A város forgatagában kicsit feszengve haladok előre. Nem azért mert nem bírom a tömeget, sem azért, mert vagy három napja megint alig alszok. Egyszerűen csak feszült vagyok, mint általában mindig, és ezt most megspékelték még egy lapáttal. Nem tudom, mennyit vagyok még képes elviselni. A terapeutámtól jövök, és eléggé felzaklatott az állandó faggatózása.
"Meséljen a gyerekkoráról!" "Hogy érez akkor, ha az öccsére gondol?" "Bűntudata van? Miért? Mert meghalt, vagy mert úgy érzi, maga hajtotta a katonasághoz, a veszélyhez, ez által a halálba vezető útra? "
Utálom azt a csajt, de tényleg, és ha nem lenne kötelező járnom hozzá, már rég faképnél hagytam volna. De sajnos nem tehetem, nincs mit tenni, a hadsereg előírása, ez van. Ha nem járnék, nem is dolgozhatnék, és akkor tutira halomra lőném magam hétszer. Vagy nyolcszor. Attól függ.
Az utcán a tömeg egymást taposva kavarodik. Egy csapat megáll a zebránál, majd egy emberként indulnak meg a zöldnél, egymást lökdösik, néhányan taxiért intenek, és biciklis futárok cikáznak fantasztikus ügyességgel szlalomozva az emberek között, nem kis felháborodást keltve a nép között.
Egy apró termetű, köpcös pacák épp előttem téblábol. Alig ér a mellemig, fekete öltönye megfeszül a hátán, ahogy aktatáskát és hatalmas szendvicset egyensúlyozva telefonál. Kopaszodó fején izzadtság csillog, és hangosan ordibál, ha jól sejtem a titkárnőjével, valami bróker lehet, vagy ügynök, nem tudom. Kissé türelmetlenül túrok bele a hajamba, de tartom vele a rohanó lépést, nem mintha sürgős dolgom lenne, órák múlva lesz csak a forgatás. Mégis, már megszokásból is felveszem a ritmusát a városnak, mert így könnyebb. Ha belassulok, túlzottan lesz időm gondolkodni. Az pedig nem jó.
A pasi talál a tömegben egy kis rést, és észreveszem, hogy épp át akarja tuszkolni rajta magát, amikor a szendvicse és a telefonja hirtelen kiesik a kezéből, egyenesen a szürke betonjárdára. Automatikusan torpan meg és hajol le, én meg, ha csak nem akarok egyenesen a hátsójába rohanni, kénytelen vagyok oldalra lépni. Épp ekkor érzem meg a nekem csapódó testet.
- Hé, nem tudsz...- kezdek bele automatikusan a mérgelődésbe, aztán inkább elhallgatok, mert a nekem csapódó ember azonnal elnézést kér. Én meg megbocsájtó vagyok. A terapeutám szerint gyakorolnom kell a megbocsájtást. Kicsit megingok, de azért nem számottevően, reflexből nyúlok, hogy segítséget nyújtsak, vagy megakadályozzak egy esetleges esést, de hamar látom, hogy nincs rá szükség. Lenézek, nálam jóval alacsonyabb, szálkás termetű, fekete hajú srác áll, a ruháját igazgatja, miközben egy bicajos eszeveszett sebességgel rohan el mellettünk.
- Semmi gond...némelyek nem tud...- kezdek bele én is az általánosan elfogadott "béna voltam, te is, keressünk közös ellenséget, és utáljuk azt!" terápiába, mikor a srác rám néz, ez pedig egy pillanatra megdermeszt. Keleties vonásai vannak, és egy amerikai embernek általában egyik keleti olyan, mint a másik, de nekem nem. Ezek a vonások, ez a hanghordozás...Összehúzott szemekkel, elnémulva pislogok a srácra, és próbálom meghatározni, hogy most csak a képzeletem űz csúfos játékot velem, vagy a sorsom gondolta úgy, hogy ideje egy kis nosztalgiának. Félve, kicsit óvatosan méregetem a srácot, mire észbe kapok.
