Egy kellemes ebéd a parkban... ennél több pihenés nem jut nekem mára. Már ez is több, mint amit remélhettem. Viszont úgy döntöttem, nem ülök bent a szerkesztőségben és nem a büfében fogok enni, mert minden nap az csinálom és már kissé kezdek belefásulni. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak, most aztán abszolút nem. Még csak most kezdtem igazán dolgozni, úgy, hogy szinte minden időmet és erőmet elvegye. Még sok-sok év kemény munka vár rám, talán egész életen át tartó, nem kezdhetek belefáradni, már most!
Egy megnyugtató, romantikus hamburger a parkban, természet közelében majd feltölt és visszatölti belém az amúgy túltengő ambíciómat. Nem egészséges kaja, általában a vacsim maradékát eszem, de most ez is jó lesz. Amolyan kis elengedett, könnyed idill, ahogy padon ücsörögve figyelem az embereket, el is fogyasztom az ebédem. Megtörölgetem az arcom, ha esetleg maszatos maradt volna, aztán előveszem a vizemet és egy nagyot hörpintek belőle. Ahogy hátrahajtom a fejem, érzem, ahogy valami koppan rajta, én pedig félrenyelek és köhécselve pillantok hátra. Egy lány fekszik a fűben, egy pakk sör társaságában heverészik, mint aki jól végezte dolgát. A földre nézek, ott egy üres, összegyűrt doboz. Sóhajtok egyet és felveszem, majd a saját szemetemmel együtt kidobom egy kukába.
Hallom a cisszenést, ahogy kinyit még egy dobozzal, és végigpillantok rajta. Dohányzik, iszik, pedig kislány, még fiatal, hiába próbál minél nőiesebben öltözni, látszik rajta. Csak sajnálni tudom, mást nem. Látom, hogy kicsit szédeleg, szóval inkább odamegyek hozzá.
- Jól érzed magad? Elég rosszul nézel ki. - Állapítom meg, mert ez az igazság, borzasztóan néz ki. Ó, biztos neki is tinibetegsége van, most utálja a világot, azért öltözik közönségesen és csinál mindent, amit nem szabad. Tipikus és kissé unalmas is, ha engem kérdeztek. Én is voltam tini, mégsem csináltam ilyesmit fényes nappal, emberek között.
- Megértem, hogy tojsz a világra, meg rám is, de legalább magadra vigyázz egy kicsit jobban. Fel fogsz fázni, ha ott ücsörögsz, fekszel ilyen időben. - Állapítom meg szintén a tényt, mert most biztos buli, mert tojik az egészre, de amikor 30 körül, sokadik próbálkozás után közlik vele, hogy meddő, nem biztos, hogy olyan jó buli lesz.
Jézusom... kezdem úgy érzeni magam, mint valami zsémbes öregasszony.

Amikor megszólítom a lányt, csak azt látom, hogy sóhajt, a szemeit forgatja. Ahogy mondtam, tipikus, unalmas tinibetegség, amikor azt hiszi a flegma stílus az egyetlen védőbástyája. Pedig csak azt mutatja, hogy nincs elég intelligenciája, hogy kifejezze magát értelmesen, emberien. Kicsit szomorú dolog.
- Ezt gyakorold még. - Kérem tőle kedves mosollyal, mert sajnos nem sikerült elhitetnie, hogy jól van. Csak azt bizonyította be, hogy tényleg részeg és tényleg alig él. Szerintem itt várja meg, hogy rásötétedjen, jöjjön valami hasonlóan alkesz hapsi, majd ők lesznek az álompár, ahogy megerőszakolja és iszik a köldökéből egy kis töményet. Igazából a flegma stílus, a lázadás, az alkohol, a cigaretta nem hatnak meg... de a felelőtlenséget nem bírom. Ha tudná, mekkora kincs az emberi élet, ha megtapasztalta volna már, milyen adomány, nem így bánna a sajátjával. Én viszont nem azért vagyok, hogy megtérítsem.
Amíg mondja a magáét, mint egy tipikus részeg, durván és hangosan, én csak unatkozó fejet vágva engedem el a fülem mellett, karba teszem a kezeimet és kitolom kissé a csípőmet.
- Befejezted a felesleges tombolást? - Kérdezem tőle, mert ha nem, nyugodtan folytathatja, ráérek, van időm még pár percig ignorálni a hülyeségeit. Sőt, ha nem lenne ilyen felelőtlen, még tök jól szórakoznék. De kihozza belőlem a szigorú énem és szerintem ezt nagyon nem akarta, senki sem.
- Ha igen, akkor szedd össze magad kicsit, mert elég lecsúszott vagy, cicám. - Gunyoros félmosoly csúszik kemény arcomra a becézésnél. Nem akartam én olajat a tűzre, mégis kicsúszott a számon, most hallgathatom megint a meggondolatlan tombolást, mielőtt újra kapcsolatba léphetek az agyával a vörös ködön át.
- Na, kelj fel szépen, megyünk és kicsit kijózanítunk, elmeséled, mi a baj és keresünk valami megoldást. - Ajánlom neki a békejobbot, persze nem vagyok olyan mazochista, hogy tényleg felé nyújtsam a kezem. De örülnék neki, ha nem kéne további felesleges köröket futni, mert már tényleg kezd untatni ez a viselkedés.

