Kérdésére elé teszem a csinos fekete üveget, hadd szemlélje meg.
- Guinness-t. - mondom egyszerűen - Ír barna sör. Sokan tartják pancsnak, de én szeretem. A megszokott sörök után tényleg kicsit fura, de meg lehet szokni. Szinte már csak ezt vagyok hajlandó inni. De amilyen rendes a főnököm, mindig betáraz nekem a hűtőbe párat ebből is. - jelentem ki büszkén, mivel én... khm... zsaroltam ki magamnak - Ha gondolod, megkóstolhatod. Én nem vagyok finnyás... De akár pohárba is tölthetek belőle. Még nem ittam bele, nyugi.
Vigyorgok azon, hogyan fejti ki, mit is tesz ő jelenleg. Ám akárhogy csűri-facsarja a szavakat, nekem akkor is ugyanazt jelenti, amit mond.
- Szóval pesztrálod. - szinte a fülemig szalad a szám. Jó érzés azért, hogy vele még úgy is szemtelenkedhetek, hogy nem veszi magára, és nem vet meg érte. Kevesen akadnak ilyenek a környezetemben mostanában, akik így veszik a lapot. És ő még replikázni is tud. Egy mezei pirospont Darylnek!
- Hm. Szóval csak azért vagy itt, mert ha egyszer, ki tudja mikor hazavergődne, úgyis felébresztene. Értem. - ugratom. - Bocs. Ez járt a fejleharapós poénodért. - még nyelvet is öltök rá.
Ha kíváncsi a Guinness-re, megvárom, míg iszik belőle, vagy töltök neki - kívánsága szerint. Aztán viszont jókorát húzok belőle. Kicsit elgondolkodom a kérdésén, aztán magamhoz méltón válaszolok, egy széles mosoly kíséretében.
- Hát az attól függ, pontosan mire is vagy kíváncsi...

A fenekemre vonatkozó kérdésemet vagy elengedi a füle mellett, vagy én voltam türelmetlen, mert ez valahogy elsikkad. Már az italáról beszélünk, ahogy visszaérünk, hiszen meghívtam egyre, ha már nekem is töltött egy rendeset. De a bambimat sem hagyom parlagon...
- Ír barna? - felvonom a szemöldököm. - Még sosem ittam! Az írek amúgy nem szőkék? - jaj, hülyülök. Lio már oldalba bökött volna, hogy hagyjam az olcsó poénjaimat máskor otthon. Sosem volt erősségem a humorizálás.
- Te, én nyugodt vagyok...- aztán felveszem a kesztyűt, amit elém dobott- Na, akkor lökd ide azt a sört...- ha valóban odanyújtja az üveget, megkóstolom azt a (h)írességet. - Hm... - kóstolgatom. - Ez elsőre olyan, mintha kávé lenne... És nem olyan szénsavas, mint az átlag. Kissé... fanyar, de összességében nem rossz. - Azt mondanám, ez tipikus pasi-sör. De hogy ez a lány is éppen ezt szereti? Meglepő.
Liora kérdez vissza, vajon valóban megvárom-e. Más szót használ, és én kijavítom, mert ha Lio ezt hallaná, keresztben nyelné le.
- Bakker, ne lovagolj már ezen. Nem ovis már, itt is hagyhatnám, de belehalnék a lelkiismertfurdalásba- túlzom el, és színpadiasan haldokolni kezdek. Egész vicces vele beszélgetné. Lévén, hogy nincs humorom, most elemében érzem magam, mert őt mégis valamiképp megnevettetem. Az már más kérdés, hogy valóban a viccemen nevet-e, vagy azon, milyen lúzer vagyok. De utóbbi ténnyel tisztában vagyok, úgyhogy nem tudna vele megbántani, ha a képembe lökné.
Szórakoztat ez a lány. Az utóbbi napok feszültségei után jól esik a társasága, mondhatni, felüdít. Ezért is nevetek, amikor nyelvet ölt rám.
- Talán szívesebben vinnéd te haza? Akkor lelépek!- és megforgatom a szemeimet. - Add meg a címed, holnap érte megyek. Ha pedig megtartanád... Itt az enyém, küldj táviratot, hogy maradjak a formás seggemen...- lefirkantok valamit egy papírra, de nem adom oda neki.
Megkérdezi, szabadnapos vagyok-e másnap, hogy ennyire ráérek. Komolyan válaszolok neki, hogy nem érdekel a holnap, amíg a mai nap le nem zárult, de az én kérdésemre nem válaszol tisztán.
