Reggel edzésen voltam, irreálisan korán. Nem szeretek korán kelni, de ha menni kell, hát menni kell, a csapatomat nem hagyom cserben soha. De ha mondjuk képes lennék bármilyen járműbe beülni, nem kéne ilyen korán indulnom, de nem baj, jó bemelegítés, ha kocogok a stadionig. Így viszont van már majdnem dél is, mire visszaérek a koleszba. Akkor pedig az első dolgom, hogy lezuhanyozzak, mert alaposan leizzadtam. Aztán visszamegyek az ágyamhoz, unott fejjel, először berakom a hallókészülékem, majd ritunosan húzom fel az alsómat és nyújtózok ki. Kellemesen elfáradtam, de azt hiszem, kezdek éhen halni, de rég volt már az a reggeli!
Aztán azt hallom csak, hogy egy női hang énekelget, aztán nyílik az ajtó. Érdeklődve fordulok felsőtestemmel kicsit oldalra, hogy hátrapillantsak, ki is az. Megmosolyogtat a látvány, bár fogalmam sincs, mit keres itt, talán Dariushoz jött. De nem úgy néz ki, felé fordulok végül, és amikor végignéz rajtam, szinte megijed. Hűha... ilyen ijesztő látvány lennék?
- Öhm... helló! - Köszönök neki zavartan mosolyogva, mert ő éppen ijedezik és arról magyaráz, hogy elnézte az ajtót, de nem történt akkora tragédia. Remélhetőleg látott már csaknem meztelen férfit, nem én vagyok az első élmény. De azért, hogy ne érezze magát annyira feszélyezve, inkább felveszem a felsőm, mielőtt elájul itt nekem a szentem.
- Ne, vigyázz! - Szólok neki, mert látom, hogy hátrál, egyenesen az ajtó felé. Két lépés elég, hogy ott teremjek nála, elkapjam az egyik kezét és visszahúzzam finoman az ajtó felől. Aztán rá mosolygok féloldalasan visszafogottan.
- Megütötted volna magad. - Engedem el, bár már most csábít a keze, ha rápillantok. Nem tudom, miért van bennem ekkora vonzalom a női kezek iránt, de jobb lesz, ha nem hangoztatom. Kézfétis... hú, rosszul hangzik, biztos sikítva szaladna előlem. Szóval inkább csak mosolygok, arra még jó vagyok, sőt, még egy melegítőt is húzok, lássa kivel van dolga! Nem kell tovább bámulnia a csodás, szőrös lábaimat.
- A táncod... bájos volt. - Mutatok oda körülbelül, ahol az előbb táncikált és énekelt, miközben elmosolyodok. De tényleg az volt, viszont láthatóan ő van most jobban zavarban, szóval sajnálom szegénykét. De talán látja, hogy nem vagyok én szörny és nem fogom keresztben lenyelni.

- Csak... nyugodj meg kicsit, jó? Semmi baj. - Próbálom megnyugtatni kicsit és mosolyogni rá, mert most kicsit önveszélyes. Én pedig nem akarom, hogy bármi baja essen, amíg én itt vagyok, addig biztosan nem is fog, mert nem hagyom. Egyszerűen nem bírom, nem direkt csinálom, tényleg nem. Minek győzködöm egyáltalán magam? De ha mondjuk rosszul üti be a fejét, rossz helyen, komoly gondokat okozhat, akár halált is, szóval nem lett volna szerencsés, ha nekihátrál az ajtónak.
- Azt hitted, a saját szobádban vagy, tudom. - Mosolygok rá, próbálom megnyugtatni, mert még mindig csak hebegni tud és el is vörösödött, a haját zavartan túrja a füle mögé. Hm, aranyos, mennyire zavarban van, de komolyan ilyen zavarbaejtő vagyok? Pedig én nem akartam semmi rosszat csinálni, vagy rossz érzéseket kelteni benne, úgy néz ki, mégis sikerült.
- Igazából nem bánom. Jöhetsz máskor is, bár ha kopogsz, akkor is beengedlek. - Mondom, csak úgy mellékesen, felőlem be is jöhet ahogy akar, táncolhat, énekelhet itt, szabad országban élünk. Engem biztosan nem fog zavarni, maximum szórakozom rajta egyet megint, ő megint zavarba jön én pedig próbálom megnyugtatni. Csodálatos, mégis ördögi kör, sosincs vége.
