A fehér por formájában felszívott drog már órák óta kering az ereimben. Hosszú, kellemes órák óta, melyekben nem érzem a két szívás közti hidegrázást és fájdalmat amivel a megvonási tünetek szoktak járni. Szerencsére azokat még egy darabig nem kell éreznem, mert a heroin még csak most kezd el kitisztulni a szervezetemből. Igyekszek kihasználni a "lebegés" utolsó hullámait az ágyam előtt heverve. Az egyik ilyen pillanatomban tompa koppanásokat hallok meg az ajtó felől mire két lábra kecmergek és a szobám bejárata elé szédelgek ahol kellemes meglepetés vár. Amyt látni számomra mindig öröm, még akkor is, ha euforikus állapotomban nem igazán tudok a világomról. Arcomra halvány mosoly kúszik fel, ami ugyanolyan gyorsasággal változik vissza egyenes ívvé az ajkaimon meghallva a szavait és a gyors távozását. Magam az egészben éppen annyit fogok fel, hogy valamit nem bír és elment. Kissé zavartan baktatok vissza az ágyamhoz kiélvezve a tudatmódosító szer utolsó rengéseit. Alig ér véget az utolsó és remegő kezemmel már szívnék is fel pár csíkot mikor a telefonom csipog. Leteszem az összetekert pénzköteget és megnézem miért szólalt meg a készülék. Az én édesem üzenetét látom rajta és rögtön elfog a düh az őt zaklató fiú ellen. Erőt véve a tagjaim remegésén - mely csak részben sikerül - húzom fel a cipőimet és a kabátom - mert hogy tiszta pulóver és nadrág már volt rajtam -, majd már indulok is. Tudom merre lakik az angyalom, nem egyszer voltam nála, így egész gyorsan odaérek hozzá - figyelembe véve a fájdalmat és a felhergeltségemben gyorsan egymást előzgető lábaim -. Szomorú látvány fogad kinyitva az ajtót, ugyanis könnyezve találom meg a fal mellett ücsörögve. Szeretem őt, így meghasad a szívem látva mi történt vele. Magamat okolom amiatt mi történt, ha ma nem szívok be talán ez sem történni meg és nem kell állapotban rátalálnom. Azonban akármennyire is szeretném a múltat nem változtathatom meg, bár vigaszt nyújthatok neki a bajban amit most teljesen megérdemel. Leülök mellé a földre és átölelem, hadd sírja ki magát a vállamon. Haját simogatva próbálom enyhíteni a bánatát.
- Semmi baj. - suttagom és tovább simogatom engedve, hogy kiadja magából ami a szívét nyomja.

Csak ültem a fal mellett, kezemben fogva telefonomat, s képtelen voltam megmozdulni, felállni, hogy lezuhanyozhassak, pedig mindennél jobban vágytam rá. Azt hiszem a sokk miatt fagytak meg végtagjaim, s csak bámultam magam a tükörben, ami velem szemben lógott a falon. Persze… tudom, hogy semmi nagy dolog nem történt, hiszen csak hozzám szóltak, de a gondolat… hogy ki tudja mi történt volna, ha nem jut eszembe ez… ha nem tudom megvédeni magam, s elrohanni, elvégre nem egyedül volt, s az ilyenekből kinézem, hogy simán segítenek a haverjuknak, nem számolva azzal, hogy mit okoznak annak, akit megtámadnak. Nem mondhatom, hogy igazán sírtam, a könnyek automatikusan hullottak szememből.
Nem tudtam eldönteni, hogy magamat okoljam e, vagy őt… ha ott maradtam volna, hogy megvárjam, amíg az az undorító szer kimegy a szervezetéből, akkor talán még normális esténk is lehetett volna… ugyanakkor utálom, sőt… gyűlölöm nézni, amikor olyan állapotban van. Nem tudok nem arra gondolni, hogy szétszedi a szervezetét… hogy a függőségtől teljesen más ember lett, már most, s ez csak rosszabb lesz. Egyszer láttam már egy embert a földre zuhanni teljesen, aki fontos volt nekem, s üvölteni tudnék, amiért még egyszer végig kell ezt néznem.
Igazán fel se fogom, hogy nyílik az ajtó, s valaki bejön rajta. Persze… majdhogy nem megtámadtak, nekem meg annyi eszem sincs, hogy legalább normálisan bezárjam magam után az ajtót.