- Hohohó, talán azt szeretnéd, hogy én hívjalak el randira?- ha már csűrni-csavarni kell a dolgot, talán játszhatunk egyet. Aztán ki tudja... ha nem akarna semmit, azt mondta volna: "Közöd?" vagy simán megmondja: alszom, unatkozom, dolgozom... Ahogy az átlag szokta. De ő nem átlagos lány. Ez már tuti. Mosolyogva emelem a számhoz a söröm. De ha velem akar randizni, miért emlegeti folyton Liot?

Megkóstolja a sört - mert ha már felajánlottam, természetesen át is adom, ha kéri. Másért miért is ajánlottam volna fel...? Kíváncsian figyelem a reakcióit. Ízlelgeti szorgalmasan, aztán meglepettségemre kijelenti, hogy nem is rossz. Elismerően nézek rá. Eddig a bátyámon kívül ő az egyetlen, akitől ezt hallom. És úgy igazából az egyetlen, aki nem köpte ki azzal a lendülettel, ahogy a szájába vette az ír barnát.
- Bennem is van ír vér... - vágom rá, csak hogy replikázzak. Ugyan a tény tény, de valószínűleg erről a dologról sosem szerzett volna tudomást, ha nem él az előző kijelentéssel.
- És csak ritkán vannak szőke pillanataim. - kuncogok. Aztán végignézem, ahogy színpadiaskodik, meg előadja a Hattyú halálát...
- Na, még mindjárt meg is sajnállak - bököm ki az első gondolatom, ami erről eszembe jut. Már alig bírom magamban tartani a nevetést... Ami végül ki is robban belőlem, mikor felveti, hogy biztos én akarom hazavinni Lio-t. Erre persze mindenki felfigyel. Kis híján a könnyem is kicsordul, ahogy nevetek.
Aztán az egészet mintha elvágták volna, mikor megemlíti a randit. Hatalmasra nyílt szemekkel nézek rá. A fenekét érintő -hehe- kérdésre szándékosan nem válaszoltam előzőleg, mert úgy gondoltam, a fantáziájára bízom, hadd őrlődjön. Aztán tessék, itt az eredménye. Nem volt jó döntés.
- Randi... MI????? - kérdezek vissza, mikor levegőt kapok. Nagyjából úgy sikerül, mintha épp csak tanulnám a nyelvet.
- Nem egészen erre gondoltam. Csak hogy pontosíts a kérdésen. - világosítom fel, mikor visszatér a lélekjelenlétem. A fejemet kissé félrefordítva, megemelve teszem mindezt, szinte hunyorogva. Bár nem egészen erre gondoltam, azért igyekszem ezt játékosan kifejezni, hogy nehogy rosszul érezze magát a feltételezése miatt. Vagy nehogy elriasszam. Tőlem aztán elhív, ha akar... De hogy én zsaroljam ki belőle? Na, azt nem.

Ahogy visszatérek a mosdóból, meggondolom magam, és igazi sört kérek, csapoltat. Bár van egy kis rosszallás Aurora szemeiben, magamhoz ragadom a bambim is. És aztán megkérdezem, ő mit iszik, mert sosem láttam még olyan üveget, amit kiragad a hűtőből.
Meglep vele, hogy felém nyújtja, de nem visszakozom, meghúzom az üveget.
- Valóban? Hanyadíziglen?- vonom fel a szemöldököm. Mert nem azt mondta, hogy ír, csak hogy van benne ír vér. Talán a nagyszülei kapcsán. Ki tudja? De majd most elmondja. Hirtelen azt sem tudom, ezt miért köti az orromra, aztán a következő beszólásával fényt gyújt a fejemben- Ki se nézném belőled...- "szőke" pillanatok. Ez a lány nem buta, már az eddigi csevegésünkből is kiderült. Akkor ezt most miért mondta? Mérleg vagyok, hajlamos vagyok mindent túlkombinálni, talán volt egy beszólásom, ami gyenge volt, és ezzel akar vigasztalni, hogy ne érezzem magam olyan rosszul. Milyen kedves! De akkor már hülyüljünk...
Pesztrának nevez, én meg elviccelem a dolgot. Nem hinném, hogy Lio ne találná fel magát nélkülem, inkább nekem fontos, hogy mellette legyek. Javíthatatlan és levakarhatatlan barát vagyok, mindaddig, amíg Lio azt nem mondja, hogy tűnjek el. Ilyenkor többnyire csaj van a dologban, és alig várom, hogy felszívódhassak. Nem szeretek a lógó orrú harmadik lenni.
