Nagyokat lépkedve sétálok, miközben megrezzen a telefon a farmer zsebemben. Lassan és biztosan kiveszem a zsebemből és megnézem. Persze, hogy Apa írt, a szokásos napi üzenetét, "Lana ne add fel, érd el a célod, hogy egyszer te is átvehess egy Oscar díjat." Minden nap küld egy ilyen üzenetet, már persze fejből tudom, és gondolom ő is. Persze nagyon szeretem ezért, és minden másért amit tett értem, de nem kellene minden nap azért egy ilyen SMS-t küldenie. Gyorsan igyekszek a sarkon lévő kis boltba, hogy vegyek magamnak egy üveg vizet.

Néha komolyan nem tudom merre áll a fejem, pedig ott van a helyén és félő, ha nem lenne már rég elvesztettem volna. Annyi dolgom van, mint égen a csillag és most ez a prezentáció is foglalkoztat. Elő kéne kaparnom valami jó ötletet, különben nem indulhatok el az idei filmfesztiválon, apa pedig teljesen kiakadna. Mi az, hogy a legkisebb gyereke nem nyer ilyen jellegű díjat? Bárhogy is legyen, gyorsan szedem a lábamat a bódé felé, hogy vizet begyek magamnak. Nagy szükségem van rá, mert a sok futás miatt teljesen kiszáradok.
Megveszem, és már sietősen futnék a másik irányba amikor is az ivás miatt nekimegyek egy ismeretlen személynek. A vizem pedig a földre kerül, talán még a felsőjére is.
- Jaj, ne haragudj. Ugye nem öntöttelek le?

Miközben fogom a telefonomat és írok Apának, oda érek a bolthoz. Nagy sor áll a bódé előtt, ezért nyugtázom magamban, hogy sokáig fog tartani. Mikor végre valahára sorra kerülök és fizetem ki a vizet, valaki nekem jön. Szerencsére csak pár csepp csöppent a kék felsőmre és a farmeromra. Felnézek az illetőre, és akkor látom hogy egy lány volt.
-Semmi baj, nem vészes. - Mosolygok rá, hogy kicsit megnyugtassam a lányt. Nem vagyok én egy olyan ember aki pár csepp víz miatt kiveri a balhét. Úgy is hamar meg fog száradni.

Lehet be kellene újítanom egy noteszt, vagy egy appot a telefonomra, aminek segítségével mindig tudom merre kell menni, mit kell csinálni és mennyi időn belül. Az időbeosztás nem az egyik legjobb tulajdonságom, ezért is állok most szanaszét minden gondolatommal. Még azt sem veszem észre, hogy véletlenségből nekimegyek egy velem egyidős egyetemista lánynak. Az egészben mondjuk az a szerencse, hogy a vizem nem ömlött teljesen rá. Egyből bocsánatot is kértem, de amikor felnéztem, hogy kit is gázoltam el egy ismerős személyt véltem felfedezni benne.
- Öhm... ismerősnek tűnsz, véletlenül nem vagyunk egy évfolyamon? - kérdezek rá egyből, majd észbe kapva mutatkozok be. - Emma Hamilton vagyok, elsőéves, filmművészeten vagyok.

Mikor észre veszem, hogy a lány furcsán néz rám, végig nézek magamon, ne hogy valami nagyobb víz folt legyen rajtam, de semmi. Ekkor hallom meg a kérdését. Rögtön elmosolyodok, végre egy rokon lélek.
-Lana Evens, szintén filmművészetis és szintén elsőéves. - Mosolygok rá újra, jó egy ismerős arccal találkozni. Hisz hiába élek már itt több mint tíz éve, még is kevés embert ismerek itt. Bár legtöbbször csak a ház volt itt, én és Apa a föld másik részén.
-És színész, rendező, vagy esetleg más szakra jársz?

Néha összetalálkozok emberekkel, akikkel még nem igen volt alkalmam beszélni, mert siettem vagy valami hasonló, de nagyon ismerősek. Ilyen most az előttem álló lány is, akivel szerintem nem beszélgettem még, de, ami késik nem múlik. Ez egy remek alkalom egy új kapcsolat kiépítésére.
- Örvendek a találkozásnak Lana. - mosolyogtam én is rá kedvesen, majd a vizembe kortyoltam végül észbe kaptam és bemutatkoztam. Anya biztosan tarkón vágott volna, ha nem teszem meg, és mintha érezném is a kezének nyomát ott. Megdörzsölöm.
- Rendezői szak, a családom többi tagjának a nyomdokába lépek. Tudod, hogy megy ez... na és te? Melyik szakot boldogítod? - néztem fel rá. Ránézésre én színésznőnek mondanám, de bármi megtörténhet. - Van kedved leülni?

Szimpatikus lány, ahhoz képest, hogy majdnem leöntött. Viszont előnyére szóljon, hogy bocsánatot kért, és nem robogott tovább mint aki jól végezte a dolgát. Vicces, hogy pont ezt hozza fel, hogy a szülők nyomdokaiban dolgot. Mert nem egyszer gondolkoztam azon, hogy menedzser legyek, és ráadásul sport menedzser. De én nem az leszek, illetve lettem.
-Színész leszek, ha minden igaz. És én is a családom miatt. Illetve inkább Apum miatt, ő mutatott be nagyon sok színésznek, hogy én eltudjam dönteni, hogy pontosan mit is akarok. - Egyszerűen imádom ezért Apát, persze nem csak ezért, de tényleg ez legalább annyira fontos volt neki, mint nekem.
-Persze leülhetünk. - Nézek körbe, és kiszúrok egy helyet.
-Mondjuk oda? - Mutatok egy kis árnyékos asztalka felé, majd elindulok.

Isten látja lelkemet, hogy bizony nem akartam bunkó módjára nekimenni és esetlegesen leönteni vízzel. Csak mostanában annyira szanaszét vannak a gondolataim, mondjuk nem meglepő, mindent elhagyok és elfelejtek ezért kell notesz, hogy nem figyelek és nekimegyek embereknek. Gondterhelő ez az egyetemi élet, de megéri.
- Ó, ez nagyon jól hangzik. Örülhetsz, hogy olyan apukád volt, aki mindent elkövetett azért, hogy a megfelelő szakmát válassz. - mosolyogtam rá. Fogalmam sincs én mi mást választhattam volna ezen kívül. Jóformán más nem is érdekel, ez olyan... testhezálló feladat számomra.
- Rendben, menjünk oda. - bólintottam egy kicsit, majd a mutatott pad felé vettem az irányt. Vajon van valami rágcsálnivalóm a táskába? Jó lenne... arra sem emlékszem, hogy ettem-e a reggel vagy sem. Ezt azért jó lenne észben tartani.
- És, hogy tetszik az iskola? Meg úgy általánosságban az egész?.

-Hát igen, legalább ő mindent megtett. - Mondom, mert tényleg Apa nagyon sokat segített, és nem olyan volt mint Anya. Míg élt alig töltöttünk együtt időt. Semmit nem vett abból észre, hogy én akkoriban miket csináltam, úgy mondták neki, és ez így vissza gondolva idegesítő. Mert régen ennek nagyon örültem, de most nagyon nem.
Elindultunk a kiszemelt pad felé és leültünk.
-Azt kell, hogy mondjam a suli jó. De már hét éve élek itt és még mindig furcsállok dolgokat. Főleg úgy, hogy Londonnal össze se lehet hasonlítani.