasnak nekem. – mosolygok – De számolj a lehetőséggel, hogy el sem engedlek, és te leszel a felolvasó-rabszolgám. – ránevetek, mert nem bírom ki, hogy ne húzzam az agyát.
Vállunk összeér, ahogy mesélni kezd, a Párizsról szóló mese nagyon tetszik, arról szívesen hallanék még sztorikat. Aztán ráveszem, hogy Cachanról is meséljen. Gyönyörű hely lehet, bár ha jól értelmezem, akkor az emlékei nem olyan szépek.
- Nagyon cuki baba lehettél! – kicsit megborzolom a haját – Én szívesen lettem volna a dadusod. Szerintem jók lettünk volna együtt, én tuti nem aszaltalak volna a négy fal között… - Na, persze, de hol voltam én, amikor Ő baba volt? Na, ez az. Sehol.
- Nem, már nem rejtély, már csak talány. – mosolygok. Mert túl sok mindent nem tudtam meg róla, de nem is mesélhet sokat, ha csak öt éves koráig volt ott.
- Ú, hát kérdezz inkább kettőt és könnyebbet… - sóhajtok. Hogy hova szeretnék eljutni? Nagyon sok helyen voltam, de sehol nem tudtam elég időt eltölteni, hogy megismerjem a várost, a kultúrát… - Párizsba, Marseillebe, Madridba, Prágába, Milánóba… Soroljam még?
Nagyon régen nem utaztam már sehova, és hiányzik egy kis európai levegő. Ott valahogy minden más. Szeretek az óceán másik oldalán lenni, feltölt energiával, élményekkel, emlékekkel. Istenem, de jó is lenne, ha holnap tényleg elrepülhetnénk Berlinbe… Onnan már gyerekjáték továbbmenni a vágyott városokba.

Nevetek vele, gondolom hogy csak szétdobálta, mert keresett valamit. Vagy csak nem volt kényelmes. Vagy a barátnője levetette őket mondván nem elég szexis.
-Nem igazán, nem. - Vallom be fanyarabb mosollyal, senki ne vájkáljon a lelkemben, köszönöm.
-Reméltem is! Megnéznélek benne! - Kuncogok, biztos szexis lenne.
-Te nem látod? Szemüveg is kell? - Meredek a combjára, elvégre rövid nadrágot vett fel pizsamának, de csak nevetek aztán, gyönyörű lábai vannak, egyikünknek sem lehet panasza a látványra.
-Húha... felolvasó rabszolga... hmm... ez kell az önéletrajzomba... Szabadidőmben felolvasó rabszolgája vagyok egy csinos lánynak... Nagyon kegyetlen, van hogy két történetet is fel kell olvasnom, sőőt, még a hangommal is játszanom kell, hogy ne legyen monoton!- Kacagok, mókásan hangzik.
-Hah? - De már borzolják a hajam, nevetek. - Inkább beszeppent és duzzogó. Ilyen! - Fújom fel az arcom és csücsörítve duzzogok, a vállaim felhúzom, a kócos hajam pont illik ehhez. Aztán csak nevetek megint.
-Egy fokkal jobb, egy fokkal jobb. - Mosolygok, a talány jobb mint a rejtély. - De úgy emlékszem sok a park és a zöld terület, meg a templomok újak, van belőlük pár. Meg a színház nem rossz, tetszett az épület, csak a darab nem kötött le négy évesen... - Próbálom összeszedni, de nem sok emlékem van róla.
-De engem ez érdekel... - Mondom szájam remegtetve, szomorúságot mímelve, majd vigyorgok. De válaszol, mosolygok.
-Szóval európai körútra vágysz? - Foglalom össze, nekem annak tűnik. Nem rossz cél, én sem voltam minden említett helyen, de tetszene.

- Sejtettem. De ebben egyet kell veled értsek. Őket én sem csípem. – vigyorgok rá, próbálom kicsit jobb kedvre deríteni, elég savanyú az ábrázata.
- Azt mindjárt gondoltam. De azt ki kell ám érdemelni! – nézek rá komolyan, mert nem billegek ám akárkinek szexi szobalány szerkóban.
- Basszus… Tudtam, hogy fogyóznom kellett volna! – csapok magam mellett a kanapéra. A franc essen belé, hogy még egy ilyen, a nők számára kínos témát és röhögve tudunk kibeszélni. Nem tudom, hogy csinálja, hogy alig tudok róla valamit, de ilyen poénokkal dobálózunk. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy nem baltás gyilkos.
- Az, az! Szívesen kiképezlek. De kegyetlen csak akkor leszek, ha azt szereted. Amúgy nagyon rendes gazdád lennék. – nevetek, mert elképzelem a jelenetet. Nem, nagyon nem kéne ilyen dolgokra gondolnom.
- Mi az, nem szereted, ha lecukiznak? – nevetek rá vidáman. Ahogy előadja a duzzogó arcot, nem tudok visszafojtani egy visítós röhögést. Már dőlök, meg kell kapaszkodnom a kanapé szélében, hogy ne essek le – Úristen! Mondom én, hogy cuki lehettél. Már nem áll olyan jól, de akkor… Istenem. Nagyon hülye vagy!
- Biztos nagyon szép hely. – mosolygok. Látok magam előtt egy gyönyörű vidéki tájat. Bár biztos nem olyan, mint amilyennek elképzelem, de megnézném szívesen.
- Ah, jól van. – forgatom a szemem, most visszakapom a kunyeráló kiskutya arckifejezést. Azt hiszem, kvittek vagyunk.
- Tulajdonképpen, így is mondhatjuk. – vigyorgok – Ha rendbejött a bokám, akár indulhatunk is. Tőlem kezdhetjük Berlinben is.
- Oké, szóval beszélsz angolul, franciául, kicsit hollandul és németül… Milyen nyelvet tanulnál még szívesen? – tudom én, hogy egy meséről volt szó, de naaaaa, korán van még, és jó vele csevegni.