Ha már Lio, én is megviccelem egy kicsit, célozva rá, hogy talán csak féltékenykedik, és ő vinné haza a barátomat. A legtöbb lány általában amúgy így viselkedik. Látszólag utálnak valakit, lehordják mindennek, de mégis azzal mennek haza... Hát hova teszik az eszüket? Bár, ha lány lennék, lehet, hogy Lionak én sem tudnék ellenállni, pszt...
Elneveti magát. Édes, ahogy először megpróbálja elfojtani, aztán kirobban belőle... Hirtelen csend lesz a csehóban, aztán minden visszatér a rendes kerékvágásba, de az a pillanat, istenem... Már ezért megérte ide bejönni.
- Telibe találtam?- adom alá tovább a lovat. De nevetek én is.
Arról szeretnék vele beszélni, mit csinál holnap, ha már ennyire kedves volt, és megkérdezte az én terveimet is, de kitérő válasza miatt azt hiszem, talán félreértett. A reakciója viszont... Na, ilyenkor vagyok bajban. Fogalmam sincs, mit jelent. Mintha ezzel a randi dologgal kiakasztottam volna. Szóval mégsem.
- Úgy gondoltam, te elég konkrétan tudsz felelni- viszonzom azt a féloldalas nézést. Nincs bennem semmi harag, ha nem akar válaszolni, de azt is megmondhatja. - De igazad van... Én sem voltam egyenes az előbb. Holnap déltől dolgozom, úgyhogy 11-re megyek be a pizzázóba. Ott dolgozom....- mintha nem lenne egyértelmű.
Na, gyenge kezdés után erős visszaesés, gondolom magamban. Ha eddig nem tartott lúzernek, most biztosan. Pedig régen éreztem magam ennyire fesztelenül egy lány társaságában. Nem mintha túl sokat randiztam volna az elmúlt... izé...... Idejét sem tudom, mennyi időben.
Talán megenyhül egy kicsit. Lehet, hogy többé sosem látjuk egymást, de nem akarom, hogy úgy maradjak meg az emlékezetében, mint egy bugris a sok közül. Ha már hülyének tart, legyek emlékezetesen hülye. De ne így.

- Te, fogalmam sincs, hányadíziglen, az ilyenekhez például szőke vagyok. - válaszolok, mikor már elcsitult a nevetés, és mikor megnyugodtam, hogy nem bántottam meg - Az anyai nagyanyám volt ír.
Iszom a sörömből. Bár talán már túltettük magunkat ezen a részen, azért mégis szükségét érzem, hogy felemlegessem:
- Nem akarom Liot hazavinni. Egyébként lehet, hogy nem mondanád meg rólam - vigyorgok - de nem vagyok az a tipikus randizós fajta. Persze kivétel akad... - szándékosan hagytam nyitva a mondatot. Nem, nem vagyok olyan, aki él-hal egy randiért. Egyébként sem sűrűn hívnak. Nyilván tisztában vannak vele, hogy hosszú távon nem viselnék el a stílusom.
- Ami meg a napirendem illeti, többnyire itt vagyok, vagy az egyetemen. De utóbbi időben inkább itt. Nem sok időm marad a sulira mostanában, ami mondjuk elég gáz, de nem tudok mit kezdeni vele. - vállat vonok, majd a fejemmel megint a hátsó udvar felé intek, arra kíváncsian, velem tart-e. Hiába na, kell az a cigi, nem tehetek róla. Ahhoz nem vagyok elég erős akaratú, hogy letegyem. Bár, ha egyáltalán akarnám, talán meg tudnám állni, hogy rágyújtsak.
Elő is kerül a dobozból egy szál Marlboro. Ha velem tart, út közben megkérdezem, melyik pizzériában dolgozik, és mit.

-Ehhez én is- bólogatok nevetve- De olyan jól hangzik, nem? - Teljesen őszinte vagyok hozzá. Ez valamiképp matek, és ki lehetne kombinálni, mert ha az egyik nagyszülőről van szó, amiből -ugye- négy szokott lenni, akkor 25 százalékban ír vér csörgedezik az ereiben. HA feltételezzük, hogy az anyai nagyanyja teljesen ír. Azaz a dédszülei is írek. De bonyolítja a helyzetet, ha... Na, ezért nem megyek bele a részletekbe.
- Csak azért van így, kedves Aurora, mert még nem ismered eléggé. - Válaszolom neki, és érzem már, hogy ebben egy kis alkohol hatás is van. Sosem szoktam így beszélni senkivel. Lioról sem. De ami igaz, az igaz- Lio nagyon rendes srác... Vagy ezt már mondtam? - hopp, ezt elfelejtettem.
Aztán kissé fennakadok azon, amit mond.
