A lányok odabent azt mondják, megváltoztam... Mintha energikusabb és vidámabb lennék. Sosem voltam lehangolt, legalábbis Reeven betegsége óta semmi olyan nem történt, ami miatt különösen szomorkodnom kéne, és az életem bizonyos területén is változások álltak be (de erről nem szokásom beszélni).
Péntek van, és bár nappalos műszakomat tettem le, megbeszéltük, hogy elmegyünk kicsit lazulni, mert van a városban egy hely, ahol "állati zenét nyomnak", legalábbis Lídia szerint, és ha ő mondja, neki hiszek, mert körülbelül egyforma az ízlésünk. Kérdezte, zavarna-e, hogy elhozza a barátját. Nevetve mondtam nemet, ismerem Bent, jó fej, és azon gondolkodtam, kit is hívhatnék. Sebastian dolgozik, Lipnek azóta se hallottam hírét, hogy megtáncoltatott a váróban, pedig, ha tudnám a számát, elhívnám. Lio kijelentette, hogy ne számítsak rá a héten, szóval...
- Olyan nincs, hogy ne legyen partner, ha táncról van szó!- bizakodom, és nem vagyok kétségbeesve, hogy netán egyedül maradok. Én a tömegben is jól el tudom szórakoztatni magam. Ott úgysem tudja senki, hogy ki kivel van, főleg, ha valóban nem társastáncról van szó (és Lidia nem erről híres).
Mivel a kórház mögött lakok, gyorsan el tudtam készülni: tusolás, hajmosás, szárítás, leheletnyi smink, semmi kihívó..., csőfarmer, laza top és Lio egy inge... Kényelmes és lapos sarkú cipő. Ma ugrálni fogok!
Megbeszéltük, hol találkozunk, de ügyesen bentre beszéltünk meg a randit, és nem a hűvös, őszi éjszakába. Taxival érkezem, mert a szórakozóhely meglehetősen messze van a lakhelyemtől, de ez nem zavar. Ha lazulunk, talán néhány sört is megiszok, akkor viszont már nem szeretnék volán mögé ülni. Kifizetem a sofőrt, és már a csukott autóban hallom a dübörgést, ami az épületből kiszűrődik. Ejha, bent már jó lehet a hangulat!
Két szekrény áll az ajtóban, amin kissé meglepődök. Nem nyitott a party? Nem várnak szeretettel minden korosztályt? Nyelek egyet és legyőzöm magamban a nyuszit. Lídia aggódna, ha nem tartanám be az ígéretem. Nem futamodhatok meg!
- Szép estét!- köszönök vidáman a "fiúknak", és ha belépős a party, megveszem magamnak a belépőt.
Bevetem magam a klubba, a ruhatárban leteszem a kabátomat, és némi pénzt gyűrök a zsebembe. A fene sem fog itt táskával bajlódni! A zene máris körbeölel, a mellkasomban dobol a ritmus... Ó csak egy sört, és aztán én leszek a táncparkett ördöge! (Sebastian teljesen elrontott...). A pulthoz verekszem magam. Máris nagy a tömeg, a zaj, a füst... (nem cigarettáé).
- Kaphatnék egy üveg barna sört?- kérdem a pultost, és kiabálnom kell. Kiszolgál, én pedig leülök a bárpult mellé, és meresztgetni kezdem a szemem, vajon Lídiáék itt vannak-e...

Bevetem magam a sötétségbe, a tömegbe, a villogó fények közé..., bátorítást keresve egy üveg sörben, de ez csak ráadás. Én már elhatároztam magam, és eldöntöttem, hogy ma is jól fogom érezni magam. Kiabálnom kell, hogy megkapjam a rendelésem, olyan nagy a zaj (hangos a zene), nem egészen ehhez vagyok hozzászokva, de azért ennek is van egyfajta varázsa... Lídiáék után bámészkodom, bár nem vagyunk összenőve. Ha a párjával jön, valószínűleg gyakrabban leszek mellőzve, de ez sem zavar. Ben kedves pasas, Lídiához való, szeretném, ha ők ketten összejönnének.
A bárpult az egyik sarokban helyezkedik el, negyed körcikkely alakban, és én az egyik sarokba húzódom, közel a falhoz, a bejárathoz, hogy senkinek ne legyek útban, mégis láthassak mindenkit, aki bejön. Iszogatom a söröm, az egyik tenyerem a pulton fekszik, így támasztom magam, és arra leszek figyelmes, hogy megremeg a kezem alatt az egész tákolmány. Körbe pillantok, mi történhet, és egy fekete pólós fickót látok, aki egy másikat "simogat". Két biztonsági őr máris a helyiségbe rohan (nem azok, akik a kapuban álltak), és megközelítik a párost, de nem avatkoznak közbe, csak figyelnek. Még sosem láttam ilyesmit, és anyám arra tanított, lehetőleg maradjak ki minden balhéból, de ahogy mások is, én is csak megbabonázva nézem a jelenetet.
A férfi, mintha jól végezte volna a dolgát, felállít egy bárszéket (hogy az mikor borult fel, nem tudom), aztán elindul a tömegbe, a biztonsági őrök felszedik a földről a pasast, akiből dől az italszag, és kétoldalról felsegítve viszik ki a levegőre... A szemem mégsem őket követi, hanem a fekete pólós alakot, aki éppen most fog valakivel kezet. Ki lehet ez a férfi? Nem csak én bámulom.
Alig néhány perc múlva újra feltűnik, és megáll a kezemben az üveg, ahogy rám néz. Mögöttem csak fal van, egészen biztos, hogy felém nyújtja a kezét, ráadásul olyan erős a kisugárzása, hogy lehetetlen nem észrevenni, mi a szándéka. Hangtalanul utasít, hogy menjek vele táncolni. Legalábbis úgy érzem. Engedelmesen teszem le az üveget, csusszanok le a pultról, és lépek oda hozzá. Fel kell néznem rá, olyan magas. A kezem önálló életre kel, és belecsúsztatom az övébe.

