Átlagos nap, de most rajtam kívül mindenki valamilyen órán, vagy előadáson csücsül. Stréber bagázs. Persze, tudom, hogy csak azért csinálják, hogy ne kelljen velem együtt itt lenni. Engem meg annyira nem is zavar. Kifejezetten kellemes, ez a kis nyugalom. Én szeretek egyedül lenni itt. Legalább nem kell attól tartanom, hogy valaki felidegesít. Ez alól kivétel, amikor valaki mégis bekopog, és megzavarja a nyugalmat, amit kávézással, és olvasással töltök. Szemüvegben. Mert ugye, egyedül vagyok, és ilyenkor lehet. Ha valaki kopog, akkor gyorsan leveszem és beteszem a fiókba. Aztán szépen elhajtom az illetőt valami hülye kifogással.
Ez egy jól bevált technika. Azonban, most kopogás nélkül nyílik az ajtó, és nincs időm eltenni a szemüveget, épp csak a kávés csészét teszem le az asztalra, és becsukom a könyvemet. Felpillantok, és csak egy lesajnáló pillantást vetek az előttem álló srácra.
Anderson... Ha van ellenségem, az ő. Nem én kezdtem, ő volt. Talán még általánosban. Nem tetszett neki, hogy más vagyok... Egy évvel alattam járt de ennek ellenére is utáltam. Aztán mi elköltöztünk, és gimibe máshova jártunk, de néha néha így is összeakadtunk. Hogy mi baja velem, azt egyébként nem tudom, én simán lenézem, mert szerintem elfogadhatatlan az életvitele. De amúgy jó fej vagyok, ha nem muszáj hozzá sem szólok. Most viszont muszáj. És az sem érdekel, ha cserébe be akarja majd verni a képem. De azért előre látó vagyok: leveszem a szemüvegem - az ő véleménye pont nem érdekel - és elteszem az íróasztal fiókjába, mielőtt megszólalnék.
- A kezed is eltört, hogy nem tudsz kopogni, Anderson? - Kérdezem meg, azzal a hangszínnel, amit egyedül neki tartogatok. Mondjuk így, a legrosszabbal. Mások már az általam kedvesnek, vagy épp normálisnak mondottól is meghúzzák magukat. De tudom, hogy ő nem fog így tenni. Az pedig, hogy a vezetéknevén szólítom... Nos, ez nekem így jól esik. Benne van az a távolságtartás, amit szeretnék, ha ő is betartana. De sajnos ő nem fogja.
Egyébként hallottam a pletykákat, hogy motor balesete volt, gondolom, emiatt sántít. De különösebben nem érdekel ha fáj valamije. Egy kis jó modort talán beleverhetek.
- Mi kell? - újabb kérdés. Talán jó napja van, és lelép miután elmondta a kínját. Vagy odaadja azt a pár papírt, ami a kezében van, és békén hagy. Annyira jó lenne...
Semmi kedvem, megint eltölteni egy éjszakát valami bűzös cellában, csak mert ő nem bír magával...

Szörnyű, hogy egyszer van az életben viszonylag jó napom, erre jön egy ilyen barom, és elrontja. Mert amúgy, tök nyugisan kávéztam volna egész délután, de így most szenvedhetek a jelenléte miatt. Mert ez az. Szenvedés. Még az is nehezemre esik, hogy emberi lényként foglalkozzam vele. Talán mert jobban hasonlít egy nagyra nőtt szőrös majomra, mint egy emberre, vagy csak azért, mert a viselkedése egyáltalán nem illik egy homo sapiens sapines-hez. Figyelem, ahogy leül - ki mondta, hogy leülhet? Én nem kínáltam hellyel! - és ahogy levágja elém a papírjait. Épp csak lepillantok az elém szórt lapokra. Tessék, még arra sem képes, hogy a saját cuccait rendben tartsa! Az egyiknek gyűrött a sarka, és látszik, hogy nem mappában tartotta őket!
- Igen... Tele van az egyetem, gazdag szülők elkényeztetett, beképzelt kölykeivel... - nem célzok én itt semmire sem. Ugyan. Ez csak egy tény. Nem is tudom, hogy neki van-e pénze, de nem is érdekel. Ránézésre van, az meg, hogy beképzelt, tény, nem kell senkitől sem igazolás.
Pofátlanul elveszi a kávéscsészémet, és ha nem ő lenne, talán utána is nyúlnék, de csak egy megvető pillantást kap, és elhatározom, hogy ahhoz a csészéhez soha többet nem nyúlok. Sőt! ha elment kidobom. De hogy nekem nem kell semmi sem, amihez ez a szemét hozzányúlt az is biztos.
