Egész nap lázban égek, mert a legjobb barátomnak ma van szülinapja. Mint egy gyerek, úgy készülök rá. Tucat hülyeséget veszek, de biztos vagyok benne, hogy egy ideje nem kezelték gyerekként, és én ma úgy akarom. Konfettieső, szerpentin, duda, csákó, meg minden szarság. Lehet, hogy igazából nekem van szükségem ezekre a dolgokra, de be nem vallanám. Egy üveg jó minőségű fehér rumot viszek ajándékba, és egyetlen maroknyi teasüteményt (a nevét már akkor elfelejtem, amikor kilépek az üzletből); egyébként úgy néz ki, mint valami puffancs, de mivel nem igazán ugrál az édes tésztaféleségekért, kettőnknek is pont elég lesz. Hehehe. Óriási csillagszórót veszek a gyertyák helyett, mert ugyan hova is pakolnám a 28 gyertyát abba a falatnyi sütibe? Szóval, a csillagszóró jó ötletnek tűnik, bár a buktatóiba nem gondolok bele (még). Lelkes vagyok, és százzal teker a szívem, de a jókedvem töretlen, és tudom, hogy remek esténk lesz.
Nem szólok Sebastiannak, hogy megyek, hol lenne akkor a meglepetés? A héten már dumáltunk, tudom, hogy este szabad, nekem ennyi elég, hogy beállítsak. Ha közben változott a program, majd elkotródom, barátok között megeshet az ilyesmi. Mert persze, azt kibeszéltük, milyen jelzéseket adjak le, ha én csajozok be, de hogy ellenkező esetben mi legyen, arról nem esett szó. Mindegy, úgy teszek, mintha szerepet cseréltünk volna, én vagyok ő, aki meglátogat engem, és szerencsét próbálok. Világos, nem?
Esteledik, és szándékosan nem kapcsolom fel a lámpát a lépcsőházban, viszont mielőtt becsöngetnék hozzá, meggyújtom az óriás csillagszórót, amit beleillesztettem a sütibe. A probléma csak az, hogy ha alulról fogom, minduntalan el akar dőlni, így kénytelen vagyok magát a csillagszórót fogni, hogy a többi cucc is elférjen a kezemben. Csákó már a fejemen, jobb kezemben a csillagszóró, balban egy maréknyi konfetti, a számban a kipördülős duda.... Ah, jól meggondoltam ezt? Meg. Csöngetek. Zakatol a szívem... Ah! Jön!

Hát... szar az élet. De komolyan. Annyira elcseszek mindent. De még csak nem is direkt, vagy valami hátsó okkal, hogy legyen értelme. Mert ennek nincs... nagyon nincs. Egyáltalán nem értem. Henry elmondta mi a baj, de... ezt nem lehet egyik napról a másikra feldolgozni. Nem. Ezt... ezt nem. Nem is bírok koncentrálni azóta, kivettem két hét szabadságot a rádióban (szóval reggelente Amelia szegény nem fog hallani ha még hallgat), a tanítványaim is lemondtam erre az időszakra sok munkára hivatkozva, bár ímélben segítem akit kell (javítom a leveleik, fordításaik, válaszolok a kérdésekre, ilyesmik), Ameliával viszont lemondtam a táncot és az ebédet is. A hangom valóban elgyötört és fáradt volt, szóval nagyon megértő volt velem. De kérdezni nagyon nem hagytam mert mondtam le kell tennem. Remélem nem bántottam meg de... most nem menne. Nem akarok senkit sem látni, sehova se menni. Josshal ugyan beszéltem telefonon, de neki is mondtam sok a munkám, sokat vállaltam talán túl sokat is. De mivel a csajával van most elfoglalva, nem hiszem hogy csak úgy betoppan. Én például teljesen elfelejtem hogy 6.-a van.
Csak pár napja beszéltem Henryvel, alig ettem, szerencsére a piákhoz még nem nyúltam. Próbálok nem inni. De semmihez nincs kedvem, szóval kissé szét vannak hányva a dolgok a lakásban, nem érdekel hogy rendet tegyek. Jelenleg semmi sem érdekel. Ott tartok mint hat éve. Fantasztikus.