- Elsős vagy, igaz? - Ők szoktak eltévedni mindig, mindenhol, de megértem, én is ilyen voltam első évben. Bár én amúgy sem mozdulok ki gyakran, a szobámból sem, a koleszból sem, de az iskola épületéből sem. Itt van a természetes élőhelyem most már. Viszont amikor erre gondolok, mérgesen és legalább annyira hangosan korog egyet a gyomrom, én pedig a hasamra teszem a kezem, hogy elnyomjam a hangot és nevetgélek kicsit.
- Amúgy éppen a konyhába készültem, hogy összehozzak valami ehetőt, mert - ahogy hallod is - kezdek éhen halni. Szeretnél csatlakozni? - Kérdezem, mert nem tudom, nem szívesen hagynám egyedül. Az előbb még az arcát legyezgette, nem tűnik túlságosan összeszedettnek és jobb lenne, ha nem maradna egyedül.

Bólogat és ígérgeti, hogy próbál lenyugodni, de úgy néz ki, nem a zen nagymesterével van dolgom éppen. Nem mintha én az lennék, de nem ugrok ki a nadrágomból, amiért meglepett... és szerintem ebben a helyzetben ennek mindketten abszolút örülünk.
- Na, király, bár akkor kevésbé csodálhatod meg elképesztő, fedetlen testem... hmm... - Sóhajtom drámaian, majd szemem forgatom, mintha ez annyira hatalmas veszteség lenne. Mondjuk tény, hogy fordított helyzetben én élvezettel bámulnám és fogadnám a lenge öltözetet, de én férfiből vagyok, nekem lehet.
- Bár... nyithatok így is ajtót, ha gondolod. - Kuncogok kicsit, persze, azok után, hogy mennyire zavarba jött, majd megkér arra, hogy mindig félpucéran nyissak neki ajtót, mi? Jó vicc, amúgy sem tartom magam egy nagy számnak, attól függetlenül, hogy rendesen karban van tartva a testem.
- Áh, csak a rutin meg az évek. - Legyintek és már sokkal kevésbé vagyok orcapirító látvány, révén van rajtam minden, kivéve zoknit, nincs semmi a lábamon. Mivel most asszem nincs tiszta zoknim, mert lusta dög voltam, körbenézek és elvigyorodok, amikor meglátom a csodálatos, szürke nyuszis mamuszomat. Tökéletes lesz az alkalomra.
- Hogy festek? Igyekeztem igazán szexi formámat hozni, remélem sikerült. - Vigyorgok rá, miközben egyik lábujjamat mozgatva életre keltem az egyik nyuszit. Már éppen beltörődnék, hogy lepattintott rendesen, egy egyszerű, két ujjas mozdulattal, amikor halljuk, hogy megkorran a gyomra. Mivel ő is nevet, nevetgélek én is kicsit, mert már kezdek azért kicsit feloldódni és önmagam lenni, de még mindig nem vagyok az igazi, azt hiszem.
- Nina! Örülök a találkozásnak, Philip Brownell, de hívj csak Lipnek. - Mosolyodok el, miközben finoman kitessékelem a lánykát a szobából, mert mindketten éhen halunk. Én még túlélem - ami elég egyedi, mert én leszek az első, aki túléli a halált -, de nem akarom, hogy ő éhezzen. Be is csukom magunk mögött az ajtót, de nem kulcsra, nem jellemző a kolira a lopás, vagy a személyes szféra megsértése... bár ezek után elgondolkozom, lehet zárni kéne. Mondjuk akkor... milyen jó kis műsorról maradtam volna le!

- Inkább azt kéne bevallanom, hogy minden nap ezt csinálom... de általában csak Darius nyit rám. - Sóhajtom immár csalódottan, mintha tényleg elkeserítő lenne, hogy csak a meleg szobatársam szeretne csodálni. Nem, igazából nem csinálom ezt és Darius nem akar átcsábítani a sötét oldalra, tudtommal még csak nem is szerelmes belém.
- A jó ránctalanítókrém a titka. - Mondom elégedett mosollyal, miközben megsimogatom az arcom, mintha a bőr elöregedésére utaló ráncokat keresgélnék rajta, aztán csak elvigyorodom. Látszik, hogy Nina most már nincs annyira zavarban, és így sokkal bájosabb, hogy mosolyog. Talán végre elhiszi, hogy nem fogom megenni... és remélhetőleg már látott előttem fedetlen férfitestet is.