- Teasüteményt esetleg? - kérdezem meg ironikusan, csakhogy tudja, nem tetszik, amit művel. Persze tudja. Egyértelműen ezért csinálta. Abban reménykedni, hogy keserűnek érzi majd a kávémat, amiben se cukor se tej nincs, szerintem felesleges. Valahogy olyan embernek tűnik, és ezt rossz elismerni, aki tudja értékelni a jó kávét...
Végre megtudom, mire fel a sok papír. Bólintok neki. Nem kell tudnia, hogy ez nem ilyen egyszerű. Higgye csak, hogy ennyi az egész.
- Rendben - felelem, és arrébb tolom az elém szórt papírokat. Megnézném őket, de lássuk be, szemüveg nélkül nem sokra mennék, én meg nem égetem magam, főleg nem ez előtt a senki előtt. Torna... torna? Van torna? Felhúzom a szemöldököm.
- Úgy érted... Aerobik? - kérdezek vissza. Mert az az egyetlen tornás dolog, ami eszembe jut. Bár lehet lett valami újabb sport. De nem bírom ki. Ha ez aerobikra járt, az nagyon kész. A szám sarka megrándul a gondolatra. Oh, mondj igent Anderson! A képedbe akarok röhögni! Mert ez lenne az évezred vicce. Lionel Anderson aerobikra járt... kegyetlen. Kegyetlenül jó. Lehet, mégis szép a mai nap?

Annyira szórakoztató lehetne ez az egész, ha nem utálnám ennyire ezt az állatot ennyire. Lehet nem tudok semmit a családjáról, de szerencsére ő sem az enyémről. És tényleg ez az egyetlen szerencséje, mert most törném be az orrát az is biztos. Így csak az asztal alatt szorul ökölbe a kezem, amit szerencsére nem lát. Az arcom nem rezzen, nem adom meg neki ezt az örömöt.
- Talán irigykedsz, Anderson?
Biztos nem, de adok neki lehetőséget, hadd érezze magát nyeregbe, hogy pofázhat. Nekem aztán tök mindegy, mit akar, vagy mit nem. A vacak papírjait majd elintézem. Még akkor is, ha szívem szerint a kukába vágnám az egészet, aztán szívjon, ismételjen évet, vagy még jobb: rúgják ki. Persze nem fogom megtenni, mert pont azért vagyok én a HÖKben és nem ő, mert vele ellentétben, én el tudom végezni a dolgomat akkor is, ha olyan szemetekről van szó, mint ő.
Teasüteményt utoljára valamikor tíz éves korom körül ettem, azóta nem igazán, de azért még tudok a létezésérül. Igazán kár, hogy nem kér, bár sejthettem volna, hogy aki hozzám hasonlóan, feketén issza a kávét az nem fog ugrándozni a süteményszóra.
- Igazán kedves, hogy megspóroltad a kérdést, és kiszolgáltad magad.
Megkínálni még egy adaggal és a nadrágjára önteni a forró italt, az lenne az igazi, de nem vagyok ennyire gyerekes. Sajnos már nem. Talán még általánosban elment volna egy ilyen akció, de ebből már rég kinőttem.
Abból viszont nem, hogy kiröhögjek egy szerencsétlen hülyét, aki aerobikot vesz fel. Tetszik, ahogy magyaráz. Olyan... árulkodó.
- Foci... foci... - játszom a hülyét, most kifejezetten jól esik - az... az... az amikor sok idióta keret egy labdát? Vagy amelyikben dobálják?
Mert van nálunk amerikai foci is, bár ahhoz ő szerintem kevés. Pedig sokkal izgisebb, mint a labdakergetés és rugdosás. Nem mintha én nem fociztam volna. De fociztam... De a hoki az akkor is jobb. És ha már futni megyek, akkor nem egy labdát kergetek, hanem futok 8 mérföldet és kész.
- Testépítés... - végigmérem - valóban... rád férne...
Sosem hallottam testépítésről, de azért jó próbálkozás. Meg aztán még egy lehetőség, hogy beszóljak neki. Olyan puhánynak néz ki, azt sem értem, hogy nem verték még szét, mert én ugye rendes vagyok, visszafogtam magam legutóbb. Lehet nem kellett volna. De ezen már kár rágódni. El kéne küldenem, de a helyzet az, hogy még mindig szórakoztat. Annak ellenére is, hogy rettentően utálom.

Szinte lyukat éget saját, maró, mérges gúnyom a szám szegletébe. Én irigyelni őt? A félmosolyom kifejezetten ronda lehet, az undor és a röhej sajátos elegye.
- Nem Hyun, sajnállak, hogy csak ilyen szar munkára vagy jó.
