Mindenfajta idegeskedés nélkül pakolok össze hétvégére, hiszen Suzyval készülök Santa Barbarára. A dolog lényegében gyorsan le lett zsírozva, pedig még alig ismertük egymást. A szállást már azon a héten lefoglaltam, és mondhatni, mákom volt, hogy a város szülötte vagyok, mert így a harmadik hívásom már sikeres volt. Ne felejtődjön el, nyár van, szezon van, SB a turizmusból él, és ilyenkor már több a szállóvendég, mint a helybéli.
Norát rábíztam az ikrekre. A lakást lezártam. A kedves szomszédaimnak meghagytam, hogy hova megyek, és még egy sms-t küldtem Sebastiannak is, csak hogy gondoljon rám. Suzyval úgy beszéltük meg, hogy reggel indulunk (nem túl korán, hogy ki tudja magát pihenni), és a megbeszélt időpont előtt csupán 5 perccel fékezek a megadott cím előtt. Még nem jártam itt, még sosem hívott el, és most is csak kettőt dudálok, hogy megérkeztem. Aztán mégis kiszállok az autóbók. Nem vagyok én paraszt, aki nem ismeri az illemet.
Szerencsénk van, az idő nekünk kedvez: kellemes meleg van, lágy szellő borzolja csak a fák lombjait, amúgy zavartalan a napsütés, és egész hétvégére jó időt jósolnak (bár egy-egy futózápor előfordulhat a hírek szerint).
Nekidőlök a furgonnak, szandálos lábam a kocsi padkájára téve. Egy fűszálat tépek a ház előtt, azt kezdem rágcsálni, miközben bermudám zsebébe csúsztatom a kezem. Fejemen szalmakalap, szememen napszemüveg, mellkasomat egy mintás ing fedi. Turista leszek, mint bárki más, elvegyülve közöttük. Suzynak egyszerre lesz része tökéletes idegenvezetésben és önfeledt kikapcsolódásban. Alig várom, hogy megjelenjen!

A megbeszélt időben vagyok a lakása előtt (nagyobb ház, számomra rejtély még, hanyadik emelet lakója), kettőt dudálok, ahogy megbeszéltük, aztán kipattanok a csotrogányból, és úgy várok rá, mint egy hippi. Rászoktatott a fűre, no nem a drogra, hanem a mezeire, és bár tehenem nincs (még), legelek én eleget. A középzöld, puha fűnek valóban édeskés íze van!  
Szokása szerint nem köszön, hanem rögtön a közepébe csap, és máris a fűszálra tesz megjegyzést.
- Megrontottál, boszorka, a te hibád!- ölelem át és puszilom meg én is az arcát. Sima vagyok, mint a babapopsi, most nem sikongathat, hogy szúrom!
- Te is nagyon csinos vagy! Emlékeztetsz egy ... tehenészlányra! Csak a kötényke hiányzik- ugratom. Amúgy tényleg nagyon csinos, a ruhája jól kiemeli a szeme színét, a haja viszont... tényleg olyan, mint amikor elképzeltem köténykében.
- A cél... lehetne ez is! - nevetek- Nem baj, ha felismernek, de inkább vegyülni szeretnék. Egy lenni csak a sok közül. Tudod, átlagos turista- teszem hozzá komolyabban.
Rápillantok a bőröndjére, kicsit ikerekedik a szemem, ő meg máris szabadkozik.
- Semmi gáz, elfér, csak te érezd magad jól!- nekem aztán édesmindegy, ehhez hány ruha kell.
Kinyitom neki az ajtót, be is segítem, ha hagyja, majd a csomagját is elhelyezem biztonságosan.
- Tudom, ronda autó, de megbízható.
Én is beszállok, majd sebességbe teszem az autót és elindulunk.
- Hogy sikerült a tegnapod? - kérdezem máris tőle, mert egész héten ez volt a legfőbb izgalom: a kiállítás.