- Cuki? A fenébe. - Sóhajtom, mert éppen szexi akartam lenni. - De egye fene, jó lesz az is. - Vigyorgok rá, aztán terelgetem is kifelé a szobából, ismét becsukom magam mögött és már a szobához tartozó konyhában is vagyunk, mázli, hogy mindegyikben van. Nem kell sehova menni. //igeeeen, elolvastam a leírást *tapsvihar*//
- Hát, arról még fogalmam sinc, de kreatív leszek és improvizálok. - Vigyorgok rá, mert fogalmam sincs, milyen alapanyagot találok, szóval a szekrényhez lépek, amelyikben az én cuccaim vannak. Hümmögve nyitom ki és végig pillantok a készleten. Nem valami biztató, de nem baj, a kreativitás erre van!
- Őőő... tésztát! - Állapítom meg, mert az van, tökéletes kiindulási alapanyag. Közben kicsit elgondolkozom és egy konzerv paradicsomszószt húzok elő, hmm, még király párosítás is. Inkább benézek a hűtőbe, hátha akkor okosabb leszek és máris újratervezek, mert meglátom a spenótot, méghozzá az én polcomon, felcsillanak a szemeim és vajjal együtt kiveszem.
- Spenótos-paradicsomos tésztát! - Közlöm az eredményt diadalmas vigyorral, majd az egy szem pultunknak támaszkodok, úgy pillantok rá. - Ugye nem... izé, fogyózol jobbra-balra? - Mutatok végig rajta. Semmi okra rá, de nem tudom, a mi korunkban a lányokra rájön ez a mánia. Random, ez valami génekben kódolt dolog lehet, mint a pubertás, egyszer át kell esni a korszakon és utána jó lesz minden.

- Igazából... még ő sem. - Döbbenek meg tulajdonképpen még én is, mondjuk valahogy nem keserít el az, hogy nem tetszek neki igazán és nem vágyik rám, nem epekedik utánam minden éjjel. Valószínűleg akkor nehezen hunynám nyugodtan álomra a fejem, de szerencsére ilyenről szó sincs. Őszintén szólva, Dariusnál jobb szobatársat nem igazán tudnék elképzelni.
- Ugyan, Nina, mire neked szükséged lesz ilyesmire, addigra már biztosan lesz valami jobb. - Vigyorgok rá, biztos vagyok, hogy neki nem kell egyhamar aggódnia majd az öregedés miatt. És én sem vagyok egy koravén fiatal felnőtt, csak nem szeretek úgy.. kimozdulni. Meg emberek közé menni. Meg ilyesmi. De most házhoz jött a társaság, és igazából nem is bánom.
Vigyorgok, ahogy szurkol, de nincs időm rá figyelni, túlságosan leköt, hogyan halásszak elő a szekrényből és a hűtőből csodálatos alapanyagokat, amiből majd valami finomságot varázsolok. Diadalittasan jelentem be Ninának, mit alkottam végül fejben... hogy a valóságban milyen lesz, majd most dől el.
- Remélhetőleg szuper is lesz. - Állapítom meg vigyorogva, miközben leguggolok az alsó szekrényhez, hogy előszedjek edényeket, mert nos, azok nélkül is lehet főzni, csak kicsit macerásabb ugyebár.
- Mi? - Kapom fel a fejem, amikor azt kérdi, szerintem szüksége van-e a fogyózásra és azzal az erővel ütöm be a fejemet a szekrény tetejébe. Sóhajtva simogatom meg a helyét, majd visszaengedem a fejem és inkább úgy húzom ki. Teknősöket megszégyenítő nyakmozgással nyújtom ki a nyakam és pillantok hátra a vállam fölött, Nina felé. Úgy teszek, mint aki éppen leellenőriz, pedig csak jól esik nézni.
- Dehogyis, meg se látszik rajtad az a pár poronty. - Vigyorgok rá, mert muszáj volt hozzátennem ezt. - Bocs, de ez a kérdés pont olyan volt, mintha egy kétgyerekes anyuka tenné fel. - Nevetgélem a magyarázatot, mert tényleg így éreztem, közben pedig épségben felállok, felrakok egy kis vizet forrni és szerválok némi vajat meg fokhagymát, amin majd megfuttathatom majd a spenótot, mielőtt rákerülne a paradicsom.