-Hmm, hasonlítunk? Úristen! - Kuncogok fel, hamar továbblépek, nem akarok ilyeneken agyalni, agyaltam már eleget.
-Illemtanárod leszek, ez nem elég érdem? - Vigyorgok rá szemtelenül.
-Hát... őszintén vagy barátian Elenore? - Teszek rá még egy lapáttal, kínos ábrázattal, de aztán röhögök, tudja ő is hogy csinosnak gondolom, merek ezzel poénkodni.
-Kiképzeeel? Azta, hát érdekelne milyen vagy kegyetlenkedve, fogj rövid pórázra gazdi! - Kuncogok, de jó hogy Phoenix ezt nem hallja megint megkapnám, milyen szolgalelkű vagyok...
-Nyem. - Mondom duzzogva, majd röhögök, de dől ááá, le ne essen, ha nem is esik nagyot, de a végén vihetem vissza Shellyhez vagy kihez. - Ezt is beleírom az önéletrajzomba: Ötévesen kva cuki voltam, csatolom a bizonyítékát! És mellékelek egy duzzogós fotót, tuti van otthon! Nem szerettem ha fényképeznek! - kacagok, főleg hogy lehülyéz. - Igyekszem, igyekszem! - Kacagok tovább, de húzom fel magamra, le ne röhögje magát a földszintre.
-Nem nagyon emlékszem. Fontolgattam ha visszajutok Párizsba, elmegyek oda is. - Vallom meg mosolyogva.
Én is megejtem a Shrek macska effektust, be is jön. Aztán vigyorgok.
-Jól van, én benne vagyok! - Vigyorgok szélesen, lenne kivel elmennem. Ő talán lelkes is lenne hogy megyünk Párizsba meg mindenfele, miért is ne? Egy hétre elmehetnénk. Addig csak nem kaparjuk ki egymás szemét, hogy ki alszik az ágy bal oldalán és hasonlók.
-Ejj, kíváncsi valaki, kíváncsi! - Kuncogok. - Hát... görögül. Párizs után a görögök vonzanak, és bár tudom csak ott tudnék csevegni azon a nyelven, de nem zavar. Bár fogalmam sincs menne-e hogy megtanuljam, hogy őszinte legyek. Én sosem tanultam nyelvet... tanítom, beszélem, fordítom, tolmácsolom, de hogy tanuljam... - kuncogok saját gyengeségemen, szerintem ez nonszensz. De lehet félek tényleg nem menne, azért sem vágtam bele egyik nyelvbe sem valószínű.
-Óh, ki az a híresség, akivel egyszer mindenképpen szeretnél találkozni? - Jut eszembe még egy agyament kérdés, de érdekel. Ha már mese, legyen színes. Még az ujjam is rászegezem, hogy igen te, vigyorgok, jó a kedvem, remekül elcsevegek vele ami azt illeti. Ha hagyja a hozzá közelebb eső kezem a lábán pihentetem, nem nyúlkálok csak kényelmesedem. Úgy is gesztikulálok míg beszélek általában.

- Hát nem tudom, az én fejemben ne turkáljon senki! – mondom morcosan, mert még emlékszem, hogy Apa elküldött „beszélgetős nénihez”, de hamar leesett, hogy a sorok között akar olvasni, azt meg már akkor sem csíptem.
- Jogos, jogos, de azért még át kell gondolnom. – úgy csinálok, mintha mérlegelném a dolgokat, de persze egyértelmű, hogy ez fogós érv.
- Ne szórakozz velem! – elkomolyodik a fejem, mert ez tényleg rohadtul kényes téma nálam. Lenézek magamra és összecsípem a hasamon a kis feleslegemet – Igen, tudtam! – kiáltok fel. Basszus, komolyabban kell vennem az edzéseket, főleg most, így szünetben hajlamos vagyok nem lejárni a kondi terembe.
- De ki ám! – nevetek, mert nehezemre esne a dominát játszani – Nem lesz kegyelem, majd meglátod!
Olyan édesen durcizik, hogy az valami félelmetes. Nem tudom abbahagyni a röhögést, érzem, hogy könnyek folynak végig az arcomon, és már alig tudom magam a kanapén tartani. Szerencsére visszahúz, és én nekidőlve röhögök tovább, egyszerűen nem tudom abbahagyni. Az önéletrajz egy négyévessel… Neeeeee! Már nem is kapok levegőt, némán röhögök, hang már nem jön ki a torkomon, csak csapkodom a kanapé párnáját, ahogy próbálok oxigént préselni a tüdőmbe. Begörcsölt rekeszizommal nem is olyan egyszerű.
- Komoly? Mert ha igen, akkor meg kell szerveznem a lovak mozgatását, de különben simán! – nem hiszem, hogy komolyan gondolná, de meg akarom adni az esélyét, hogy kissé elszabaduljak innen. Jó lenne már egy kicsit kikapcsolódni valahol. Valahol messze innen, ahol nincs Apa, nincs lakbér, nincs főzés, meg takarítás. Végül is, van pénzem, elmehetek egy hétre szállodázni, de hát tudjuk, hogy az nem ugyanaz, mint Európát járni…
- Görögül? – nézek rá csodálkozva – De hát tök más betűket használnak… - én képtelen lennék más ABC-t megtanulni. Ezért nem tanulok oroszul sem, vagy bármilyen más keleti nyelven. Kizárt. Bármilyen szépnek tartom is őket, én erre nem lennék képes.
- Uh, ez fogós kérdés, de… - kicsit elgondolkozom. Simán rávágnám, hogy Lenny-vel, mert mégiscsak kislány korom óta szerelmes vagyok belé, de nem biztos… De, biztos! – Hülyeség, de kislány korom óta erre vágyom, szóval Lenny Kravitz. Vele nagyon el tudnék beszélgetni szerintem. Persze csak ha nem törne rám valami tini lányos visító görcs. Az halálosan ciki lenne… Te kivel szeretnél találkozni?
Ha már ő is kifaggat, akkor neki is beszélnie kell! Nincs mese, ez van. Ez ma egy ilyen éjszaka lesz. Se nem lelkizős – bár még lehet – se nem erotikázós.

