- Elkapó. - Mosolygok rá, és ha ismeri a sportot, biztos vagyok benne, hogy egyből eszébe jut, mennyire balszerencsés poszt ez. Igen, nekem kell a legtöbbet futni és igen, legtöbbet velem játszanak kicsi a rakást és bármilyen meglepő, mindig én kerülök alulra. De nem baj, az a furcsa helyzet, hogy én szeretem ezt!
- Aranyos, az a vicces, hogy én nem voltam ilyen kisfiú. - Nevetgélek kicsit, mert abszolút el tudom képzelni. - Ha gondolod, egyszer kijöhettek az egyik meccsünkre, nem vagyunk profik, de azért elég jókat szoktunk játszani. - Roppant pontos megfogalmazás, mit ne mondjak, de csak azért teszem hozzá, nehogy azt várja, amit a tévében lát, a túlszteroidozott katonáktól. Mondjuk mi sem vagyunk kisbabák, nem viselkedünk akként, csak nem kapunk el minden labdát, nem minden dobásunk/rúgásunk pontos, nem minden taktikánk bombabiztos, mégis úgy érzem, ez pont jó így, ahogy van.
- Hát, régebben nem kellett panaszkodnom. - Vigyorgok szélesen, amikor visszagondolok a régi időkre... óh, ha még mindig az a Lip lennék, valószínűleg nem lenne akkora kincs nekem nőt érinteni. De most csak egy érzelmes szerencsétlenség vagyok, a sérült gyerek, aki a kutyának se kell. Nem mintha annyira bánnám, gyakran jól esik egyedül lenni, de néha kicsit magányos vagyok. Kicsit sajnálom, hogy ilyen elcseszett lettem és nem tudok normálisan kötődni az emberekhez.
- Még...! - Teszem hozzá hatalmas, drámai sóhajjal, szemimet forgatva, amikor azt mondja, most épen és egészségesen ül itt a konyhában... de... itt annyi kés van, meg forróság, meg minden halálos veszély, ami bármikor lecsaphat rá. Persze, nem ez az egyetlen ok, amiért fél szememet, gyakran tekintetemet rá villantom, de ezért is. Na meg persze roppant akttraktív látvány, jól esik a férfiember szemének rápillantani.
- Úúú, piros pont? - Vigyorodok el és nem bírom megállni. - Hova kapom...? - Kérdezem végül tovább vigyorogva, mert ez olyan magas labda volt Ninától, hogy nem bírtam megállni. Már le is szűrtem a tésztát, és el is zártam a szószt is, szóval kész az ebédünk, pillanatok alatt megvolt.
- Csak a szerveidet? - Nézek rá tipikus "most komolyan?" fejjel. - Ne nézz kezdőnek! A hajad is! Tudod, mennyit adnak manapság az ilyen gyönyörű, hosszú tincsekért? - Kérdezem szemöldökömet felhúzogatva, miközben egy tincset el is kapok és végigsimítok kezeimmel a fekete szépségen. Finom sejmes a tapintása, hamar megcsap az illata és... ahw. Olyan finom.
- Örülök ha ízlik. - Mondom, miközben már viszem is őket az asztalhoz, azt azért megvártam, hogy megkósolja. Mosolygok is hozzá, igazából volt időm gyakorolni a főzést, attól nem kell félni, hogy kezdő vagyok. Néha nem a megfelelő alapanyagokat válogatom össze, de... nem vagyok olyan katasztrófa. Főleg, ha spagettiről van szó... azt tulajdonképpen mindenki meg tudja csinálni. De nem szerénykedem, pedig szeretnék, de az olyan nagyon nem imponáló, meg nem olyan férfias tulajdonság.
- Hát, ha kollégista fiú vagy harmadik éve, akkor vagy pizzán és zacskós levesen élsz, vagy feltalálod magad. Én nem nem vagyok nagy kimozdulós partyarc és volt időm... kísérletezgetni. Láttál volna eleinte. - Nevetek egyből, közben kihúzom a széket Ninának is, hogy a csinos kis formás popsiját letegye, majd én is lecsüccsenek mellé. Aztán eszembe jut, hogy valami innivaló is kéne, szóval tündérszárnyaimon már repülök is, hogy szerezzek egy kis üdítőt, meg két poharat nekünk, majd ismét ledobom magam.
- Hm, bocsi, sajtom az nincs, de szedjél nyugodtan! - Mondom neki, és ha ő megtette, akkor szedek én is, mert már tényleg éhen halok és én már jóóó régóta fent vagyok, de nem baj. Még nem most lesz, hogy én kidőlök, bár a jó ebéd, hmmm...