Fogalmam sincs, miért engedelmeskedem az idegennek. Láttam, hogy levert valakit, hogy egyetlen pillantásával megállította a biztonságiakat, hogy azok úgy néztek rá (és nem csak ők), mintha nem is tudom, uralkodó lenne...
Kinyújtott kezébe csúsztatom a kezem. Tenyerében szinte eltűnik az enyém, mégsem okoz fájdalmat, ahogy megfogja, és beljebb vezet a tömegben. Szétnyílik előtte a tömeg, többen összesúgnak, de a szavak nem jutnak el hozzánk. Megáll a parkett egy bizonyos pontján, és magához pörget, hatalmas termete ellenére meglepően lágyan. Magához húz, a másik kezem is megfogja, és finoman megsimít. Aztán közelebb hajol és a nevem kérdezi.
- Nem vagyok egyedül, itt vannak valahol a barátaim is- (remélem)- Amelia vagyok.
Aztán felnézek rá, kérdő tekintettel, való lehet-e, hogy kérdezhetek tőle, akár arról is, ami történt. Mert nagyon érdekel, kicsoda ő, honnan jött, hova tart, miért viselkedik vele úgy mindenki, mintha több lenne másoknál.
- Kezdhetnéd te is azzal, hogy elárulod a neved..., de ha ilyen jól ismersz, kérdéseket sem kell feltennem...- vonom fel a szemöldököm, és arra gondolok, mennyire kényelmes ez így. Ő kábé tudja, engem mi érdekel, ő pedig arról és annyit beszélhet, amiről és amennyit akar. Egyikőnk sem érezheti így magát kényelmetlenül. Igazából félek tőle kérdezni. És közben majd megesz a kíváncsiság.
Közben ringani kezdünk, éppen egy lágy dallam szól, mintha ez is a kedvére játszana, hiszen eddig meg lehetett dögleni a tomboló ritmusoktól. Most összebújó párok között táncolunk. Partnerem azonban nem szemtelen, és nem nyomul, mint mások... Bármilyen veszélyesnek tűnik is, nem érzem magam veszélyben mellette.

Nem bírok nemet mondani, bár nem jellemző rám ez a fajta engedelmesség. A férfiakban alapból nem bízom, csak néhány kivétel van, de egyik sincs most jelen; és ahogy máskor sem, most sem akartam ismerkedni senkivel. Az idegen azonban olyan, mintha nem tűrne ellentmondást. Bár nem erőszakos, az aurája túl erős, vonz magához, mint lepkét a fény.
Meglepően finoman érint, vezet a táncolok közé, és simítja meg a kezem. Csak akkor húz közelebb, amikor lassú ütemű zene szól a hangszórókból, és a bemutatkozása után beszél egy kicsit magáról.
- Bevallom, meglepett, amit láttam, de így már értem- legalábbis részben.
Katona, mndja magáról, és biztos vagyok benne, nem az a fajta, akiket gyakran látni az utcán, kéregetve, holott látnivaló, semmi bajuk nincs. Ez a férfi úgy néz ki, mint aki megjárta a háborút, és ugyan hány háborút vívnak a Földön, amiről mi nem is tudunk...
Még Magyarországon, az egyik osztálytársam barátja harcolt Afganisztánban, és csak félévenként jött haza. Emlékszem, összebújtunk a kanapén, amikor hír jött, hogy megtámadták a magyar osztagot, pár nappal a hazaindulás előtt. Akkor - ha jól emlékszem- két vagy három katona veszett oda, az egyik nő volt, de mi sírtunk, mert olyan volt, mintha egy testvérünk halt volna meg. (A katonák összetartanak). Négy éve volt vagy öt? Talán öt... Hogy telik az idő!
Bevallom, sokat gondolkodtam rajta, a háború valóban olyan-e, ahogy a filmekben ábrázolják: lélektelenné és kiégetté teszi a fiúkat, férfiakat. Gyilkológépekké, erőszakossá... Láttam, mire képes ez a férfi, és mégsem féltem tőle. Velem meg olyan gyengéd, hogy ha tojás lennék sem törnék szét a kezében (talán a talpa alatt sem). Bedönt tánc közben, kihasználva (és ráérezve) hajlékonyságomra. Meglepődöm, hiszen ez a mozdulat is kecses. Hogy képes egy ekkora férfi ilyenre? Nem volt még hasonló élményben részem soha.
- A barátaim örülnek, ha jó kedvűnek és jó társaságban látnak, és jelenleg egyikkel sincs hiba- viszonzom bókját, mely kedves és némileg ügyetlen. De csak azért vagyok ilyen kritikus vele szemben, mert az utóbbi időben (ilyen szempontból) nagyon el vagyok kényeztetve.
Felnevet, és emiatt újra az arcába nézek. Kicsit rozsdás nevetés, kicsit károgós, kicsit rekedt, de szívből jövő... Nem tudom, honnan, de tudom.
- Gyakran játsz táncolni?