-Detto... úgy is kijelenti rossz gyerekkorom volt, onnan a trauma... nem vagyok erre kíváncsi. - Sóhajtom, de elgondolkoztatott a múltkor Phoenix. Hogy nekem is el kellett volna mennem, nem csak Henrynek. Hogy lehet én szorultam rá nem ő... de elhessegetem a gondolatot, így sem mondanék semmit a dokinak, mert semmi köze hozzá, akkor meg?
-Hmm, hát jól van. - Engedékeny vagyok de vigyorgok. Ha nincs oktatás nincs ruha és ha nincs ruha nincs oktatás. Ördögi kör.
-Vicceltem, gyönyörű vagy... - Szeppenek be, ezek szerint mégsem mondtam eleget. De halál komolyan gondolom, hogy ő szép nő, úristen komolyan ne vegyen már! El is képedek hogy rám kiált, finoman simítom a kezem az arcára, komoly és kedves lesz a hangom, Henry mellett megedződtem, hogy ne vegyem magamra a kifakadásokat. - Elenore... hülyéskedtünk, azért mondtam... csinos és kívánatos vagy, pont jó így. Ha vékonyabb lennél zörögnének a csontjaid, azt pedig mi fiúk nem szeressük... - Kivételesen meg is csókolnám, de csak a szemem csillogásából sejtheti, mert egyebet nem teszek, minthogy a haját a füle mögé fésülöm. Hogy vehetett komolyan? Butus... Tipikus lány.
Szerencsére a jó kedve nem párolgott el, nevet újra.
-Úúúú, büntess, alázz! Rám fér a nevelés! - Kacagok, megnézném hogy tervezte a kegyetlenkedést.
Húha, kivertem a biztosítékot nála, vagy most ütött be a pia, én lassan azon röhögök ahogy ő nevet, húzom magamra, együtt rázkódunk a nevetéstől, kicsit átölelem, ez a fáradt nevetés durva. Nem is tudom, lehet tényleg volt valami sorsszerű abban hogy találkoztunk, lánnyal rég nevettem ennyit.
-Miért is ne? Hetek óta azon agyalok kit hívhatnék el egy Párizsi hétvégére, akit akartam nem tud jönni szóval... szívességet tennél ha velem jönnél! - Vigyorgok rá, nekem jó. Ez majdnem olyan izgalmas, mint stoppolva kijutni. Elvégre nem is ismerem ezt a lányt, bár itt ülök a lakásán és ápolom. Igazából az sem abszurdabb, hogy elhívom külföldre egy kiruccanásra.
-Annak egy részét már tudom, te is tudod... mindenki tudja! - Vagy csak bölcsészeknek alap hogy tanuljuk azt is?
-Lenny Kravitz? Ő kicsoda? - Oké, pasi, lejött, de amúgy nem tudom. Ha mond egy filmet, számot, akármit lehet már beugrik.
-Én? Sir Anthony Hopkinssal. Az a pasas zseniális! Komponista, írt egy mesés keringőt, de eközben remek színész, művelt és imádom ahogy beszél. Komolyan. Ez hülyén hangzik de az ő hangját ezer és egy közül felismerem! - Mondom gesztikulálva, nem is értem miért kell ez a nyomaték, kimerültem a kórháztól szerintem. Engem jobban megviselt mint Elenore-t, van egy olyan sanda gyanúm. De annyira jól érzem magam vele, annyit nevetünk, hogy fel sem tűnik, jól érzem magam!

- Na, igen, ezt én is ismerem… - elhúzom a szám, de elég ebből, nem sírunk, nem komorkodunk, nem ezért vagyunk mi most itt!
Kicsit kiakaszt a narancsbőrrel, meg a fogyókúrával, pedig tudom, hogy viccel, de ez kemény téma nekem. Modell múlt… Lehet, el kéne mennem egy pszichomókushoz? Csak nem akkora a baj… Aztán megérint, tenyere az arcomnak simul, és egy pillanatra kitágulnak a szemeim. Totál meglep, erre egyáltalán nem számítottam.
- Jó, tudom, csak… Kísért a múlt. Látnod kellett volna négy éve, akkor értenéd… - kifújom a levegőt, amit eddig bent tartottam. Észre sem vettem. Remek! Hajamat a fülem mögé tűri, szeme valahogy furcsán csillog, de aztán feledésbe merül ez is. Újra nevetünk. Még hogy büntessem. Jó vicc! Elröhögném azt is, ebben nem vagyok jó.
- Igazán? Én a helyedben meggondolnám… - nevetek, mert hát én megnevelni nem tudnám, nem vagyok elég következetes, sőt! Iszonyatosan lágyszívű tudok lenni, elég egy szép nézés, és olvadok.
A durcás fejétől kitör belőlem valami állati röhögő görcs, nem tudok ellene tenni, szinte fetrengek, neki kell visszahúznia, hogy ne landoljak a szőnyegen. Valahogy sikerül végre lélegzethez jutnom, és ezt kihasználva meg is szólalok, bár semmi értelmeset nem tudok kinyögni. Azt hiszem az oxigén hiány megártott az agyamnak.
- Úristen… Jézusom… Annyira hülye vagy… - törölgetem a könnyeimet. Istenem, de rég röhögtem ilyen jót!
- Egy hosszú hétvége Párizsban? Sima ügy! De… Semmi hátsó szándék nekem a szerelem városában! – fenyegetem meg játékosan, mosolyogva. Úristen, ez túl szép, hogy igaz legyen! Meg… Apával meg kell beszélnem, de neki nem kell tudnia, hogy egy vadidegennel utazom át a fél világot. Majd kitalálok valamit. A lovakhoz meg csak találok valakit, elég sok embert ismerek…
- Jó, oké, van róla némi fogalmam, de… Akkor is, tök fura, hogy ránézel egy szóra, és gondolkodnod kell, hogy melyik betű melyik… Legalábbis nekem. – valami rémlik még a matek órákról, hogy alfa, meg béta, a gamma is megvan, meg persze az omega is, igaz, az inkább az óra miatt… Á, hülye vagyok én ehhez.
- Nem tudod kicsoda Lenny? – elképedek. Persze, nem egy rádiókban sokat játszott előadó, de ez most komoly? Jézus atyaisten! – Úristen! Ezt azonnal orvosolnunk kell! – kezébe nyomom a jégzselét, mit sem törődöm a tiltakozásával – mert ugye bizonyára sipítozni kezd, hogy pihennem kell – és a könyvespolc felé bicegek. Csak most, hogy felálltam észleltem, hogy a lábamon volt a keze. Tök fura, fel sem tűnt, talán mert nem éreztem tolakodónak. Fene tudja. Már egész jól megy a járás, kis időre rá is tudok terhelni a lábamra. Megállok a hifi előtt, de nincs benne a CD, amit keresek. Azok az alsó polcon figyelnek. Lehajolok, és bogarászni kezdek. Diadalmasan felkiáltok, ahogy megtalálom a keresett albumot és bekapcsolom a hifit. A hangszórókból feldübörög az „Are you gonna go my way” és azonnal léggitáros, légdobos előadásba kezdek. Eleget ittam, és imádom ezt a muzsikát, úgyhogy Lennyvel együtt énekelem a szöveget.
Véget ér a szám, nagyot sóhajtok és megállítom a lemezt.
- Na? Valami? – nézek rá reménykedve, hogy csak szívatott. Ki nem ismeri ezt a zseniális embert? Érzem, hogy kipirult az arcom, elvégre spontán koncertet adtam…
Visszabicegek mellé a kanapéra, felteszem a lábam a puffra és visszateszem a jeget is.
- Ó, Hopkins bácsi. Imádom a keringőjét, tuti az fog szólni az esküvőmön. Ha lesz… - messze van az még, hogy megállapodjak, legalábbis én így gondolom. Bár, a fene tudja. Bármi megtörténhet, nem igaz? – Fantasztikus ember. Ha összehozod vele a találkát, el kell mesélned a legapróbb részletig, úgyhogy jól vésd az eszedbe minden percét!
- Biztos nem kérsz semmit? – tudom, hogy már kérdeztem, de bunkónak érzem magam, hogy nem kínálom semmivel – Jobban vagyok, tudok csinálni bármit. Jó, keringőzni még nem tudnék, de érted…
Fogalmam sincs, hány óra lehet, de én tökre pörgök. Eszemben sincs véget vetni az estének, szerintem tök jól alakul.
- Ú, eszembe jutott valami! – felcsillan a szemem, mert egy tök jó kérdés ötlött fel bennem. Persze, lehet, hogy én vagyok ilyen zakkant elme, de ha nekem lenne lehetőségem, én tuti megtenném: - Ha lenne rá lehetőséged, hogy behúzz egy hírességnek, értelem szerűen olyannak, akit nem kedvelsz, akkor kit ajándékoznál meg egy monoklival?
Remélem, nem néz teljesen elmebetegnek a kérdésem miatt, de hát na. Mondjuk, nem is biztos, hogy olyan baromi könnyű lenne a választás… Hátha ötletet ad, végül is én kérdeztem előbb.

