Új mobilt? Remek, ma se lesz jó fogadtatásom. Mindenesetre bólintok Lionak, és inkább bemegyek. Nem néz ki jól, de egy verekedés után ki szokott. Mégsem esik meg a szívem annyira rajta, mint szeretném, haragszom, fogok is még jó darabig. Hiszen csak két napja jöttem vissza, és máris ezt kell csinálni? Nem lehetne egy kicsit örülni nekem? Olyan nagy kérés?
Gúnyolódik, és legszívesebben még én is megverném. De nem teszem, csak leültetem, és szoríttatom az orrát. Ez a legtöbb, ami tehetek, tampont mégse dughatok az orrába. Ki is hajítana abban a percben.
- Ne azzal gúnyolódj, aki segíteni akar, mert meg se érdemled. - Nem, csak azért se fogom felemelni a hangom, most még nem. Majd ha túl leszünk az ellátáson, és már tud mozogni anélkül, hogy elvérezne. De legalább engedelmesen szorítja az orrát, még ha kötekedik is közben. Elengedem a fülem mellett a kérdését, nem akarja, hogy válaszoljak.
A száját veszem kezelésbe, és veszem elő a ragtapaszt, hogy beragasszam. Megfordul ugyan a fejemben, hogy összeragasztom a száját, de elvetem az ötletet. A gyógy tapaszt nem pocsékoljuk el ilyen kicsinyes dolgokra. Drága az, és itt nem is nagyon van. De persze neki megint beszélni kell, és persze megint jobban elindul az orra vérre. Miért nem tud egy kicsit nyugton maradni? Csak egy kicsit! Utána énfelőlem ugrálhat, szaladgálhat, dühönghet, de most üljön a fenekén, szorítsa azt a nagy orrát, és maradjon csendben. Legalább ameddig én is lenyugszom.
Szó nélkül veszem ki a táskámból a tükröt, nyomom a kezébe majd inkább ott hagyom. Addig feltakarítok. Körbe nézek, és úgy döntök, azzal kezdem, ami tuti nem vágja el az ujjam. Vagyis a ceruzákkal. Gyorsan összeszedem őket, majd beletéve a tartóba az asztalra teszem. Majd elvéve egy zsepit leguggolok a kávéscsésze mellé, és elkezdem a tenyerembe szedegetni a darabokat. Közben számolok. Magamban. Tízezerig. Lehet, elvágom a kezem, de ez érdekel most a legkevésbé.

Nem értem miért kell így beszélni velem. Mintha bármi rosszat is tettem volna, holott csak próbáltam magam védeni. Igaz teljesen feleslegesen a végén így is az jött le annak a gyökérnek, hogy feladtam. Pedig csak az ő testi épsége miatt aggódtam.
- Hallgatom, szerinted, mit érdemlek meg - Nekem vannak elképzeléseim, és igazából nem izgat az ő véleménye, de úgy gondolom, illik meghallgatnom, ha van valami mondanivalója. Aztán ki tudja, talán még egyet is értek vele, bár jelenhelyzetben erősen kétlem.
Fogom az orrom, de ez így nem az igazi, és az is zavar, hogy a számat le akarja ragasztani. Ettől olyan, mintha, valami nagy bajom lenne, persze hogy nem tetszik. De a hirtelen mozdulat sem jó, mert így meg az orrom vérzik megint jobban. Szuper. Ezért még megfizet az a szemétláda, csak ki kell találnom, hogyan.
Hagyom magam, mert máshogy sosem lesz nyugtom, és így talán gyorsabban végzünk. A végén tükröt is kapok, és én félve pillantok bele, hogy megállapítsam, ez valami szörnyű... Jó, igazság szerint nem nagyon látom, és nem olyan szörnyű, de héé! ez az én arcom. Nem mehetek így ki az utcára. Fogalmam sincs, mit fogok csinálni, az elkövetkezendő néhány napban, amíg el nem múlik.
Leteszem a tükröt az asztalra, és elveszem az orromtól a zsebkendőt, ellenőrzöm vérzik-e még, és közben kérdezem meg.
- Mit csinálsz? - bár hallom, hogy valószínűleg elkezdte helyre rakni az irodát, a fejem most már nem forgathatom össze-vissza. - Azt Andersonnak kéne összeszednie...
Jegyzem meg csak úgy mellékesen, amikor hallom, hogy a csészét szedi. Közben meg megint tesztelem, szerintem már jó, az orrom, de azért visszateszem a kendőt, és csak óvatosan mozdulok, hogy elővegyem a szemüvegem. Ilyenkor örülök, hogy ilyen előre látó voltam. Ugyanakkor eszembe jut, hogy bár a szemüvegem megúszta, a telefonom, minden bizonnyal, nem.
- Idehoznád a telefonom? - kérdezem, miközben felveszem a szemüvegem, és próbálok felkészülni a legrosszabbra, hogy újat kell majd vennem, mert egész biztos nem fogják kicserélni. A földhöz vágás - még ha nem is én voltam - nem garanciális, mivel nem rendeltetésszerű használat. Szívás.