Mindenki tudja, hogy ez milyen pocsék és mekkora seggnyaló, lyukbabújó pöcs kell ahhoz legyél, hogy bekerülj. Egy: rosszul fizet, kettő: szétülik a seggük, reflexből elküldenek mindenkit azzal, hogy ők se tudják megoldani a problémákat, tehát bénák, három: azt hiszik ettől ők lesznek az iskola királyai. Elvből megvetem az egész szervezetet és perszehogy ennek az egész szarnak a legnagyobb szar kell legyen az elnöke az iskolában: Hyun Woo. Hátradőlök a székben, csaknem röhögök, nocsak, látom mély nyomokat hagyott benne az, hogy megittam a kávéját.
- Amilyen bunkó vagy állhattam volna itt reggelig.
Közlöm gonosz vigyorral, nyeregben érzem magam, amíg hirtelen nem cserélünk. Nos igen ez az aerobik dolog... Összevonom szemöldököm, eszembe jut a kis takony, akinek nem tetszett, mármint a szemöldököm, Hyun Zin első sorból nézheti, hogy kezd vad táncba az arcom közepén. Hápog mint egy idióta, bár lenne olyan sport, amiben az ő fejét lehetne rugdosni... Kedvem lenne ledugni az öklöm azon a Gyps torkán. Amilyen hülye ez még a focit sem ismeri...
- Te tényleg fogyatékos vagy Hyun, azt tudod melyik világban vagyunk?
Hajolok közelebb egy arasznyit, hogy belenézzek abba a ferde szemébe, a bőrkabát rajtam stílusosan recseg. Hamar visszadőlök a székbe, neki a támlának, nem akarom a szájszagát szagolni. Pont ő beszél? Ez a giliszta? A vak is látja milyen jól nézek ki! Csupa izom, a testem zabálják, minden kis részem gondosan kidolgozott ellenben ezzel a puhányéval. Játszani akarsz tökfej? Jól van... Előveszem a cigim, öngyújtóval meggyújtom, aztán a képébe fújom a füstöt. A nikotintól megnyugszom és ez kell ha nem akarom ráborítani az asztalt az irataimmal.
- Az inkább kussoljon, aki azt sem tudja mi az a foci. Intézd el nekem a torna órát, vagy járj be helyettem, Te úgyis buzi vagy, könnyen be tudsz illeszkedni.
Ezt a csikket a képébe fogom elnyomni. Még kiélvezem egy kicsit, hogy fuldoklik, jó erős dohány aztán az asztalon nyomom el. Ez már foltot hagy, emlékezteti majd rám.

- Legalább hazudni tanulj meg Anderson! - még hogy sajnál. Azt sem tudja mi az, hogy sajnálni. Talán ha magát kell sajnálni, azt tudja, de hogy mást sajnáljon? Ki zárt! Ő ilyesmire nem képes, ebben biztos vagyok. Ez persze nem baj, én sem tudnám őt sajnálni. Most sem megy, hogy látom, nyomorék. Igazság szerint kifejezetten tetszik, hogy így láthatom.
Az hogy fogalma sincs róla, mi mindent teszünk értük, szintén csak azt mutatja, hogy egy tudatlan, elkényeztetett paraszt. De mindegy, nem ér annyit, hogy én ezen agyaljak.
- Reméltem, hogy nem vágysz a társaságomra, de úgy látszik bénán már nem kellesz senkinek... Megjegyzem, nekem sem...
Igen, bunkó vagyok. Ő meg elmehet a fenébe. Elég lett volna ideadnia a vacak papírjait, aztán mehetett volna amerre akar. De nem, ő leül, és még pofátlan módon a kávémba is beleiszik, hogy utána megpróbáljon a lelkembe tiporni.
Az én hibám, hogy egyáltalán szóba állok vele, de a többiek kinyírnak, ha nem teszem. Pont az ilyen barmok miatt van rossz híre bizonyos körökben a HÖKnek, szóval én ma rendes vagyok, és megteszem, amit Anderson kér. Még akkor is, ha nehezemre esik.
Szánalmas, hogy még egy viccet sem ért, de mit is vártam tőle? Az IQ-ja kb a 0 szintjén lehet, ha egyáltalán eléri azt. Most meg okosnak próbál látszani, hogy ilyeneket kérdez...
- Téged elnézve, a harmadik világban... De szerencsére csak te tévedtél el.
Válaszolom egy mosollyal az arcomon. Amilyen gyökér azt sem tudja, mi az a harmadik világ. De az ilyen nyápicok, mint ő, odavalók.
És ha mindez, nem lenne elég, még aerobikra is jár ez a szerencsétlen. Fáj neki az igazság, és próbálja beállítani, úgy, mintha tévedés lenne, de sokkal valószínűbbnek tartom, hogy ő tévedett. Vagy a csajok miatt jelentkezett, de pár óra után rájött, hogy a szép lányok nem itt aerobikoznak.