Kiakasztom, remeg is, valami olyant érintettem ami fájó pont. Nem hittem volna, főleg hogy ő is poénkodott ezzel eleinte.
-Négy éve is gyönyörű lehettél, de mindegy is. A lényeg hogy most milyen vagy. Négy éve én is magam alatt voltam, jobb hogy nem akkor láttál. - Mondom gyöngéden neki, te jó ég... majdnem alkoholista lettem. Hol sírtam hogy röhögtem a vakvilágba. Azóta kerülöm a piát ha szomorú vagy ideges vagyok. Inkább csak mosolygok rá, majd sikerül elterelni a figyelmét, aminek nagyon örülök, tetszik ahogy nevet.
-Nincs mit meggondolni, érdekel milyen mikor megmondod durván a tutit! - Kacagok, elképzelem valami ostorral amit az istállóból kölcsönöz és közli: jobban artikulálj! Ne harapd el a szavak végét! Kész röhej, nagyon jó!
-Nem, nem, csak Sebastian, neked lehetek Seby... - Kacagok az úristenre, én is röhögök, ez jó volt most... Belefájdult az oldalam, de nem érdekel.
-Nem ígérem, de igyekezni fogok lopva lesni téged! - Kacagok megint, szerelem? És én? Párizsban is lehetek ahol minden csodásan romantikus akkor sem hiszem hogy megesik velem. De mivel Elenore-ral ennyire remekül érzem magam, legalább annyira mint Josh-sal, így könnyedén belemegyek hogy együtt menjünk Párizsba. - Úú... elviszlek egy tök jó kávézóba, olyan isteni forrócsokit még nem ittál szerintem! - Lelkesedem fel, látszik tényleg örülnék, ha összejönne a dolog. Akár hátsószándék mentesen is.
-Ha eleget olvasod adja magát. Te tininek nem hülyéskedtél órán titkosírásos levelezéssel? - Én igen, sokat. Ha a tanár el is kobozta a levelet egy mukkot nem értett belőle, poén volt. A végére folyékonyan írtam és olvastam a kitalált jeleken, ami egy egy betűt szimbolizáltak, mára sajnos ez a tudásom megkopott.
-Jó... - Kerekednek el a szemeim, alul műveltnek érzem magam.
-Nanananan....ühm. - Vágok egy na ezt mondhatom fejet, mert már pattan is mint akit fenéken csíptek.
Nem tehetek róla, míg szemmel tartom, lehajol, félredöntött fejjel szemlélem a fenekét, formás... Mikor felkiállt hoyg megvan elmosolyodom, mint aki az előbb semmit sem nézett illegálisan. De elkezd táncolni, nevetek halkan, nézem ahogy énekel és csinálja a műsort. Nem rossz szám, de Elenore kicsit jobban leköt.
A gitárrész ismerős de a szám maga így nincs meg, összepréselem az ajkam és bocsánatkérően nézek rá mikor véget ér a szám.
-Azt hiszem valahol lemaradt... - Mondom kínosan és segítek neki a jéggel, ne kelljen annyit hajolnia.
-Nem is rossz ötlet! - Bár nálam is évtizedek kérdése csak a dolog.
Felkuncogok.
-Meglesz, efelől biztos lehetsz! Szerintem mindenféle felvételt próbálnék készíteni róla hogy megörökítsem. Bár akkor lehet nem lenne olyan fesztelen és könnyed... hah! - Nevetek, legalább úgy adom elő, mintha megtöténhetne.
-Nem kössz, jól vagyok így. - Mosolygok rá, kedves hogy tukmál.
-Kár, pedig betehetnénk Tony keringőjét és rophatnánk, még a ruháidban sem esnénk el! - Kuncogok. - De tényleg jó így, kössz.
-Nah? - Vigyorgok rá, előrebökök a fejemmel, hogy mondja csak. Aztán csücsörítek és ütögetem a szám, megfontolandó kérdés. Kinek a pofája idegesít nagyon? Henry tuti Jace... Jared... James... szóval a szőke bájgúnárt mondani aki történetesen a kollégája, de hogy én? Áh! Rá is emelem diadalmasan a tekintetem, hogy megvan, majd komoly arccal, lesújtó pillantással közlöm: - Steven Segal. Nagyon irritál, hogy nem képes bááármilyen mimikát kicsikarni magából és komolyan, ő színész? Na ne mááááá'! - Kacagok fel, szegény Stevy, de ha egyszer irritál! - Na és te? - úúú, vajon kit mond?

