Csípősen hűvös, márciusi reggel volt Wisconsin államban. A kihalt utca, északi oldalát fák határolták, délről elszórtan házak álltak. A hajnal közeledtével egyre ereszkedett le a köd, s már lassacskán a fák törzse is alig volt látható. Minden egyéb, a tűlevelek zöld árnyalata, az ágak, azokon ugrándozó mókusok. Ez mind a köd takarásába került, s egy hosszú fekete hajú nő épp ebben gyönyörködhetett, amikor az ablak előtt állván hirtelen fájdalom hasított belé. Anyám összegörnyedt hihetetlen fájdalmában, – már amennyire azt az állapota engedte neki – kis híján lábai is feladták súlya alatt a szolgálatot. Az elkövetkezendő órák pedig hasonló kínok közt teltek, mire megszülettem én.
Legalábbis valahogy így festette le előttem apám, a születésem napjának eseményeit. Bár erre természetesen én nem emlékezhetem, néha mégis azt kívánom, bárcsak maradtak volna meg képek az elmémben arról a délutánról. Igazán nem vagyok normális.
De ha láthatnám anyám fáradt, kipirosodott arcát, ahogy először magához ölel, vagy apám szemében a büszke könnyeket csillogni, talán hinnék nekik. Talán képes lennék elhinni, hogy az volt életük legboldogabb pillanata, s mindennél többet jelentettem számukra.
Sokáig elhittem, sőt a dolgot tényként kezeltem, ahogy azt minden gyereknek kéne. Anyu-Apu szeret, ezért én boldog vagyok és élet így teljes. Nyilvánvalóan.
Csakhogy ez a megrengethetetlen szeretet, akár egy színes fénykép, az idő múlásával, lassan de annál biztosabban kezdett kifakulni. Végül eljutottam erre a pontra, hogy belekapaszkodnék bármibe, ami határozottan bizonyítja, hogy volt, amikor szívükből szerettek.
Az elmeséltek alapján, tökéletes család voltunk. Aztán ahogy elkezdtem cseperedni, a dolgok megváltoztak. Akármilyen hihetetlen, most nem arra gondolok, hogy meg tanultam járni, majd beszélni…
Ahogy anyu be szoktatott az oviba és visszament dolgozni, hirtelen már sokkal kevesebb ideje jutott rám. Apuról nem is beszélve. Neki addig a munka volt a fő, de míg anya mellettem volt nem tűnt fel annyira a hiánya. Így visszatekintve, óvodában még áldásos volt a helyzetem. Később volt baj, általánosban. Akkora teljesen magamra maradtam. Megesett, hogy nem láttam őket napokig, hiszem hajnalban indultak dolgozni, és csak késő este értek haza, mikor én már aludtam.
Sokféleképpen következményét elsínylődhettem volna ennek az aprócska szülői baklövésnek, és nem meglepő, hogy 15 évesen volt egy nagyon sötét korszakom. Hamar feltűnt, hogy a szüleimet egyáltalán nem érdekli a munkájukon kívül semmi és borzasztó kíváncsivá váltam, vajon meddig tudom feszíteni a húrt. Kétségbeesetten próbáltam mindenfélével felhívni magamra a figyelmüket. Egyszer hosszú szőke hajam, egész fiúsan rövidre nyírtam, azt is napokba telt észrevenniük, de különösebben nem ütköztek meg rajta. Betudták a serdülőkornak, és örültek, hogy megpróbálom megvalósítani önmagam… Na persze.
Időközben Californiába költöztünk, - természetes hogy munkaügy miatt. Keserűségemben mindenféle sötét gót meg sátánista alakokat hordtam fel a házba rendszeresen, akiket minduntalan a barátaimnak neveztem, bár sosem voltak igazán azok. Sokáig próbálkoztam, a legkülönbözőbb módszerekkel, de már sosem figyeltek rám úgy, ahogy azt én szerettem volna. Ezért is kételkedek a boldog emlékben, ami nem lehet az enyém. Melyben szeretve vagyok, s nem szorultam ki a karrierrel szemben a második helyre. De hát megtörtént és már nincs mit tenni. Jó pár éve már nem is foglalkoztat.
Ezzel kezdődött minden. Ez volt ez első, hogy a második helyre toltak, s később ez többször is megismétlődött másokkal való kapcsolataim során. Fiúkkal és lányokkal is. Soha senkinek nem voltam elég jó.
Próbáltam aztán a magam útját járni, elköltözni hazulról, de se munkám se pénzem. A szüleimtől pedig nem lett volna pofán kérni ilyesmire.
Egy dolgot azért támogatnak. A karrierem. Épp ezért járok a Frances-re. Mert anyu kitalálta, hogy amilyen jól elő tudok adni dolgokat, nekem a marketinggel kell foglalkoznom. Az már koránt sem érdekelte, hogy én mit szólok az egészhez. És bármennyire is vesztegetett időnek tartom, apu fizeti a kurzusaim és így sikerült belenyugodtam. Lesz egy diplomám, aztán meg remélhetőleg egy jól fizető állásom és akkor végre a magam ura lehetek. Semmi másra nem vágyok jobban.
Kicsit olyan lesz majd, mint mikor a nyakamba vettem a világot és elmenekültem az isten háta mögé a nyárra. Most történt és bár a Júliust is negatív élményekkel zártam, sosem feledném azt a pár hónapot. Mennyi volt? Kettő? Plussz egy hét? Körülbelül annyi lehetett, én pedig olyan felszabadult voltam ez idő alatt, mint már nagyon régen nem. A történtek ellenére is.
Most pedig, ha kinézek, látom a fákon a sárguló leveleket, ami tökéletesen jelzi, hogy a boldog nyaramnak Honolulun vége. Ismét kezdődik a monoton hajtás és én készen állok rá. A nyaralás emléke hajt, a sóvárgás az érzés után, ami akkor eltöltött. Ha elvégzem az egyetemet, talán szabad lehetek és most ez az egy ami számít.

Shine on me