Most épp háromnapos borostával, szemüvegben, a pizsama alsómban döglöm a kanapén, a kandalló megy monoton tűzropogást imitálva. Amúgy nincs is más fény és csönd van. A nap javában el-el alszom, felkelni sincs kedvem. A többnapos csöndet a csengő éles hangja zúzza szét és a szívbaj kerülget. Kopogni luxus?! Nincs jó kedvem. Némileg morcosan megyek az ajtóhoz, hogy ki a fene az?! Talán Phoenix... ő szokott csak úgy betoppanni. Na jó a múltkor Josh is de az más volt... most miért jönne? Talán a csaja igent mondott. Ami jó, de most... most... nem bírnám elviselni azt a témát. Vagy semmilyent sem.
Kinyitom az ajtót és szinte elvakít a szikraeső. Aztán csak látom mi van, először fel sem fogom mi ez az egész.
-Öhm... összejöttél a csajjal? Mit ünnepelünk? - Pislogok rá, de sóhajtok. - Josh, megégeted a kezed... - Mondom aggódva, a csillagszóró így hogy ráesik nem jó (közben felfogtam mi az) szóval ha hagyja elveszem és lefele tartom, közben hol azt hol őt nézem. Az sem kizárt hogy közben az arcomba dudált és megszórt konfettivel.
-Gyere be... - Jobbnak látom akkor, bár eredetileg nem akartam senkit sem magam mellett, de őt beengedem. Azt hiszem... most ő az egyetlen akit nem küldenék el, fura. Már hogy őt nem akarom. Bár jobban járnánk, nem vagyok formában.

Mint egy gyerek, úgy izgulok. Mint egy gyerek, úgy nézek ki. Talán úgy is viselkedem, fene sem tudja, mennyire céltudatosan. Az üzenetem lényege az, hiába öregszünk az éveink számát tekintve, mi sosem fogunk felnőni, míg képesek vagyunk sárkányost-Batmanest játszani a játszótéren. Amúgy nagy sikerünk volt. Néhány gyerek nevetve-visongva szurkolt nekünk.
Fura, hogy sötétben nyit ajtót, és csak a csillagszóró világítja be az arcát. Fura, hogy meztelen a felsőteste, hogy kócos a haja, hogy csálén áll rajta a szemüveg. De már az ajtónyitás pillanatában fújom a dudát, dobom a konfettit, így meggondolni sincs időm.
- Rosszkor...?- kérdezem, és esik ki a számból a duda, elkapni is elfelejtem, úgy meglepődök. Ez a Sebastian merőben más, akihez eddig voltam szokva. Hát hol a mosoly? Még Fortuna is elpártol mellőlem, mert ahogy a csillagszóróért nyúl, a sütemény (muffin, jut eszembe), cuppanva adja meg magát a gravitációnak.
- Üsse kavics..., hoztam jobbat!- bízva, hogy a rosszkedv csak átmeneti, vagy csak fáradtság kiváltotta, még egészen vidám a hangom. Beljebb lépek, ahogy invitál, kezébe csúsztatom az ajándék táska füleit.
- Egy szót se nőkről, hacsak te nem akarsz mesélni- rázom a fejem.
Munka. Azt mondta, sok munkája van, túlvállalta magát. Ha nem lenne szülinapja, egy órára (kettőre) akkor is kirángatnám, ha nem is ruccanunk ki, iszunk egy kicsit, nevetünk és lelépek, holnap úgysem ér rám, Ameliázik, hétvégén pedig ismét elfoglalt. Mit is mondott, miért? Szednem kéne valamit, újabban szita az agyam.
- Ejha, Öregem, farsang még odébb van, Halloween meg már elmúlt, mi lelt téged? - kérdezem, szinte már a tök sötétben, a csillagszóró utolsó pattanó szikráinál, aggodalmasabban.

Ahogy sejtettem, csilli-villivé varázsol, bár még mindig kicsit kuszák a gondolataim, hogy miért is dobál engem konfettivel. A sütemény is elengedi magát, ahogy megszabadítom potyautasától, de tényleg nem szeretném ha Joshnak baja esne. Ez reflex, nem is gondolkodtam.
-Örök optimizmus... - Dünnyögöm, de elveszem a táskát, van egy kis súlya, mi a a fene van benne?
-Nem. - Közlöm tömören, igazából semmiről sincs kedvem beszélgetni... de ezt mégsem mondhatom így az arcába, ennyire még tudatomnál vagyok hogy nem kéne. Hogy ez nem jó.
A csillagszóró megadja magát én meg felveszem a süteményt a földről. Becsukom az ajtót és kidobom, nem akarom őt megbántani, de azt úgy sem esszük meg én meg nem tartogatok semmit csak úgy. A táskát leteszem a pultra. Erősen agyalok mi a fenéért jött át ilyen szerelésben, de kérdez, ezzel kiszakít a gondolatsorból.