Nem válaszolok. Mégis minek? Úgy se érdekli, akkor meg nem fogok magyarázni feleslegesen. Jobb dolgom is lenne, mint itt ápolgatni, erre még gúnyolódik, meg gonoszkodik. Örüljön, hogy nem hagyom itt elvérezni. Csak tudnám minek kellett nekem ma ide jönnöm. Nem ráért volna az a hülye papír holnap? Amikor már nyugodtan ordibálhatok vele? Vagy csak simán megkérdezem mit csinált, elmeséli és letudjuk az egészet? Nem lett volna egyszerűbb? Nem csináltam semmi rosszat, akkor miért kell így nyúznia a karmának? Tudja jól, hogy nem bírom az idegeskedést, most majd megint nem alszom két napig. Nagyon fantasztikus lesz.
Tükröt is kap, nézegesse magát, döntse el mennyire érte meg ez neki. Én inkább nekiállok takarítani. Az lenyugtat. Főleg ha számolok. Koreaiul. Úgy tovább tart. Meg tovább el tudok menni. Nem foglalkozom azzal se, hogy elvágom a kezem, csak mikor a hangját hallom nézek fel, összehúzom a szemöldököm, és a zsebkendőbe csomagolva a maradványokat belehajítom a kukába.
- Nem tök mindegy neked? Örülj, hogy valaki meg csinálta, inkább maradj csöndben, szorítsad az orrod, és hagyj, hadd csináljam, amit elkezdtem! - Még mindig nem kiabálok, de a hangom kemény, és innen már csak egy fuvallat, és elszakad a cérna. Veszek egy mély levegőt, úgy szedem fel a telefont a földről, szó nélkül a kezébe nyomom, majd megyek vissza takarítani. Azt nem tudom, hogy fogom kiszedni a szőnyegből a kávét, mert ez bizony már beleszáradt. És sós víz meg sehol sincs, pedig a kávét csak az szedi ki, mint ahogy azt volt szíves tudomásomra hozni annak idején.

Nem válaszol, és ez egy rossz pont. Ha kérdezek, még akkor is elvárom a választ, ha nem érdekel, amit mondana. Ellentmondásos vagyok? Lehet. Nem érdekel. Ha kérdezek válaszoljanak, majd én eldöntöm, mennyire érdekel a válasz az első két szó után. De ő csendben van, és pakolászik, pedig senki sem kérte. Én biztosan nem, és egyébként is megcsinálnám.
Idegesnek látszik, és nem tudom mitől az, mert itt egyedül nekem van jogom idegesnek lenni. Mellesleg idegesít a jelenléte is, hogy így viselkedik, jelenleg úgy minden. Az arcom rosszul néz ki és ettől nem lesz jobb kedvem. Igaz, ha nem látnám, akkor lehet jobban aggódnék miatta, de ez csak azért van, mert So Ra itt van. Ebben biztos vagyok.
Hallom, ahogy szedegeti a szemetet, és le szeretném állítani, de az ahogy válaszol, olyan mintha egy újabb pofont kapnék. Most már biztosan tudom, hogy neki is baja van, és tényleg nem értem a dolgot. Csak akkor szólalok meg újra, amikor már nem vérzik az orrom annyira, és a szemüvegem is vissza tudom tenni a helyére. Elvégre nem árt, ha lát az ember.
Úgy hiszem, egész normálisan sikerül megkérnem, hogy adja oda a telefonom, és még csak nem is azért kérem meg, mert ugráltatni akarom, hanem mert félek, ha én kezdek el most mászkálni, megint vérezni kezd az orrom. Ő azonban még mindig úgy viselkedik, mintha legalábbis vele verekedtek volna, és ahogy a kezembe nyomja a telefonom - ami már alig hasonlít arra, amit én telefonnak hívok - elegem lesz.
- Menj el! - kérem, és a telefon maradványait az asztalra dobom - Nem kértem, hogy segíts, nem kértem hogy maradj itt, és nincs most kedvem ahhoz, hogy azon gondolkodjak, mi a franc bajod van, szóval menj el.
Nem beszélek hangosan én sem. Sokkal inkább vészjóslóan halkan, és ha van egy kis sütnivalója, megteszi, amit kérek, mielőtt én teszem ki, ma már másodszor. Mert ha ő is csak durcázni, vagy tudom is én mit csinálni tud, akkor semmi szükségem most rá. Részemről a dolog ezzel lezárva.