- Hát nem tudom... egy vállmasszázs jól jönne a séfnek - Állapítom meg vigyorogva. Túlságosan magas labda volt, hogy ne csapjam le, be kell látni.

- Rendben, legyen, de a kozmetikusom számát nem adom meg. - Vigyorgok rá hülyéskedve, miközben már a konyha felé terelem, csodálatos nyuszis mamuszomban, mert az nem maradhat ki az összképből, a vonzerőm része.
Aztán össze is szedem a hozzávalókat és már éppen készíteném a csodálatos ebédünket, amikor Nina visszakérdez, én pedig felkapnám a fejem rá, de a konyhaszekrény úgy dönt, megakasztja a mozdulatot út közben. A lányka pedig csaknem szívrohamot kap, hiszen ő előre látta, mi fog következni. Az ütés helyét simogatva vigyorgok rá.
- Áh, semmi bajom nem lesz. Amerikai focizom, kemény a fejem. - Állapítom meg nevetve, és csak, hogy bemutassam milyen igaz, megkocogtatom kicsit. Na igen, az ember azt hinné, a sisak mindentől véd, pedig nem így van, attól még kemény fejűnek is kell lenni, hogy élő faltörő kost játsszunk a pályán. Bár nekem általában nem ilyen feladatom van, mert elkapó vagyok, nekem sem árt, hiszen sokat puszizkodok a talajjal.
- Mert, csak úgy, merő kíváncsiságból, akkor mi lett volna? - Kérdezem tőle vigyorogva, mert tényleg érdekelne. Vajon megsértődött volna? Vagy hevesen ellenkezett volna? Nem, amúgy sosem taposnék bele egy nő önérzetébe, még akkor sem, ha indokolt lenne, vagy esetleg megérdemelné. Szerintem mindegyikük szép, de a legszebbek azok, akik elfogadják magukat.
- Na, hééj, mi ez itt, kérem szépen? Zsarolás? - Kérdezem elégedetlen hangsúllyal, de aztán csak nevetek. Igyekszem finomat főzni, igazából már elég régóta élek egyedül, meg van elég szabadidőm ahhoz, hogy tudjak normálisan főzni. Bár a mosással még mindig meggyűl néha a bajom, legalább odaadhatom kisgyerekeknek az összement ruháimat. Csak pozitívan.
Miközben én erről filozofálgatok, és főzök, csak a tányér csörömpölését hallom, ahogy Nina valamit csinál, én pedig egyből megijedek, hogy elvágja magát vagy valami.
- Megvagy...? - Kérdem kissé elhajolva, mert innen nem igazán látom az arcát, szóval nem igazán tudom, mi történt, aztán meglátom és nem tehetek róla, kaján vigyor ül az arcomra. Hallom, ahogy morog, nagyon cuki, de ha nem akarom szenes spenóttal kínálni, kicsit el kell terelnem a figyelmem, de aztán lejjebb veszem a hőt, hogy ne készüljön az olyan gyorsan és ráöntöm a paradicsomot is.
- Bekapcsolniii? - Kérdezem hitetlenkedő hangsúllyal, elkerekedett szemekkel. - Olyat még nem csináltam, ahhoz nem értek. - A másik folyamat már valószínűleg könnyebben menne... de még mennyivel. Viszont odalépek mögé és áldom a sorsot, hogy fiatal koromban elég sok lánnyal volt dolgom ahhoz, hogy ne jöjjek zavarba az ilyesmitől. Viszont a poénkodás... na azt nem bírom visszafogni.
- Tessék. Tudom én, hogy a csajoknak bejönnek a főző pasik, de nem gondoltam volna, hogy még a melltartók is kikapcsolódnak tőle... - Röhögök egy sort ezen, mert nem vagyok komoly, remélhetőleg ő sem érzi, hogy most akkor világ vége van, mert úúú, kikapcsolódott a melltartója. Hála istennek nem tizenévesek vagyunk. Ennek ellenére a tészta lassan kész kéne, hogy legyen, én pedig megkóstolom.
- Vigyázz, meg ne égesselek. - Szólok neki, hiszen már előhalásztam a szűrőt, és folyik a víz is, éés már viszem is a forró tésztát, hogy leszűrjem és átmossam kicsit.

- Ugyan már, te sosem leszel az! - Állítom magabiztossággal, vigyorogva, mert most képtelen vagyok elképzelni Ninát vén öregasszonyként, de szerintem ő még abból sem a csúnya fajta lesz. Hanem mondjuk a pörgős, fiatalos szupernagyi, igen, határozottan.
