A rendezetten kaotikus kinézet és persze alkotózene a tökéletes hatás érdekében : D

Mostanában fejhallgatóval közlekedek, mert valahogy sokkal kellemesebb minden és sokkal viccesebb, ha például az utca zajai helyett Paramore vagy ehhez hasonló, színvonalas banda énekli bölcsességeit a fejembe. Fejemmel bólogatva megyek, ritmusra lépkedve végig az iskola folyosóján. Nem tudom, miért néznek az emberek, de a javuk egyszer csak elszublimál órára... gondolom. Vagy csak tőlem ijedtek volna meg? Jézuskám, ugye nem vagyok ijesztő? Én nem akarok ám ijesztő lenni... még kedves vagyok ám. Legszívesebben elkiáltanám magam, hogy hahó, emberek, én még mindig a cuki Demetria vagyok, de... nem hallaná már senki. Magammal meg nem kiabálok, az már erős skizofréniára utalna.
Amikor az Ain't it fun című szám szórakoztat, úgy döntök, meg kéne vigasztalnom magam. Ehhez pedig egy kis móka kell, nem a valóságban élni. Szóval máris megyek a menzára, hogy szerezzek magamnak pár műanyag tálcát. Majd visszahozom, tényleg, senkinek nem fog addig hiányozni, ugye? Vigyázok rá amúgy is, nem lopás, vagy ilyesmi, csak most kellenek kicsit nekem. Felcaplatok a lépcsőn és közben rázom a fejem, élvezem az életet, gondtalan vagyok.
Valószínűleg nem néztem elég fail videót, mert nem tudom, hogy ez mennyire rossz ötlet. Sőt, most, hogy itt ülök egy tálcán a lépcső tetején, kifejezetten jó ötletnek tűnik leszánkázni. Azt nem tudom, hogy állok majd meg a végén, de csak csúszok tovább, nem? És akkor majd szépen lelassulok, bizony. Egyszerű kis fizika, emberek!
Szóval kapaszkodok a tálca elejébe és némi hezitálás után ellököm magam. Ahogy megindulok a tálcával együtt, kevésbé sima, mint gondoltam és kicsit zötyög, meg nem olyan nagyon kényelmes. Viszont gyorsnak gyorsabb, mint terveztem... de még nem aggódok.
- Jíháááá! - Hangzik a harci kiáltás ajkaimból, miközben felszabadultan nevetek, egyik kezemmel elengedem, a levegőben kapálózok vele. De aztán amikor kezd az egész félelmetessé válni, akkor csak úgy lehunyom a szemeimet, hogy csak a hajamat reptető menetszél számítson, a zuhanáshoz hasonló érzés. Hogy mi lesz a végén... na azt majd meglátjuk...

Hiába, amikor hirtelen valaki megjelenik az utamban, már nem tudok megállni. Próbálnék a lábikóimmal fékezni, de nem jön össze, még csak szólni sem tudok neki, hogy szaladjon az útból. Szóval erősen lehunyt szemekkel szenvedem el az ütközést. Azt hiszem egy térdkalácsot fejelek meg, mielőtt még elterülnék a földön, mint egy zsák krumpli. Fejemet dörzsölgetve tápászkodok fel. Végignézek magamon, megmozgatom a tagjaimat, csodával határos módon egyben vagyok... valaki biztos átvállalta a fal szerepét.
- Holy cra...bby patty! - Kiáltok fel, amikor meglátom, hogy nem csak képzeltem a fájdalmas felkiáltást, amikor becsapódtam. Nem, valakit tényleg sikerült elütnöm és jézusom, most itt fekszik és jesszus... még ismerem is. Halálra vált, fehér arccal nézek rá, nagy szemekkel figyelem. Biztos fájdalmai vannak, látszik az arcán, én pedig csak esetlenül hebegek-habogok. Kapkodom a levegőt, nem találom a szavakat, elvitte a cica a nyelvem.