Valahol mélyen megértem őt is. Mélyen. Eltemetve, letakarva a mostani bajommal. Úgyhogy most ne várjon tőlem megértést, meg babusgatást. Mert arra nem vagyok képes. Csak csendben takarítok, meg teszem, amit kell. Vagyis majdnem csendben, de az nem számít beszélgetésnek. A telefonját is csendben adom oda, nem tudom mi baja vele. Ha sokat fecsegek az a baj, ha nem beszélek az a baj, igazán eldönthetné már mit akar, mert ettől már kezdek kikészülni. Soha nem lesz jó neki amit csinálok, be kéne látnom, hogy nem kéne gürcölnöm, mert hasztalan.
Ahogy meghallom a hangját felállok, megigazítom magamon a ruhát, és a táskámból előhalászva a mappát az asztalra teszem.
- Ezt majd írd alá. Rajta van, hogy kinek kell visszaadni. - Nézek rá, majd finoman meghajolva előtte kimegyek. Halkan csukom be magam mögött az ajtót, ha még az is kiszakad, nem tudom, mit csinálok. Ritkán van olyan, hogy ő küld el, és nem esik jól, de ha nincs rám szüksége, nem fogom feltartani. Nagyfiú, meg tudja oldani, nem tudom, miért gondoltam, hogy egy olyannak, mint Zin szüksége lehet rám. Amúgy is… Beszélnem kell Lioval, és nem tudom az mennyire lesz kellemes. Már megbántam, hogy nem mentem el azon nyomban, ahogy kitettek az ajtón, de persze, az én hibám. Bele kell folynom mindenbe.
Nagy levegőt veszek, és elindulok. Útközben még leadom a pótkulcsot a portásnak, mert már egy órája vissza kellett volna vinnem, majd a kávézó felé veszem az irányt. Kell kávé. Sok kávé.

Biztos bennem van a hiba, hogy nem értem, neki most mi baja, és az is biztos az én hibám, hogy szeretném tudni, de nem válaszol semmire sem, akkor meg mi értelme van annak, hogy itt van? Takarítónőre nincs szükségem köszönöm szépen. Van az egyetemnek, azért fizetik, hogy takarítson - megjegyzem silány munkát végez - és ha egyszer beszélgetni szeretnék, akkor legyen szíves és beszéljen hozzám. De nem, ő most hallgat, ha meg hozzám szól, úgy teszi, mintha én lennék is a gonosz, pedig azt sem tudja mi történt. Az, hogy én ingerült vagyok, és ez még ingerültebbé tesz, érthető kéne, hogy legyen.
Elküldöm, mielőtt rajta vezetek le valamit, amiről nem tehet. Mert Anderson létezéséhez tényleg semmi köze nincsen. Ez pedig szerencse. Ha pedig, már nem leszek ilyen ideges, akkor elégedetten hátba veregetem magam, amiért nem hagytam, hogy rajta csattanjon az ostor. Még akkor is, ha ő most nem így érzi. Bízom benne, hogy később, meg tudjuk beszélni.
Meglep, ahogy távozás előtt még elém rak pár papírt. Komolyan ennyi? Ezért jött? És miért ő jött, miért nem az, akinek kell? Nem értem az egészet. Nem mintha most ez érdekelne. Zavar, hogy így viselkedik, és ezzel is idegesít, és bár erős bennem a késztetés, hogy most azonnal magyarázatot követeljek tőle, tisztában vagyok vele, hogy ez teljesen ellentétes lenne azzal, amit fél perce kértem. Hagyom, hogy kisétáljon, és ahogy elhagyja a helyiséget, felállok, és ismét ráfordítom a kulcsot. Részemről, mára zárva tartok.
Visszaülök a székembe, és hátrahajtom a fejem. Nagyot sóhajtok, és legalább 10 percig egyáltalán nem mozdulok. Aztán felállok, és szép lassan elkezdek összepakolni. Beletelik néhány órába, míg újra rend és tisztaság lesz, de a végén elégedetten nézek körbe. So Ra és a szemét, dög (Anderson) papírjait az asztal tetején hagyom, azok ráérnek holnapig. Most meg kell keresnem So Ra-t, hogy visszaadjam a tükrét, és megkérdezzem, mégis mi baja volt? Mert erre az egyre nem bírtam rájönni, amíg felszámoltam az irodában lévő káoszt.

//na köszöntem a játékot mindkettőtöknek ^^ királyság volt //