Gyorsan feledteti velem, hogy milyen is voltam négy évvel ezelőtt, bár szerintem nem arra gondol, amire én. Akkor voltam a csúcson, soha nem leszek már olyan jó formában, túlságosan imádok enni, és túl lusta vagyok órákat tölteni egy plasztik cicákkal teli konditeremben.
Hálásan mosolygok rá, amiért megnyugtat, nem is akarok róla beszélni, főleg nem faggatni arról, hogy miért is volt maga alatt, mert ez az este nem a sebek feltépkedéséről szól. Nem engedem!
Felszisszenek, ahogy elképzelem, hogyan is tartanék én rabszolgát. Terpeszkednék a kanapén, és tuti vinnyognék a visszafojtott röhögéstől, amikor ráförmedek, hogy szebben olvasson. Hangosabban, vagy halkabban, érzelmesebben, vagy tudom is én, szinte mindegy is.
- Ó, nem tudod, mire vállalkozol… - nevetem el magam.
- Hülye! – nyögöm ki végre az egyetlen olyan szót, amivel nem legyezgetem tovább az egóját, istenhez hasonlítva. Megmasszírozom kicsit az arcomat, mert kezdenek begörcsölni az izmaim, annyit vigyorogtam.
- Hát jó. Ha megígéred, hogy nem csábítasz el, akkor mehetünk. – Párizsban csak a repülőteret ismerem, azt is belülről. Nagyon sokszor voltam ott különböző üzleti ügyekből kifolyólag, de soha nem az volt a végleges úti cél. Ideje lenne megismernem a híres szerelmes várost is. Szigorúan szerelem nélkül!
- Forró csoki? Szerintem a narancsbőrre hajtasz… - képesnek érzem magam arra, hogy viccet csináljak magamból. Erős vagyok, és nincs is jobb, mint saját magamon röhögni.
- A titkosíráshoz mindig hülye voltam. Folyton összekevertem a jeleket, egy idő után feladtam. – vallom meg, és ez tényleg így volt. Valahogy sosem ment, ez van.
Jól gondoltam, hogy nem fog neki tetszeni az ötlet, hogy felálljak és rendezkedjek, de valószínűleg elég határozott az arckifejezésem, mert feladja, hogy megállítson. Jót bulizok az egyik kedvenc számomra, de amikor ránézek, nem látom, hogy a homlokára csapna. Csalódott vagyok, ez nagyon fáj. Bezzeg Nick… Úristen, fel kéne hívnom, azt mondta ismeri! Vagy nem… Még mindig nem tudom, hogy akkor viccelt-e.
- Nem is értem… Hogy lehet egy ilyen zseniális művészt nem ismerni? – forgatom a szemeimet, miközben a bokámra igazítja a kis jégzselés csomagot – Zenét, szöveget ír, az összes hangszeren játszik, amit használ a számaihoz. Hihetetlen… És a mozgása! – bele kell harapnom az ajkamba. Az a bugyi szaggató mozgás! Sosem fogom elfelejteni a koncertjét, amin az első sorban tomboltam.
- Ugye? Szerintem még senkinek nem jutott eszébe. Legalábbis nem tudok róla. – elmerengek. Nagyon távol érzem magamtól a fehér ruhás puccos nagy napot, de bármikor beüthet a ménkű, és én semmit sem tehetek majd ellene. Állítólag ez ilyen.
- Á, az úgy csalás! Az a lényeg, hogy mit jegyzel meg, az mondja el az igazén fontos dolgokat. – megdorgálom magam, aztán elhúzom a szám; átmentem pszichológusba. – Bocsi, nem analizállak.
Rávigyorgok, aztán megnyugtat, hogy nem kér semmit. Jó, mert nem tudom, hogy van-e itthon bármi, ami még nem a saját lábán mászik ki a hűtőből. Mirelit biztos van, de hát az meg olyan gáz…
- Ami késik, nem múlik! De akkor majd én rakok rendet, nehogy zavarba hozzalak valami rikító színű bugyival. – nevetek rá. Tök gáz, hogy neki kellett összeszednie a cuccaimat. Ezt talán még Apának sem szívesen engedném meg, pedig ő huszonkét éve ismer.
Felvezetem neki a kérdést, és érdeklődve hallgatom. Áhá, szóval nem is lesz ez annyira egyszerű!
- Úúúú, Sirály Pityu! Nem rossz, nem rossz. Főleg nem az indok, de akkor Arnie-t is légyszi! Meg Van Damme-ot is. – nevetek, mert imádom ezeket a srácokat, komolyan, rengeteget lehet rajtuk röhögni, de hát távol vannak a jó színészségtől.
- Én? Hát maradjunk a borzasztó színészi játéknál és a szűk repertoárnál, ami a mimikát illeti. Én Kristen Stewartot pofoznám fel, hátha eszébe jut becsukni a száját. Meg akkor legalább lenne oka olyan szenvedő fejet vágni. Tudod, szörnyű, hogy képtelen kicsikarni magából egy normális mosolyt. – igen, iszonyatosan irritál az a csaj, mert még egy jó filmet is képes lenne tönkretenni azzal a gyászos, savanyú képével.

-Lehet, de pont ezért kéne megtudnom! - Kuncogok.
-Bókolj mééééég! - Mondom élvezkedve, fejem a vállára döntve, majd nevetek tovább, lassan nekem is reped az arcom.
Szívom a fogam, nem mondom hogy nem esne jól elcsábítani. Ilyet amúgy is nehéz ígérni, főleg mert igencsak szimpatikus nekem.
-Ezt nem ígérem, de ha telezsúfoljuk a hétvégét programokkal, lehet nem jut rá időm! - Kuncogok.
Már óvatosabb vagyok, csak mosolygok.
-Nem nem, annyit fogunk sétálni és nevetni, hogy kelleni fog az a kis kalória, hidd el, különben összeesünk! - Amúgy tényleg. Gyalog, sétálva ezerszer jobb.
-Tényleg? Ejjj... - Kuncogok. Hát akkor neki tényleg nem való más ABC mint a latin.
-Öhm... általában azt hallgattam ami a kocsi rádiójában szólt... amúgy sokáig nem hallgattam zenét. - Mentségemre legyen mondva, koncertre sem jártunk csak komolyzeneire főleg. Ami nekem nem volt gáz, csak Henrynek, ugye. - De ami késik nem múlik, otthon kikupálom magam! - Vigyorgok, sosem késő elkezdeni megismerni egy előadót.
Kuncogok, hogy ecseteli a pasit.
-Ha nem baj nem gerjedek majd be rá... - Szép is lenne. Együtt fejtegetnénk, hogy juj láttad mikor úgy bemozdult és megfeszült az izma és ahhh... khm. Szörnyű lenne.
-Talán mert nem mindenki tudja és ismeri, pedig tényleg szép. - Na én nem félek attól hogy hirtelen megházasodom. Szerintem nálam az ésszerű megfontolás lesz, sosem voltam még szerelmes, nem is tudom elképzelni hogy az legyek. De persze ezt nem hangoztatom sűrűn.
-Van benne valami... - Aztán csak nevetek. - Ne is mert megharaplak! - Csattintom össze a fogaim vigyorogva. Szó szerint harapni fogok a doki témára.
-Óóó, nem hozol vele zavarba, bár rajtad látva jobban lekötne, ez tény. - Kuncogok, engem nem zavart. Azok csak ruhák.
-Jaj... hát Van Damme... ő is... viszket a tenyerem, főleg a Dupla dinamit vagy mi, ott rögtön ketten van... szörnyű... - Kuncogok.
-Úúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.... - Látszik nyert. Sajnos tudom kiről beszél, pedig csak kritikát láttam róla de... jujujujuj. - Ne is mondd... komolyan azt hiszik ez a férfi ideál, mikor még beszélni sem tud? És olyan... ú nem ragozom de minden csak szexi nem. A filmben meg állítólag mindenki belé szerelmes, komolyan... nem volt bárki más... akárki? Egy ideig minden könyvesboltban az ő képe jött szembe, szörnyű volt... - Temetem az arcom a tenyereimbe, előttem a képe és nem jó. Fáj. Gyorsan ránézek Elenore-ra, ah, kellemes a szemnek.
-Szerinted mi a legviccesebb polgárpukkasztás? - Kérdezem meg vigyorogva, menjünk át vicces kérdésekbe.