Nagyon jól táncol. Meglepően jól. Tekintve, hogy katona, ez még jobban hatványozódik a szememben. Bár ez nem keringő, és köze sincs a tangóhoz, a kecsessége, a finomsága benne van, és azt gondolom, ha abban a másik klubban találkoztunk volna, éppen így táncolna ott is (csak más ruhában, talán).
A válasza miatt zavarba jövök, hiszen gondolhattam volna, hogy régen táncolt. De az idő, mint olyan, relatív. A nemrég jelenthet napokat, hónapokat vagy éveket is. Én is mondom, "nemrég még Magyarországon éltem", pedig már 5 éve, hogy itt élek... És nemrég a tegnap is, amikor utoljára aludtam. Mert az nem számít.
- Csak egy időben? - kérdezek vissza. Nekem a katonaság egyet jelent azzal, hogy az embernek rövidre túrják a haját. - Most már engedik, hogy hosszú maradjon a katona haja? Nem túl kényelmetlen úgy?- talán nem véletlen, hogy kötelező volt rövidre nyíratni. Nem beszélve az élősködökről...
Táncolunk. Észrevétlenül kerülök hozzá közelebb, de amikor a keze elindul a csípőmről, kissé megtorpanok. Talán észre sem veszi. Remélem, hogy nem, semmi olyat nem tett, amivel bántott volna. Ez csak... szokatlan. Szokatlan egy idegentől. Nem lenne az, ha Sebastiannal táncolnék, mert őt jól ismerem, és ő is ismer engem. Nem lenne furcsa, ha Lio érinte így... Miért feltételezem, hogy több van ebben, mint maga a tánc? Leküzdöm a félelmeim, nem lehetek megint gyenge és bizalmatlan. Nem minden férfi szemétláda.
A tánc kellemes és ellazít, és hiányzik is, mert hozzászoktam, hogy rendszeresen járunk. Élvezem, hogy jó partnerem van, hogy tud táncolni és élvezi azt. Ezt érezni. Le sem tagadhatná. Akkor akadok meg ismét, amikor a keze megint vándorolni kezd. Rákulcsolni valaki csípőjére a lábam -számomra- már bizalmasabb dolog, és amikor rájövök, Jasonnek ez a terve, finoman elutasítom.
- Bocsánat, ez nem megy még... - mondom halkan, s megint zavarban, pedig nem szabadna így éreznem. Hogy lássa, vannak dolgok, amelyek nem változtak meg, állom a tekintetét, úgy válaszolok.
- Ilyen helyen már régen jártam, de egy barátommal rendszeresen járunk táncolni. Társastánc, nem diszkó... - mintha ebben bármi hiba lenne. Tulajdonképpen a zene sem olyan rossz, mint ahogy elsőre gondoltam.