- Én... David... - Eh, nem, még mindig nem sikerült összeszednem magam. Nyelek egy nagyot, remegő kezekkel veszem le a fejemről a fejhallgatót. A kalapom meg elhagytam valahol, de most nem nagyon tud érdekelni. Feltérdelek és még mindig picit remegő kézzel simogatom meg az egyik karját.
- Héj, j-jól vagy? Úgy sajnálom! - Bukik ki belőlem a kérdés után, amit alapból mondani akartam. Sokkal kétségbeesettebben, mint terveztem. Nekem is sajog minden tagom, de én megérdemlem, mert egy felelőtlen hülye vagyok. De istenkém, sosem akartam senkit bajba keverni! Azt hittem a kutya sem jár már erre ilyenkor, mindenki eltűnt én csak... én csak...
- Én csak mókázni szerettem volna, én nem... nem akartam... - Még mindig nem találom a szavakat, pedig sokat szoktam beszélni, de most egy értelmes mondat sem megy. Demetria! Le kellene nyugodnod, nyugodj meg, nyugodj meg... ahj, ez a szuggerációs baromság még mindig nem segít!

Látom, ahogy felismer, de sajnos nem tudok a nyakába ugrani örömömben, hogy újra látom. Nem így terveztem összefutni vele. Mindig is tudtam, hogy lehengerlő személyiség vagyok, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire. Meg azt, hogy valaha árthatok vele valakinek. Az egyetlen pozitív gondolatom csupán annyi, hogy még jó, hogy nem vagyok nehezebb, akkor biztosan jobban fájt volna neki még ennél is.
Az ártalmatlan kérdés, ami kiszaladt a számon, nos... nem volt a legjobb ötlet. Ahogy elkezd kiabálni, összerezzenek és inkább lehunyom a szemeimet. Nem tudom nézni sem azt, ahogy szenved, sem azt, ahogy kiabál velem. Összepréselem az ajkaimat és úgy hallgatok bölcsen, inkább nem mondok semmit. Talán meg kéne várnom, hogy lenyugodjon kicsit?
- Én már... tök mindegy, csak... nem gondoltam, hogy ilyenkor jár erre valaki rajtam kívül. - Vallom be, mert tényleg nem úgy számoltam, hogy más is erre fog járkálni. Főleg, hogy annyira nem figyel oda, hogy sikeresen elütöm. És még nagyon is fáj neki. Dermedten figyelem, ahogy a lábát piszkálja, elhűlve pillantok a bokájára. Jézusom, mit csináltam? Még mindig nem igazán akar bennem tudatosulni, hogy mi a franc van itt. Inkább nem érek hozzá, nem is merek, mert mérges és az előbb rám is kiabált és most kicsit félek tőle.
- Hát... jobbára sehogy... - Állapítom meg a szomorú tényt, még akkor is, ha tudom, hogy ez költői kérdés volt, de akkor is olyan nehéz csendben maradnom. Nyelek egy nagyot, a szoknyámat kezdem el piszkálni. Na jó, most már tényleg össze kell szednem magam, szóval a maradék lelki erőmet összeszedve inkább felpofozom magam, hogy magamhoz térjek.
- Hívok hozzád mentőt, ők majd helyrehozzák a lábad! - Jön az első racionális gondolat, miközben a pulcsim zsebéből próbálom remegő kezekkel előkotorni a telefonomat. Még pár mély levegő, hogy összeszedhessem magam. Össze kell szednem magam, és elmondani mi történt, hol vagyunk. Bizony.

Azt hiszem, jobban fáj, amikor ő kér bocsánatot tőlem, mint az egész történet. Az esés, amire nem is nagyon emlékszem. De az adrenalin megfelelően dolgozik bennem, hogy ne érezzek semmit, és nem is tudok olyan tisztán gondolkozni.