- Öhm, elnézést,de...- mondom zavartan a hajamba túrva, és észreveszem, hogy ő is méregetni kezd. Talán igaz lehet? - Kazuki? Usui Kazuki? Te vagy az? - kérdezem hitetlenkedve, és barátságos, de kissé zavart mosolyt varázsolok az arcomra. Nem tudom, csak a szemem káprázik-e, azt sem, hogy ennyi év után emlékszik-e rám még, ha ő az, de egy próbát megér.

Igazán pöpec példánya vagyok a férfiúi nemnek, tulajdonképp mondhatnám azt is, hogy igazi díszhím. Hisz magasságom felemel az átlagemberek fölé, deltáim méretei pedig vadászrepülők szárnyaihoz hasonlatosak. Izomzatom igen figyelemre méltó, és arcom sem elhanyagolható összerakottságú. Ha valaha atomjaira hullana a Dávid szobor, simán lehetnék a következő gigászi méretű szoborgyönyörhöz modell az eljövendő évszázadoknak, hogy rajtam mutassák be a szobrászoknak a teljesen egészségtelen, de amúgy tök szabályos testtartást, az üveges, semmit mondó tekintetet, és...ja nem, azt nem, sosem leszek dauerolt ficsúr, jó lesz a hajam így is. De a lényeg akkor is az, hogy tök jó csávó vagyok. Persze belőlem is hiányzik a hiba, így vagyok tökéletes. Na jó, ez téves, hisz testemet több tetoválás is díszíti, egy hatalmas angyal beteríti például az egész hátam, és csak aki tudja a sztorit, az látja meg a festék mögött a lényeget, a hegeket. A lényeg viszont, hogy magas és nagy darab vagyok, így mikor a pasas, az alacsony, köpcös és nagyon hangosan ordibáló megtorpan előttem, igazán szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem esek rá. Talán túl sem élné. Megnyugodván, hogy a feltételezhetően tíz percen belül szívinfarktust vagy stroke-ot kapó pasas nem általam találkozik a nagy kaszással, arrább sasszézok, hozzáteszem, a helyzettől függetlenül bravúrosan elegánsan. S épp abban a pillanatban, mikor az elégedettség forró csokoládéként egy téli estén megmelengetné szívemet, valaminek nekivágódok. Vagyis, valami vágódik nekem a forgatagban. A mellkasom teljes szélességében átmegy üstdobba, ahogy a nem is valami, hanem egyenesen valaki nekem csapódik. Felháborodok, nanáhogy. Ki merészel olyan bátor lenni, hogy egy ilyen rémséges pszichológuslátogatás után még ellenemre mer törni? Legszívesebben ordítanék. Bele is kezdek, de a tény, hogy az illető beelőz, elveszi a kedvem attól, hogy szisztematikusan megszabadítsam a nyakát a fejétől. Miért tenném? Hisz elismerte, ő volt a hibás, meg a biciklis, mert nem vállalta be azt, hogy a védelmem érdekében inkább hárman, a két pasas meg a fémparipa kiborggá egyesüljenek. A pszichológus meg amúgy is azt javasolta, hogy legyek oly kedves, és kissé kurtítsam meg a heti letépett fejek, összetört életek, szétszabdalt álmok és vágyak listáját. Ne akarjam a közértest, a benzinkutast, de a szomszéd lépcsőházban lakó bolondos macskás vénasszonyt sem mindenáron megleckéztetni és az általam helyesnek vélt útra téríteni. Nem vagyok én holmi honfoglaló hun, vagy arab terrorista, hogy mindenkire rákényszerítsem az akaratom, ha épp rossz pillanatomban találnak meg. Igazán lehetnék toleránsabb, türelmesebb az embertársaimhoz, hisz ahogy nekem, nekik is lehet nehezebb napjuk, s a megbocsájtás, bizony hatalom. Hát úgy döntök, egye kutya, ideje egy kis megbocsájtásnak.