- Te nem mész el... vagy az a sok idióta nem tudja, kit kell elhívni? - Aurora csinos és okos lány. Elképzelhető, hogy válogatós (ami nem baj!), és szinte kizárt, hogy ne lenne srác, aki találkozgatni szeretne vele. - Szóval kivétel... Mik a feltételeid?
Csak felmérem a terepet. Ha egy olyan sráccal, mint Lio, nem kezdene, akkor mi jön be neki? Van zsánere? Netán éppen a szitu dönti el? Vagy hangulat? Mi lehet az ő titka?
Tulajdonképpen mi egész jól elbeszélgetünk itt. Azt viszont nem hiszem, hogy a lúzerekre bukna.
Beszélünk a holnapi napról, és általában a napirendjéről is, és kiderül, hogy jók voltak a megérzéseim, suliba jár.
- Szóval... suli... Mit tanulsz? ... Vagy mit kéne tanulnod? - Azt hiszem, pontosan értem, mire céloz. Ezek szerint ő is magát tartja el, nem számíthat senkire, azért dolgozik, hogy tanulhasson és közben meg is éljen. Gondolatban megemelem előtte a kalapom.
Kortyolok a sörömből, ő pedig kihív az udvarra, csupán a fejével jelezve, hogy tartsak vele. Nem habozok. Egy pillanatig elgondolkodom, bemenjek-e előbb a mosdóba, aztán úgy határozok, még korai. A falnak döntöm a hátam, éppen úgy, ahogy a jó előbb, és arra a kérdésére válaszolok, amit feltett kifelé jövet.
- Van egy kis pizzázó az ..XY.. parknál. Ott vagyok felszolgáló és kifutófiú. - Ismét bohóckodnom kell, színpadiasan meghajolva ajánlom magamat, de aztán folytatom, ha nem szakít félbe- Családias hely, étterme és kávézója is van, állítom, a legjobb kávét nálunk kapni..- kezdem el mesélni. Szeretem azt a helyet, lelkes vagyok, ha arról kell beszélni. Tulajdonképpen a munkámat is szeretem, még akkor is, ha sokszor nagyon fáradt vagyok. - A pizzáink és pitéink mesébe illőek, mindig frissek és forrók... Egyszer neked is ki kell próbálni!
Elnevetem magam. Bakker, ez a marketing, nem valami jó szlogen! Gyere, próbáld ki, és többé nem szabadulsz tőlünk! De ha egyszer tényleg így van?

- De, jól hangzik. Csak fogalmam sincs, ezt hogyan mérik. Ha a nagyanyám volt ír, akkor... Harmadíziglen? Á, ezt tényleg passzolom. - adom fel a fejtegetést rövid időn belül.
Kimegyünk a hátsó udvarba, máris gyújtom a cigimet. Most nem kínálom meg, hiszen előzőleg sem kellett neki a füstrúd.
- Hm, ha jól hallom, akkor nem is áll tőled olyan távol az sem, amit én csinálok. Végül is... A te részed is ugyanúgy az, hogy eladd a cuccot. Viszont, ezt a reklámszövegezést ne erőltesd. - mosolygok rá szélesen, mielőtt újabbat szívok a füstből.
- Nem vagyok túlságosan pizza párti, de ha te mondod... Egyszer mindenképp eszek nálatok. Vagy inkább rendelek, hátha te hozod ki. - még szélesebbre szalad a szám, aztán komolyságot tettetek.
- Tudod, mit nem értek? Hogy miért akarod nekem annyira eladni Liot, mint a pizzériádat. - persze nem bírom sokáig, először csak sunyin, hunyorogva nézek, aztán ismét elmosolyodom.
- Ennyire kéne tényleg a számom? Várj, ezt még meggondolom. Tényleg válogatós vagyok kicsit. És hogy mik a feltételeim? Hááát... Jó kérdés. - újabb slukk cigi, pár korty Guinness.
- Ezen még nem gondolkodtam. Valahogy... Inkább azok közeledését fogadom el, akiknek olyan a kis világa, mint nekem. Vagy akik képesek elfogadni, hogy az enyém ilyen és pont. De még így sincs igazán szerencsém. - vállat vonok - Mert ugye mindenkinek van egy saját kis világa. Ahogy ő lát mindent. Vannak, akiknek egyforma ez a kis világa. Az enyém viszont kicsit más, kevésbé "dömping", ha érted így, mire gondolok. - gondolom, érti. Ha az eddigi beszélgetések alapján nem is feltétlenül, de azért ha végignéz rajtam, akkor láthatja, mennyire kilógok a sorból.