-Úgy nézek ki mint aki beöltözött? - Kérdezem, de talán kissé nyers-értetlen. Mi a fenéért toppant be ezekkel? Aztán leesik. - Ah. Öregebb lettem... honnan tudtad hogy ma van? - Kérdezem már normálisan, de tényleg meglep vele. Szerintem nem mondtam neki. Bár sokféleképpen megtudhatta igazából, nincs titkolva.
Jó, össze kéne szednem magam, mert ez nem állapot.
-Én teljesen elfelejtettem. Nem vártam senkit ma. - Vallom be, kár is lenne tagadni, közben vakarászom az állam, serceg a bőröm, hogy borostás. De utálom a hangját... Lehet meg kéne borotválkoznom? Hm. - Bocs a... muffinért, de nem akartam hogy megégesd a kezed. Balesetveszélyes. - közlöm, némileg dorgálóan, de hát nem vigyáz magára, vigyázhatna. Nem tudom mit csinálnék ha baja esne, lehet tényleg elvinne egy szívroham.

Nem szoktam titkolózni, és féltem, nem is fog menni, de Sebastian nem számított rám, így igazi meglepetés vagyok neki. Arra nem számítok csak, hogy kellemetlen.
Látom, hogy a kora esti időpont ellenére már (még) pizsamában van. A haja kócos, az arca borostás, mintha napok óta nem lelné a borotváját és a fésűjét. Munka... Ezt mondta pár napja, a munkával van elcsúszva és ezzel bújt ki a találkozó elől. De ennél többről is szó lehet, leesik, mint a muffin a csillagszóróról. Ő a sütiért nyúl, én a dudáért, mindkettő kukába kerül. Egyiket sem sajnálom. Szerintem fel sem fogta még, miért vagyok itt.
Poénkodok, talán beöltözött, bár vagy elkésett vele, vagy túl korai..., a "jelmeze" azonban ütős, úgyis mondhatnám sokkoló. Lelombozó? Annyira nem vall Sebastianra!
- Öregebb, pf- puffogok, mint egy kígyó, éppen nem erről szólna a mai este, de ezek szerint nem voltam elég hatékony. Csak remélni merem, nem ettől depressziós, de mint mondja, el is felejtette. Ebbe kapaszkodom.
- Csakúgy, mint befizetni az áramszámlát? - Felejtés. Á, szóval nem csak velem fordul elő. Ez megnyugtató- Ezért van sötét? - veregetem vállba, sebaj, mással is előfordul üzenettel. Mégiscsak gyertyákat kellett volna hoznom, azoknak most hasznát tudnánk venni.
- Á, ez nem éget meg. Állítólag szuperbiztos! - rázom a fejem, amikor a csillagszóró miatt aggodalmaskodik. - A muffin meg..., tudod, csak jelképes. Nem is szereted....- nyögöm kicsit nehézkesebben.
Miért nem nevet Sebastian? Valami nagy gáz lehet.
- Egy gyógypuszi? - Bár a lelkét kéne gyógyítani, mindenét megcsókolnám, ha jobban érezné magát tőle. Félek, ma ennyi sem lenne elég. Azonban túl fontos nekem ahhoz, hogy most magára hagyjam. -Vagy inkább a fehér rumba fojtsuk bánatod?

-Jah, hát fiatalabb nem is leszek! - Nevetek szárazon, ez örök igazság, a korral bölcsebb is lettem, úú!
-Ahh... akkor a hülye kandalló se menne. Csak... aludtam. - Vagy valami olyasmi, rám sötétedett és nem volt kedvem felállni és fényt csinálni. A kandalló meg szép meg fűt meg egyéb baromságok, jó volt az is. Vállon vereget, az valahogy... jól esik.
-Állítólag. Állítólag a zero kólában nincs kalória és egészségesebb de ugyanúgy beledöglesz ha iszod, mert még durvább hogy akkor mitől édes? - Csóválom a fejem, hogy én nem hiszek ezeknek. Mindenre rá van mondva minden, aztán ha perelni akarsz légy milliomos.
-Hát... nem kifejezetten, de a süteményt azért megeszem. Tudod... Meg ha ajándék minden finom. - Sóhajtom, mi van velem? Kedves akar lenni de én megint befordulok mint valami emo a saját sötét cinikus világomba. De félek... asszem. Nem tudom mitől de... hirtelen elönt a félelem hogy így lát. A szavára felkapom a fejem, meredek rá, de megint keserűbben nevetek halkan egy sort.