- Várj, ez nem értem...- vagy a zene nyom el néhány szót, vagy az összefüggést nem értem, de lamaradtam, nem vitás. Talán nem is baj, ha nem tudom, miről beszél. Mit jelent megérni egy katonának? Anyagiakra gondol? - Mióta vagy katona?
Táncolunk..., a keze elindul, de szerencsére ért a szép szóból. (Nem mintha bármi esélyem is lenne vele szemben, és ez egy pillanatra meg is ijeszt.) Jó lenne, ha itt lennének Lídiáék, akkor legalább tudnák, kivel vagyok, de még mindig nem látom őket. Pedig van alkalmam szétnézni, amikor Jason elmegy innivalóért.
Először nem tetszik, hogy magamra hagy, de aztán felhasználom az időt, hogy körbe nézzek, nem feledkezve meg arról, hogy vegyüljek, táncoljak. Egy magányos nő könnyű célpont, erre tanított apám. Lídiáékat még mindig nem látom. Már itt kellene lenniük.
Véletlenül nézek a pult felé, és meghűl bennem a vér. Jason áll ott, sörrel a kezében, de mintha el lenne varázsolva, nem is felém néz, hanem vissza, hátra. Egy pasassal beszél, de az arca el van nyúlva, mintha rácsodálkozott volna valamire. Aztán csak elindul, de a mozdulatai most nem olyan feszesek, mint eddig, és amikor közelebb ér, úgy tűnik, mintha hirtelenjében öregedett volna néhány évet.
- Rosszul érzed magad? - kérdezem tőle, és igyekszem összeszedni magam. Még jó, hogy nem ittam sokat. Ha netán be kell avatkozni, nem árt, ha tiszta a fej...
Elveszem tőle a sört, de csak Jasont tudom fürkészni.
- Köszönöm- mondom automatikusan. Mi lelte?

Jason visszajön a pulttól, de valahogy másmilyen a kisugárzása. Mintha szellemet látott volna, vagy nem is tudom... Kissé kába. Tettek volna valamit az italába? Elveszem tőle a sört, de nem iszom bele. Ösztönösen aggódom a pasasért, akivel láthatóan történt valami. Kérdezem is, míg tud beszélni, hátha el tudja mondani, mi a baja.
- Elvileg? - Nem értem. Ha itt van az a pasas, meg lett mentve. Mit jelent akkor "elvileg"?
Bár nem sokat értek a katona dolgokhoz, Laki legalábbis soha nem beszélt róluk (mintha csak titok lenne), az nem volt titok, hogy minden katona úgy nézett a másikra, mintha testvére volna. Bíztak egymásban, mert az életük múlott rajta. És odafigyeltek egymásra, az biztos.
Az az augusztus végi nap... A híradó, a tudósítások, a telefonok... Sokáig nem tudtuk, pontosan hányan is sérültek meg, és amikor kiderült... Hiába lett hős, aki meghalt. Mint mondtak a szüleinek? Ha jól emlékszem, gyerekei is voltak. És pár nappal később Lakiék is utaztak... Váltani AZT a csoportot.
Meglep, hogy el akar menni, és amikor azt mondja, kezdenek rosszra fordulni a dolgok, a fejemet rázom. Hát az előbb nem mellette volt mindenki? Mi változott? Ha fenyegetve érzi magát, miért nem kér segítséget? Nem tudok kiigazodni rajta. Az előbb... Olyan könnyedén elbánt azzal a ... részeggel... (Tényleg az volt?)
Hajthatatlannak látszik. Azt mondja, ő elmegy, de menjek vele, és akkor elmond mindent.
- Én... nem mehetek...- mondom, és furcsa, hogy kettős érzések vannak bennem. Egyrészt sajnálnám, ha elmenne, másrészt... megkönnyebbülök. Miféle hatást gyakorolt rám? Soha nem szoktam elmenni táncolni idegenekkel...
Körbekémlelek, megint, sokadszor, Lídiáék után. Hol a fenében vannak? Mi van, ha lelépek, és nem is szólok nekik? Mi van, ha nem is jönnek?

Akármilyen tekintélyt parancsoló tud lenni, nem ejtettek a fejemre, hogy lelépjek egy pasassal, akiről csak annyit tudok, hogy Jasonnek hívják, és hogy katona. Nem feltételezek róla rosszat, legalábbis olyat nem, hogy összejátszana azzal a másikkal, és az lenne a tervük, hogy kioperálják belőlem, amit lehet, hogy aztán szervkereskedőknek juttassák el a szerveimet... Vagy más módon akarnának bemocskolni...
Van abban valami drámaiság, ahogy Jason megváltozik, és kicsit sajnálom, hogy el akar menni. Szerintem itt nagyobb biztonságban lenne, elvégre szemmel láthatóan a biztonsági őrök is az ő oldalán állnak... Bár... az a másik férfi is katona, nem? Hogy döntenek ilyenkor? És Jason miért tart attól a másiktól?
És nem tartom vissza, mert valahol félelmetes, hogy ilyen gyorsan a hatásköre alá tudott vonni. Nem szoktam ismerkedni, most sem e célból jöttem, és nagy valószínűséggel, Lionak sem tetszene, hogy ilyen könnyen fogadtam el idegentől sört és táncot. Nem is szeretném, ha ők ketten találkoznának. Lio forrőfejű, nem mérné fel, milyen hátrányban van ezzel a pasassal kapcsolatban (a testi ereje, gyorsasága vitathatatlan). Bár Lio sem nyegle, ha fogadnom kéne, kettejük közül Jasont tartanám esélyesebbnek egy esetleges verekedés végkimenetelére.
Lídiáék után kutatok, de még mindig nem érkeztek meg, és egyre kevesebbnek látom az esélyt, hogy egyáltalán eljönnek. Ez önmagában még nem idegesítene, hamarosan én is elhúzok haza, a kedvem is elment az egész estétől. Akkor esek kisebb pánikba, amikor egy fickó (és csak feltételezem, hogy őmiatta ment el Jason) fogja magát, és kimegy, két másik pasas társaságában. Nem tűnik vidámnak, és nem kell hallgatóznom ahhoz, hogy meghalljam, "megruházásról" beszél. Én is éppen a kabátomba bújok bele, de valahogy az az érzésem, nem ilyesmiről van szó.
A biztonsági őröket jelenleg nem látom sehol, és abban reménykedem, az ajtó előtt még ott van az a két szekrénytermetű, akik beengedtek. Kapkodom a lábam a szűk lépcsősoron, és talán emiatt bicsaklik meg a lábam. Kitörik a cipőm kicsi sarka, de ettől éppen eléggé kényelmetlenná válik. Egyszerűen lekapom, hogy gyorsabban tudjak haladni. Rossz érzésem van. Remélem, Jason már messze jár. Mi lesz, ha nem tudom időben figyelmeztetni?