- Hátúúúgy... négy éve. - Számolom ki gyorsan, mert csak annyit tudtam volna egyből rágávni, hogy régóta. De ez nem kielégítő válasz, nem bizony. Négy éve, még a suli megkezdése előtt elkezdtem játszani, azóta egyre komolyabban művelem. Most már egészen jók vagyunk, és nem csak úgy hobbiból játszogatunk és tökre szeretem a csapatomat is.
- Szereted? - Kérdezem, mert hát, ez amerika egyik legnépszerűbb sportja, de nem biztos, hogy Nina pont rajongó. Igen, én már találkoztam olyan hazafival, aki nem szerette a sportot és belevaló, tősgyökeres amerikaiként vetettem rá lesúlytó pillantásokat. De csak mert 30-as éveiben lévő férfi volt és nem egy egyetemista lány.
- Haha, helyes, nagyon helyes, igazad is van! - Nevetgélek kicsit, mert olyan aranyos, ahogy előadja, mint egy igazi kis harcipóni. Pedig amúgy nem tűnik egy heves, nagyszájú lánynak, de ha van önbizalma, az csak jó. Én is tanulhatnék tőle, de még mennyire.
- Elég hatásos. - Válaszolom végül, vigyorogva, bár a zsarolás/motiváció kérdés attól függ, melyik oldalról nézzük. Igaza van, végül is, pozitívan fogjuk fel a dolgokat, ez csupán motiváció, véletlen sem nyerészkedés. Ő nem tudja, hogy amúgy is finomat főztem volna neki, há-há!
Aztán próbál kiszedni tányérokat, mármint, az sikerül neki, csak nem problémamentesen. Egy kis baleset miatt kikapcsolódik a melltartója, ő pedig ismét totál zavarban van. De engem nem zavar annyira, adom a szokásos önmagamat. És még sikerül is megnevettetnem, ami jó érzés. A nevető nőnél nincs szívmelengetőbb látvány, de még a hangja sem utolsó élmény.
- Na, hát azért kikapcsolás jobban megy. - Mondom vigyorogva, miután elengedem a melltartóját és már helyén van minden. Semmi vész, nem fognak leesni a mellei, a push up nélkül nem fognak két mérettel kisebbnek sem látszani és megmarad a világbéke. Bizony-bizony, ha egy nő melltartó nélkül mutatkozik, akkor vagy már megfogott magának, vagy leszbikus, ez a két opció létezik.
- Oh, biztos vagyok benne, hogy kapkodna utánam mindenki ilyen képességekkel. - Vigyorgok szélesen, majd inkább a kajára koncentrálok, mielőtt még elcseszem és nem kapom meg a beígért jutalmam, azt a vállmasszázst. Pedig milyen jól esik edzés után az ember fiának, főleg, ha finom, női kezek csinálják. Még dorombolok is neki érte.
- Na, ez azért nem olyan kaliberű. - Teszem hozzá mosolyogva, mert ha megégetné magát, akkor egyből jeges víz alá kéne tartanunk, meg egy kis nyugtató krémmel bekenni a bőrét, esetleg orvoshoz menni vele. Nem, nem játék ez sem, mert ha elsebesedik, elfertőződhet és komoly gondok származhatnak belőle. Bár azt hiszem, megint én vagyok borzalmasan paranoid.
- Hát, ha nem akarok éhenhalni, vagy halálra unni a pizzát, akkor muszáj. - Válaszolom nevetgélve, mert azért agglegényként nem egyszerű, na. De már kikupálódtam az évek során, gyakorlottan hagyok meg kicsit a tészta főzővizéből és rakok a szószba, mert attól tényleg jobb lesz. Aztán már megy is a szószba egy kis só, meg egy kis olasz fűszerkeverék.
- Megkóstolod? - Kérdem, miközben egy kanállal felé nyújtok a szószból. - Vigyázz, mert forró! - Szólok, mielőtt még totál leégetné a nyelvét.

- Elkapó. - Mosolygok rá, és ha ismeri a sportot, biztos vagyok benne, hogy egyből eszébe jut, mennyire balszerencsés poszt ez. Igen, nekem kell a legtöbbet futni és igen, legtöbbet velem játszanak kicsi a rakást és bármilyen meglepő, mindig én kerülök alulra. De nem baj, az a furcsa helyzet, hogy én szeretem ezt!