- Varázsige vagy babonázó beszéd, hát nem mindegy? Különben is kitanítottál, már el se tévesztem!- feküdtünk már néhányszor fűben, hogy tudjam, melyik keserű és melyik édes.
Szívesen dörgölném megint az arcom az arcának, de nem sok értelme lenne. Arcszőrzetemtől megszabadultam ma hajnalban, már nem visongana, hogy szúrom. A tenyere az arcomon édes érintés, pille könnyű és túl rövid.
- Akkor simogass még!- kérlelem, és a kezét megfogva azt az arcomhoz vezetem. Simán beledörgölődöm a tenyerébe, mintha macska volnék. Már én is csaknem elfelejtettem, milyen egy sima tenyér érintése a bőrömön.
- Ezen könnyen segíthetünk. Papucsot hoztál, ugye? Köténykét meg kapsz tőlem...- ugratom egy kicsit. Tetszik, hogy "duzzog".
- Suzy, majd meglátod, néhány ember nem tudja, mikor elég, és szórakoztatna vég nélkül, anélkül, hogy tudná, neked mi a szándékod!- jól ismerem az emberek nagy részét, és tudom, hogy javát a jó szándék vezeti, de vagy a kényszer, hogy a turizmusból kell megélni, vagy az őseim iránt táplált tisztelet miatt elvesztik a kontrollt; viselkedésük átcsap teherbe.
- Rokonom már nem él ott, Suzy, nincs kit látogassak, nem is szeretnék... Ha összefutunk, nem bánom, de én nem mennék el senkihez- magyarázom Suzynak türelmesen.
Besegítem a kocsiba, a csomagját is rögzítem, ne csapódjon ide-oda a kanyarokban. Kissé nagyobb a bőrönd, mint amire számítottam, de arra fel voltam készülve, több ruhát hoz, mint én.
Rá mosolygok, amikor azt mondja, már most jól érzi magát (még el sem indultunk, csak a kocsimban ül).
- Akkor nyarajunk a járda-szigeteken! El sem kell utazni, bár itt kevés lesz a rák!- kacsintok rá.
Elnézést kérek az autó miatt, öreg is, csúnya is, de a korához képest még mindig jól szalad, és ha bütykölni kell rajta valait, többnyire meg tudom én is csinálni. De Suzyt nem bántja, hogy csúny, hogy öreg; valóban a kirándulás lelkesíti.
Ahogy elindítom a kocsit, a tegnajáról kérdezem, hiszen egész héten a kiállításról beszélt, a tervekről, a munkafolyamatokról. Nem is voltam még ott, de esküszöm, jobban ismerem a helyet, mint a tenyerem, olyan sokat hallottam róla. Suzy lázban ég tőle, én pedig mindig meghallgatom... Most is. És közben figyelek az útra, a forgalomra, a sziklákra, a kanyarokra, mert Suzy akaratlan paskolja a kezem olykor-olykor, meglökve a váltót, ahogy a rajta fekvő kezem is. Bólogatok, megyek, csak hívjon!
Felnevetek, amikor a combjai alá dugja a kezeit. Mint egy édes kislány!
- Semmi baj, nyúlkálj csak, csak a váltót hagyd békén!- nevetgélek, és igen, azért, mert a szavainak új jelentéstartalmat adtam. Hát nem vicces? Beígért nekem egy kis fogdosást!
- Reggeliztél? Készítettem néhány szendvicset, limonádét az útra. Ott találod a hűtőtáskában az ülésed alatt!

- Á, nem vagyok kétségbe esve. Hisz itt vagy te, majd szedsz nekem finom, édes füvecskét!- hízelgek neki mosolyogva. Nem szoktam rá a fűre, de miatta rágcsálom néha. Nem olyan rossz az, tényleg!
- Ah, micsoda ötlet! Alszom még rá egyet, jó? - Ehhez még tehénke sem kell! Csupa haszon, hát nem? Nem beszélve a jelmezről. Simogathatna bármiben, bármikor. El tudnám viselni.
Suzy végül a hajamba fésüli ujjait, majd mosolyogva húzódik el. Nem hibáztatom, hogy élvezi az arcom puhaságát, amióta csak ismerem, csak az első nap voltam szőrtelen, akkor viszont nem simogatott.
Jelenlegi ruhájában (és inkább a két hajfonata) miatt azonban csak megemlítem a tehenészlánykát. Kiköti, hogy csak olyan kötény kell neki, amin boci van. Hát ha látok olyat, megkapja, erre itt és most megesküszöm. És hogy ebből mennyi a játék, mennyi komoly? Magam sem tudom. Adja magát a helyzet, elvégre már két állás is kiadó!
Panaszkodom a helyiek "pióca" voltára, elismerve, hogy jószándékkal teli e vérszívás.
- Még nem tudom pontosan, de kipuhatolom!- vannak ötleteim, erre építettem a hétvégét, de nem akarok abba a hibába esni, mint az öregek, hogy saját akaratom kényszerítem rá az "áldozatra".
- Tökéletes társam leszel!- bólintok. Engedni sem fog szomorkodni, ebben már most biztos vagyok.
Némi viccelődéssel indulunk el, jó hangulatban, nevetgélve. Míg a péntekről beszél, én kivezetem az autót a városból, majd északnak fordulok, lassan a parti útra jutva, ahol jobb oldalon sziklafal, bal oldalon az óceán húzódik. Suzy akkora hévvel magyaráz, mesél, hogy többször ér a kezemhez, mely a váltón pihen, majd észrevéve magát, kezeit a combja alá kapja.
Felnevetek, ahogy szabadkozik, és azt mondja, a kezem érdekli és nem a váltó. Elhiheti, én is örülnék, ha foghatnám a puha kezét.
- Adok majd rá lehetőséget, csak nehogy visszakozz!- mondom nevetgélve. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire aranyos!
Hogy lefoglalja a kezét, és ne legyen állandó zavarban, felajánlom neki, egyen.
- Ne viccelj, a vendégem vagy, semmiben nem szenvedhetsz hiányt!- még szép, hogy gondoskodtam reggeliről, az ebéd még odébb van. Suzy azonban nem akar egyedül enni, arra hivatkozik, így is felpörgette a gyümölcs- Van egy pihenő, ott megállhatunk, remek a rálátás az óceánra. Csak a nyílt víz, semmi más...
Megint mosoly terül szét az arcomon, ahogy Suzy kíváncsiskodik.
- Jól mondod, elsőként a szálláshelyet foglaljuk el. Aztán sétálhatunk egyet, ebédig. Ebéd után pedig kihajózunk, megpróbálunk fogni valamit, mit szólsz? De ha nem megy, úszkálunk vagy napozunk, amihez kedved van...- a nyílt vízen szűkösebbek a lehetőségek, de Suzy szereti a napfényt is, a vizet is. Könyvet is hoztam, olvashatok neki, vagy dumálhatunk...
Úgy látszik, a válaszom megnyugtatja, mert aztán témát vált, Sebastianról kezd beszélni, meg a barátnőjéről, meg a sok dumáról, meg a főzésről. Mindezt egy mondatban, úgy ám!
- Tudtam, hogy kedvelni fogod!- csapok a levegőbe jókedvűen. Az első benyomása ugyancsak félrevezette Suzyt! Csóválgatom a fejem, ahogy hadarva meséli az élményeit, aztán kérdőn nézek rá.
- Mégis, valamit konkréttabban, Százszorszépem? - mosolygok rá. Hát hogyne főznék neki, de eddig nem akart eljönni hozzám! Változott volna valami?
- Jut eszembe... Ugye, nem felejtetted el, hogy jövő pénteken hivatalos vagy a Rómeó és Júliára? Ott lesz Sebastian és a barátnője is. Úgy hiszem, kedvelni fogjátok egymást...- nézek féloldalasan rá. Milyen jó lenne, ha közösen is tudnánk programokat csinálni! Már csak Reevent kell rávenni, hogy bújjon ki a csigaházából!
Míg vígan eldiskurálunk, egyszer csak befordulok arra a helyre, ahol egyszer átadtam a kormányt Eleenek. Az úton nincs sok megállási lehetőség; ez az egyik legszebb hely, és most senki sincs itt rajtunk kívül.
- Akkor együnk néhány falatot, mit szólsz?
Kipattanok az autóból, és megkerülve az autót, neki is kinyitom (hacsak be nem előzött), aztán előkotrom a hűtőládát is.
- Limonádé? Házi, nem bolti!- kacsintok rá. Ettől az italtól oda lesz, garantálom!
Ha elfogadja, adok neki egy szendvicset, és magamnak is kiveszek egyet, aztán a perem felé invitálom, hogy le tudjon nézni, vagy el, a messzeségbe. Innen nézve semmi mást nem látni, csak a vizet, és az azon futó hajókat.