- Sajnálom. - Ennél jobb válaszol nincs, vékony, egérkehangon tudok csak megszólalni, lehet, hogy nem is hallja. Biztos nagyon fáj neki, én elhiszem, de nem tudom, hogy segítsek rajta. Én olyan tehetetlen vagyok, életképtelen, még magamra sem tudok vigyázni, nemhogy másokra. Sokkal jobban járt volna, ha olyasvalakivel taroltatja el a sors, aki fel tudja vállalni a hibáit és a megoldására tud koncentrálni.
Szomorúan préselem újra az ajkaimat, amikor azt mondja, nem tud majd focizni. Sajnálom, hogy én tehetek róla. De ezt már elmondtam párszor és nem váltom meg vele a világot. Pedig ha meg lehetne bocsánatkéréssel... már régen világbékét okoztam volna. Hiszen ezt csinálom egész életemben. Bénázok, elbukok, hibázok, és aztán csak bocsánatot kérni tudok újra és újra. Hiába tudom, hogy ez nem segít, ezt csinálom.
Szóval egy gyors pofonnal rakom helyre magam, a gondolataimat, kicsit megrázom a fejem. És már mondom is, hogy mentőt kell hívni, az első értelmes ötletem, ami tényleg segíthet. Miközben a telefonom keresgélem, hallom a kérdését, amitől kicsit megszeppenek.
Hogy én jól vagyok-e? Ez az a kérdéskör, ami most a legeslegkevésbé érdekel. Akaratlanul is, ösztönösen mosolyra rándul a szám ettől a kérdéstől. Még mindig remeg kicsit a kezem, de most már legalább a telefonom elő tudtam szedni.
- Jól. - Kegyes hazugság, miközben bepötyögöm a mentők számát és amikor felveszik, még én is meglepődök magamon, hogy végre el tudok intézni valamit normálisan. Sőt, még kerek mondatokban is beszélek, meghallgatom a tanácsait. Aztán amikor lerakom, kicsit biztatóan próbálok mosolyogni Davidre.
- Sietnek, azt ígérték. Mindjárt jövök, jó? Nem hagylak itt, ígérem, csak mindjárt jövök! - Ígérgetem, majd szaladok is a legközelebbi mosdóig, hogy lekapjam a pulcsimat és alaposan bevizezzem. Ahogy a hideg víz átáztatja kicsavarom belőle a felesleget és már szaladok is vissza Davidhez. Visszatérdelek mellé.
- Óvatos leszek, ez jót fog tenni! - Ígérgetek tovább, beszélek hozzá, mert az jó, állítólag jó, szóval na, ideje orvosolni a helyzetet. Dr. Smith bevetésben, nagyon óvatosan emelem meg az egész lábát, hogy alá csúsztassam a hideg felsőt és finoman betekerem vele, hogy lehűtse és így kevésbé fáj, talán a duzzanat is kicsit lejjebb megy. Biztos vagyok benne, hogy így is szenved, fáj neki, szóval finoman odakucorodok a fejéhez és elkezdem simogatni a fejét, játszok kicsit a hajával, miközben azt nézem, mennyire van jól.
- Nem lesz semmi baj... - Mondom neki végül csendesen, hátha elhiszi nekem, hogy tényleg nem lesz semmi baj. És közben észre sem veszem, hogy pár könnycsepp került a szemembe valahogy, és ki is szöknek, végiggurulnak az arcomon. Szabad kezemmel pedig letörölgetem őket.

Legalább arra mosolyog egy kicsit, hogy sietnek és nemsokára itt lesznek. Igen, ez kicsit biztató, tényleg el tudtam valamit intézni. Sőt, még tippeket is kaptam, mivel segíthetnék neki, szóval biztosítom, hogy mindjárt visszajövök, ne féljen, nem lesz baj. Nem tudnám sorsára hagyni szegényt. Amikor azonban visszaérek a vizes, hűvös pulcsimmal, biztosítom arról, hogy ettől jobb lesz. Be kell borogatni, hűti, nem fog úgy fájni. Meg amúgy is tartja a bokáját és kevésbé mozdul el. Lejjebb viheti a duzzanatot, nem fog úgy feszülni, igen, igen, jó lesz!