- Aranyos, az a vicces, hogy én nem voltam ilyen kisfiú. - Nevetgélek kicsit, mert abszolút el tudom képzelni. - Ha gondolod, egyszer kijöhettek az egyik meccsünkre, nem vagyunk profik, de azért elég jókat szoktunk játszani. - Roppant pontos megfogalmazás, mit ne mondjak, de csak azért teszem hozzá, nehogy azt várja, amit a tévében lát, a túlszteroidozott katonáktól. Mondjuk mi sem vagyunk kisbabák, nem viselkedünk akként, csak nem kapunk el minden labdát, nem minden dobásunk/rúgásunk pontos, nem minden taktikánk bombabiztos, mégis úgy érzem, ez pont jó így, ahogy van.
- Hát, régebben nem kellett panaszkodnom. - Vigyorgok szélesen, amikor visszagondolok a régi időkre... óh, ha még mindig az a Lip lennék, valószínűleg nem lenne akkora kincs nekem nőt érinteni. De most csak egy érzelmes szerencsétlenség vagyok, a sérült gyerek, aki a kutyának se kell. Nem mintha annyira bánnám, gyakran jól esik egyedül lenni, de néha kicsit magányos vagyok. Kicsit sajnálom, hogy ilyen elcseszett lettem és nem tudok normálisan kötődni az emberekhez.
- Még...! - Teszem hozzá hatalmas, drámai sóhajjal, szemimet forgatva, amikor azt mondja, most épen és egészségesen ül itt a konyhában... de... itt annyi kés van, meg forróság, meg minden halálos veszély, ami bármikor lecsaphat rá. Persze, nem ez az egyetlen ok, amiért fél szememet, gyakran tekintetemet rá villantom, de ezért is. Na meg persze roppant akttraktív látvány, jól esik a férfiember szemének rápillantani.
- Úúú, piros pont? - Vigyorodok el és nem bírom megállni. - Hova kapom...? - Kérdezem végül tovább vigyorogva, mert ez olyan magas labda volt Ninától, hogy nem bírtam megállni. Már le is szűrtem a tésztát, és el is zártam a szószt is, szóval kész az ebédünk, pillanatok alatt megvolt.
- Csak a szerveidet? - Nézek rá tipikus "most komolyan?" fejjel. - Ne nézz kezdőnek! A hajad is! Tudod, mennyit adnak manapság az ilyen gyönyörű, hosszú tincsekért? - Kérdezem szemöldökömet felhúzogatva, miközben egy tincset el is kapok és végigsimítok kezeimmel a fekete szépségen. Finom sejmes a tapintása, hamar megcsap az illata és... ahw. Olyan finom.
- Örülök ha ízlik. - Mondom, miközben már viszem is őket az asztalhoz, azt azért megvártam, hogy megkósolja. Mosolygok is hozzá, igazából volt időm gyakorolni a főzést, attól nem kell félni, hogy kezdő vagyok. Néha nem a megfelelő alapanyagokat válogatom össze, de... nem vagyok olyan katasztrófa. Főleg, ha spagettiről van szó... azt tulajdonképpen mindenki meg tudja csinálni. De nem szerénykedem, pedig szeretnék, de az olyan nagyon nem imponáló, meg nem olyan férfias tulajdonság.
- Hát, ha kollégista fiú vagy harmadik éve, akkor vagy pizzán és zacskós levesen élsz, vagy feltalálod magad. Én nem nem vagyok nagy kimozdulós partyarc és volt időm... kísérletezgetni. Láttál volna eleinte. - Nevetek egyből, közben kihúzom a széket Ninának is, hogy a csinos kis formás popsiját letegye, majd én is lecsüccsenek mellé. Aztán eszembe jut, hogy valami innivaló is kéne, szóval tündérszárnyaimon már repülök is, hogy szerezzek egy kis üdítőt, meg két poharat nekünk, majd ismét ledobom magam.
- Hm, bocsi, sajtom az nincs, de szedjél nyugodtan! - Mondom neki, és ha ő megtette, akkor szedek én is, mert már tényleg éhen halok és én már jóóó régóta fent vagyok, de nem baj. Még nem most lesz, hogy én kidőlök, bár a jó ebéd, hmmm...