- Azonnal kell dönteni?- úgy teszek, mintha ez gondolkodóba ejtene- Hát, egye fene, legyél a főállású arcsimogatóm! - Elnevetjük. Pedig azt tényleg élvezném!
Az elmúlt napokban egyre közvetlenebbek vagyunk egymással, nem meglepő, ha ilyesmivel bolondozunk.
A hazaiak pióca természetét Suzy próbálja ellensúlyozni, legalábbis ezt ígéri, és tudom, hogy időm se lesz szomorkodni, ha netán eszembe jutna. Ezért is mondom, hogy tökéletes társam lesz. Olyan vidám, képtelenségnek tartom, hogy bármi lehangoljon!
Kérdezem a péntekjéről, nagyon izgatott volt egész héten, és most is azonnal átlényegül, még annál is sugárzóbbnak tűnik, mint ahogy eddig láttam. Erősen gesztikulál, többször hozzám ér, aztán zavarba is jön tőle. Nem kéne. Nem idegen számomra az érintése, pláne nem kellemetlen.
Meglepi, hogy reggelivel is készültem (mennyire nem ismer még!).
- Vendégem vagy... és társam..., igen!- bólintok nevetve. Tetszik, hogy így gondol rám és (főleg) magára.
A megállónkig van még néhány kilométer, de azt hiszem, nem tudnék olyan dolgot mondani, ami Suzynak ne tetszene; látszik, hogy élvezi az utat, örül a kiruccanásnak, és tele van azzal a gyermeki kíváncsisággal, amit úgy csodálok benne.
Sebastianról ő kezd beszélni. Örülök, mert megváltozott róla a véleménye. Annak ellenére, hogy Sebastiant kértem, kissé fogja vissza magát a pátyolgatásomban (ha nem is ennyire nyíltan), ő nem fért a bőrébe, megint próbál nekem segíteni.
- A kedvencemet? - nevetek. Jó ötlet, hogy főzzek neki, de nekem sok kedvencem van. - Az is eltart csaknem egy hónapig!- Amikor a tésztaház kínálatát vettük végig, heti látogatással 2 évre előre megtervezhettük volna a menüt. Az is eszembe jut, hogy ha így alakul, nálam leszünk. Eddig nem akart hozzám átjönni!
S ha már Sebastian meg Lia szóba került, emlékeztetem arra is, van egy programja jövő péntekre. Korábban beszéltünk róla, még az első közös ebédeink valamelyikén, hogy Tybaltként fogok szerepelni, de úgy tűnik, elfelejtette már. Pedig milyen jót beszélgettünk akkor! (És nem véletlenül, van egy Vízkereszt vagy amit akartok a táskámban)
- - Június ...19? - én sem vagyok teljesen képben, hanyadika van, lesz- A darabot a főiskola dísztermében adjuk elő és mindenki hivatalos, akinek van kedve jönni. Lesz utána egy hivatalos fogadás is, de én azt szeretném, ha hozzám csatlakoznál egy vacsorára- nézek rá szépen. Igen, ez egy suta meghívás volt, bár lehet, hogy vonzóbb lenne számára az iskolai buli.
Aztán túl esve ezen a formalitáson, megint elnevetem magam.
- Csak fel ne sikíts, ha összeesek a színpadon, tudod, a szerepem része!- jó tudni, hogy szorít nekem, le ne essek a színpadról vagy el ne felejtsem a szerepem!
- Butaságot beszélsz, nem hívnálak, ha zavarnál. Azért tervezem a vacsorát is, hogy jobban megismerkedjetek...- magyarázom. Azt nem sejtettem, hogy közben ők magánakcióba kezdenek, és összebarátkoznak. De így még jobb.
Befordulok a kitérőbe, kisegítem az autóból, nevetünk megint egy sort, aztán előszedem a szendvicseket és a limonádékat. Így felpakolva megyünk az út másik oldalára, ahol egy kőrakás választja el az autóutat a szakadéktól. Alattunk a tenger hőbörög, csapódik a szikláknak. Suzy a szabad kezével átkarolja a derekam, és ettől felhatalmazva érzem magam, hogy átöleljem a vállát, de csak akkor teszem meg, amikor már visszahajol. Nagy a mélység alattunk, nem szeretném, ha belebucskázna, mert elveszti az egyensúlyát.
A kőrakás azonban elég stabilnak tűnik, és szélesebb, mint amilyen magas, így alkalmasnak tűnik rá ülni, ott elfogyasztani a szendvicset és az üdítőt.
- Maradhatunk, ha szeretnél, nem hajt a tatár...- ha elmarad az ebéd előtti séta, azzal sincs probléma. Az úgy is csak olyan lékkitöltő tevékenység lett volna- - Hoztál magaddal ceruzát, papírt?
Már értem, miért jött ekkora bőrönddel! Hozzá hasonlóan beledugom az orrom a szellőbe, ami fújdogál. Sokkal jobb a levegő a várostól messze. Csend is van... Éppen nincs nagy forgalom az úton.