- Elintézem. Ne aggódj... - mondom végül nyugodt hangnemben, a buzis megjegyzésével meg nem foglalkozom. Ezeken már túl vagyok. Igaz, több, mint egy éve, nem is hallottam senkitől hasonlót, de nem érdekel. Nem húzom fel magam a gyerekes próbálkozásain. Egyszerűen felállok, és lenézek rá. Lenézően...
- Egyéb kívánság? - kérdezem negédesen, amiből tudhatja, hogy el kéne húznia innen, de nagyon gyorsan. Mert lehet ő vágyik a társaságomra, de hogy nekem nincs szükségem az övére, az is biztos.

//1000 *-* és ez volt az utsó reagom Mo-ról... bocsi, hogy nem a legjobb...//

A szóhasználata lenyűgöző. Vajon hol tanulta azt a szót, hogy csíra? És honnan szedte, hogy használhat rám ilyet? Komolyan ha nem lenne nyomorék, már bevertem volna a képét, de félő, akkor még hülyébb lenne. Ekkora katasztrófát pedig, nem zúdíthatok a világra. Inkább nem foglalkozom vele, ha már ennyire GYÖKÉR (csakhogy a nővényeknél maradjunk), akkor igazán nem pazarlom rá az időmet.
Azt hiszem, meg van az érzékeny pontja is, egyszerűen jó nézni, ahogy kiülnek az érzelmei az arcára. Az egyetlen dolog, amivel elrontja az élvezetem, az, hogy anyámat kezdi szidni, pedig neki, ehhez semmi joga.
- Nem... nem vagyok rá háklis... - felelem tőlem telhetően nyugodtan, de ha ismerne, tudná, hogy a hangomban lévő furcsa vibrálás, amolyan vihar előtti csend. Csak még egy szót szól, és hozzávágom a monitort, aztán megy az asztal és a szék is, és akkor megláthatja, mennyire nem érdekel az iroda.
Vagyis érdekel, de a rendrakás, pont jó lesz, hogy lenyugodjak, miután visszaviszik a kórházba a nyomorékok közé.
Ebben az egészben az a szép, hogy még azelőtt végiggondolom, hogy felkapná a csészét az asztalról. Megjegyzem, az már nem az enyém, nekem semmi sem kell, amihez ez a szemét, korábban hozzáért. Elszámolok magamban tízig, és megint tízig, közben meg a fejem mellett a falba csapódik a csésze. Egy szilánk hátulról megüt, de épp csak megrándul tőle a szám. Magamban pedig ismét elszámolok tízig, mert bár jó volt eljátszani a gondolattal, hogy megütöm, én nem tervezek bajba kerülni egy ilyen szarházi miatt.
Egész jól megy a tízig számolás, amíg a szemébe nézek és bájcsevegünk, már majdnem megnyugszom, és abba is beleegyezek, hogy elintézem az ügyeit. Persze egy lenéző pillantás még jár neki. És igazság szerint jobban tennék, ha elmenne, de valahogy nagyon arra hajt, hogy mégis megüssem. Ő ugyanis, köszönet helyett megütni próbál, de rossz napja van. Gondolom a lába miatt, mert nem tud úgy kitámasztani, vagy mit tudom én. De a lényeg, hogy időben elhajolok előle. Ezt viszont, már nem ússza meg.
Ha minden igaz, a lendülettől kicsit megbillen és én ezt kihasználva az asztalra nyomhatom.
- Még bénább akarsz lenni Anderson? Mert ha igen, szívesen eltöröm a kezed - Nehogy már azt higgye, neki minden szabad. Jó fej leszek, a lábát nem bántom, de ha még egyszer megpróbál megütni, ne fogom vissza magam.

Igazság szerint nem szeretek takarítani, de az egy szükséges tevékenység. Mellesleg, tényleg eléggé megnyugtató tevékenység. Szóval a tény, hogy Anderson után takarítanom kell, csak azért idegesítő, mert Anderson után kell takarítanom. Bárki más után sem szoktam, emiatt a szerencsétlenség miatt, meg még annyira sem szeretnék, de muszáj lesz. És ebben biztosan különbözöm tőle, mert én megteszem, amit meg kell tennem. Belőle ezt nem nézem ki. Elvégre még arra sem képes, hogy felnőtt ember módjára viselkedjen. Meg próbál megütni, de benézi, én meg reflexből (előre eltervezetten) lépek közelebb, hogy az asztalra kenjem, erre ő? Leköp. Leköp!
Undorodva pillantok le rá, ezt nem gondolhatta komolyan. Kedvem lenne elengedni, még a végén le is hány, vagy tudom is én, és ez... ez egyszerűen szörnyű, de van bennem valamiféle büszkeség, ami ezt nem engedi.
- Kár, de ha szeretnéd, elintézem, hogy örökre ilyen maradj...