Lehengerlő érzéssel juttatom az idegen tudtára, hogy igen, megértem, és lássa, milyen rendes gyerek vagyok én, nem pokoli grillre való, hát megengedem, hogy együtt hibáztassunk rajtunk kívül mindenki mást a kerek egy világon, kezdve az indián őslakosokkal és Kolombusz Kristóffal, na meg az ufókkal. Mert az úgy trendi meg macsós meg p.i.m.p. Az ütközés következtében azonban nem várt találkozást ajándékoz nekem az élet. Az előttem tébláboló fiatal férfi vonásai nagyon emlékeztetnek valakire, amiről eszembe jut sok régi emlékkép, amit már olyan régen idéztem fel, hogy abban sem vagyok biztos, igazak voltak-e valaha. Bátortalanul, de határozottan reménykedve kérdezek rá, hogy gyerekkorom meghatározó személye áll-e előttem teljes életnagyságban, vagy sem. Végül is, mi történhet? Legfeljebb azt mondja, hogy nem, na és? Akkor tévedtem. De a memóriám nem csal. Mert kimondja a...nevem. A teljeset. Arcán az a fajta döbbenet ül, amit akkor láthatunk valakin, ha olyan emberrel találkozik, akit vagy még sosem, vagy már olyan régen látott, hogy szinte kihalt az életéből. Én azt hiszem utóbbi kategóriába tartozom. Pedig nem haltam meg teljesen, még, ha a szívem most ki is hagy pár ütemet. Széles mosoly szalad az arcomra, és már szinte mozdulnék, hogy kölyökkutyaként ugorjak a nyakába, múltam olyan szeletkéjének bizonyítékaként, amiben még boldog voltam. De látom, ahogy visszavonulót fúj, így a mozduló kezemet, hogy ne legyen túlzottan feltűnő és kínos, a kézfogás, ölelés helyett egy tarkóra simításra irányítom, remélve, hogy ezzel megmenthetem a helyzetet.
- Igen...sok éve már, hogy utoljára...- kezdek bele, aztán mosolyom megenyhül. Eszembe jut, hogy mi történt a családjával. Sokként ért bennünket a hír, hogy mi történt velük. Emlékszem, az öcsém hetekig sírt Hinatát és a szüleiket gyászolva, és persze hiányolta a barátját is, Usuit, aki úgy tűnt el akkor az életünkből, mintha sosem létezett volna. Csak a kandalló felett álló képek jelezték, nem álom volt, nem káprázat, a Kazuki família igenis az életünk meghatározó része volt, amit drasztikusan kiszakított egy ismeretlen világ ismeretlen ellensége(i). Sosem hallottunk többé Usuiról. Én még egy ideig kutattam utána, de aztán apám leállított. Azt mondta, jobb, ha ebbe nem folyok bele. Nem tudom, tudott-e bármit, miért történtek ezek a dolgok. Én nem sírtam. De onnantól kezdve kissé mássá váltam én is, jobban megbecsültem a családomat, annak ellenére, hogy mindig összetartóak voltunk. Közelebb kerültem az öcsémhez, és fájó szívvel hallgattam, mikor azt mondta, szerinte tetszettem Hinatának. Sokszor gondolok rá azóta is, keresem a pontokat, vajon igaza lehetett-e Jasonnek? Vajon elszalasztottam a lehetőséget, hogy esetleg megadjam neki, amire vágyott? Ha nem is teljesen, de legalább a figyelmet, vagy annak a lehetőségét, hogy másként nézzen rám? Vajon okoztam neki akaratlanul fájdalmat? Hisz gyermekéveknél sok tud lenni pár év, Usui pedig öt évvel fiatalabb, mint én, a húga meg szinte gyerek volt még, de...én Usuit és Hinatát is nagyon-nagyon kedveltem, sőt, merem állítani, barátaimként szerettem őket, vagy, mint még két adoptált kistesót. Karót nyelt banda volt, ahogy Jason is, de nagyon jól elszórakoztunk, sok olyan dologra rávettem őket, ami segített nekik kicsit áttörni a gátakat, kicsit kilépni a folytonos tanulás örökös örvényléséből.