-Van amit egy csók sem hoz helyre nálam. Pedig elég jó elgondolás, általában hatni szokott. - Beletúrok a hajamba, úgy örülök hogy Amelia és Callie nem látnak így. De úgy egy lány se. Josh csak egy fokkal jobb eset mondjuk, nem kéne így látnia. Ilyenkor engem mindig mindenki elfelejt, most hogy hogy nem? Ez most jó vagy rossz? Össze vagyok zavarodva...
-Úh, nem apróztad... az egy dolog hogy én bírom de te! - Vigyorgok rá. - Ittál egyáltalán rumot valaha, hmm? Mennyi az idő? Fel kéne öltöznöm... ugye? - Azt se tudom hány óra, milyen napszak van... elsőre azt hittem lassan éjfél de talán mégsem. Lehet délután van? A függönyöket azt sem tudom mikor húztam el utoljára. - Megvárod? - Lehet menne, vagy dolga van vagy... így nem kér belőlem, de kezdenem kéne magammal valamit. Vagy ha nem kér belőlem felesleges, nem? Úgy is mindegy... De azért talán mégsem megy el, akkor meg kéne... ahh olyan lassan forog az agyam.

- Óh, aha..., szóval még nem értél el abba a korba, amikor visszafelé kezdesz számolni- Nem, még nem adtam fel, vagy még nem vettem észre, hogy gáz van. Én nem értem, miért nem rötyögünk még, ahogy egyébként szoktunk. Ennyire béna lennék? (Az a károgás, amit Sebastian nevetés gyanánt produkál, nem túl meggyőző.)
Feledékenységre hivatkozik, ismét poénkodnék, de ezt a lapot sem veszi.
- Na ja, a kandalló. Abba simán begyújthattál...- megrázom a fejem. Á, ez nem megy. Most azzal fog jönni, hogy az díszkandalló, nem lehet felgyújtani benne semmit. Mi a bánat lehet vele?
Hogy nem zombi, (hiába aludt néhány órát, vagy néhány napot inkább), csak az jelzi, hogy még mindig nagyon aggodalmas, hiszen kiveszi a kezemből a csillagszórót, hogy "meg ne égessem magam"... Hihetetlen, hogy még most is rám gondol. Érvelek, hogy biztonságos játékot vásároltam, de ő hitetlenledik, és pélázatot mond a zéró-kólával.
- Nem tudom, olyat nem iszok...- rántom meg a vállam.
Aztán sajnálkozik a muffin felett, aminek aztán semmi jelentősége nincs. Ha szeretné az édességet, egy raklapnyi tortát hoztam volna neki, valódi gyertyákkal (de majd ha száz éves lesz, meg is csinálom!). Nem igazán tudok elmenni rajta, de azért még nem adtam fel teljesen.
A gyógypuszi fantomképe általában meg szokta nevettetni, de most ez sem hozza lázba, még csak el sem mosolyodik, pedig ilyenkor szóba kerül házasság, gyerek, esküvő meg egyéb hülyeség.
- Általában, értem...- Sóhajtok. Látom, hogy ő sem örül, hogy most ezt a formáját hozza. Megsajnálom, ahogy a hajába túr. Kissé elesettnek tűnik. És akkor még finomkodtam. Pocsékul néz ki.
Utolsó ötlet a pia, amit ajándékba hoztam neki. És erre mosolyodik el először (és megint engem félt)
- Nem, még nem ittam, de azt olvastam, hogy nagyon finom ital, és kiváló kísérő gyilkosságokhoz.
Fejéhez kap, hogy pizsamában van, mintha csak most jött volna rá, vagy most kezdené zavarni. Rázom a fejem.
- Nem először látlak pizsiben. De levetkőzhetsz, ha nem akarsz feltétlenül szexelni. Nem biztos, hogy minden szülinapi kívánságot képes vagyok teljesíteni. Bár miattad megkockáztatnám. - De kicsit húzom a szám, azért van, amit mégsem... Inkább adom neki a fél kezem!