Rohadjon meg, leköpött! Én meg még mindig nem vertem be a képét, mert nem akarok lesüllyedni az ő szintjére, de úgy látszik, nincs szerencsém, vagy ő a mazochista, mert nagyon arra játszik, hogy beverjek neki egyet. Erre utal az is, ahogy megnézné, hogy eltöröm a kezét. Csakhogy azt nem nézni fogja, hanem érezni.
Már emelem is a fejét, a hajánál fogva, hogy egyszer jól beleverjem az asztalba, de ez a köcsög erre belerúg a lábamba, hát még szép hogy elengedem.
De ne örüljön, felkapom az első kezembe akadó tárgyat (egy ceruzatartót) és hozzávágom. Ez elől persze el tud hajolni, de annyi baj legyen. Nálam most már elszakadt a cérna.
Nekilódulok, úgy ahogy a sok barom focista szokta, és felkenem a falra. Útközben rálépek pár ceruzára, tollra, de ki nem szarja le? Már csak azért, ahogy nyekken a falon, megéri azt a kis takarítást!
- Utolsó esély, többet nem hagyom magam - közlöm vele a tényt, mert nem kell tudnia, hogy a hülye kis köpős/rúgós akciója kizökkentett. Az igazság az, hogy én évek óta nem verekedtem. Legutóbb is az ő képét csinosítottam ki, de az már legalább öt-hat éve volt. Ő nyilván "edzettebb", ha erőszakról van szó. De akkor sem fogom hagyni magam.

Nem tudom mit képzel ez magáról, de most már tényleg túl messzire ment. Mert az hogy leköpött, az egy dolog - egy undorító dolog - de hogy belém is rúg, és közben játssza az eszét, az mindenen túl megy.
- Nem, nem fenyegetlek, szívességet ajánlok a világnak.
Válaszolom, már már nem is próbálva elrejteni az undort a hangomból. Eddig próbáltam emberként kezelni, de ha ő így én is. És ez lehet, hogy gyerekes, de nem hiszem, hogy az öklömön kívül másból is értene. Meg is próbálom eltalálni a ceruzatartóval, de mellé megy. A fene vinné el, pedig reméltem, hogy jól fejbe vágja. Vérző orral szebb lenne. Nem mintha bárhogy is tetszene, mert az elképzeléseivel ellentétben nem vagyok meleg. Szerintem csak irigykedik, mert a suli legszebb lánya volt a barátnőm.... Hmm... a mostani is egész jó... Igen, határozottan irigy, de nem fogom vele szembesíteni, inkább neki esek újra, csak mert jól esik.
Nem koppan elég nagyot a feje, mert még mindig visszapofáz. Én meg sosem gondoltam, hogy pár év kihagyás ennyire gáz. De akkor sem hagyom magam.
- Egy percig sem hittem - lehelem közel a füléhez, hátha ő is rosszul lesz egy kicsit. Engem a hideg rázna egy ilyentől, de most jól esik szívatni. Jól esne, ha nem tolná a térdét a gyomromba.
Ezt azért már megérzem, még a szám is elhúzom, a szemem is rándul, de visszaütök a fenébe is. Ha tudnám, hogy ezt magának megjósolja, akkor kiröhögném, hogy nem hajolt el, de a bal horog keményen betalál. Remélem vérezni fog.
Aztán nem tudom mi történik, mert... hirtelen So Ra kerül a látóterembe, a karom rángatja, és arrébb tol. Őt persze nem akarom bántani, így könnyedén hátrébb lépek, de közben szemmel tartom Andersont is nem ám kárt tesz a barátnőmben. A barátnőmben, aki most idegesnek látszik, és ha nem sírva akarna fakadni, talán még vonzó is lenne, így viszont inkább tűnik zavaró tényezőnek.
- Igazad van... - bárki bejöhetett volna, és az nekem rossz. De ez most nem érdekel. Felkapom a földről a cuccait, aztán megfogom a kezét, most nem foglalkozom a kávéval, ami szétfolyt a lábunknál. Egyszerűen kinyitom az ajtót és kitolom rajta - Maradj ki ebből! - a kezébe nyomom a cuccait, aztán becsukom az ajtót és ráfordítom a kulcsot.
- Na... egy gonddal kevesebb - Fordulok vissza Andersonhoz, készen rá, hogy újra beverjek neki egyet, persze csak akkor, ha nem ő teszi meg előbb.

- Majd meglátjuk - lehet kevés vagyok, de egy próbát megér, és ez olyasmi, amivel szívesen próbálkozom. Mellesleg ritkán adom fel, úgyhogy Anderson kezdhet félni valóban, mert ha egyszer a fejembe veszem, hogy megverem, akkor megverem. Kap egy utolsó lehetőséget, de persze nem él vele, és sajnos nem jön kellően zavarba, attól, ahogy a fülébe suttogok. Bár látok némi libabőrt a nyakán, ami nekem momentán elég. A szavaira kedvem lenne nevetni, de nem teszem. Ahhoz most túlságosan utálom őt.