Csak nézek le rá, és nem tudom elhinni, hogy ennyi év után itt van, még arról is elfeledkezek, hogy időközben mennyi minden történt velem, amit feltételezem, nem tud. Ő az, aki előbb tér magához, és javasolja, hogy menjünk arrébb, mielőtt a sürgősségin kötünk ki.
- Huh...oké. Ez jó ötlet. - simítom nadrágom szárára a tenyerem, hogy így érjem el, hogy legalább egy kicsit szárazabb érzetem legyen. Követem, és én is megállok a ház falánál. Nézem, épp úgy, ahogy annak idején is néztem, amikor valamit ki akartam szedni belőle. Most nem akarom ezt tenni, semmi erőszak, egyszerűen csak muszáj néznem, mert félek, ha lehunyom a szemem, eltűnik. Magam sem tudom, miért akarom magam mellett látni, hisz jól tudom, előbb-utóbb eljutunk arra a pontra, amikor visszavonulót kell fújnom. De amíg itt lehet...
Zsebre vágott kézzel áll meg. Nem akar kontaktust, amit megértek. Érdeklődve figyelem.
- Először nem voltam benne biztos, de...- nevetek fel kissé - ezt a fejet nehéz kiverni az emlékezetből. - mutatok az arcára mosolyogva. - Sokat változtál, de jól nézel ki, cimbora. Mégis, mit keresel te errefelé? Úgy...- mondom, és idegesen rándul meg a szemöldököm. Most támadjam le azzal, hová tűnt el olyan hirtelen? Azt kéne? De aztán rájövök, nincs ideje annak, hogy számon kérjem, sem annak, hogy szemrehányást tegyek. - De örülök neked, tényleg. Szóval...mit csinálsz mostanság? Mi van veled? - kérdezem, és kicsit esetlennek, bénának érzem magam, a cipőm orrát kezdem fixírozni. A fejemben lévő gigászi Dávid-szobor énem törpe méretűvé zsugorodik, bemászik a nadrágom zsebébe, majd alaposan megstoplizza a golyóimat. Hogy lehetek ennyire nyámnyila és ideges? Miért nem merek rákérdezni ennyi év után, hogy miért hagyott el minket is?
Nem tudom a választ. Talán ott rejtőzködik az emlékek között. Talán az ő emlékei között is. Fájdalmas lett volna úgy velünk lennie, mikor mindene odalett? Vagy csak a szülői nyomást hagyhatta végre el? Talán csak kényszerből barátkozott velünk? A gondolatra keserűség éled a szívemben, és tagadásba kapcsolok. Nem, ezt nem kérdezhetem meg. Hisz akkor még nem, de ma már tudom, milyen elveszítened a testvéred. Hinata és Jason hiánya a szívembe mar. Hiányzik a gondtalan gyerekkor. Ma már másként csinálnám. S most? Van esélyem egy újrakezdésre?