- Basszus, pszichológusnak kellett volna mennem, nem színésznek. - ironikus megállapításommal egyben tudtára is hozom, mit tanulok. Vagyis tanulnék, ha nem maradnék ki folyamatosan.
- De most remélem, ezt nem Lio miatt kérdezted megint. - kinevetem, de csak halkan.

- Valami olyasmi- hagyom rá- Igazából fogalmam sincs!- Már nem is tűnik fontosnak ez a téma. Számít valamit? Én alig ismerem a nagyszüleimet. Fogalmam sincs, milyen nemzetek vére kavarodik bennem. Biztos én sem vagyok egyszerű eset.
Valahonnan egy szál cigit kerít, és a fejével int, hogy menjek vele az udvarra. Én meg egy pillanatnyi habozás után vele tartok. Ha a lány végez a cigivel, mindenképpen bemegyek Liohoz, az egész már csak néhány perc. Közben beszélgetünk, munkahely, suli, randi...
-Eladni? Nem kell őt eladni! - tiltakozom. Hát ezt meg honnan vette le? Csupán csak csodálkozom, mert eddigi tapasztalataim szerint, ha ketten voltunk ugyanabban a társaságban, mindig Lio volt a lányok kereszttüzében. A mosolya elárulja, hogy élvezi, hogy ugrathat, én meg kicsit kómás vagyok a sörtől, szóval biztos bárgyún nézhetek rá. - Már elkértem a számodat? Tényleg?- gondolkodom- Nem is emlékszem rá....- dörgölöm a fejem. Nem szabad többet innom!
- A pizzánk pedig tényleg isteni. Majd hozok neked...- magam fogom elkészíteni, hisz tökéletesnek kell lennie!
Amikor a "kis világról" kezd beszélni, elvesztem a fonalat. Upsz! Be nem vallanám, hogy fogalmam sincs, miről beszél, de sajnos így van. Annyit szűrök le abból, amit mond, hogy nem tartja magát átlagosnak, és ezt sokan nehezen fogadják el. Ő azokkal viszont nem áll szóba.
Aztán elárulja, hogy színésznek tanul.
- Szerintem jó lennél pszciho... pszicho... -elnevetem magam- agyturkásznak is- gondolatban megveregetem a vállam, milyen ügyesen jöttem ki a nyelvtörő mutatványból. Jó, hogy támaszt a fal, kissé szédelegve nézek most erre a lányra.
- Ú, bakker... Lio...- eltántorgok a faltól. Mióta beszélgetünk itt? És hol van már Lio? Szinte biztos vagyok benne, hogy leszedte a lábáról a gipszet, és majd körberöhög, amiért aggódtam. - Jobb lesz utánanézni, mi az ördögöt művel...
Bemegyek a mosóba. Nem arra számítok, amit találok, ezért még vigyorogva lépek be. Aztán úgy üvöltök, ahogy a torkomon kifér:
- Aurora, azonnal hívj mentőt!
Egy pillanat elég, hogy kijózanodjak, és a kövezeten elterülő barátom mellé ugorjak. Ugyanaz az érzés fut át rajtam, amit a baleseténél érzetem, és lázasan keresek minden jelet, ami arra utalhat, mi történhetett.

- Nem, nem kérted el. - mosolygok vissza. El akarod kérni - én ezt mondtam. De rá hagyom, ezt már nem fejtem ki. Ugyan kedvem lenne kinevetni, de nem teszem. Nem is tehetnék ennél rondább dolgot, azt hiszem. Elvégre, látszik rajta, hogy a sör kissé megtekeri. Főleg, hogy ivott jópár kortyot az enyémből is, ami pedig erősebb, mint amit egyébként iszik. Első alkalommal én is így voltam, mikor a bátyám kezembe nyomott egy üveggel abból, amit Írországból hozott. Az eredetit... Két decitől úgy beálltam, mint a gerely. Mostanra viszont hozzászoktam.
Daryl hevesen támasztja a falat, közben az eső is szitálni kezd, apró, hűvös cseppekben. Mostanában nem megy el nap enélkül. Fura egy nyárelő ez.
- Nekem úgy is megfelel, ha egyszer a műszakod végén hozol egyet, aztán cserébe meghívhatlak pár körre. - mosolygok vissza rá. Tényleg felkeltette az érdeklődésem a pizzájuk.
- Persze, csak ha van Calzonétok... Csípősen. - érdekes, hogy ez az egyetlen pizza, amiből képes vagyok megenni egy egészet. Utálom a gombát, de valahogy... A Calzonéban finom.
- Vagy... Meddig vagytok nyitva? - kérdezem vissza. Hihetetlenül éhes lettem hirtelen.