Persze sejtem, legalábbis, reménykedek benne, nagyon is, hogy Daniel az… még akkor is, ha valahol dühös is vagyok rá. Hagyom, hogy magához öleljen, mert akármi is történt, ez mindig jól esik, s nem tudnám ellökni magamtól, akkor se, ha igazán akarnám…
Egy pár perc múlva, letörölve könnyeimet egy egészen picit hátrébb húzódok, hogy felnézzek rá.
- Semmi baj? Én ezt nem így gondolom… - Szólalok meg, egy kicsit rekedt hangon, s halkan.
– Igenis van baj… és te is nagyon jól tudod… - Nézek egyenesen a szemeibe, komoly tekintettel. A zaklatottságom kezd egyre jobban elmúlni… kezem remegése is elmúlt, hiszen tudom, hogy mellette félnem se kell, amíg józan, amíg nem szedi szét elméjét a fehér por.
Lassan álltam fel a földről, miközben letöröltem szemem alól az utolsó könnycseppet, de a nappalinál nem mentem tovább, ott megálltam, az ablakkal szemben, s néztem kifelé.

Rosszul esik, hogy azt a csinos pofiját könnyektől átáztatva találom és valahol tudom emiatt nem csak az a srác a bűnös, hanem én is. Belül tudom, de rendesen fel sem fogom, hogy ezért engem is okolni lehet. Még ha fel is merül bennem a bűnösségem a zaklatással kapcsolatban az elmém azzal nyugtat, hogy ez mindenképpen megtörtént volna akár nálam marad Amy, akár elmegy. Most valahogy úgy érzem fontosabb megvigasztalnom a szomorú szerelmem, mint felelőst keresnem a bánatáért. Az szerintem ráér később is, ha eláll a sírása. Jólesik, hogy enged ebben segíteni és nem lök el magától, pedig megérdemelném és meg is tehetné, hiszen miden joga meg van hozzá, hogy megvessen és gyötörjön legalább azért, mert nem voltam ott, mikor a védelmemre lett volna szüksége. Barátomként kötelességem lett volna hazakísérni és az út alatt vigyázni rá, még a széltől is óvni, de én ezt elmulasztottam; beismerem. Akad oka bántani, ha szeretne. Úgy látszik, csak emlegetni kell, hogy kínozhat ez ügyben, mivel az ölelés után el is kezdi, kissé keményebben is, mint azt kéne. A szavait túlzásnak vélem, elvégre pusztán pár szóval zaklatták. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire megviselheti. Úgy érzem direkt túlozza el ezt az incidenst, hadd fáljon minél jobban.
- Ugyan, hiszen meg sem sérültél. - jegyzem meg kissé sértődötten és eszembe jut, hogy talán megint a függőségemre célozgat. - Vagy talán más a baj? - vonom kérdőre viszonylag higgadtan tekintve a szemeibe őszinte választ várva tőle. Ahogy a hátam mögött kibeszélő jó diákoknak is szoktam mondani, ha valami valami bajuk van mondják a szemembe. Ez azért mégis más, mert míg azokat esetleg bántanám is, addig ő egy ujjal sem.

Nézek ki az ablakon, s, ahogy megszólal, hirtelen fordulok felé.
- Meg sem sérültem? Ó, bocsánat, hogy kiborultam ok nélkül… az én hibám, igazad van… - Próbálom kontrollálni hanghordozásomat, s kevésbé mérgesnek hangzani. Nem szeretek ideges lenni, pláne nem rá haragudni… de néha akaratlanul is okot ad rá. Ilyenkor nagyon küzdök önmagam ellen, mert nem akarom, hogy a düh megjelenjen hangomban, vagy akár arckifejezésemen is… hiszen, amúgy is egy kifejezetten nyugodt embernek gondolom magam, akit nehéz felbosszantani, de talán azoknak meg legkönnyebben, akiket szeretek, pláne, akikbe szerelmes vagyok. De hát, ez talán általános jelenség, azokat tudod te is a legkönnyebben bántani, s téged is azok tudnak, akaratlanul, azt hiszem.
- Mit gondolsz, Daniel? – Néztem rá kérdőn, s elindultam a fürdőszoba felé.
- Lezuhanyzok, addig kitalálhatod, hogy mi az, ami felzaklatott igazán… - Teszem hozzá, s tudom, hogy jobb szereti, ha szemébe mondják a dolgokat, de ez túl könnyű lenne. Ha csak hozzávágják az emberhez, könnyebben pereg le, mintha magától mondaná ki a dolgot.