Gondolhattam volna, hogy az ördög sosem alszik és előbb vagy utóbb úgyis utolér és utána már csak leshetem a saját kudarcaim végeredményét. Minden esetre valahol engem is érdekel, hogy a seregben kapott tapasztalatom kopott e, avagy még mindig eltudok bánni egy velem egyenrangú emberrel is. Látszott a srác arcán, hogy nincs teljesen magánál és úgyis ki fog törni, mondjuk én is ideges lennék ha a frontvonal mögül kellene hazajönnöm egymagam. Viszont akkor sem fogom a saját osztagomat bajba sodorni egy azon ember miatt, akit akkor, azon a napon észre sem vettünk. Hiába próbálom beszéddel elintézni a dolgot, a következő mondatomra ütéssel válaszol és ezzel eléri azt, hogy belőlem is kihozza az igazi állatot és neki ne ugorjak. Attól kezdve volt minden, amit el lehet képzelni. Ütöttük a másikat az ott talált dolgokkal, ököllel és térdeltünk is rendesen. Ugyanakkor szerintem nálam is képzettebb volt mert nagyon nehéz ellenfélnek bizonyult. Fájdalommal teli fogok rá oldalamra és bicegek ki a mellék utcából a vérző orrommal. Mikor megjelenik előttem pár hapsi. Gondolom a társai lehetnek, vagy tudja a tököm, hogy mit tervezett úgy igazán ez az ember. Nem tehetek mást, menekülnöm kell ameddig tudok és bírja a lábam. Megfordulok egy elkezdek kissé nehézkesen futni a másik irányba, ami eléggé szar dolog mert itt aztán minden akadály megtalálható. Mindenféle dobozok, kerítésdarabok, gumiabroncsok és sok más baromság. Nem tudok sokáig menekülni mert felbukok egy dobozban és beér az a két hülye. Már azt hittem, hogy egy eléggé hatásos verésben lesz részem de az utolsó pillanatban megszólaltak a szirénák a háttérben. Felébresztettük az alvó embereket az előző bunyóval és ránk hívták a yardot. Futásnak ered a két férfi, én pedig csak eldobom magam a földön és ha már így megmentettek a kékek, akkor pihenek egy kicsit. Még mindig nem tudtak leütni engem egy az egy ellen csatában és erre büszke vagyok. Kicsit arrébb húzom magam a falig és nekitámasztom a hátam. Előveszek egy szál cigit és rágyújtok, a lazaságom fog meghalni legutoljára bennem. A kékek mindjárt ideérnek és úgyis kérdőre fognak vonni...addig lazítok kicsit.