Újabbat húzok a sörből, aztán várok, én is a falnak támaszkodva, kissé behúzódva a kinti padok fölötti, szintén padlástető-szerűen kialakított tető alá. Fogalmam sincs, miért kellhet ilyen gyakran ellenőrizni a jómadarat, de ezt Darylre bízom. Egyébként is tisztán látszik, mennyire szívén viseli barátja sorsát, hát még így, kicsit becsípve... Ilyenkor szinte mindenki érzelgősebb.
Nyugodtan cigizgetek és iszogatok, élvezem azt az apró, kellemes szédülés félét, amit a Guinness -meg az előtte való másfajta "jóság"- adott, de nem tart soká ez az állapot. Daryl szinte torka szakadtából kiabál - legalábbis tőle, az eddigi nyugodt, szelíd hanghordozásához képest így tűnik.
Gyorsan taposom el a fél szál Marlborot, a sört egyszerűen lecsapom magam mellett az egyik padra, és egy kocsist is megszégyenítő, válogatott szitkokat morogva viharzok be vissza az ivóba. Más se hiányzott mára, mint ez. Épp mikor jól szórakozom. Ilyen az én formám!
Első dolgom telefonálni egy mentőért, s bár a hívás pontos okát nem tudom megmondani, csak körülírni, minden egyéb, szükséges információt megadok. Meg is sürgetem a központost, bár talán nem is kell. Az elmúlt félévben már jártak itt párszor, biztosan akadt már alkalmuk rájönni, hogy ha már én hívom őket, tényleg kellenek.
Kicsit tétovázom, hogy benyissak-e a mosdóba, aztán inkább lemondok róla. Kopogás után épp csak résnyire nyitom ki az ajtót -ha zárva van-, hogy Daryl biztosan hallja, amit mondani akarok.
- Öt percet ígértek érkezésig. - remélem, ez megnyugtatja valamennyire. Öt perc azért szép idő, azt tekintve, hogy normál tempóban és forgalomnál tíz-tizenkét perc a kórház innen. De ezt úgyis biztosan meg tudja saccolni, hiszen a délután onnan indultak.
- Záróra! - kiáltom el magam ezt követően. Senkinek sem kell, hogy a többiek ittas állapotban akadályoztassák a hivatásosokat a munkájuk végzésében. Meg, én úgy gondolom, az a minimum, hogy ha már nálam lett rosszul Lio, akkor velük megyek.
Beállok a pultba. Öröm az ürömben: milyen jó, hogy előzőleg már összeadogattam a számlák végösszegét. Így nem most kell kínlódnom vele.
- Mondom, záróra! - Ejtem el még egyszer, már a pultban, hogy az a három delikvens is értesüljön felőle, aki még nem volt hajlandó felállni az asztalától, hogy fizessen.
Gyorsan rendezem mindenki számláját, a borravalókkal meg az ezek számára fenntartott kis befőttes üveggel most nem törődöm, mindent egyöntetűen hajigálok be a kasszába. Francokat sem érdekli egy maroknyi bankó, ha közben két méterrel odébb ki tudja, mi folyik éppen.
Az utolsó vendéggel is elszámolok, mire robogva meg is érkezik a mentő. Magamban meg is jegyzem, milyen jól fog a fék.

Furcsa, de mintha kissé kótyagos lenne a fejem, jobb is, hogy a hátam a falnak vetem, különben lehetséges, hogy eldőlnék. Terpeszbe teszem a lábam, így biztonságosabb, és beszélgetünk Aurorával. Néha mintha elveszíteném a fonalat.
Már a telefonszámáról beszélgetünk. Emlékeim szerint ez akkor került szóba, amikor bejöttünk, talán még Lio említette, de azóta nem került szóba. Vagy mégis? Lehet, hogy annyit ittam, hogy elfelejtettem? Nem baj, többet nem iszok.
Felajánlom neki, hogy kóstolja meg a pizzánkat, talán mert valahogy meg akarom neki hálálni a kedvességét, mégsem sértő módon, de úgy, hogy neki is élvezete legyen benne.
- Ahogy parancsolod. Egyedi kívánság szerint is elkészítjük. - Mondom, a lehető legnagyobb komolysággal, ami tőlem telik, és kissé meg is hajtom magamat- Szolgálatodra.
Az ajánlata tetszetős. Rápislogok. Szóval a műszakom végén jöjjek ide és meghív néhány körre. Csak én érzem úgy, hogy ez randiszagú? De nem okoskodom, nem csapom le a labdát. És talán jobban is teszem, mert mintha javítaná magát. Módosít az előbbi szavain. Mintha visszakozna, nagyon finoman (diplomatikusan).