- Még szerencse - csúszik ki a számon, az őszinte gondolat. Mert tényleg. Csak az hiányozna nekem, hogy begerjedjen rám. Helyette inkább hasba rúg, ami nem szép tőle, és az igazság az, hogy fáj is, de nem érek rá foglalkozni vele, mert vissza kell vágnom. Egyszerűen kell, jól esik, és nem is tudom micsoda. Az ütésem betalál, a fal adja neki a másikat, és még vérzik is. Elégedett vagyok. Vagyis lennék, ha nem zavarnának meg. So Ra a semmiből pottyan ide, és ha nem a legrosszabbkor jönne, ha valaki más lenne most Anderson helyén, akkor valószínűleg megfontolnám, amit mond, és nem forgatnám ki a szavait. Nem őt tessékelném ki, hanem a másik személyt. De sajnos Anderson van itt, így So Ra-nak kell távoznia. Nem foglalkozom azzal, amit magyaráz.
- Nem lesz bajom - Vágom rá, pedig ez közel sem biztos, de ezen sem gondolkozom. Egyszerűen bezárom az ajtót. Kulcsra. Mert amennyire szeretném megverni Andersont, annyira szeretném, ha So Ra, nem nézné végig. Ösztön ez, de a jobbik fajta, és még ha nem is csinálom jól, valahol, mégiscsak vigyázok rá. Később ez igenis meg fog nyugtatni. De előbb, tényleg kicsinálom ezt a szemetet.
Visszafordulok felé, erre fikázni kezd, meg kioktat, és képen töröl. Magamat meg átkozom, hiszen számítanom kellett volna az utóbbira, de persze a szentbeszéde elterelte a figyelmem. Az ütéstől hátratántorodom, és az ajtónak esem. A szám fáj, azt hiszem elharaptam, vagy ilyesmi, mert érzem, a sós ízt a számban, és az államon is folyik valami. Megtörlöm, és nem csalódok. A vérem ott piroslik a kézfejemen, és ez az a pont, amikor végleg elszakad a cérna. Már nem érdekel senki és semmi sem.
Ellököm magam az ajtótól, és most jobbal verek be neki egyet. De nem hagyom ennyiben, most sok múlik azon, hogy mennyire vagyok gyors. Belerúgok a fájós lábába, és remélem, ez fáj annyira, hogy összerogyjon. Ha igen, akkor rúgok bele még egyet, ha nem akkor megütöm újra, nekem mindegy. Mindegy, csak fájjon neki. Akarom, hogy fájjon neki.
Aztán nem tudom mi történik, de valami bevillan, és leállok. Régi képek, évekkel ezelőttről, amikor úgy szedtek szét minket, amikor pár órát a rendőrségen töltöttünk. Nem akarok oda visszamenni. És nem akarom, hogy legyen rólam karton a rendőrségen - pontosabban, hogy ami van, az bővüljön.
Hátrálok pár lépést, és a zsebembe nyúlok a telefonomért. Előveszem, feltéve, hogy Anderson hagyja, de azt hiszem, eléggé odavágtam neki, hogy nyugton maradjon egy kicsit.
- Kit hívjak fel, hogy kaparjon össze? - kérdezem semlegesen, és némi elégedettséggel a hangomban. Mert hiába, azért elégedett vagyok. Annak ellenére is, hogy tudom, "rossz", amit tettem. A beszédtől fáj a szám. Jobban, mint szeretném, de nem foglalkozom vele, nem akarom megadni Andersonnak ezt az apró örömöt. Remélem mondd egy számot, és aztán hajlandó lelépni. Nagyon remélem.

Kizárom So Ra-t. Egyrészt mert védem, másrészt mert ez ilyen férfi dolog, és ne avatkozzon bele. Nem mondom, hogy majd megérti, mert nem fogja, de nem lényeg. Anderson most a lényeg, meg hogy már megint pofázik, pedig nem engedtem meg neki, hogy megszólaljon.
- Próbálkozni lehet.
Még, hogy kinyír. Össze ne pisiljem magam, ez volt az évszázad fenyegetése. De nem, nem ijedtem meg, főleg nem ettől a nyomoréktól. Az hogy bever egyet még hagyján, az hogy vérzek, már nem szép dolog, kap is érte rendesen, és nem érdekel, hogy nyomorék, már nem. Ő kezdte, hát viselje a következményeit. Beverem én is az arcát, aztán bele is rúgok még kétszer, rohadjon meg, ahol van.