Általában véve magabiztos vagyok, és ha épp nem akarok kinyírni senkit, kifejezetten könnyed és laza társaságnak mondanak, olyannak, akinek szeretnek a közelében lenni. Nem értem miért, de szuvenír nyihaha nye kukucska protkó, ugyebár, szóval nem igazán érdekel, miért, csak örülök, ha így van. Most, hogy összefutottam Usuival, nem érzem magam könnyednek, sem magabiztosnak. Emlékek ezrei rohanják meg az elmém, és érzések, amiket olyan sokáig el tudtam nyomni magamban, hogy időnként szinte elhittem, hogy nem is történtek meg, nem is éreztem őket soha. Hogy minden, amit egykor átéltem, csupán szürreális álom volt, képzelgés, nem több. Mert így egy kicsit mindig könnyebb volt kívülállóként megélni azokat a dolgokat, amik ekkora fájdalmat okoztak. Mert fájtak. Piszkosul. Annyira, hogy amikor Usui családja meghalt, még sírni sem tudtam. Bent tartottam magamban. Hisz az volt életem első olyan vesztesége, amit nem tudtam megmagyarázni, és tudtam, éreztem, hogy örökre szól. Usui eltűnt, Hinata és a szülei meghaltak. Aztán elteltek az évek, és mikor már azt hittem, a legnagyobb fájdalmam csak az lehet, hogy elhagytam a barátnőmet azért, hogy a seregbe menjek az öcsém után, rá kellett jönnöm, hogy annak ellenére, hogy józan ésszel gondolkodtam legtöbbször, óriási álomvilágban éltem. Mert ezek a fájdalmak is sokat jelentettek, de az, amit akkor éreztem, mikor meghalt az öcsém...A sereg után kijöttem a kórházból, azt kívántam, bár ki tudnám tépni a szívemet a helyéről. Mert annyira fájt, hogy mindenem elveszítettem, hogy képtelen voltam elviselni. Akkor tudatosult, hogy mennyire egyedül vagyok, és hogy jobb nekem, ha nem kötődöm igazán senkihez, mert úgyis elveszítem. Sokan hiszik, hogy mennyire erős vagyok. Főleg, ha a seregben töltött időkről is tudomást szereznek, bár erre még a mai napig nem jöttem rá, hogy mégis hogy juthat a tudomásukra, ha én nem mondom? Rejtély. A lényeg mégis az, hogy nem kell mondaniuk. Látom a szemükben, ahogy rám néznek. "Milyen erős, hiszen túlélte a sereget, Irakot, a háborút, és mégis mosolyog." "Kemény időkön lehet túl, de nem adta fel, ezt nevezem én szívósságnak. " "Egy háborús hős..." Épp ezért érzem minden alkalommal azt, hogy a föld alá süllyednék. Mert nem vagyok hős. Nem vagyok szent, sem jó, de még csak tiszteletre méltó sem. Hiszen én tudom, amit ők nem. Hogy gyógyszereken, nyugtatókon kéne élnem. Hogy ha dolgozni akarok, hetente kétszer pszichiáterhez kell járnom. Hogy éjszakánként újra és újra átélem a háború borzalmait, újra és újra végignézem Jason halálát, a barátaimét, a csapatomét, akik közül alig páran éltük túl. A saját ordításomra ébredek fel, sokszor a mellettem lévő párnát szorítom, mintha valaki torkának estem volna, pedig aludtam. Hogy elég sűrűn nézek a pohár fenekére, mert akkor legalább néhány órára enyhül a nyomás a mellkasomban. Ha látnának olyankor, ahogy tántorogva elvonszolom magam hazáig, hogy aztán nyüszítve görnyedjek magzatpózba a szőnyegen, és addig harapjam a kezem, hogy a fogaim felsértsék a bőrömet, mert inkább viselem el a fájdalmat, mint azt, hogy egyetlen könnycseppet is kisajtoljak magamból, nem gondolnák azt, hogy egy hős vagyok. Nem gondolnák szexisnek a tetoválásomat, ha tudnák, hogy azoknak állít emléket, akik helyettem haltak meg. Hogy azért ilyen nagy és feltűnő, mert ekkora kellett ahhoz, hogy elfedje az égési sérüléseim után maradt hegesedést. A mellkasomon lévő számok pedig nem véletlenszerűek, hanem az egységem, az én és az öcsém számai a hadseregben. Az emberek tudják mire vállalkoznak, mikor csatlakoznak a sereghez. De erre senki nem lehet felkészülve.