- Jó étvágyat! - Mosolygok rá még egyszer, mielőtt én is nekikezdek. Ah, csak most érzem, mennyire éhes voltam!

- Nem mondanám. - Nevetek, mintha olyan nagyképű lennék és hivalkodó. Talán az is vagyok picit. Most az egyszer. - Amúgy atlétikázom is, futó vagyok, különböző távokon. - Mondom mosolyogva, bár az érmeimet inkább nem villogtatom, mert a végén még olyannak tűnnék, aki el van szállva magától. Pedig nem, csak gyors vagyok, de repülni nem tudok. Inkább maradok a talajon az a biztos.
- Haha, biztos tudni akarod? - Nevetek, amikor azt kérdezi, milyen kisgyerek voltam, de nem várom meg a válaszát, inkább vigyorogva mesélek. - Dacos, makacs, antiszociális, utáltam mindent és mindenkit. - Most már nevetve mesélek róla, de akkoriban nem volt ilyen vicces. Tényleg utáltam az iskolát, és csak azért jártam be, mert otthon lenni még jobban utáltam. Ennek ellenére nem én voltam a kis nyeszlett, akit bántalmaztak, nem, én voltam, aki szekrénybe zárta és gatyázta a kisebbeket. Valószínűleg, ha otthon apám rendesen viselkedett volna, és figyeltek volna rám, nem kellett volna ilyesmiben kiélnem magam.
- Megoldjuk, majd hozok kényszerzubbonyt. - Kacsintok rá egyet, de aztán elnevetem magam, természetesen eszem ágában sincs bántani őt... maximum annyira, hogy kicsikizem belőle a lelket is, ha csikis és máris nem lesz ereje pörögni. Az ilyen kisebb gyerekekkel még tök jól bánok, most már. Bánom, hogy az öcsém nem sokkal fiatalabb nálam és pont... rossz időszakomban kellett volna összenőnünk. Talán lehetett volna egy igazi, normális kapcsolatunk, na mindegy.
- Ha tudnád, milyen balszerencsét hozok... - Mosolydok el lassan, fél oldalasan, de hihetetlenül fáj kimondani a szavakat. Érzem, ahogy visszagondolva egy kis súly nehezedik a mellkasomra. Nem, nem az én hibám volt, akkor sem az én hibám volt. A faszfejé, aki szembejött és áthajtott a sávunkba, az ő hibája volt, nem az enyém. Nem én tehetek róla. Nem, nem, nem.
Egy kicsit elbambultam a nagy mantrázásban, aztán gyorsan visszaterelem a figyelmem Ninára, aki immár a pirospontomról mesél.
- Rúzzsal rajzolni, kézzel...? Hmm, az olyan snassz, inkább adhatnál egy puszit és akkor kiegyeztünk, na? - Egyezkedek vele vigyorogva, mint valami rossz perverz pedofil a gyerekekkel. Remélhetőleg nem fog annak nézni. Nem vagyok az! Csak a vigyorom olyan széles, hogy remélem nem vakítom meg a fogaimmal.
- Ja, hát, a programozásból nem fogok meggazdagodni, kellett mellé valami más... - Forgatom a szemeimet, ártatlan, angyali mosollyal az ajkaimon. Persze, minden nap embereket gyilkolok és eladom mindenüket, amit csak el lehet. Ez tök egyértelmű, rutinfeladat már csak számomra. Sőt, még agygyűjteményem is van, üvegben, mert azért nem adnak elég jó árat manapság.
- Süket fülekre? Nálam is... - Nevetem el magam és ha nem esne le neki, min nevetek én annyira, akkor csak vigyorogva a fülemre mulatok. Nem feltűnő a hallókészülékem, lehet, hogy eddig észre sem vette és hallok is viszonylag normálisan. Nem kell velem kiabálni, mint az idősekkel.
Közben pedig nekiállunk ebédelni, jó étvágyat kívánunk és elfogadjuk sajt nélkül is a spagettit, de igaza van Ninának, anélkül is finom lett. Legalábbis én jóízűen eszek belőle, valószínűleg azért is, mert már éhes voltam.
- Héééj, legközelebb én török rád, amikor félmeztelen vagy, és neked kell főzni nekem, kölcsön kenyér visszajár! Így már nem is olyan vicces, mi? - Kérdezem tőle vigyorogva, bár nekem kifejezetten tetszene a helyzet, nem vagyok biztos benne, hogy Nina is annyira boldog lenne a szituációtól. Ami azért elég kár, valljuk be. Kár. De még mennyire.