- Ha te mondod... - Forgatom szemeimet, mert tudom, hogy ez nem más, mint unalmas, felesleges kardoskodás. Nem tudja lenyelni a keserű pirulát, így köhög, vergődik, hátha vissza tudja köpni, de nem hinném, hogy sikerülni fog neki. Istenkém, most, hogy így belegondolok, ha kevésbé lesz heves vérmérsékletű és letisztul a személyisége később, ahogy kicsit benő a feje lágya... egy igazán veszélyes, halálos nőszemély lesz belőle. De most még csak egy pattogó vakarcs, aki nem tudja, kivel van dolgva. Még.
- Könnyelmű vagy és meggondolatlan. Ki kéne használnod, hogy valaki még jószántából akar segíteni neked, mert ilyen viselkedéssel hamar olyan egyedül találod magad, mint a kisujjad. És akkor vergődhetsz és könyöröghetsz, még csak meg sem fognak sajnálni. Szedd már össze magad. - Kérem tőle még egyszer, én abszolút nyugodt vagyok és vázolom a lehetőségeit. Lehet, hogy lázadó tinédzser, de ez még nagyon nem jogosítja fel arra, hogy így viselkedjen. Amúgy is letoj mindent magasról, csak a jelennel törődik, de legalább a jelennel törődne normálisan! És hogy miért oktatom ki? Mert ha nincs itt az anyja, hogy megtegye helyettem, ha feladta, vagy nem is próbálkozott, az a legszomorúbb az egész történetben. Én akkor sem fogom nézni, ahogy itt az orrom előtt fázik fel, részegedik le, üldözi a tüdőrákot.
- Igen? Akkor úgy látszik, meg kell kérnem az egyik biztosurat, hogy ő kísérjen haza. Szerintem kínáld meg egy sörrel... ha már itt tartunk, hány éves is vagy? Tizenöt, tizenhat? - Kérdezem, miközben végigpillantok rajta. Sejtem, hogy kicsit idősebb, de manapság már olyan nehéz megondani, akár annyi is lehetne. Legalábbis remélem, hogy idősebb, különben hazarángatom, ha kell, a hajánál fogva és alaposan elbeszélgetek az anyjával. Én már rég nem élek a szüleimmel, de nem vagyok teljes értékű felnőtt, hiszen az anyukám még él és óvó-féltő szemeit ratjam tartja mindig, még ha távolról, Görögországból is.
- Javaslom, hogy ne húzz fel. - Teszem hozzá, mert biztos vagyok benne, hogy abban nem lesz neki köszönet. Bár most valószínűleg megint végig kell hangolnom Duli-fuli tombolását, de üsse kavics, ennyi pazarolnivaló időm még akad.

- Elárulom, de várj, kicsit furcsa lesz: vannak érzéseim. - Mondom neki bájosan elmosolyodva, hiszen annyira tudni szerette volna a kis aranyom, miért foglalkozok én vele. Mert egy jóérzésű, jószívű ember nem megy el mellette csak úgy. Ahogy nem megy el a kenyérért könyörgő hajléktalan mellett sem, hiszen az ő viselkedése is ugyanolyan segítségkérés, mint az övék. Csak az övé néma, durva köntössel próbálja palástolni. A többi, amit a fejemhez vág, nem érdekel, egyszerűen lepattan rólam. Úgy, hogy ezt tudom, nem fog tudni megsérteni, szóval erőlködhet itt, de csak az idejét vesztegeti.
- Meddig szeretnéd még ezt folytatni? Össze kéne tenned a két kezed, hogy van valaki, aki törődik veled, manapság ez nagy érték. - Bár úgy érzem, feleslegesen jártatom a számat, nem adom fel egyből. Hátha egy picit eljut az agyához a düh és az alkohol függönyén keresztültörve. Talán pedig kinyitom a szemét, mert most lehunyt szemmel, vakon jár a világunkban és aki így tesz, az hamar nekimegy valaminek, valakinek, elesik, megbotlik.
- A legszomorúbb, hogy nekem kell itt hadakoznom veled, mert egyik szülőd sincs itt. - Nem is igazán rá vagyok mérges, hanem arra, aki hagyta, hogy ez a lán idáig jusson. Hogy ilyen fiatalon közönségesen öltözködjön, hogy nyilvános területen alkoholt fogyasszon és a hidegben a földön ücsörögjön. Ha így csinálja a dolgait, egyszer megüti a bokáját. Az már mindegy is, hogyan, megerőszakolják, a detoxban ébred vagy egyszerűen csak rájön, hogy soha többé nem lesz már egészséges a hülyeségei miatt - akármelyik elég lökés lenne, hogy felébredjen.
Viszont akkor sem hagyom tovább, hogy ezt a hangnemet engedje meg velem szemben tovább, mert azért mindent én sem nyelek le neki, még akkor sem, ha szerintem nem ő a hibás a történetben. Szóval szépen lecsavarom a vizesüvegem kupakját és egy jól irányzott mozdulattal öntöm arcon a lányt egy kis adaggal.
- Remélem, ez majd kijózanít, intézhettük volna békésebben is. - Teszem hozzá, hogy nem csináltam volna ilyesmit, ha feláll és velem jön, ahogy kértem tőle. Most viszont nem fogom tovább hallgatni a dühöngését, sipítozását, nincs értelme. Szóval már indulok is, vissza a szerkesztőség felé, nyugodt léptekkel és tiszta lelkiismerettel.