Üvölt, és én összehúzom a szemöldököm a hangjára, mert azért ez tényleg fájdalmasan hangzik, még az is megfordul a fejemben, hogy messzire mentem. Hívnék is rögtön segítséget, ezért is veszem elő a telefonom, és kérdezem meg a kis köcsögöt, hogy kit hívjak fel. Első gondolatom a mentők, de akkor kihívnák a rendőrséget is, nekem ahhoz semmi kedvem. És miközben ezt végig gondolom, ki tudja honnan, Anderson erőt gyűjt, és nekem esik.
Kiveri a telefont a kezemből, mire az elrepül és csúfos véget ér a földön. Meglepetten pislogok utána, az a telefon az életem, nem teheti csak így tönkre. Amíg a telefonom gyászolnám bever még egyet, és bár kapcsolok, már elkések, eltalálja az orrom.
Felszisszenek én is, érzem, ahogy megindul a vérem, szeretném megtörölni az arcom, de elkapja a kezem. Nem hagyom magam. Ezúttal nincs szerencséje. Az akciója a visszájára sikerül, én csavarom ki az ő kezét, így végül nekem háttal áll.
Próbálom lefogni, megtörni, vagy bármi hasonló, de nem megy. Kicsit szédülök is, és még mindig folyik az orromból a vér, ami rohadtul zavar. Ellököm magamtól, hátrálok én is pár lépést, végre letörölhetem az arcom, nem mintha ez segítene.
- Elég Anderson. Ennek nincs értelme - jelentem ki határozottan, bár már előre tudom, hogy annyira gyökér, hogy azt fogja képzelni, ezzel tulajdonképpen feladom. Pedig nem. Egyszerűen csak okosabb vagyok mint ő, és tudom, hogy órákig püfölhetjük még egymást, akkor sem leszünk előrébb.

//szerencséd, nagyon gagyikat dobtam XD http://www.lanawin.hu/oldal/kocka.php?do=eredmenyek //

Nem csalódom Andersonban, pont annyira béna, mint képzeltem. Ha nem lennék, vele ellentétben, értelmes felnőtt férfi, akkor valószínűleg addig verném, rúgnám, amíg nem könyörög, hogy hagyjam abba. De nem, én azon vagyok, hogy felhívjak neki valakit, ez a szemét, meg tönkre teszi a telefonom. Ahogy a földre koppan, már tudom, hogy eltört. Az érintőképernyőm használhatatlanná vált, ebben a pillanatban, és egyszerűen sokkol a tudat. Csak ezért van esélye, és csak ezért lehet, hogy későn mozdulok, és eltalálja az orrom.
Nem fáj kifejezetten, de azért felszisszenek, és az arcomon csordogáló vér sem lehet szép látvány, főleg, hogy a ruhámra is kerül belőle, mert a köcsögje, nem hagyja, hogy megtöröljem az arcom, újabb akciót indít, igaz ezúttal sikertelenül.
Lefogom, aztán elengedem, mert belátom ez így nem fog véget érni soha. És bár utálom így intézni, úgy vagyok vele, hogy nem érdekel a véleménye. Közlöm vele, hogy vége, nincs értelme tovább püfölnünk egymást. Nem azért mert vérzek, és betojtam, mint ő hiszi, hanem mert a tény, hogy vérzek ráébresztett, hogy mennyire messzire is mehetnénk, azt pedig a jövőm miatt (ami őt nyilván nem érdekel), nem engedhetem meg.
Az ő véleménye pedig totálisan hidegen hagy. Amíg az ajtóhoz megy, kihúzom az íróasztalom fiókját, és kiveszek egy törlőkendőt, hogy megtöröljem az arcom. Csíp, és nem néz ki túl jól, ahogy a vérem a fehér anyagot beszennyezi. Előveszek még egyet, nem is igazán foglalkozva Anderson szavaival. Csak magamban kommentálom, hogy hülye.
- Ez esetben javaslom legközelebb spórolj nekünk időt, és rögtön az orrommal, vagy valami hasonlóval kezd... - Mondom végül, úgy hogy ő is hallja, miközben az orromhoz szorítok egy újabb kendőt. Vajon mennyi ideig akar még vérezni? És ugye, So Ra elment. Nem akarom, hogy bejöjjön. Semmi szükségem most rá. Igazából senkire sincs most szükségem, és azt szeretném a legkevésbé, hogy így meglássanak... Mert azért, ez tényleg gáz lenne... Főleg HÖK elnökként...

Hát nem mentem el. Még mit nem! Csak taktikát váltottam. Mostantól fogva mindkettőre haragszom, nem érdekel ki micsodám. Mind a kettőt nagyon le fogom szidni, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy mind a kettőt hidegen fogja hagyni. Nem baj, az én lelkemnek jót tesz. És az a lényeg.