Aztán rám pillant és hirtelen elkezd nevetni, én pedig értetlenül nézek rá, aztán amikor az orromat mondja, kancsalítok, próbálom megnézni, de az orrom hegyét csak nem látom... ellenben biztosan vicces fejet vágok, de még milyen vicceset!
- Hm, köszi... - Mosolygok rá, milyen kis aranyos, törődő. Kissé feljebb emelem a fejem és elvigyorodok. - Az arcomat is, anyu. - Felőlem nyugodtan törölgethet még, vagy simogathat, amit csak szeretne. Nyugodtan élje ki rajtam az anyai ösztöneit, egy kis gondoskodásra bármikor vevő vagyok.

- Hála istennek nem ismertél akkoriban. - Vigyorgok felé, mert hm, elég érdekes lett volna, ha éppen őt terrorizálom kisgyerekként. Nem mintha annyira titkolnám vagy rejtegetném a múltam, tudjátok az ódák az elfogadásról és a tagadás befejezéséről. Ja, igen, éveken át ezzel traktáltak, pont eleget kaptam a finom tejbepapi-sűrűségű maszlagból, hogy higgyek benne. Szóval okosan betanított kiskutyaként beszélek és fogadok el mindent, amit csak kell.
- És szájkosarat, ha harapós. - Ártatlanul pillantok a plafon felé, majd forgatom a szemem, dehogy csinálnék én ilyesmit. De akkor is vicces elképzelni magam, ahogy odamegyek szegénykéhez és próbálom kötözött sonkaként lefogni. Pont én, haha.
- De, de, hidd el. Én sem hittem ilyesmiben, de a dolgok elromlanak körülöttem. Majd meglátod! - Bizonygatom legalább olyan beleéléssel, mintha most találtam volna fel a rák ellenszerét és azt próbálnám elhitetni szegény emberekkel, fejesekkel, a világgal és senki nem hinne nekem. Legalább annyira abszurdnak tűnhet más füleknek, de sokkal közelebb áll a valósághoz, mint bárki más gondolná.
- Nem szeretem a feketét annyira, maradjunk a pirosnál. - Állapítom meg elvigyorodva, miközben illedelmes gyerekként visszafogtam magam. Pedig lenne pár ötletem, pontosan hova is adhatna fekete pontot, de na, tényleg jobb lesz, ha megtartom magamnak és a fantáziámnak, ilyen irigy vagyok én.
- Őszintén, ez minden vágyam, amellett, hogy mások nézzenek... - Jegyzem meg nevetve, mondjuk tény, hogy el tudnám viselni, na. De tényleg. És ezek után bizonygassam magamnak meg másnak, hogy nem vagyok megrögzött perverz, na perszeee.
- Ja tényleg, már kérdezni is akartam... - Vigyorodok el, aztán megemelgetem a szemöldökeimet. - Nina, drága, megadod a szobaszámod? - Próbálom nagyon komoly, csábítónak szánt bárgyú fejjel előadni magam, de egyhamar kitör belőlem a nevetés, annyira, hogy egy kicsit nem is tudok enni, de aztán visszakomolyodok, mert amúgy tényleg érdekel a válasz.
- Igenis! - Mosolyodok el, miután szépen körbe lettem tisztogatva, és szépen eszek tovább, remélhetőleg anélkül, hogy nevetve szabaduljak meg a félig megrágott ebédemtől. Annál azért értékesebb dologról van szó. Finom, vasban gazdag spenót, nyamm, ettől jön meg Popej ereje is, szóval majd én is olyan kemény leszek tőle. Biztosan!
- Kár, pedig éppen kérni akartam... - Vigyorgok rá komolytalanul, amikor azt mondja, pipilni nem segítene. Milyen kár!
Az ebéd további része szintén kellemes piszkálódással telik és abszolút komolytalanul. Hála istennek egy alkalmat kibírok, hogy ne vegyem elő az agyrém dolgaimat, amivel bárkit a világ másik végére kergetek. Csak úgy, ahogy tanultam, semmi halál, semmi összeesküvés-elmélet, semmi paranoia, csak csevegés. Igen. Csevegés! Aztán elbúcsúzok tőle, mert biztos neki is van dolga, meg nekem is muszáj már tanulnom, ha az éjjel még aludni is akarok.