Megérzés vagy mi lehet, hogy Jason bajban van, és akármennyire van rám ambivalens hatással, nem tudok úgy tenni, mintha csak idegen lenne. Úgy érzem, figyelmeztetnem kell, mert nem egy, hanem három pasas eredt (feltehetően) a nyomába, és ez nem jó jel, legyen akármilyen ügyes.
Miután letört a cipőm sarka, leveszem a cipőm, és mezítáb szaladok a betonon. A két biztonsági őrnek most bezzeg nyoma sincs (miért is lennének a helyükön, amikor kellenének?), és az utcán körbekémlelek, vajon merre induljak, amikor hangos vita és röhögés üti meg a fülem. Arrafelé fordulok, de félek elindulni. Ismét benézek a pubba, vajon onnan számíthatok-e segítségre, aztán előkapom a telefonom, és beütöm a 911-et. A hívás gombot egyenlőre még nem nyomom le...
Elszaladok a sarokig..., nem csapok zajt, csak a saját légvételeimet hallom, de azt is elnyomja, amit a sarok mögül hallok... Óvatosan lesek be a mellékutcába, és meglátom az egyenlőtlen küzdelemben Jason véres arcát. Visszabújok a fal rejtekébe, és azonnal hívást kezdeményezek, elhadarom, ki vagyok, hol vagyok, minek vagyok szemtanúja... és várom a csodát.
Pár perc, mely most óráknak tűnik, furcsa zajok a sarok mögül, ima a Teremtőhöz... és a szirénák hangja... Sietős léptek zaja. Bemerészkedem a sikátorba, Jasont látom, éppen, ahogy rágyújt. Nem megyek közelebb. Csikorogva fékez egy autó, kiugrik belőle két egyenruhás, az egyik máris beszalad a sikátorba, a másik engem vesz elő. Rendőrök.
- Ön hívott bennünket? -kérdezi.
Bólintok. Felvilágosít, hogy be kell vinnie az örsre, kihallgatás céljából. Megadóan bólintok, bár megfordul a fejemben, nem akartam ebbe belekeveredni. A másik rendőr Jasont kíséri ki a mellékutcából. Rá emelem a szemem, nem fest túl jól.
- Beviszik őt a kórházba, ugye? Lehetnek belső sérülései (is)...- kérdem a hozzám közelebb álló rendőrt, halkan, aggódón.

Ahogy sejtettem, hamarosan ideértek és a következő percben már felállított a fakabát és hurcolt a kocsi felé. Nagyon segítőkész akart lenni de én nem szeretem az ilyesmit és inkább kitéptem magam a kezei közül. - Megy egyedül is kösz, nem ma kezdtem. - Ráteszem a mancsaim a kocsira és lehajtom a fejem, majd köpök egy kis vért a lábaim közé a földre. Enyhén rázom a fejemet visszagondolva ennek az estének az elejére és a végkifejletére. Nem tehetek róla végül is, mivel nem én akartam bajt de talán nem kellett volna annyira rámenősnek lennem és talán nem ver meg az isten azonnal. Bár ez csak egy feltevés a részemről de más vélemény nem nagyon akad meg bennem. Ez van...rábasztam ismét mert ebből ugyan nem tudom magamat kihúzni egy könnyen. Majdnem megöltem azt a srácot és ő is majdnem engem. Ez legalább egy hónap odabent, főleg ha rájönnek a katonai múltamra. Rohadt életbe...

Az arcomon folyik végig a vér és az államról csöpög lefelé a betonra, mégis simán tartom magamat, mintha nem történt volna semmi bajom. Ez is egy magyarázat lehet arra, hogy a seregben van a helyem és nem idekint. Megmotoznak, betesznek az autóba...kimaradt a helyszíni kihallgatás. Mondjuk nem csodálkozom rajta, elvégre egy avatatlan szemnek annyi jön csak le, hogy én agyonvertem a srácot és most itt adom a menő gyereket. Több év a seregben, pár nap idekint és most legalább egy hónap odabent. Megpróbálom kidumálni magamat de nem ígérhetek magamnak semmit mert a srácra adott sérülések bőven túltesznek a nyolc napon túli sérülés határán. Úgy ahogy ki tudom venni Amelia szavait de nem nagyon jutnak el az agyamig mert ezek a gondolatok cikáznak benne nagyobb mértékben. Rám kerül a bilincs és a kocsiban ülve tér vissza az agyam a normális kerékvágásba. Gondolom a kihallgatás miatt ültetik be mellém Ameliát és úgy visznek minket be az őrsre. Nem igazán akarok felé fordulni mert nem szép látvány az arcom de fél szemmel azért szemügyre veszem. Hallgatok...jobban teszem, a saját estém nem érdekel de másét nem akartam elrontani. - Ne haragudj. - Nyögöm oda neki halkan és csak nézek ki az ablakon, ahogy visz az autó.

A megérzéseim most helyesnek bizonyulnak, Jason bajban van (bár nem csak ő). Segítséget hívok, a rendőrök érnek oda hamarabb (vagy egyedül? Hol van ilyenkor a mentő?), és már ránk is vetik magunkat.
Jason bilincset kap, szerintem méltatlanul és durván bánnak vele, szóvá is teszem.
- Hé, hát ő az áldozat!- de rám senki nem kíváncsi, csak arra, ait láttam, és arra sem itt, hanem a rendőrségen. Hát én annyira nem így akartam tölteni az estém! Eddig sem szerettem igazán pubokba járni, ezután sem nagyon fogok, hacsak nem lesz, aki végig fogja a kezem. Akkor esetleg, megkockáztatom...
A rendőr kissé gúnyosan szól nekem oda, hogy Jason jó kezekben lesz, ne aggódjak. Igazából most kezdek igazán aggódni. Hát kienk az oldalán állnak ezek? De a kérdéseim visszatartom, nem vagyok én olyan bátor, hogy szembeszálljak ezzel a két rendőrrel... és a szirénát hallva, biztos erősítés is jön. Eszükbe jutpottak a támadók? Bakker, azok már akár Santa Barbarában is lehetnek...
Beültetnek Jason mellé a hátsó ülésre, bár én nem kapok bilcset, fullasztó, hogy be vagyok zárva. Jason arcáról még mindig csorog a vér, a táskámban kotorászok, miután a padlóra dobom a cipőim.
- Ugyan...- mondom neki halkan, elfogadva, hogy bocsánatot kér- Fordítsd ide az arcod...
Letörölném róla a vért, de akkor rám mordul a rendőr:
- Hagyja békén! Le kell fotóznunk! Nem pofáznak!
Megszeppenek, az ölembe ejtem a kezem, amiben már ott a zsebkendő. Most komolyan, mi vagyunk a bűnözők? Legalábbis úgy érzem magam...

