Nem előnyös a fény és nem pont megfelelő a szög sem. Leeresztem a gépet és odébb helyezkedem, megkerülve egy lámpaoszlopot. Jobb lenne, ha fel tudnék mászni rá, de ilyen képességeknek híján vagyok. Mindig elszánt és merész leszek, mikor egy jó képről és egy jó szögről van szó. Talán mégis felmászhatnék...!
Sanda szemmel méregetem az oszlopot. Van a tetején, a hajlat alatt egy kosár muskátli, abba beleülhetnék, nem? Áh, le kell tennem róla. Mire felérnék, a pillanat már rég elmúlna.
A fotós a pillanatok szalmaláng-szerelmese. Mivel megörökíti, örök mementót ad neki, de ugyanezzel el is mulasztja azt, hiszen egy gép lencséjén keresztül látta csak: tanúja volt, de nem élte meg, megmutatja másoknak ugyan, de se többet, se mást, csak azt, ahogy ő látta. Márpedig az nem a valóság, nem a teljes igazság, de legalább egy apró, homokszemnyi szelete...
Meglegyint egy forró szellő, és megborzongva emelem fel a fejem. Tekintetem kutatón siklik körbe a zsúfolt téren. Jobb kézről színes ponyvákkal árnyékolt kávézók, pizzeria és bazár sorakozik, bal kézről butikok ponyvák nélkül, fényes kirakatokkal, de az utca, melyről kitiltották a gépjárműforgalmat, rendkívül széles, terrakotta kövekkel van kirakva. Mindenhol nyüzsgés. És a kis sivatagi oázis oválisának közepén ott a szökőkút, melynek peremén ott ül a lány.
Végigfut rajtam az ihlet apró elektromos izzása és automatikusan emelem arcom és szemem elé a fényképezőgépet. Leguggolok. Előre hajolok. Megtekerem az objektívet, hogy jobban fókuszáljon.
Ekkor fordul felém, mintha megérezte volna, hogy figyelem. A gép elkattan, elkattan háromszor gyors egymásutánban. Leeresztem a gépet, és ránézek. A legtöbben felháborodnak, tiltakozni kezdenek, vagy elmenekülnek, mikor észreveszik, hogy őket fotózom. Próbálom ennek elejét venni egy barátságos mosollyal ebből a négyméteres távolságból.

Hoppá! A visszamosolygás jó jel, de az, hogy közeledik... nos, az is jó jel. Hiszen csinos és van körülötte valami különös aura is, mely megmozdít bennem valami rezgő inspirációfaktort. Alighanem a hasonlót ismerem fel, hiszen azok, akikben van valami közös, vonzzák egymást, ízt hiszem, ez történt most is, bár még nem tudom, természetesen, hogy mi ez a hasonlóság.
- Üdv - állok fel guggolásból, amint odaér mellém. És még meg is szólít! - Nem éppen erre a reakcióra számítottam - vigyorodom el. - A legtöbben meg akarnak ütni. Persze - felelem aztán. Leakasztom a nyakamból a pántot, és nyomkodni kezdem a gépet, átállítva lejátszásra felvételről. Aztán mellé lépek, úgy, hogy eltakarjam a napot a kezemben levő gépről... amit nem, nem adok ki a kezemből. A legtöbb átlagember nem tudja, egyszerűen fogalma sincs és fel se fogná, milyen értéke van ennek a gépnek a kezemben. Nemcsak anyagi, bár abban is képvisel egy jelentős összeget... Szerencsére van miből költenem felszerelésre, bár ezt csak egy szakmabeli észleli. Gondosan rendben tartott holmi, amelyhez érzelmileg is kötődöm valamilyen szinten. Az ember mindig kötődik a legkedvesebb munkaeszközeihez.
Szóval felé mutatom a képet, képeket, melyeken szerepel. Tucatnyi van összesen, de nem mind készült jó szögből és a fény csak ezen az utolsón elégít ki.
- Edward - mutatkozom be neki én is. - Remek modell vagy. Természetes és üdítő látvány, ritkán látni ilyet. Idevalósi vagy? Olyan, mintha itt születtél volna konkrétan a szökőkútban.

Felnevetek.
- Neee, inkább kihagynám, de nagyon kedves tőled.
Vicces lány és talpraesett. Nagyon jó és kényelmes a közelében lenni. Ugyan tűz a nap, mégis üdének tűnik. Kellő kritikussággal tallózza a képeimet.
- Tetszenek? - kérdem szerény/álszerény hálával, mély hangon és halkan. Elvégre, nem sokan szeretik a nagyképű fotósokat, akik saját tehetségüknek teljes tudatában dicsekszenek a felvételeikkel.
- Nem? Fotóztak már egyáltalán? - kérdezek rá hunyorogva, kicsit előre hajolva. Komoly képet vágok és megint elmosolyodom, lepillantok újra és végigpörgetem a képeket.
- Az utolsót megtartom - határozok, aztán hátrébb lépek tőle.
Az a kevés szél, ami van, belekap a hajába, és én ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy lefényképezzem újra. Teljesen természetes és magától értetődő módon teszem ezt meg, hátrébb lépve tőle. A helyzet az, hogy bármi, amit mond, nem lehet annyira érdekes, mint ahogy kinéz, miközben mondja.
- Öreg?! - hökkenek meg és jobban megnézem magamnak. - Ugyan, ne viccelj már... - vigyorodom el, és még kétszer kattintok. - Én is... én is itt tanulok - eresztem le végül a gépet. - Milyen szakra jársz? - érdeklődöm. - Ja, helybéli vagyok, hollywoodi bennszülött - mesélem, és a mosolyát figyelem. Milyen természetes és mégis van benne valami ravaszság.
A barna lányok mindig olyan izgalmasak.
- Bár azt mondhatnám, hogy istenadta tehetség vagyok - nevetek. Laza és kedves, engem is azzá tesz. - De nem. Tanulom. Az Egyetemen, meg más fotósoktól. Na és mit csináltál itt egyedül? Vársz valakire? - kérdezem, körbepillantva, mintha máris megérkezhetne a fiúja.