- Már megbocsáss, életre szóló állásról van szó, nemcsak a következő két napról, megfontoltan kell dönteni!- "komolykodok", de belül hahotázok. Ezek szerint Suzy is élvezné a munkát, le se tagadhatja!
Nem tudom, minden úgy jön ki, hogy nevetés lesz a vége. Lassan úgy érzem, ha a kisujjam mutatnám, azon is nevetnénk, de a helyzet nem zavar, sőt kedvemre való. Nem sok lánynak tetszett eddig a humorom.
- A tészták közül a bolognai és a sonkás-tejszínes, a húsételek közül a sült csirke Amelia módra, de azt én nem tudom elkészíteni, a rakott ételek közül a... lasagna és a sajtos-tejfölös hús, köretek közül a sült krumpli, levesek közül a minestrone és a húsleves, saláták közül... ah, nem is tudom, egyre több salátát eszek!- kezdem sorolni, mik az én kedvenceim, és még nem is értem a végére.
Meghívom aztán (újra) az előadásra, és a vacsorára is, hogy össze tudjam őket ismertetni Liával (hiszen Sebastiannal már elkezdtek barátkozni). Reevent azért nem említem, mert nem vagyok benne biztos, eljön-e, hoz-e valakit.
- Szerintem meg nagyon vicces! El tudnám képzelni egy paródiában!- interaktív közönség; avagy írjuk át a Rómeó és Júliát! Micsoda ötlet! Senki nem halna meg, és mindenki boldogan élne az örökkévalóságig. (Mint a Vízkeresztben)

Belém kapaszkodva dől be a mélység fölé, egymás mellé ülünk, amikor eszünk-iszunk. Előtör belőle a rajzoló énje, de mintha bánnia kéne. Megsimítom a karját.
- Hé, ne csináld már; eszemben sincs megakadályozni, hogy rajzolj, ha épp abban leled örömöd!- Mondom neki bátorítóan. Igazából megtisztel vele, hogy figyelhetem, miközben alkot. Ez olyan, mintha a bizalmába fogadott volna.
Suzy nem az a csendben üldögélő természet, miközben eszünk, máris kalandozik, és a terveibe is beavat. Megint sűrít, pörög, a fürdőruhától a fagyiig mindenről beszél, egyszerre. Teli szájjal bólogatok, figyelnem kell, félre ne nyeljek, mert nevetni volna kedvem.
- Nincs fürdőruhám- mondom sajnálkozva, de csak ugratom- De minek az, ha kint leszünk a nyílt vízen? - Nem lát senki. Tényleg, minek? - Labdát szerzünk, annyi fagyit ehetsz, amennyi beléd fér, bár nem ígérem, hogy lesz olyan, amit múltkor ettél!- Bár úgyis szereti az újdonságokat. Remélem, talál majd kedvére valót- Hoztam naptejet is, nehogy úgy menj haza, mint egy főtt rák...- egyszer azt mondta, bekenhetem tetőtől talpig. Eljött az ideje.

- A tiednél puhább kezek még sosem simogattak!- igyekszem a kedvébe járni, de aztán összenevetünk. Valószínű, hogy jobb, ha nem tudja, el tudnám képzelni, hogy egy életen át ő kényeztessen.
Sebastian azt mondta neki, jól főzök, és Suzy a fejébe is vette, hogy kipróbálja, milyen szakács vagyok.
- A minestrone olasz zöldségleves, paradicsomos alapú és reszelt sajttal van  tálalva, ami ideális esetben beleolvad a levesedbe... Hm, fincsi cucc!- mesélem neki lelkesen- Oké, remek választás!- bólintok a sajtos-tejfölös húsra is.
Hirtelen nem is értem, miért kérdez rá Ameliára. Úgy emlékszem, már szóba került a lány neve.
- Sebastian barátnője. Olyan csirkét sütött, hogy mind a tíz ujjam megnyaltam utána!- talán emlékszik még, hogy a múlt héten náluk ebédeltem; azért hagytuk ki múlt szombaton a közös ebédet.
- Melyik jelenetet vétóznád még meg, csinálnád másképp? - kérdezem. Majd ráveszem "az édes hármasomat" (Seb, Lia, Reev), hogy segítsenek a megvalósításban.