- Hétköznap 23-óráig, hétvégén éjfélig. Házhoz-szállítás detto. A kódom 15-ös, de név szerint is kérhetsz. Ez az üzletünk specialitása. - Sokat beszélek. Az ittasságom első biztos jele. Olyanokat is elmondok, amit nem is kérdezett.
Szemelni kezd az eső, ő meg valahogy szóba hozza Liot, utólag már nem is emlékszem rá, hogyan, de hálás vagyok neki érte, mert rájövök, bármilyen szorult helyzetben is lehetett az én kedves barátom, annak már rég meg kellett volna oldódnia. Mikor adtam be neki a gyógyszereket? Talán tíz-tizenöt perce? Elvesztettem az időérzékemet.
Lio a mosdóban fekszik. Az első, ami feltűnik, hogy nincs a lábán a gipsz. Kissé össze van görnyedve, mintha a hasa vagy a mellkasa fájna, és a kezeit is egészen magához szorította. Ordítok, hogy hívjanak mentőt.
- Lio!- rázom a vállát, keresem az életjelenségeit. De ja vu érzés kerít hatalmába, újra ott vagyok a pálya szélén, ahol versenyeztek és elesett... Lélegzik, ver a szíve... Talán túl hevesen is, vagy ez az én szívverésem? Verejtékes a homloka. Pörög az agyam, és közben távolról hallom Aurora hangját... 5 perc...
Nem nagyon merem mozgatni a törött lába miatt. Hogy lehetett ennyire eszetlen, hogy leszedte a gipszet? Hirtelen nagyon haragszom magamra, mert nem jut eszembe, melyik lába sérült. Aztán körberöhögöm magam, hogy ilyen hülye vagyok. Hát az, amelyiken nincsen cipő... A számra csapom a kezem, mert milyen morbid, hogy itt röhögök, amikor a barátom bajban van... Megint. De attól nem lehetett rosszul, hogy leszedte azt a szart?
Úgy érzem, vánszorognak a percek, én meg tehetetlennek érzem magam, és csak arra vagyok képes, hogy Lio fejét a kezeimben tartsam. Túl gyakran ellenőrzöm a pulzusát, figyelem a légzését, de ezekkel- látszólag- semmi gond. Szólítgatom, birizgálom az arcát, a fülét, még a szemöldökét is meghúzgálom, de semmi reakció. Eszméletlen... Már megint eszméletlen! De mitől?
Végtelennek tűnő percek múlva érkezik a mentő, dióhéjban elmondom, mi történt, megemlítve a lábsérülést is, aztán csendben figyelem, ahogy hordágyra teszik, és betolják a mentőbe. EKG-t raknak rá, de az ajtót becsapják az orrom előtt. Csak annyit kötnek az orromra, hogy a megyeibe viszik. Klassz. Onnan jöttünk el délután...
Kissé tanácstalanul nézek Aurorára, aki közben bezárja a boltot. Valamit elfelejtettem, de mi az?
- Utána kell mennem...- szabadkozom, de hirtelen nagyon rosszul érzem magam. Pár lépéssel eltávolodom a lánytól, a bolttól... és kidobom a taccsot.

Igen, valamit elfelejtett a sürgés közepette, méghozzá fizetni. De nem érdekel. Mást fenéken billentenék érte, ez tény. De most őt a legkevésbé sem akarom ezzel molesztálni. A barátjáért aggódik, ráadásul, ahogy látom, jól sincs. Azért megtisztel engem és a helyet azzal, hogy nem pont előttünk adja vissza, ami felesleges... Ez kedves tőle.
Az adósságával nem törődöm. Tudom, hol dolgozik. Legalábbis szerintem nem lódított. Majd egy jobb napján megadja a pénzt. Már úgy sem tudná, hiszen zárom a kasszát. De egyébként is, az összes mai borravalóm is behajigáltam a gépbe, szóval nem is lesz olyan nagy a kintlévőség - ha a főnök netán ellenőrizné.
Kapom a táskám, zárom a hátsó udvar felé vezető ajtót, nagyjából elrendezem az asztalokat és székeket, majd áramtalanítok. A standolás ráér, majd legfeljebb később visszajövök.
Kilépek az üzlet elé, kezemben egy nedves kendővel, hogy felfrissíthesse magát. Engedtem neki egy kis vizet is, eldobható pohárba, és ha akarja, meg tudom kínálni rágóval vagy valami... Egész közel sétálok hozzá, kissé megsimogatom a hátát, majd elé nyújtom a kendőt és a vizet.