A rendőr pofázása akármilyen bunkó....jogos. A meglévő állapotomban kell a fotó és nem a javítottban, ha fogalmazhatok így. Sajnos nem tehetek ez ellen semmit, ha mondanám a katonai múltamat akkor vagy megúszom mert fejlettebb vagyok a rendőröknél és magasabb rangon állok, avagy még nagyobbat kapok mert képzetten verekedtem. Csípte a szememet, hogy lánnyal beszélnek így de nem tehetek semmit ez ellen sem. A lábamat hozzásimítom Amelia lábához és megpróbálok ránézni fájdalommentesen. Bólintok egyet felé köszönet jellegűen de inkább nem szólalok meg. A vér enyhén csöpög az ölembe és az autó padlójára, csípnek a sebek és érzem, hogy lüktetnek a hegek az arcomon és egyre jobban fáj az oldalam. Voltam már szarabb helyzetben is de azért ez sem kellemes érzés. Ha kint lennénk a csatatéren, ezt a két rendőrt már rég átküldtem volna a másvilágra de nem temetném el őket az fix. Emlékszem, mikor a sátorban feküdtem hasonló állapotban és akkor az égvilágon senki se volt mellettem. Most, hogy itt vagyok...szinte babonáz a lány parfümjének illata és belőlem is kezd előbújni a férfiak egyik jellegzetes tulajdonsága, a kényeztetés kérése. Majdnem rádőlök Amelia vállára de ösztönszerűen csak azért, hogy valami selymeset is érezzek a vérem vasszagán kívül de magamhoz térítem magam és inkább hátradőlök a székben. Lassan megérkezünk az őrsre és kitudja, hogy ez a két állat mit talált ki velem kapcsolatban. A lányt elfogják engedni, nincs vele bajuk és látszik rajta az ártatlanság...de rajtam inkább a veterán énem látszik és ezt fogják szerintem magas módon kóstolgatni. - Amint tudsz, inkább menj haza rendben ? Megmaradok. - Mondom Ameliának mondatom, ahogy megáll az autó, kiszállítanak és visznek az őrsre.

Meglep, hogy a két fafejű fakabát velünk bánik durván. Jasont bilincsbe verik, de velem is keményen beszélnek, mintha nem is szemtanú lennék, hanem bűnöző. A kocsiban sem engedik, hogy legalább letörölgessem a vért Jason arcáról, keményen ránk förmednek, hogy maradjunk veszteg.
Morgok magamban, a filmekben nem ezt láttam, ott a helyszínen megy a fotózkodáés, Jasonnak orvos kéne, mi van, ha belső sérülése is van? Láttam, ahogy összegörnyedt a földön, és most is fájdalmasan sziszeg, ha szedi a levegőt. Bordája is törhetett, PTX-e is lehet, hát hülyék ezek?
Jason a lábát nyomja nekem, mintha üzenne, legyek nyugodt, ő is rendben van, de elég csúnyán fest. Bizonytalanul megsimítom a térdét, de aztán elhúzom a kezem; ez már túlzott bizalmaskodás.
Ahogy ő lazán elnyúlik a hátsó ölésen, én úgy leszek merevebb, nekem ez a helyzet nem tetszik, de legfőképpen a két rendőr, ezek nem normálisak. Kit hívhatnék fel? Kitől kérjek tanácsot?
Megáll az autó, és ahogy a két "okos" kiszáll, Jason tanáccsal lát el. Én sem maradok adósa.
- Úgysem hagylak ezekre. Hívok orvost, ügyvédet...
Aztán szétválasztanak minket, külön szobába terelnek be, egy másik rendőr elé kerülök, és hát vele nem vagyok olyan bátortalan, mint a két bunkóval az autóban. Rá zúdítom a sérelmeimet, és azt mondom, nem vagyok hajlandó együttműködni, míg nem látja el egy orvos az ismerősömet.