Usui fájdalmát nem tudom megérteni teljesen, hisz teljesen más körülmények között történtek. Ők még gyerekek voltak, mi már felnőttek. A szüleimet én önszántamból hagytam el, neki nem volt választása. De azt tudom, milyen elveszíteni egy testvért. Mégis, valahogy olyan jó érzéssel tölt el, hogy ennyi év után láthatom. Sokat gondoltam rá, Jasonnel sokszor beszélgettünk róla, hogy mi történhetett vele. Nagyon hiányzott neki a barátja, utána zárkózottabb lett, végül beállt katonának. Nézem, mintha bármelyik percben eltűnhetne a szemem elől, és csak mosolygok. Követem, és a falhoz megyünk, a beszélgetés pedig kissé döcögősen indul. Én kicsit esetlennek érzem magam, egyik felem megölelné, szorítaná, amíg van benne szusz, a másik fele meg Seattleig menekülne az emlékek elől. Persze nem bírom ki, valamiféle kis gonoszkodással muszáj oldanom a feszültségem, de úgy látom nem zavarja. Ezek szerint nem felejtette el, hogy állandóan húztuk egymást.
- Ja, gondolom mennyire érdekelt, micsoda kínokat éltem át, hogy valahogy fellazítsalak titeket. Olyanok voltatok, mint a robotok. Kiborg banda. - vigyorgok, és tényleg, visszagondolva, hihetetlen energiámba telt, mire pár kisebb őrültségre rá tudtam venni őket. Persze, nem veszélyeztettem őket, hisz az én felügyeletemre voltak bízva, de azért volt pár necces húzásunk. Emlékszem hányszor kellett végighallgatnom apám és anyám szidását, mert szerintük veszélybe sodortam őket. Mert én voltam a nagy, mégis én voltam a felelőtlen és blablabla. Nem érdekelt. Mert tudtam, legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy azért valahol élvezték a korlátok rombolását. Mert tudtam, hogy szükségük van erre is.
Nem kérem számon, bár valahol bennem van ez is. De rá kell ébrednem, hogy nem szabad most ezt tennem, nincs jogom hozzá. Hisz én lennék az élő példája a "Bort iszik, vizet prédikál" esetének. Képmutató pedig sosem szerettem lenni. Így inkább csak könnyedén rákérdezek, mi van vele? Hisz tulajdonképp ez a lényeg, nem? Annyi év elteltével, hogy van? Jól? Rosszul? Van élete? Munkája? Van hol laknia és van mit ennie? Vagy...nem tudom. Mit szokás a gyerekkorod egyik legmeghatározóbb alakjától, akitől megtanultad, hogy a vagányság és az őrültség nem feltétlenül zárja ki a józan ész döntéseit, hogy mennyire fontos elvégezni az iskolákat, hogy később is boldogulni tudjunk...szóval, mit kérdezhetnénk?
- Ó, hát ez...wow. Én se...én sem sietek sehová. - mondom, hogy biztosítsam, nem szabadul egykönnyen, ismerhet már, és elismeréssel bólintok, mosolygok rá. - Nem semmi, gratulálok. Mondjuk, mindig azt hittem, orvos leszel, de... a rendőri hivatás, az újságírás, mind szép, tiszteletre méltó szakma. Büszke vagyok rád. - mondom, és most kicsit megint másként nézek rá. Meglepett. Nem azzal, hogy okos, és tanult ember lett belőle, erre mindig számítottam. Hanem, mert ő sosem tűnt keménynek. Nem volt puhány, sőt, szívós volt, és végletekig kitartó. De a könyveknél. Tudásban, logikában, mindig, mindenki előtt járt. De végül is mit csodálkozok, Jasonről sem gondoltam volna, hogy beáll katonának, sőt, hogy háborúzni megy, és végül hősként halt meg.
A kérdésére először mosolygok, de aztán észrevétlen rándul meg az arcom, hogy aztán újra visszatérjen rá a mosolyom. Az álarcom, ami eddig mindig megóvott a felesleges kérdésektől. Most meddig tud elrejteni vajon?