- Jó étvágyat! - Mosolygok rá még egyszer, mielőtt én is nekikezdek. Ah, csak most érzem, mennyire éhes voltam!

- Nem mondanám. - Nevetek, mintha olyan nagyképű lennék és hivalkodó. Talán az is vagyok picit. Most az egyszer. - Amúgy atlétikázom is, futó vagyok, különböző távokon. - Mondom mosolyogva, bár az érmeimet inkább nem villogtatom, mert a végén még olyannak tűnnék, aki el van szállva magától. Pedig nem, csak gyors vagyok, de repülni nem tudok. Inkább maradok a talajon az a biztos.
- Haha, biztos tudni akarod? - Nevetek, amikor azt kérdezi, milyen kisgyerek voltam, de nem várom meg a válaszát, inkább vigyorogva mesélek. - Dacos, makacs, antiszociális, utáltam mindent és mindenkit. - Most már nevetve mesélek róla, de akkoriban nem volt ilyen vicces. Tényleg utáltam az iskolát, és csak azért jártam be, mert otthon lenni még jobban utáltam. Ennek ellenére nem én voltam a kis nyeszlett, akit bántalmaztak, nem, én voltam, aki szekrénybe zárta és gatyázta a kisebbeket. Valószínűleg, ha otthon apám rendesen viselkedett volna, és figyeltek volna rám, nem kellett volna ilyesmiben kiélnem magam.
- Megoldjuk, majd hozok kényszerzubbonyt. - Kacsintok rá egyet, de aztán elnevetem magam, természetesen eszem ágában sincs bántani őt... maximum annyira, hogy kicsikizem belőle a lelket is, ha csikis és máris nem lesz ereje pörögni. Az ilyen kisebb gyerekekkel még tök jól bánok, most már. Bánom, hogy az öcsém nem sokkal fiatalabb nálam és pont... rossz időszakomban kellett volna összenőnünk. Talán lehetett volna egy igazi, normális kapcsolatunk, na mindegy.
- Ha tudnád, milyen balszerencsét hozok... - Mosolydok el lassan, fél oldalasan, de hihetetlenül fáj kimondani a szavakat. Érzem, ahogy visszagondolva egy kis súly nehezedik a mellkasomra. Nem, nem az én hibám volt, akkor sem az én hibám volt. A faszfejé, aki szembejött és áthajtott a sávunkba, az ő hibája volt, nem az enyém. Nem én tehetek róla. Nem, nem, nem.
Egy kicsit elbambultam a nagy mantrázásban, aztán gyorsan visszaterelem a figyelmem Ninára, aki immár a pirospontomról mesél.
- Rúzzsal rajzolni, kézzel...? Hmm, az olyan snassz, inkább adhatnál egy puszit és akkor kiegyeztünk, na? - Egyezkedek vele vigyorogva, mint valami rossz perverz pedofil a gyerekekkel. Remélhetőleg nem fog annak nézni. Nem vagyok az! Csak a vigyorom olyan széles, hogy remélem nem vakítom meg a fogaimmal.
- Ja, hát, a programozásból nem fogok meggazdagodni, kellett mellé valami más... - Forgatom a szemeimet, ártatlan, angyali mosollyal az ajkaimon. Persze, minden nap embereket gyilkolok és eladom mindenüket, amit csak el lehet. Ez tök egyértelmű, rutinfeladat már csak számomra. Sőt, még agygyűjteményem is van, üvegben, mert azért nem adnak elég jó árat manapság.
- Süket fülekre? Nálam is... - Nevetem el magam és ha nem esne le neki, min nevetek én annyira, akkor csak vigyorogva a fülemre mulatok. Nem feltűnő a hallókészülékem, lehet, hogy eddig észre sem vette és hallok is viszonylag normálisan. Nem kell velem kiabálni, mint az idősekkel.
Közben pedig nekiállunk ebédelni, jó étvágyat kívánunk és elfogadjuk sajt nélkül is a spagettit, de igaza van Ninának, anélkül is finom lett. Legalábbis én jóízűen eszek belőle, valószínűleg azért is, mert már éhes voltam.
- Héééj, legközelebb én török rád, amikor félmeztelen vagy, és neked kell főzni nekem, kölcsön kenyér visszajár! Így már nem is olyan vicces, mi? - Kérdezem tőle vigyorogva, bár nekem kifejezetten tetszene a helyzet, nem vagyok biztos benne, hogy Nina is annyira boldog lenne a szituációtól. Ami azért elég kár, valljuk be. Kár. De még mennyire.