Csak a szemeimet forgatom, nagyon kíváncsi rám dominaként. Majd felkészülök a röhögésre, remélem, Ő is.
Vállamra dőlve nevet, vele nevetek, mert nehezemre esik abbahagyni. Feszül a bőröm, görcsölnek az izmaim.
- Júj, imádom a sűrű programokat. – vigyorgok, bár egy kicsit felszisszenek, mert az arcizmaim tiltakoznak az újabb mosoly ellen – De ugye nem akarsz majd egész napokra múzeumokban aszalni?
- Hát jó, ha megígéred, hogy lemozogjuk, akkor forró csokizhatunk. – Párizs hatalmas város, és én be akarom járni az egészet. Őszintén remélem, hogy Sebastian jó idegenvezetőm lesz.
- Hogy lehet zene nélkül élni? – nézek rá csodálkozva. Számomra a zene mindig kikapcsolódás volt. Menekülési útvonal a problémáim elől. Nyugtató, vagy éppen ébresztő. A zene mindenre jó. – Helyes, nézz csak utána, isteni a fickó!
- Uhh, hát, megnyugtató. – nevetem el magam. Talán tényleg ciki lenne, ha együtt csorgatnánk a nyálunkat Lenny fantasztikus csípőmozgásától.
- Miért, harapós vagy? – nézek rá megjátszott ijedtséggel – Kapsz egy szájkosarat. Van itthon valahol… - nézek körbe, mint aki keres valamit, pedig ilyesmit nem tartok. Lovagló pálca van, persze, de szájkosár… Az nincs. Szerencsére. Mert most tuti ráadnám!
- Na, hát azt mindjárt gondoltam! – vigyorodom el. Csak szeretne fehérneműben látni. Igaz, most sincs rajtam sokkal több ruha, de hát legyen ez is elég.
- Azt hiszem, ez nekem kimaradt. De valahogy nem bánom. – nincs meg az összes „fantasztikus” akciófilm ezektől a csodálatos pasiktól, de képzelem, mennyire szörnyű lehet. Belőlük egy is sok, nem hogy kettő.
Látom, nagy sikert aratok a válaszommal, azt hiszem, azt a nőt mindenki nagyon szívesen megpofozgatná.
- Ugye? Borzasztó… Mondjuk azt a filmet nem igazán a pasi közönségnek szánták szerintem. Arra meg mindenképpen jó volt, hogy a tini rajongók elhiggyék, ezt a szerepet ők sokkal jobban el tudták volna játszani… - fájdalmas arcot vág. Azért megnyugtató, hogy nem csak én gondolom szánalmasnak azt a nőt.
- Polgárpukkasztás? – el kell gondolkodnom. – Fogós kérdés… Itt Hollywoodban nem egyszerű kiakasztani a népet. De például „véletlenül” megzavarni egy esküvőt, majd utána elnézést kérni, hogy eltévesztetted a dátumot… Elég nagy botrányt tud kavarni. – kuncogok, mert látom magam, ahogy megtépázva, őrült fénnyel a szememben berobbanok a templomba, sikító frászban török ki, hogy a vőlegény így meg úgy, aztán megszeppenve elnézést kérek, hogy összetévesztettem valakivel… Király ötlet! Meg kéne csinálni.
- Te mivel akasztanád ki a népet? - érdekel, hogy az Ő fejében mi zajlik ilyenkor. Remélem, valami óriási ökörséget mond.

-Én is! - Remélem nem csak azért mondja, mert azt hiszi pocsékul udvarolok. - Neeem, az nagyon fárasztó. Inkább a városban mászkálnék meg ilyenek. - Szeretem a múzeumokat, de Párizsban inkább az utcácskák, a parkok és a kaják vonzanak.
-Ígérem, ezt megígérem! - Ezt könnyű szívvel, nem akarok a szállodában poshadni.
-Könnyen. Már nem menne, de akkoriban... - Vonok vállat. - Na jól van. - Kuncogok, majd otthon, ráérek vele.
-Szerintem is jobb így. - Vigyorgok, örülök hogy nem tinilány rajongót akar belőlem faragni.
-Szörnyen, nem tűnt még fel? - Játszom én is a meglepettet, hogy nem vette eddig még észre. Pedig tényleg tudok az lenni. - Úúú... Inkább máshogy fogd be a szám! - Kajánabb vigyor, csók közben még én sem harapok, sőt. Na jó, néha kicsit, de az izgató!
Kuncogok, ki tudja, talán majd látom úgy is. Vagy elviszem strandra és akkor az már majdnem ugyan az.
-Semmit nem vesztettél, én is csehül láttam. - Legyintek, akkor pont Prágában voltunk.
-Gondolom, de mindenhol ő volt... más filmjei is lettek de... ugyan olyan szörnyűnek tűntek. - Sóhajtom. - Remélem is hogy ezt és nem azt hogy ettől lesznek ultranők... - Csóválom a fejem.
-Júj durva vagy... - Vigyorgok rá. - De szerintem a menyasszony alaposan megtépne ezért... - Kuncogok.
-Áh, nekem az elég volt, mikor meztelen nyugodtan hazasétáltam reggel a hotelba a tengerpartról. A srácok meghecceltek a buli után és elvitték a ruháim, azt is ami rajtam volt. Kicsit berúgtam. De nem zavartattam magam, nem vagyok szégyellős, de az öreg nénik szeme csak úgy gúvadt! Bár a rendőr elöli reggeli futás még engem is megizzasztott kicsit! - Kacagok, vicces volt. De tény, nagyon szórakoztató volt nézni a fejeket, főleg hogy volt aki helyettem pirult.