- Ne viccelj- nézek rá, kicsit értetlenkedve, miért olyan furcsa, ha hagyom, hogy azt csinálja, amihez kedve van, amiben örömét leli. Nekem tetszik, ahogy rajzol. Úgy bele tud feledkezni, hogy megfeledkezik mindenről. És amit még észrevettem: ha erősen koncentrál, kidugja kissé a nyelvét, mint a gyerekek.
Suzy megint zizeg, egy mondatba próbálja belesűríteni mindazt, amit csinálni akar. Meg akarom kicsit tréfálni, egyébként semmi kifogásom a tervei ellen.
- Sosem volt. Alsót se hordok, kényelmetlen!- utóbbiban van valami, de csak hülyítem. Olyan könnyű most zavarba hozni!
- Hát persze, napszemüveg és szalmakalap!- ez a kettő biztos lesz rajtam. Kacsintok. Nem bírom tovább bizonytalanságban tartani, a zavara már túlnő azon, amit el akartam érni- Hé, vicceltem, vicceltem!- nevetek, kissé a karjába kapaszkodok.
Úgy tűnik, gyorsan megbékél, mert folytatja is...
- Pedig de! És a csoki még sűrűbb!- na, majd itt meglátja.
Egy sztoriba kezd, hogyan égett le egyszer Mike-kal a hegyekben. Két dolgot szűrök le ebből: még mindig gondol a srácra. Az a hülye nem vigyázott rá eléggé. Én nem fogom hagyni, hogy leégjen, szenvedjen, sírjon...
- Látod, lehet, hogy én is tökéletes társad leszek, mert a naptejet sem felejtettem el- mosolygok rá.

Elfogynak a szendvicsek, és a limonádé egy része is. A nap egyre magasabban kúszik az égen. Máris nagyon meleg van.
- Nos, ha tovább maradunk, máris be kell kenjelek, különben nem kell egy egész hétvége hozzá, hogy rákocska legyél!- Most is szabadon vannak a karjai, vállai, a mellkasának egy része, de az arcának se tenne jót, ha megpirulna.
Rajta múlik, maradunk-e (rajzol-e) vagy megyünk tovább.

Nevetek, hogy Nora neki jut eszébe. Szó, mi szó, édes kis tappancsai vannak a "dög"nek, de nem igazán szokása simogatni.
- Nem rakok bele uborkát!- csóválom a fejem. Ha ennyire utálja, száműzöm a konyhából, mint Sebastian miatt a kenyeret.
Azonosítja Ameliát.
- Semmi baj. Nekem is könnyebb, ha a névhez arc is társul- nincs ezzel semmi gond, nem kell szabadkoznia. Na és ha kicsit zizi? Én se vagyok teljesen normális! Talán kicsit vállat is vonok, ne törődjön az ilyen apróságokkal.
- Valóban? Remek lenne!- igazán meglepne, ha olyan csirkét tudna sütni, mint Amelia. A nagyi igazán jól főzött, de ez a csirke még annál is jobb volt, amit anno a mama készített otthon. Suzy pedig azt vallotta magáról, nem valami nagy szakács. De már a szándéka boldoggá tesz.
- Na és a végkifejlet dolgában nem változtatnál? - mosolygok azon, amit az imént mondott. Vajon nem csak elfogultság beszél belőle? Eddig senki nem figyelte szegény Tybalt haldoklását. (Én is gyorsban játszom, mintha szíven szúrtak volna; azonnali exitus, nincs haláltusa, csak összecsuklás.)

Olyan hirtelen adódik a lehetőség, hogy zavarba hozzam, hogy meg sem tudom állni, hogy ne használjam ki, és valóban... Suzy reakciója tankönyvi, még a pillantását is elkapom, amit most vet rám, az ágyékomra, mintha le tudná ellenőrizni, igazat mondok-e. Sápad és pirul, elvékonyodik a hangja is... Megszánom, bevallom, csak ugrattam, és nehézkesen esik le neki, de aztán önfeledt(ebb)en nevet.
- Kérlek, kérlek, ne haragudj, ezt nem bírtam kihagyni!- nevetgélek vele. Istenem, bocsáss meg, megérte, olyan aranyos volt!
Aztán megbékél, mert már a fagyiról beszélünk.
- Bármit, tényleg!- a csoki csak példa volt, de nem kell, hogy azt egyenek, majd saját szemével látni fogja. A csokiban megáll a kanál, az epres joghurtban eldől. Fizika. Elég hozzá a két-két szemünk, hogy észrevegyük a különbséget.
Meséli, hogy égett le egyszer, mert óvatlan volt (és Mike is). Ellenben én nem felejtettem el a naptejet, emlékeztem rá, hogy említette, szükséges, de ő utálja kenegetni magát.
- És nem bánod?- kérdezem halkan, mert nem biztos, hogy örül is neki, hogy én ilyen vagyok. Jobb, ha tudom, akkor nem hozom kellemetlen helyzetbe. Nem lesz kevesebb a szememben, ha úgy érzi, nagylány már, és nincs szüksége felvigyázóra. Bár Suzy lényegesebben törékenyebbnek tűnik, mint Elee. Inkább Ameliához hasonlítanám. Ezért is bízom benne, hogy jól ki fognak jönni.