Aztán rám pillant és hirtelen elkezd nevetni, én pedig értetlenül nézek rá, aztán amikor az orromat mondja, kancsalítok, próbálom megnézni, de az orrom hegyét csak nem látom... ellenben biztosan vicces fejet vágok, de még milyen vicceset!
- Hm, köszi... - Mosolygok rá, milyen kis aranyos, törődő. Kissé feljebb emelem a fejem és elvigyorodok. - Az arcomat is, anyu. - Felőlem nyugodtan törölgethet még, vagy simogathat, amit csak szeretne. Nyugodtan élje ki rajtam az anyai ösztöneit, egy kis gondoskodásra bármikor vevő vagyok.

- Hála istennek nem ismertél akkoriban. - Vigyorgok felé, mert hm, elég érdekes lett volna, ha éppen őt terrorizálom kisgyerekként. Nem mintha annyira titkolnám vagy rejtegetném a múltam, tudjátok az ódák az elfogadásról és a tagadás befejezéséről. Ja, igen, éveken át ezzel traktáltak, pont eleget kaptam a finom tejbepapi-sűrűségű maszlagból, hogy higgyek benne. Szóval okosan betanított kiskutyaként beszélek és fogadok el mindent, amit csak kell.
- És szájkosarat, ha harapós. - Ártatlanul pillantok a plafon felé, majd forgatom a szemem, dehogy csinálnék én ilyesmit. De akkor is vicces elképzelni magam, ahogy odamegyek szegénykéhez és próbálom kötözött sonkaként lefogni. Pont én, haha.
- De, de, hidd el. Én sem hittem ilyesmiben, de a dolgok elromlanak körülöttem. Majd meglátod! - Bizonygatom legalább olyan beleéléssel, mintha most találtam volna fel a rák ellenszerét és azt próbálnám elhitetni szegény emberekkel, fejesekkel, a világgal és senki nem hinne nekem. Legalább annyira abszurdnak tűnhet más füleknek, de sokkal közelebb áll a valósághoz, mint bárki más gondolná.
- Nem szeretem a feketét annyira, maradjunk a pirosnál. - Állapítom meg elvigyorodva, miközben illedelmes gyerekként visszafogtam magam. Pedig lenne pár ötletem, pontosan hova is adhatna fekete pontot, de na, tényleg jobb lesz, ha megtartom magamnak és a fantáziámnak, ilyen irigy vagyok én.
- Őszintén, ez minden vágyam, amellett, hogy mások nézzenek... - Jegyzem meg nevetve, mondjuk tény, hogy el tudnám viselni, na. De tényleg. És ezek után bizonygassam magamnak meg másnak, hogy nem vagyok megrögzött perverz, na perszeee.
- Ja tényleg, már kérdezni is akartam... - Vigyorodok el, aztán megemelgetem a szemöldökeimet. - Nina, drága, megadod a szobaszámod? - Próbálom nagyon komoly, csábítónak szánt bárgyú fejjel előadni magam, de egyhamar kitör belőlem a nevetés, annyira, hogy egy kicsit nem is tudok enni, de aztán visszakomolyodok, mert amúgy tényleg érdekel a válasz.
- Igenis! - Mosolyodok el, miután szépen körbe lettem tisztogatva, és szépen eszek tovább, remélhetőleg anélkül, hogy nevetve szabaduljak meg a félig megrágott ebédemtől. Annál azért értékesebb dologról van szó. Finom, vasban gazdag spenót, nyamm, ettől jön meg Popej ereje is, szóval majd én is olyan kemény leszek tőle. Biztosan!
- Kár, pedig éppen kérni akartam... - Vigyorgok rá komolytalanul, amikor azt mondja, pipilni nem segítene. Milyen kár!
Az ebéd további része szintén kellemes piszkálódással telik és abszolút komolytalanul. Hála istennek egy alkalmat kibírok, hogy ne vegyem elő az agyrém dolgaimat, amivel bárkit a világ másik végére kergetek. Csak úgy, ahogy tanultam, semmi halál, semmi összeesküvés-elmélet, semmi paranoia, csak csevegés. Igen. Csevegés! Aztán elbúcsúzok tőle, mert biztos neki is van dolga, meg nekem is muszáj már tanulnom, ha az éjjel még aludni is akarok.