- Ezt örömmel hallom. Sokkal szívesebben nézném a nyüzsgő életet, mint hogy lepisszegjenek a teremőrök, ha túl hangosan horkolok. – vigyorgok, mert jártam már néhány múzeumban és a teremőrök… Nos, velük mindig meggyűlt a bajom.
- Helyes. De semmi rosszalkodás a mozgást illetően! – játékosan megfenyegetem az ujjammal.
Elismerően bólintok, hogy hajlandó kiművelni magát Lennyből. Nem fogja megbánni, legalábbis nagyon remélem.
- Igazán? – fülig érő szájjal vigyorgok rá – Hogy máshogy? – közelebb hajolok hozzá és a szemébe nézek. Nem lennék ilyen bátor, ha nem lenne mellettem a kis asztalon a bukóm. Ha nagy gáz van, majd a fejébe húzom.
- Úristen… Külföldiül filmet nézni a legjobb! Akkor te találhatod ki a szöveget. Szerintem úgy még egy szar film is élvezhető. – csehül filmet nézni. Jesszus, nem normális a fickó, de tényleg.
- Jaaaaa, tudom. Az összes filmje szörnyű. Valamelyik nap láttam valami régebbi filmet, meg nem mondom, mi volt az, de ő játszotta a csávó lányát. Lehetett vagy tizennégy éves, de már akkor is ilyen búval baszott feje volt… - későn kapcsolok, hogy kicsúszott a számon egy káromkodás. Szám elé kapom a kezem és nagy szemekkel nézek rá: - Bocsi.
- Áh, nagyon gyors a mocim, nem érne utol a tűsarkain. – kacsintok rá. Ahhoz nagyon korán kell kelnie valakinek, hogy engem megtépjen.
Kitör belőlem a röhögés, és észre sem veszem, hogy mikor teszem a kezemet a combjára, de most ott van.
- Ez most komoly? – nézek rá, de aztán újra kacagásban török ki – Jó ég! Nem mondtad, hogy olyat mondjak, amit már meg is tettem…
Próbálom összeszedni magam, meg a gondolataimat. Mi is az, amit én már megtettem, és nagy botrány volt belőle?

Felnevetek.
-Bevackoltad magad a sarokba, vagy alva jártál? Lehet másnak feldobtad a múzeumot! Nem tapsoltak meg? - Kuncogok, elképzelve nagyon vicces.
-Igyekszem... igyekszem... - Vigyorgok, ötletem lenne, de úgy fest tabu lesz az intim érintkezés. Vajon meg bírom majd állni? Igazi kihívás, komolyan. De tetszik.
Ahogy közelebb hajol reflexből megnedvesítem az ajkaim, kissé elnyílnak, szemezek vele. Sajnos nála nem érzem az a kis pluszt, ami miatt komolynak érezzem az incselkedést, pedig nagyon tetszik a szája, kellemes lenne a csók. Érezheti, hogy én most nem hülyülöm el, nem tudom, nekem jól esne. Inkább csak lesütöm a szemem mosolyogva, becsukva a szám és úgy tekintek vissza rá. Ahelyett hogy megszólalnék csak ráharapok az ajkamra, hogy elnyomjam a bizsergést ami rátört.
-Hát igen, szétparodizáltuk az öcsémmel, csak amiatt nem kapcsoltunk el. - Vigyorgok aztán már ugyan úgy.
-Asszem ő van a Pánikszobában is de az jó film... nem az? - Aztán pislogok, mi a baj? - Mi az? Mi történt? - Pislogok tovább, hát egy kis káromkodás fel sem tűnik sajnos, mozogtam olyan körökbe ahol minden második szó kötőszó volt úgymond, bár nekem csak akkor mocskosul el a szám, ha ideges vagyok. De az idegességgel egyenes arányban. Bár szerintem ezzel csak Henry van tisztában, nem szoktam káromkodni én sem. Max ha vicces, Josht jó volt piszkálni ezzel.
-Úúú, menő lehet ahogy vagány mód felpattansz a vasparipádra és elszáguldasz! - Kuncogok, komolyan gondolom amúgy.
Nekem is természetes valahogy hogy érint, elvégre közel van, vele nevetek.
-Jah, teljesen. - Aztán csak jobban nevetek én is. - Mert nem az volt a cél. De nekem ez megvolt, gondoltam megosztom, elvégre tudod hogy hülye vagyok! - Kacagok tovább, reméltem hogy röhögni fog nem elsápadni és sápítozni hogy milyen romlatlan fiatalember vagyok. - De miért, volt hasonló polgárpukkasztó tetted? - Nah, mennyire hasonlítunk, lehet nekünk már ilyen szinten kell néznünk a dolgokat.

- Öhm… Amikor a horkolásért pisszegtek le, akkor azt hiszem bevackoltam magam egy padra. De volt olyan is, hogy a vihogásért küldtek ki a teremből. Már nem tudom, melyik tárlat volt… - hát igen, engem ez a halott művészek halott tárgyainak nézegetése sosem kötött le. Egy megnyitó, az egész más, ott van élet.
- Jó fiú. – mosolygok rá, mert hát igyekezni lehet, aztán majd meglátjuk.
Közelebb hajolok, hogy húzzam az agyát, kezem a bukón pihen, de aztán elengedem, mert látom, hogy nem lesz ebből semmi. Mélyen a szemembe néz, de aztán lehunyja a szemét és ajkába harap.
- Nem lesz itt gond, rendes fiú vagy. – állapítom meg – Nem is kell neked szájkosár, tudod te, hogy mit lehet és mit nem.
- Azt nem ismerem, de ha már meglátom a nevét az előzetesben, leírom a filmet. – a világból ki tudnának kergetni ezzel a csajjal.
- Á, semmi, piásan kicsit elengedem magam. Meg persze, ha felidegesítenek, de ez most nem áll fenn. – persze az a barom állat Bentley-s egyből kihozta belőlem az állatot.
- Ha rendes leszel, egyszer majd talán láthatsz az én kis vas pónimon. – rákacsintok, mert imádom a motoromat, imádok dicsekedni vele és imádom, ha csorgatják ránk a nyálukat az emberek.
- Hát, kétségtelen, hogy nem vagy normális, de ezen én már meg sem lepődök. A mai este után… - nevetek, és közben azon pörög az agyam, hogy mi érhet fel az Ő őrültségéhez.
- Talán nem érek ezzel a közeledbe, de egyszer elkísértem apámat egy üzleti útra Spanyolországba. Valami puccos fogadásra mentünk, ahol ocsmányabbnál ocsmányabb szobrok voltak a teremben, és hát sikerült pont akkor fennhangon megszólalnom, amikor elhalkult a nyüzsgés. Megállapítottam, hogy az egyik kis szobornak akkora farka van, mint a házigazdának, akit kivételesen ismertem. Sajnos a teremben mindenki beszélt angolul… - Iszonyú kínos volt, Apától ki is kaptam, mert persze ugrott az üzlet. Csak hónapokkal később derült ki, hogy sokkal jobban járt, hogy nem kötött üzletet azzal a béna, apró pöcsű spanyollal.
- De, lássuk csak… Ha választanod kéne, kinek a bőrébe bújnál egy napra? Lehet híresség, vagy közszereplő, bárki. – érdekel, hogy milyen életre vágyna, ha nem a sajátjára. Sokat elárul egy emberről.