Keresztbe font karral, az ajtó mellett a falnak dőlve várom hogy valamelyik agyament végre kinyissa az ajtót, és bemehessek. Legszívesebben megverném mindkettőt, ha nem lennének olyan nagyok. De hát a mellkasukig se érek fel ebben a cipőben... mindegy. De kiabálni se fogok.
Kattan a zár, de nem megyek be rögtön. Csak miután Lio kijött. De előtte még megfogom a karjá, gyorsan felmérem hogy nincs-e baja, majd a szemébe nézek.
- Egy óra múlva a kávézóban. Addig jegeld a lábad. - Fordulok el, de mielőtt belépek még hátra nézek. - Kérlek.- Teszem még hozzá. Igen, határozottan beszélnem kell vele, de Zin az első. Mindig ő lesz. Nem tehetek róla... Belépek, és becsukva magam után az ajtót neki dőlök. Aggódom, persze, hogy aggódom, de nem fogom a babusgató kislányt játszani, haragszom rá nagyon.
- Nem hallgattál végig. Azt akartam mondani, ha bajod lesz, még én is elverlek.- Közlöm vele nyugodt hangon, majd ellököm magam a faltól. Mellé sétálok, és előveszem az összes zsepimet, bizfos ami biztos alapon. Szó nélkül nyomom le a székbe, nem érdekel, ha ellenkezik, ha kell a nyakába ülök, de ha áll sose fog elállni a vérzés.
- Hajtsd hátra a fejed!- Utasítom, miközben a kezét emelem fel, és teszem az orrnyergére. - Szorítsd erősen! És most addig fogsz így itt ülni míg el nem áll a vérzés. Nem vitázom. - Odatartok egy kendőt az orra alá, ne a ruhája legyen csupa véres, és halkan felsóhajtok.
Nem, most épp nem szeretem, bármennyire is pocsékul néz ki, és bármennyire is aggódom érte. Nem mosolyodom el, nem emelem fel a hangom, teljesen közömbös vagyok. Így tudom csak megakadályozni, hogy ne kezdjek ordibálni vele.
Miközben szorítja az orrát, letörlöm a vért a szájáról, és előszedek egy ragtapaszt. Erősen ajánlott neki, hogy ne ellenkezzen, mert ráülök a kezére, és akkor aztán leshet mint hal a moziban. De még mindig nem szólok egy szót se, csak ha engedi, beragasztom a száját. Sajnos nem szó szerint.

Annyira kedves... tényleg... el ne felejtsem neki meghálálni egyszer, hogy ilyen nagylelkű ajánlatokat tesz. Ha nem elvérezni készülnék (ennyire nem súlyos a helyzet, de a drámai hatást valamivel fokozni kell), akkor vissza is vágnék neki, így azonban csak annyit kiáltok utána, hogy:
- Oh, már alig várom! - meg a nagy francokat. Szívem szerint kirúgatnám, becsomagolnám egy dobozva és elküldeném postán Afrikába valami kannibál népnek, biztos örülnének neki. Engem meg békén hagyhatna az elkövetkezendő hetven évben.
Amint kimegy, kerítek magamnak törlőkendőt, azzal törlöm az arcom, úgy nagyjából, és az orromhoz is odaszorítom. Aztán várok, hogy abbahagyja a vérzést.
Ekkor jeleneik meg So Ra.
- Halleluja - kivételesen még annyira sem örülök neki mint máskor, igazán időzíthetett volna jobban is. Nem köszön, és ezt rossz jelnek veszem, engedelmesen leülök, bár először nem értem, hova lökdös, de szerencsére egyben érkezem a székbe. Az utasításnak megfelelően hátra hajtom a kezem, és megfogom az orrom. Tudtam én, hogy így kell, csak felesleges időhúzásnak tűnt, mert össze kéne pakolnom. Legalább a csésze maradványokat, mert valaki bele fog lépni.
- Mióta parancsolgatsz? - kérdezem, csak úgy mellékesen. Nem mintha zavarna ez az egész, de jól esik ellentmondani, és még mindig idegesít az a szemét Anderson, pedig még rá gondolni is felesleges. Közben So Ra matatni kezd a számnál, amit először nem értek, de aztán rájövök, hogy persze ott is megütött a rohadék, az is vérzett, az előbb még csípett is, és most megint.
Felszisszenek. A fene sem érti, miért fájnak ilyenkor jobban a dolgok. Ragtapasz is előkerül, én meg nagy szemekkel pislogok So Ra-ra
- Ennyire azért nem lehet rossz! - Persze megfeledkezem az orromról és hála a mozgásnak, érzem, hogy megint erősebben vérzik. A francba. Visszahajtom a fejem hátra, és inkább nem ellenkezem. Azt viszont eldöntöm, hogy ha nyoma marad, akkor Anderson meghal. Szeretem az arcom... nem akarom, hogy másmilyen legyen.