- De, persze, ráérek, beszélgessünk. Engem is érdekel, hogy mi történt veled az évek alatt. - mondom, és ha jön velem, elindulok a közeli kávézó felé, ami tőlünk alig pár méternyire van. - Bár, nem sok minden van, amit mesélhetnék. - mondom, és a szívem összeszorul. Nem tudom, mit mondjak majd. Hogy adjam elő? Egyáltalán elkerülhető lenne az, hogy szóba kerüljön? Ha elmondom, hogy én mit csináltam az elmúlt években, van esély rá, hogy Jason ne kerüljön szóba? Tudom, hogy nem, és bár úgy érzem, joga van tudni mi történt Jasonnel, mégis, pánikszerűen menekülnék a kérdések elől. Mégsem futamodok meg. Nem vagyok ennyire gyáva, és jó végre valaki olyannal lenni, akit legalább egy kicsit ismerek régről.

Viccelődve emlékezünk vissza, de ez az a fajta emlékezés, amikor az ember még keresi az újrakapcsolódás útjait. Mert nincs más, amibe kapaszkodhatnánk, csak az, amiken együtt mentünk át. A boldog-boldogtalan gyerekkor, a pillanatok, amikor még azt hittük, minden így maradhat. De a világ, a körülmények változtak, ahogy mi is, és ezt már sosem fogjuk tudni visszacsinálni. Nem léphetünk vissza úgy, mint ahogy egy társasjátékban tennénk. Mert az élet nem ilyen.
- Igaz, Hinata sokat mosolygott. Gyönyörű mosolya volt - mondom, én is elmosolyogok, és felidézem. Szép volt, mindig tudtam, hogy ha felnő, gyönyörű nő lesz belőle. Volt benne valami megmagyarázhatatlan energia, amit mindenki érzett körülötte, de senki nem tudta, mit is érez tulajdonképpen. Hatással volt az emberekre, épp, mint Jason. Jasonnak sem kellett soha ordítania ahhoz, hogy meghallják, és ezt mindig csodáltam benne. Az emlék vasmarokkal szorítja össze a szívem. Istenem, mennyire imádtam őket. A haverjaim, az osztálytársaim mind halálba cikiztek, mert a "pisiseket" pesztrálom, a hátam mögött dadusnak hívtak, és nagyon-nagyon sokat verekedtem emiatt. Miattuk. De nem adtam volna őket semmi pénzért, mert tudtam, éreztem, hogy jobb emberek, mint azok együtt véve. Nem bántam semmit, nem bántam, hogy engem bántottak, ha őket ez által békén hagyták. Felelősnek éreztem magam értük, azt hiszem ez a vonásom már akkor nagyon erős volt. A felelősségérzet másokért, az áldozatkészség. Hisz Jasonért is feláldoztam a lányt, akit szerettem.
Usui javaslatára viszont vevő vagyok, és sikerül visszaszorítanom magamban azt is, hogy számon kérjem. Nincs jogom, sem okom rá. Megvolt a maga keresztje, és csak abban reménykedhetek, hogy jól alakul ez a találkozás, és nem kényszer miatt akar beszélgetni velem. Talán egyszer megosztja velem, miért fordított hátat nekünk is. Talán sosem tudom meg. A fontos nem ez, hanem az, hogy a sors végül mégis egymás útjába irányított minket. Hogy jól van, és tanult. Nem hagyta el magát, hanem továbbment, még akkor is, ha minden bizonnyal ez a döntés jobban fájt neki, mint fájt bármi valaha is. Mert én így vagyok vele. Bűntudatom van, amiért tovább léptem (részben) amikor az öcsémnek ott állt meg a világ, ahol meghalt. Nincs jogom boldognak és elégedettnek lenni. Csak csinálom a dolgom, mert ez az egyetlen, amit tehetek.