-Ó! Pedig nevetni nem is illetlen! Nem hogy örültek volna hogy élvezed! - Kacagok, vele kaland a múzeum is úgy hiszem. Egybe elmegyünk, tuti.
-Gentleman leszek! - Kuncogok, tényleg megpróbálom majd.
-Nem vagyok erőszakos típus. - Rendesnek nem mondanám magam, de semmi élvezet nincs a visszautasításban. Vagy egy pofonban. - Jól nevelt vagyok de attól még nevelhetsz. Majd direkt rosszalkodom hogy megszidj és megdorgálj! - Vigyorgok rá, nem bírom elképzelni vasszigorral. Bár az érdekelne hogy tényleg teljesen hidegen hagyom mint férfi, vagy csak most nem kíván. De erre nem fogok rákérdezni, majd meglátjuk.
-Meg tudlak érteni, a rendezőket nem értem miért forgatnak vele... - Csóválom a fejem.
Kell egy kis idő, mire leesik miről beszél, hogy elengedte magát, szinte hallani hogy koppan.
-Nem zavar, néha nekem is becsúszik, gond egy szál se! - Legyintek.
-Nem is ajánlod fel hogy ülhetek mögötted és elviszel egy körre? Imádok motorozni! - Kacagok, rohadt jó érzés, de el lettem tiltva mikor jogsiztam. Azóta meg beleszerettem a kocsimba, így hagytam a dolgot.
-Áh, pedig láttál kórházban is... úristen vér ciki... - Jó, megértem ha nem akar tőlem semmit, mennyire anyaszomorító voltam már... Kezem a szemeim elé is teszem szorosan, ó atya ég... sosem mosom le.
Inkább kérdezem ő mit ökörködött, az feldob majd megint, érzem. Tévedek, átérzem hogy ez kínos.
Vágok egy fájdalmas "úú" fejet, majd szívom a fogam.
-Hátizé... a tied kínosabb. Na de honnan tudtad hogy kicsi neki? - Kérdezem aztán ragadozó mosollyal, de csak heccelem.
-Hogy ki lennék? - Pislogok. Ilyeneken nem gondolkodtam eddig, mert... úgy sem lehetek más mint aki vagyok, pedig rengeteg minden el van cseszve velem kapcsolatban, tudom. - Az öcsémébe. - Mondom elmerengve. - Voltak botlásai, de kinek nem. És ő olyan... szeretnék olyan lenni mint ő. - Nézek rá mosolyogva, igazából mindig is irigyeltem Henryt. Könnyen megtanul bármit, még ha nem is érdekli, könnyed, laza, vicces, ötletes, testalkatra izmosabb, ruganyosabb a mozgása... és most már színész, az menő. Eszembe jut hogy összevesztünk, hogy megint megbántottam. Kicsit lekonyul a szám, de próbálok mosolyogni.
-Na és te? Valami versenylovaséba? - Remélem nem bántja a kérdés, de azzal teljesülne a vágya. Ott lehetne ha csak egy napra is az álmai versenyén egy remek lóval. Biztos élvezné, erre a gondolatra már őszintébben mosolygok megint.

- Ó, hát nem hallottál még vihogni… Úgy isten igazából. – vigyorgok rá. Veszettül kiakadtam, arra emlékszem. Valami iskolai biszbasz volt, és a tanárom azt hitte, be vagyok tépve. Pedig csak rám jött az ötperc.
- Illemtanárhoz méltó. – kacsintok rá. Kénytelen lesz viselkedni, ha akar szobalány ruciban látni.
- Hát, drágám, ha erre vágysz, tőlem rosszalkodhatsz. De honnan tudod, hogy megnevellek, és nem csatlakozom a hülyeségedhez? – őszintén kérdezem, mert én sem vagyok éppen normális, bármit kinézek magamból. Az meg más kérdés, hogy mi történik, míg eljutunk Párizsba. Mert ha nem áll be változás az életemben, akkor simán lehet, hogy beadom neki a derekam. Elvégre, ha franciázást tanít, nem lehet rossz… Ugye?
- O-ó! És most minden rendben? Nem csúszott be semmi? – elnevetem magam, mert az, hogy én elengedem magam, meg hogy neki is néha becsúszik… Hát, na, azt hiszem, vagyunk már olyan viszonyban, hogy jöhetnek az ilyen jellegű poénok is.
- Hátöööööö… - úgy teszek, mint aki nagyon gondolkodik, de persze egyértelmű a válaszom – Nem is tudom. Ha megígéred, hogy a derekamba kapaszkodsz és nem a mellkasomon tervezel kapaszkodót találni, akkor talán felülhetsz a paripámra. – persze, hogy elviszem egy körre, nincs is jobb szórakozás, mint a frászt hozni egy srácra.
- Na, hát kettőt találhatsz, hogy honnan… - húzom el a számat – Előbb ismertem, mint hogy kiderült volna számomra, hogy Apa üzletelni akar vele. Talán miattam döntött úgy, hogy apám megfelelő partner lesz. De aztán valahogy elment egymástól a kedvük. Meg persze nekem is az egésztől. Szörnyű volt… - már csak nevetek rajta, de akkor sírni tudtam volna.
- Az öcséd is olyan bolond, mint te? Vagy pont hogy nem? – elképzelem Sebyt egy kicsit fiatalabban, de nem is tudom, így látatlanban, ismeretlenül nem értem – Vagy az izgat, hogy mi van a fejében?
- Nem, illetve nem hiszem. Persze, nem lenne rossz, de azt még talán elérem valahogy. Én inkább valami teljesen mást próbálnék ki. Mondjuk kipróbálnám magam sebészként, vagy más orvosként. Most akárhogy fintoroghatsz, tök hülye helyzetek vannak egy traumatológián. Ismerek egy pár sztorit, szívesen mesélek, ha érdekel. – ugratom, mert tudom, hogy kivan az orvosoktól, de talán a vicces sztorik megenyhítenék. Az is lehet, persze, hogy most fogja átharapni a torkom, de hát egy próbát megér.

karakterinformáció

» Elee & Seby - Reconnecting
» Vadászat! ~ Elee és Seby
» Sparkling night - Seby és Elee kalandjai az alkonyban
» Csöngetett Mylord? ~ Elee és Seby
» Csöngetett Mylord? - Elee és Seby No.2

Estimese - Seby és Elee

Estimese - Seby és Elee

Similar topics

Similar topics