- Ne bántsd, ez a dolga! - veszem védelmembe a Napot.
Suzy aztán úgy dönt, nem ezt a percet választja, hogy megörökítse a helyet. Visszamegyünk az autóhoz, elpakolunk és besegítem az autóba (erről nem tudok leszokni, talán nem is kell), aztán megcélozzuk az utat, búcsút mondva a reggelizőhelyünknek.
- Igazad van, bármikor eljöhetünk. És lehet, hogy ennél még százszorta szebb helyeket fogsz felfedezni a napokban!- ígérem neki. Sok szép hely van, nem csak a parton. Ezért is akarom megmutatni neki a várost.
Tempósabban hajtom az autót, de az útra nagyon figyelek.
A város határában felhívom Suzy figyelmét egy-két dologra, nevezetesebb épületekre (bár mind jellegtelen a város szélén). Egyenesen a szállás felé hajtok, a címet jól ismerem, közvetlenül a tengerparti sétányon van, még az is rémlik, melyik ház az, pedig régen jártam arra.
- Megérkeztünk. Ebben a házban lesz a mi szobánk...- állítom le a motort. Egy szobát vettem ki, de két ágyasat, azaz nem franciaágyasat, és erre felhívtam a gondnoknő figyelmét- Rögtön felvisszük a csomagokat, vagy először megnéznéd, milyen, jó lesz-e?

Nem emlékszem pontosan, mert rengeteg zöldség kell a minestronéba, de Suzy kedvéért szívesen kihagyom az uborkát. Azt hiszem, fel sem fogom még, milyen jelentősége van annak, ha eljön hozzám.
Shakespeare drámájából egykettőre vígjátékot csinálunk, jókat derülve azon, a nézőtér (is) miként lenne hatással a darabra.
- A párbajjelenetek alatt meg lehetne drukkolni!- toldom hozzá. Ez a mű még rejt lehetőségeket magában.

Kicsit megpirongatom, szerencsére nem veszi zokon, humorosan vág vissza, nevetek.
- És ha önként megmutatom?- lesekednie sem kéne. Elrontanám az örömét? Incselkedem vele. Merem tenni, mert nevet, látszik, hogy tetszik neki a hülyéskedés.
Csak fél percre leszünk komolyabbak, ez alatt kitudódik, hogy nem bánja, ha figyelmes vagyok vele. Suzy szétszórt, be kell vallani, de ő is tisztában van ezzel. Úgy hiszem, nem terhes neki az a figyelmesség, amivel körül veszem. (S vajon elég?)

A Nap máris erősen süt, ha maradnánk rajzolni, máris felajánlanám neki, hogy lekenem a karjait, vállait, mert könnyen leéghet az ember, ha nem vigyáz. Főleg közel a parthoz, ahonnan a víz is visszatükrözi a fényt... De nem maradunk, inkább indulna, tengernyi élmény vár még ránk.
Beszélek neki a városról, csak dióhéjban; az épületekről, melyek érdekelhetik, van néhány templom is, bár a szebbek a központban. Egyenesen a szállásra hajtok, ahogy ő kérte, hogy ki tudjunk pakolni, majd nekigogjunk bevenni a várost. Szokásos módon segítem ki a kocsiból (kis cseles, mintha meg is várná), de a jutalmam egy klassz ölelés. Hm, hm...
Suzy magához veszi a gurulós börőndjét, én a saját csomagom és a hűtőládát, majd bezárom az autót, és így megyünk be a házba. Két szintes ház, 4-4 szoba egy-egy emeleten. Olyan valaki áll a recepcióban, akit nem ismerek, bár a ház tulaját igen. Gyorsan megkapjuk a kulcsot, az emeleten, a tengerre néző szoba a miénk. (Kbilyen) Tágas szoba, két nagy ágy, komód, tv, hűtő, hatalmas terasz, fürdőszoba/WC áll rendelkezésünkre.
- Válassz te nyugodtan, nekem mindegy, melyik ágyon alszom!- gyorsban kipakolok a hűtőtáskából. Maradt benne néhány szendvics és limonádé. Jók lehetnek ezek később is. A jégakukat a fagyasztóba teszem. Azokra akár már délután szükség lehet.
Suzy lehuppan az egyik ágyra, rugózik rajta egy kicsit.
- Jó lesz?- kérdezem, nem csak az ágyra. Nem valami fényűző hely, de nagyon takaros.
Míg bent van a fürdőszobában, kipakolom azt a néhány dolgot, amit hoztam (a komódnak több fiókja van, az egyiket foglalom el). Egyenlőre a könyvet is a pólók közé teszem.
Ha kijön a fürdőből, én is bemegyek, felfrissítem magam, iszok néhány korty csapvizet.
- Kész hálókat dobunk ki, de nem árt, ha ismered a csomózási technikát...- mosolygok, hogy máris készül a délutánra fejben. - Nem voltam cserkész. A nagyapám tanított mindenre, amit tudni kell a tengeren...
- Megnézzük a teraszt is, milyen a kilátás? - invitálom az erkélyajtó felé. Akár ott is tölthetjük majd az időt, ha elfáradtunk, vagy ilyesmi.

- Ah, micsoda ötlet! Interaktív színdarab!- szerintem nem rossz ötlet, bár nem a Rómeó és Júliára.

- Az egy dolog, hogy te megnéznéd... Én akarom-e megmutatni?!- imcselkedem vele tovább, mintha olyan nagy cucc volna, milyen alsót hordok. Klassz, hogy bohóckodunk, szeretem, ahogy nevet.