- A papírjait elvitték? Vagy nálad vannak? Azokat utána kell vigyük. Hozd rendbe magad, addig hozom a kocsim. - igazán meg sem várom a válaszát, máris elhúzok kicsiny zsákutcánk végébe, ahol mindig parkolok. Bevágom magam a kocsiba, indítok. Szerencsére van elég helyem megfordulni, így már orral pontosan menetirány felé állok meg Daryl mellett. Oldalra hajolok, hogy kinyissam neki az ajtót.
- Szállj be. Remélem, út közben nem leszel rosszul. Mondjuk tény, hogy le akarom cserélni ezt a csotrogányt, de... azért mégis. Na gyere. - kétségkívül segítenék neki annyit, hogy elviszem a kórházig, aztán ha igényli, haza is. Láthatólag nincs éppen abban az állapotban, hogy hazasétáljon. Spicces is, zaklatott is... A kettő együtt meg nem jó.
- Megyei? - kérdezek vissza, ha beszáll, és már indulok is.
Talán nekem sem a legjobb ötlet vezetnem, hiszen bennem is ott van már másfél üveg sör, de láthatólag ez a kevésbé rossz választás. Remélhetőleg nem portyáznak a zsaruk.

Teljesen használhatatlannak érzem magam, és csak az nyugtat meg, hogy Lio él. Annyi hülyeség fordult meg a fejemben, és ez a szorulás dolog is félreérthető volt (én eddig a pillanatig azt hittem, a székletével van gondja). Talán ebben a hitben akart tartani. Talán csak figyelemelterelés volt az egész, hogy leszedhesse a gipszet.
De nem értem, miért van elterülve a földön. Nem úgy tűnik, mintha baleset lenne. Tehát nem elcsúszott a kövön, hanem... összeesett. Talán csak megterhelte a lábát és ... de akkor miért eszméletlen? Nem áll össze a kép. A testtartása, ami kicsit árulkodó, mintha a mellkasához, vagy a hasához kapta volna a kezét és az a csecsemőpóz.... de ebben sem lehetek biztos.
Lázasan töröm a fejem, valami volt a kórházban is, aznap este, amikor meglátogattam, és akkor elküldtek tőle, másnap pedig csak rövid időre mehettem be hozzá. Rajta volt a monitoron, figyelték a vérnyomását és a szívritmusát, de azt elfelejtettem megkérdezni, miért. Ők meg nem mondtak semmit. Ha szívbeteg lenne, csak kapott volna valamilyen gyógyszert, nem?
Lassan vánszorognak a percek, és közben százszor ellenőrzöm az életjelenségeket. Szidom magam, amiért ittam, talán tiszta fejjel logikusabban tudnék gondolkodni, de nem engedhetem magamnak, hogy önsajnálatba essek.
A mentősöknek mindent elmondok, amit tudok, a motorbalesettől kezdve az eszméletvesztésig, lábtörésig mindent, aztán csak tehetetlenül nézem, hogy elrobog vele az autó. A gyomrom ekkor adja meg magát, és szerencsém, hogy arrébb tudok vánszorogni, így annyira nem megalázó a helyzet.
Aurora meglepő figyelmességgel viseltetik irántam. Talán senki mástól nem tűrném, hogy most hozzám érjen vagy pátyolgasson... ez inkább az én szerepem szokott lenni.
Megtörlöm a kezem, a szám, kiöblítem a vízzel, amit a lány hozott nekem, aztán egy pár kortyot le is nyelek, hogy ne érezzem azt a szörnyű ízt a számban. Jól jönne egy rágó, de eszembe se jut, hogy kérjek, ahhoz tompa vagyok.
- Nála... vannak.... A papírjai... nála vannak- szedem össze magam, és válaszolok Aurora kérdésére.
Aurora pedig magához veszi az irányítást. Annak ellenére, hogy ő is fogyasztott alkoholt, nagyon jó állapotban van, én pedig minden percnek örülök, amit nyerhetek, így bevágódom mellé a kocsiba. (Bevágódom... Hahaha... Bevonszolom a hátsóm.)
- Szerintem már nem lesz baj- mondom neki halkan, amikor felveti, talán rosszul lehetek még- csak ne nagyon rázasd meg a seggem- Szóval, nem kell annyira rohanni. Így is időt nyerek, hogy nem botorkálva kell visszamennem abba az átkozott kórházba.
- Megyei- erősítem meg Aurora szavait, és bekötöm magam, biztos, ami biztos alapon.- Köszönöm- jut eszembe, mert az alapvető illemet még nem felejtettem el. Hálás vagyok most ennek a lánynak. És bármilyen hülyeség, máris azon gondolkodom, hogyan viszonozhatnám ezt neki.