Tipikus kihallgatás elé állítottak engem. Elregéltem a komplett történetet de néhol a rendőr beleszólt, hogy ez mégis hogyan függ össze a történettel. A keresztkérdéseket ki nem állhatom, direkt bolondítani akarják az embert ilyenkor, hogy zavarodjon bele és mondjon mindenféle baromságot és a végén rámondják, hogy kiszámíthatatlan és már megy is a bíróságra. Nem tudtam kihagyni a történetemből a katonai énemet de ezzel adtam a szarnak még egy pofont mert ahogy a történet végére értem...türelmet kért a rendőr tőlem és kiment a szobából. Fejemben volt, hogy mi lehet Ameliával de elsősorban a saját gondomat kell rendeznem.
Pár perc múlva visszajön az ember egy kisebb fogadóbizottsággal maga mögött. Mindenki itt volt, a rendőrkapitány, kihallgató tiszt, pár utcai rendőr és az irodavezető. Nagy vizet kavartam meg azzal, hogy kimondtam a katonai énemet és a következő pillanatban már arról kérdezgettek, hogy hol szolgáltam, van e papírom róla és meddig voltam katona. Addig-addig húzzák bennem a dolgot, míg mondok pár nevet és frankón lerajzolom nekik a szolgálatom helyét és jelenlegi helyzetét. Megszólal az irodavezető, aki kicsit idősebb volt a többinél, hogy ő mintha ismerne engem valahonnan. Pár perc találgatás után rájön, hogy az én mentőosztagommal találkozott egyszer a harctéren és egy port nyelt velünk a nehéz időkben. Kezet fog velem és meggyőzi a többieket, hogy biztosan nem én ütöttem elsőnek mert nem úgy ismerne, illetve mi mentettük meg az életét vagy mi fene.
Felbátorodva kérem azt, hogy legalább az arcomról had töröljem le a vért valamivel és Ameliát is engedjék el mert ő csupán rosszkor volt rossz helyen. Hoznak nekem zsebkendőt és valami vízhez hasonlót és nekiállok tisztítani magamat, Közben a rendőrök már az aktákat viszik ki a szobából és a hangulat rövid időn belül változott pozitívvá. Egyedül az utcai rendőröknek nem tetszik ez a végkifejlet mert gondolom plusz pénzre számítottak mert behoztak egy vadállatot. Rossz lóra tettek fel.

Úgy visznek minket az örsre, mint holni bűnözőket, egyáltalán nem tetszik, de amíg a két utcai rendőrrel vagyunk, már nem mondok semmit. Aztán beültetnek egy irodába, tipikusan olyan, mint a filmeken látni, egyetlen asztal, két szék, meg a falon lévá nagy tükör. Óriási. Kedvem lenne szamárfület mutatni a tükörbe.
A zsaru, a fene sem tudja, milyen rangban van, sosem értettem én az ilyenhez, igyekszik kedves lenni, bár láthatóan végigmér, és megakad a szeme a cipőmön, aminek a sarka, ugye, ki van törve. Bizalmatlanul húzza el a száját, elkönyveli magában, hogy ribanc vagyok.
Annál inkább makacsolom meg magam, és ragaszkodom a jogaimhoz, kiegészítve, hogy orvos is kell, a szomszéd szobába, addig egy kukkot sem szólok. Próbál rám hatni, kedveskedni, hízelegni, majd próbálkozik a fenyegetéssel is, de csak hűvösen nézek rá, fene sem tudja, honnan szedtem a hidegvéremet. Talán az adrenalin teszi.
Eltelik pár perc, kopogás, nyílik az ajtó, belép egy új fazon, kihívja emezt. Malmozok az ujjaimmal, mi a fene lesz ez, jó zasru, rossz zsaru? Gyerekkoromban néztem utoljára krimit. Aztán nyílik az ajtó, és nyitva marad, a zsaru nagy szemekkel néz rám, szándékosan nem szemezek vele. Na még mit nem!
- Kisasszony, hazamehet- mondja aztán, én meg azonnal felugrom a székről.
- Vegye tudomásul, egy tapodtat sem mozdulok, amíg az ismerősömet is el nem engedik!- mondom a képébe, és érzem én, hogy nagyon mulatságos a helyzet, de forr bennem a düh.
- Nyugalom, kisasszony, az ismerőse már odakint várja...- érzem a cinizmust a hangjában, de tojok rá, mit gondol magában.
- És mi lesz a ...? - személyleírást kellett volna adnom, nem?
- A barátja már intézkedett...- vág a szavamba, és kitessékel.
- Hát akkor... visz... Jó északát!- akarja látni őket a fene viszont.
Felcsapom a fejem, és kibicegek, aztán a folyosón megint leveszem a cipőm, mert bicegve járni még mindig megalázóbbnak tartom, mint mezítláb. Nem látom Jasont, de iszkolok kifelé. Rossz ennek a helynek az aurája, félek. Jó, hogy eddig senki nem vette észre... El sem hiszem. Ennyi? Mit mondhatott Jason?