Megérkezve kipakolunk; megnyugszom, hogy tetszik neki a hely, a szoba, hogy nem csitult a lelkesedése, hogy megannyi kérdése van, hogy láthatóan jókedvű... Már látom, miért nagy a pakkja, több helyet foglalnak a rajzos cuccai, mint a ruhái, bár váltást is hozott rendesen. Én ehhez képest kismiska vagyok...
Beszélgetünk. Azaz javarészt kérdez, én válaszolok.
- Nagyapa tanított néhányat, de már nem biztos, hogy mindegyikre emlékszem. Elvégre 14 éves voltam, amikor meghalt. Amúgy órásmester volt, nagy hódolója a zsebóráknak és a svájci szerkezeteknek. Mindig azt mondta, órából és bicskából csak svájcit érdemes venni- mesélem Suzynak mosolyogva.
Miután kipakolt, invitálom a teraszra is, nézze meg azt is (főleg a kilátás miatt). Gyönyörű a tenger, egészen azúrkék színben játszik, és nem kell hozzá nagy tudomány, hogy rájöjjek, Suzyt érdekli majd a téma. A szoba fekvése éppen ideális: mind a napkeltét, mind a naplementét meg lehet csodálni belőle.
- Te még aludhatnál is, látod, ezen a szövött szófán simán elférnél...- nem tudom, arra alkalmas-e, hogy bele heveredve kényelmesen rajzoljon, de ha például csak a csillagos eget akarja bámulni vagy a nyílt óceánt, a  szófa tökéletesen alkalmas erre.
Várok egy kicsit, hogy beledugja arcát a fénybe, a sós levegőbe, kigyönyörködje magát, aztán megkérdezem:
- Induljunk? Vagy maradnál egy kicsit?

- Tényleg? Létezik? Már azt hittem, feltaláltuk a spanyolviaszt!- legyintek csalódottan. De az ötlet tetszik, menjünk, látni akarok egy ilyet, érdekel!

- Úristen, Suzy, kivel randiztál te még az elmúlt három hétben? Összekeverhetsz vele!- kérem ki magamnak, nevetve. Magamutogató és hiú? Felírom, el ne felejtsem!

- Olyannyira, hogy kihalóban van. De nézd meg, a legtöbb órát úgy gyártják, hogy működik néhány évig, aztán nem érdemes javíttatni. Jön az új modell, nem is nehéz hozzájutni. Tényleg érdemesebb újat venni, mint a régit csináltatni. Csak a fanatikusok javíttatják az óráikat, mert nekik érték...
Egyre közvetlenebb vagyok Suzyval, met úgy tűnik, az érdeklődése nem felszínes. Megborzongok, amikor azt javasolja, idézzek fel régi emlékeket vele. Úgy hiszem, ez már nem csak a kajáljunk együtt naponta jellegű kapcsolat, hiszen egyre több információt tudunk meg egymásról, egyre bensőségesebbeket, és ezek nem okoznak benne (sem bennem) riodalmat, menekülési kényszert, félelmet az iránt, hogy ezáltal elköteleződnénk egymás iránt.
- Jól van, majd kiderül, belefér-e az időbe...- térek ki egy kicsit, de hogy azt ne higgye, nem akarom, hozzáteszem- ha nem ma, akkor holnap, vagy a jövő héten... - elvégre az emlékek nem szaladnak el. Ő elszaladhat, bár egyre kevésbé hiszem, hogy megijedne  a bensőséges sztoriktól.
Az erkélyen kedveskedni akarok neki; az a szófa kényelmes fekhelynek tűnik egy olyan termetű lánynak, mint Suzy.
- Nem vagy kicsi, épp tökéletes méret vagy ahhoz a szófához. Vagy az hozzád- nevetgélek. Minden viszonyítás kérdése; neki, rajzosnak ezt tudnia kell!
Hagyok neki időt, hogy alaposan felmérje a terepet, ismerkedjen, de aztán megkérdezem, akar-e indulni vagy maradna még. Gyorsan elpakol még maga után, és már indulásra kész. Én is lemaradok, olyan gyorsan cselekszik.
- Közel van a suli..., meg a templom, ahova sosem jártunk, csak a sulival. Nem olyan színes az ablaka, mint amit múltkor láttunk, de szépen szól az orgonája. Ha lesz ismerős, megkérem, játszon neked ott valamit, érdemes meghallgatni... - javaslom neki kedvesen. A suliban volt néhány érdekes sztori, és talán a tablók is ki vannak téve. Van egy-két érdekes arc. Talán az anyámét is megtalálom még...

Nevetek. Ha már kitaláltak valamit, nekünk már nem kell, de miért is ne lehetnének nekünk új ötleteink? Ebből a lányból bármit kinézek. Holnapra felforgatjuk az egész világot, ki tudja?

- Ah, elkeserítesz. Szóval egy szakállas pasi...? - ráadásul magamutogató és hiú. Ilyennek lát vagy ugrat? A nevetése árulja el, utóbbi. Én is adom alá a lovat. Az meg sem fordul a fejemben, hogy a randi szón kiakad. Kissé elpirul, zavartan nevetgél, utóbb gondolok csak rá, emiatt volt, de nem akarom túlragozni. Ha eddig nem is randiztunk (a szó nemesebb értelmében), talán fogunk még. Úgy látszik, nem jött még el az ideje.