Azt hiszem, ez a zuhany jót fog nekem tenni, legalább, mire kijövök a zuhany alá, feltehetőleg már nyugodtabb lelkiállapotban leszek. Meg amúgy is, a gondolatot is le akarom mosni magamról, az érintését is, annak a nyomorultnak.
Amikor beállok a forró zuhany alá, kicsit úgy érzem, mintha fellélegeznék, tényleg igaz, hogy az ilyesmi kifejezetten csodákra képes. Persze gondolataim kifelé vándorolnak, a nappaliba, s kezd kicsit bűntudatom is lenni, pedig nem kéne, nem szabadna nekem bűntudatot érezni… fene essen bele, hogy akkor se vagyok képes haragudni, amikor kéne. Viszonylag gyorsan zárom el a zuhanyt, s lépek ki, magamra véve egy köntöst, meg egy törülközőt hajamnak, s vissza is sétálok a nappaliba. Amikor ismét Danielre nézek, arckifejezésem sokkal nyugodtabb, s tekintetemben már nyoma sincs annak a dühnek, ami azelőtt volt, hogy elhagytam volna a szobát.

Sajnos sosem voltam igazán a szavak mestere, nem tudom úgy forgatni a szavaimat, mint egyesek akik néhány jól meválogatott kifejezéssel bármilyen szóbeli problémát meg tudnak oldani. Balszerencsémre azokat áltaban rendesen megtudom sérteni akik a legfonosabbak nekem, még akkor is ha nem akarom. Ez egy átok ami ismét lesújtott, ráadásul most éppen a szerelmemet sikerült miatta megbántanom. Már akkor elkezdek bánkódni a dolog miatt - amit engedek meglátszódni az arcomon - mikor Amy tudatja velem milyen bunkóság is hagyta el az ajkaimat. Hát, legalább annyit tanultam a dologból, hogy várjak a megvigasztalásokkal minimum annyit, míg a drog tényleg, teljesen elhagyja a testem. Furcsa mód mikor elindultam otthonról úgy szépen elhagytaa testem a szer amit a remegés és a hidegrázás alá is támasztott. Hát rá kell döbbenjenek hogy tévedtem. Pont, mint abban is, hogy azt gondoltam az én kis angyalom hajlandó közölni velem a gondját - ha már úgyis velem kapcsolatos -, de magamra hagy elmélkedni míg maga lezuhanyzik. Sosem voltam egy lángelme, azonban rögtön tudtam mi bántja valójában; az, hogy szívok. Ez nyilvánvaló, hiszen faragatlanságomon nem húzta volna fel ennyire magát. Az önmagában kevés lett volna a dühéhez, az tette fel a pontot erre a bizonyos i-re amilyen állapotban pár perce látott. Mialatt magamra hagy tudok eleget agyalni és eszembe jut mivel is zaklatott miután a pszcihiáterrel nem értettem szót; azzal, hogy menjek vele elvonóra. Akkor leráztam és azt mondtam ezt még simán tudom kontrolálni, viszont most már ideje beismernem, hogy tényleg szakemberre van szükségem, ha valaha is olyannak akarom látni Amyt, mint régen. Nem kell sokáig várnom az elhatározásm közlésével, mert pár percen belül máris visszatér.
- Igazad volt a múlt héten (mert akkor vitt el dilidokihoz), elmegyek veled. - tekintek fel a szemeibe - még mindig ugyanott ülve -, hogy lássa milyen komolyan gondolom a kijelentésem, bár már érzem, hogy nem lesz könnyed menet, ám majd csak kibírom valahogy, ha másért nem, akkor érte.