- Jó lesz... - Ígérem neki újra, látom, hogy bizonytalan. Biztos tudja, hogy meg kell piszkálnom a lábát, de igyekszem a lehető legóvatosabb, legkevesebb mozgással megcsinálni. Aztán gyorsan átkötözöm, onnan már nem mozoghat sehova, nem bizony. Szépen le is fog hűlni, és tudom, hogy fájt neki kicsit, de ez most tényleg az ő érdeke, muszáj volt megcsinálnom.
Végül odacsüccsenek a fejéhez, és egy kicsit nézem, miközben finoman simogatom a fejét, játszok a hajával, cirógatom az arcát... úgy sajnálom, ami történt, ez mind-mind miattam van. Pár könnycsepp ki is szökik a szememből, gyorsan letörlöm őket, mielőtt még rácsöpögnek.
- Már biztos nem sok idő, még egy kicsi... - Biztatom őt kedvesen, mosolyt erőltetve az arcomra és tovább simogatva őt. De amikor látom, hogy lehunyja a szemeit, akkor baj van, megijedek. Nem-nem, nem szabad aludni, elájulni, ébernek kell maradnia!
- David, kérlek, ne aludj el! Hallod, nyisd ki a szemed! - Kérem tőle ijedt, vékony egérkehangon, mert ébren kell lennie. Nekem kell ébren tartanom, hogy tudjon majd beszélni a mentősökkel, mi fáj neki, hol fáj, satöbbi... Meg amúgy is, magánál kell lennie, addig nincs olyan nagy baj, amíg magánál van.
- Nem aludhatsz most, szóval inkább beszélgessünk, mesélj nekem valamit! - Kérem tőle, amíg várunk, addig mondjon nekem bármit, én szívesen beszélek. De nem nekem kell mesélni, neki, hogy őt tartsam ébren.

- Ennél nagyobbat? - És igen, azt hiszem, eljött az a pillanat, amikor a bőgés helyett az összes feszültség némi hisztérikus nevetésben szabadul fel belőlem. Nem hangos, nem is túl boldog, bőven fűszerezve van öniróniával, de nem tehetek róla. Illetve de, pont, hogy én tehetek róla, de most már nem tehetek mást, mint próbálom minél előbb rendbe hozni, amit elszúrtam.
- Jó, ha elalszol az nem jó, meg ha elájulsz, attól csak nagyobb lesz a baj, szóval neeee... - Kérem direkt nyöszörgős-nyavalygós hangon, hátha ettől majd megint falnak megy. Én azt hiszem eltűröm, ha még ordibál velem egy kicsit, ha akkor nem lesz komolyabb baja. Nekem, meg az önbecsülésemnek amúgy is mindegy volt... már régen, legyünk őszinték.
- Nem is tudom, mondjuk, hova készültél, mielőtt a sors összehozott velem? Vagy... milyen volt a mai napod? - Próbálkozok végül valami témával, amiről legalább pár mondatot mesélhet. És ha élni akar a lehetőséggel, akkor még belém rúghat párat. Tök jogos lenne amúgy, ennyit meg tök szívesen bevállalok, ha őt szóval tarthatom. Ki tudja, ha az én hülyeségeimre koncentrál, akkor a lábára kevésbé. És ha már itt vagyok, finoman cirógatom közben a homlokát és a haját, mert ennél jobb pótcselekvésem nincs. Ha elkezdem a körmöm rágni vagy a lábamat rázni, na, azzal biztos nem megyek semmire.
- Tényleg, most jut eszembe... van valaki, akit felhívhatnék? Valaki családtag, közeli ismerős, tudod, csak hogy elmondjam mi történt. - Kérdezem tőle már halkabban, mert nem igazán fűlik a fogam hozzá, de azt semmiképp nem akarom, hogy David egyedül legyen. És biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok számára az ideális álomtársaság... nagyon nem.