- Az a hír járja, ma már semmi sem időtálló. Mindent úgy terveznek, hogy egy idő után elromoljon, ki kelljen cserélni, újat kelljen venni... Így tartják fent magukat a cégek, lényegében logikus, nem? Még akkor is, ha becstelennek tűnik.
Valakit nem érdekel, hogy mindenből a legutolsó modell legyen a birtokában; engem sem zavar, hogy pl. a mosógépem viszonylag régi: jól működik, keveset fogyaszt, elégedett vagyok vele. Csak azért nem fogom lecserélni, mert létezik már "nála" jobb. A mobilom se mai darab, de arra jó, hogy elérjenek és én is tudjak telefonálni, és nekem nem kellenek bele a különleges kütyük (nem egy okos-telefon)
Úgy terveztem, nem nagyon fogom a saját előtörténetemmel zaklatni, elvégre kikapcsolódni jöttünk és nem nosztalgiázni. Suzy azonban érdeklődést mutat az emlékeim iránt.
- Hát, ha lesz kedved... bármikor!- elvégre nem vagok valami ügyes ezekben a dolgokban, elszúrhatom a dolgokat, akárcsak Elee esetében.
- Legyen neked tökéletes a szófa!- forgatom ki a szavakat, és nevetek. Elvégre nem Suzy van a bútorért, hanem a bútor Suzyért (vagy bárki másért). Ha lesz alkalmam rá, én is elnyúlok benne, kényelmesnek látszik. (Kötve hiszem, hogy ne lógnék le róla)
Megbeszéljük, hogy indulunk, két olyan helyet is említek neki, ami elérhető távolságra van és még beütemezhető ebéd előtt. Meg sem lep, hogy mindkettő érdekli.
- Na, akkor gyere... És közben mesélek- mondom nevetgélve, és szokás szerint kézen fogom, ha elkészült.
Elindulunk a suli felé (ez a középiskola; bár nem ismerem az amerikai oktatásügyet, hogy is van pontosan, írom a saját fejem után)
- A suliról vegyes érzéseim és emlékeim vannak. Tudod... a gyerekek néha kegyetlenek, és kis ideig beszédtéma volt, hogy nem az édesanyám nevelt- szépítem a dolgot, de ez a lényeg- A tanulással komolyabb problémám sosem volt, bár nem tartoztam a legjobbak közé- vonok vállat.
Nincs messze a központ, és attól a suli, kb 10 perc séta, és ott vagyunk.

- Látod, szólhattál volna...- észre sem veszem, hogy elárulom, szeretnék neki tetszeni.

- Bizony, ebben egyetértünk. Viszont haladni kell a korral is, tudod, energiatakarékos cuccok, környezetvédelem... már ha igaz, amit állítanak- teszem hozzá. Mert a korszerű néha nagyszerű is.
Suzy kíváncsi a régi sztorikra (akár az enyéimre is), de ez a hétvége nem rólam kell szóljon, ezért nem szívesen nyitnék ilyesmivel. A felvetésemre, hogy erre térjünk vissza máskor, kedveset mond.
- Köszi!- aranyosan mesélek? Hát ő az aranyos!
Kint az erkélyen a szófát méregetjük.
- Nem hagylak elaludni benne, de ki kéne próbálnod. Kényelmesebb, mint gondolod!- kacsintok rá.
Aztán meggondolom magam a meséléssel kapcsolatban, mert Suzy újra arra biztat, és a suli amúgy is egy veszélytelen terep. (Elsőre annak tűnik)
- Meglehetősen- naná, hogy azok voltak. Anyámat a szájukra vették, aztán a nagyszüleimet is, elképesztő pletykákat terjesztettek, és nevettek rajtam, mert megbántódtam és verekedtem, és persze, nem mindig én voltam az erősebb.
- Most, hogy tudom, mit jelent az igazi barátság, azt hiszem, nem volt barátom Santa Barbarában- mondom szomorkásan. - Talán csak egy lány volt, aki mindig kiállt mellettem, de vele sem lógtam sokat. Marcinak hívják, kimaradt a suliból, amikor ... rájöttek, hogy drogozik. Nevelőintézetbe küldték az elvonó után. Azóta nem is tudok róla- nem túl vidám sztori. Elcseszett évfolyam volt a miénk.
- Legjobban az irodalmat és a történelmet. Na és a színjátszást, képzelted volna?- kacsintok rá vidámabban.
- Nincsenek képeim a korai gyerekkoromból. Készültek, de valahol elkeveredtek, nem találtam meg őket. A suliban csak csoportképek, osztályképek lehetnek, nem tudom, ki vannak-e még rakva...
Lassan odaérünk. Nyár van és hétvége, az iskola ajtaja mégis résnyire nyitva.
- Gyere...- húzom közelebb Suzyt, és bekukkantok a portás fülkébe.
- Mr. Peterson? - az öreg szinte semmit nem változott. Esküszöm, mintha egy napot se öregedett volna, pedig évek óta nem láttam!
-Ki az? - teszi le az újságot, amit éppen olvasott és rám néz. Nem válaszolok, kíváncsi vagyok, felismer-e még- Joshua, fiam, te vagy az? - néz rám az öreg, és kissé megremeg a hangja. Nagyapám nagy cimborája volt.
- Én vagyok...- mondom én is kissé elgyengülve. Kedveltem az öreget.
Kijön a fülkéből, kezet rázunk, de aztán magához ölel.
- Rég láttalak, fiam. Mi újság? Ki ez a bájos kis hölgy veled?
Suzyra nézek, bemutatom.
- Suzanna Crystal, képzőművész és oktató..., kedves barátnőm. Szeretném megmutatni neki az iskolát. Lehet? - magamról elfelejtek beszélni.