Kezem megmerevedik, ahogy meghallom szavait, s a törülköző, amivel hajamat töröltem éppen, kiesik kezemből. Először komoly döbbenet jelenik meg arcomon. Hiszen már annyiszor kérleltem, annyiszor mondtam neki, hogy ha semmit nem tesz ellene, egyedül nem fog neki menni, hiába erős. A drog erősebb, még a leghatározottabb embernél is… hiszen nem véletlenül hívják tudatmódosítónak is. Egy bizonyos idő után, ha mentálisan el is döntené az ember, hogy elég, fizikailag már nem hagyná a szer… ahogy nála se hagyja… hiszen az elvonási tünetek magával ragadják akkor is, ha nem szeretné, én pedig nem tudom se úgy látni, se úgy, hogy a hatása alatt van. Egyik sem az az ember, akit szeretek…
A döbbenetet persze hamar öröm követi, olyan, amit felé már rég tudtam kimutatni. Igazán őszinte, vegyítve rengeteg megkönnyebbüléssel. Tudom, hogy ha most kimondta, akkor már nem fog visszatáncolni és nem csak azért mondja, hogy megnyugtasson, aztán, amikor arról van szó, akkor majd nemet mond meg kifogásokat keres. Ez egy nehéz döntés… és most, hogy elhatározta magát, tudom, hogy még inkább ki kell majd tartanom mellette. Bár még kicsi voltam, egyszer már végignéztem egy ilyen folyamatot… és tudom, hogy min fog keresztülmenni, tudom, hogy néha bántani fog akkor is, ha nem akar, de azt is tudom, hogy ez szükséges ahhoz, hogy megint olyan legyen minden, amilyen volt.
Odasétáltam hozzá, leültem mellé a földre, nem törődve azzal, hogy a zuhany alól jöttem éppen ki, s éppen a piszkos padlóra ültem le, s átöleltem.
- Minden egyes pillanatban melletted leszek. – Nézek rá csillogó szemekkel, s végigsimítok arcán. – Ha nem is fizikailag, de melletted leszek, ahogy eddig is. – Mosolyogtam… persze, hogy mosolyogtam. Tudtam, hogy ezt neki mennyire nehéz kimondani, mennyire nehéz elhatároznia magát, de annyira boldog voltam, hogy megtette, hogy nem tudtam úgy ránézni, hogy ne fejezném ki ezt az örömöt.

A koszos padlón ültem tovább csendesen figyelve a reakcióját. A térdeimet magamhoz húzva átkarolom hogy nem remegjenek már tovább a lábaim, ugyanis eléggé idegesít, koncentrálnom is nehezebb tőle, mégis amennyire feltétlenül kell sikerül. Meglep az arckifejezése amivel rám tekint, azt hittem inkább fölényesen fog mosolyogni és már rég sejtette, hogy addig unszol a dologgal amíg végül be nem adom a derekam és akkor majd jöhet nekem az "én megmondtam"-mal. Minden joga meg lenne hozzá, hogy így tegyen, azonban ez az angyal olyan kedves, hogy nem akar kioktatni ilyen állapotban. Valószínűleg bármelyik másik nő kioktatott volna mielőtt elvitt volna a legközelebbi elvonóra. Az én Amym ehelyett boldogan mosolyog és átölel. Ó, de régen vártam már, hogy újra ilyen kedves legyen velem és végre megtörtént. Boldogan ölelem magamhoz a drágaságom és hallgatom amit olyan szépen beszél. A szavai, az ölelése és az ajkain lévő ív kellemesen melengeti át a szívemet úgy ahogy a drog nem tudná tenni, ráadásul ez nem is árt, csak használ. Őszintén hálás vagyok az égieknek, hogy leküldtek közülük egy angyalt cuki lányka formájában akit szerethetek és ő szintén szeret így, minden hibámmal együtt.
- Tudtam, hogy számíthatok rád, cicuskám. - becézgetem a tündérkém mialatt magam is elmosolyodom, majd megsimogatom a csinos kis pofiját, ha hagyja esetleg megpróbálok tőle egy csókot is lopni, ha nem, hát nem erőltetem a dolgot. Talán másokkal néha erőszakos vagyok, viszont ő nem érdemel ilyesmit ezért igyekszek is vele finom lenni. Már amennyire az egy hozzám hasonló rossz fiútól kitelik. Mondja így sem vagyok éppen egy úriember, de legalább jobb a modorom, mint némely haverjaimmal akik még a csajaikkal is úgy bánnak ahogy mások a kutyáikkal szoktak. Beléjük azért szívesen rúgnék egyet, ám mivel én sem vagyok sokkal különb náluk jogtalanul ítélkeznék felettem. Legfeljebb az apám vagyona nagyobb, azonban nem egyedül az én szülőm keres jól. A drágaságomat mégsem a pénzem érdekli, mint egyes előző nőimet akik a pénzemre próbáltak utazni ostoba balfácánnak nézve aki nem tudja mikor vezetik az orránál fogva. Hát ők alaposan benézték, viszont most ők nem számítanak a kis bogarammal ellentétben aki a fontossági sorrendemben a top háromban foglal helyet.