Büszke vagyok rá? Igen. Őszintén büszke. Kicsit meglep, hogy nem orvos lett belőle, de az, hogy rendőr lett, majd újságíró, szerintem igazán dicséretes. Látom rajta a meglepettséget, már-már megdöbbentséget, és azt is hogy elpirul. Zavarba hoztam, és bár lehet, hogy nem épp pozitív módon, én mégis kicsit örülök. Most azt érzem, hogy talán még számít neki, hogy milyen véleménnyel vagyok róla. Lehet, hogy tévedek, de kicsit könnyebb erre gondolni, mint arra, hogy esetleg neheztelne rám emiatt. Kicsit megváltozik a hangulata, mintha mázsás súlytól szabadult volna meg, hirtelen olyan könnyednek érzem. Csak mosolygok rá, bólintok. Nem rendes akartam lenni, csak kimondom, amit gondolok. Rossz tulajdonság, általában véve nem igazán viselik jól az emberek, hogy előbb beszélek és azután gondolkozok. De majd idővel talán ez is változik. Vagy nem, honnan tudhatnám?
A kávézó viszont kifejezetten jó ötletnek bizonyul, és a városi forgatagot örömmel hagyom hátra Usui társaságában.
- Hát, a hosszú meséléshez hálózsák is kell, bár nem tudom a kávézó alkalmazottai mennyire vannak felkészülve egy rögtönzött pizsipartihoz. - nevetek fel kicsit, miközben elindulunk. Jó hallani, hogy lenne mit mesélnie. Nekem is lenne. Csak nem biztos, hogy azt jó lenne valóban megosztani Usuival. Talán jobb lenne, ha nem is említeném neki Jasont, amit persze tudom, hogy nem lehet elkerülni, de attól még olyan jó lenne, ha nem kéne róla beszélnem.
Hallom a kérdését, de épp akkor érünk be, így nem válaszolok azonnal. Hátrább megyek, a kávézó hátsó sarka felé veszem az irányt, és letelepszek egy viszonylag csendes asztal mellé. Körülöttünk nincsenek sokan, azok is inkább üzletemberek, kosztümös hölgyek, öltönyös urak, akik inkább mélyednek az újságjaik sorai közé, semmint engem és Usuit tüntetnének ki figyelmükkel. Egy srác ül a leghátsó sarokban, tipikus hipster fazon, laptopján sebesen járnak az ujjai, de a fülében fülhallgató, és ide hallom, hogy bömböl a zene belőle.  Ha Usui is letelepszik, akkor pedig én is mesélni kezdek.
- Hogy a kérdésedre válaszoljak, valóban, nem lett belőlem orvos. Sosem lettem volna jó benne - mondom, és intek a pincérlánynak, hogy felveheti a rendelésünket. Ő fejével int, pár perc és itt is lesz, ismerem a helyet, jó a kiszolgálás. - Elvégeztem a színművészeti egyetemet, aztán...- mondom, és árnyék suhan át az arcomon. Nem tudom kimondani. Nem tudom hozzátenni, hogy aztán mindent felrúgva az öcsém után mentem Irakba, ahol a szemem láttára halt meg. Ahol bár én is meghaltam volna. Vagyis...ahol bár én haltam volna meg. Mosolyt erőltetek magamra, és Usui tekintetét keresem. - Aztán kaszkadőr lettem, és most is ezzel foglalkozom. Kaszkadőr vagyok. - mondom, és kicsit feszülten túrok a tarkómnál a hajamba. Érzem, tudom, hogy nem titkolózhatok örökké, de mélyen valahol azért imádkozom, hogy valamiképp elkerülhessem ezt az egészet. Nem akarom Usuin látni, ahogy megtudja, hogy Jason halott. Hisz minden bizonnyal nem tudja. Ha tudná, már szóba hozta volna, nem?
- És te? Hogy lett belőled rendőr, aztán meg újságíró? A kettő eléggé távol álló szakma, nem? - kérdezem, és figyelem, nehogy elmulasszak valami fontosat.