Aztán közelebb lépek hozzá, és ellentmondva korábbi "ellenérzésemnek", -ami a testi kapcsolatot illeti kettőnk között-, simán megölelem. Nem csak úgy, futólag, "nyugi, minden rendbe jön" stílusban, hanem valóban átnyalábolva. Egyszer így láttam őt Henryvel, és akkor az volt az érzésem, nagyon szereti őt. Az ölelésemnek most éppen ugyanez az üzenete. Lehet akármilyen, lehet rossz a kedve, lehet utálatos, én akkor is szeretem. Ez van. Úgy érzem, mellette a helyem.

-Ki tudja, senki sem tudja mennyi adatott neki. De nem, nem, határozottan előrefele számolós típus vagyok. - Nyugtatom meg, nehogy azt higgye, hogy mondjuk ötven évesen elpatkolok, mert akkor bizony már visszafele kéne.
-Hát ha abba begyújtok szőke is leszek, nem csak királylány. - Csóválom a fejem, hogy nem vagyok hülye, ott még nem tartok, elvégre elektromos.
-Helyes, ne is. De takarítani jó vele, tudtad? - Én is használtam, tényleg szebb lett a klotyó. Ijesztő az emberek mit meg nem isznak.
Préselem a szám, hogy jah, általában. Általában találkozom valami kedves lánnyal, lopok egy édes csókot és egy időre feledem minden bajom. De most... most az az igazság csókolózni sem vágyom. Semmire sem vágyom. Bár talán borotválkozni kéne, nem szeretem a borostát.
-Öhm... talán meg akarsz ölni? Vagy valakit együtt öljünk meg? Sok krimit néztél Josh... - Hitetlenkedem egy sort, de mosolygok. - De amúgy a rum tényleg finom. Szerintem ízleni fog. - Vagy nem, de akkor van még whiskym.
-Öhm, nem, nem óhajtok szeretkezni... Mázlid van. De a hitelkártyám visszaadhatnád, túl régóta van nálad, hmm? - Mosolygok, szerintem csak én vagyok fura, máskor nevetnék de most... most semmi vicceset nem látok ebben azt hiszem. Főleg hogy elhiszem neki, hogy ha megkérném, megpróbálná. Nem tudom miért. Talán mert ő az a túl rendes valaki aki nem bír nemet mondani. Pedig kéne, meg kell tanulni, nem létezik az a fogalom hogy bármit megtenne az ember, én is most szembesültem ezzel.
Kicsit el is merengek ezen, mire azon kapom magam, hogy átölelt. Máskor lehet nem tudtam volna ezzel mit kezdeni, de most megnyugtat, én is átkarolom, minden hezitálás nélkül.
-Ne haragudj... - Sóhajtom, össze kéne szednem magam, mert nem dőlt össze a világ csak megperdült velem, de túlélhetően. Szóval... - Összekapom magam aztán megkóstolod a rumot. Én tudom hogy jó. Bár ezt inkább a tengerészek isszák nem? Vagy csak meg akartad kóstolni, mi? Ha nem ízlik megiszom én hmm? Cseles. - Mosolygok, de vidámabban, az ölelés most hatott, jobban lettem tőle.
-Mindjárt jövök. - Azzal elmegyek a mosdóba és megborotválkozom, megmosakszom, megfésülködöm és a hálóban felkapok magamra egy farmert és egy pólót. Hmpf, durva hogy máris emberibben festek.
Közben ha esetleg még nem bontotta volna fel a rumot, akkor megteszem és hozok poharat is.
-Voltál már azon a filmes válogatáson? Az mostanában volt vagy nem? - Kérdezgetem, meséljen egy kicsit, akkor talán én is megtalálom a hangom.

Nem ért. Teljesen komolyan veszi, amit mondtam, legalábbis úgy válaszol. Pedig én csak újra gyerek akartam lenni, mint múltkor a játszótéren. Annyira tetszett! (És úgy tűnt, neki is)
Így járok a kandallóval is; nem érti a poénom, túl komolyan veszi, nem nevet.
- Szőke királylány... - hunyorgok, próbálom elképzelni, így, hogy borostás, nagyon nehéz.
Csillagszóró és kóla, egyik sem életbiztosítás, mint megtudom, hát nincs is sok alkalom egy évben, hogy kockáztatnám az egészségem (az életem?)
- Kólával takarítani? - ráncolom a homlokom, valami rémlik, talán a rozsdát vagy a vízkövet oldja, nem emlékszem. Nem is érdekel.
Felhozom a gyógypuszit, de mintha azt is hárítaná. Elkedvtelenít egy kicsit, hogy nem válnak be a megszokott dolgok. Máskor ilyenkor már régen röhögünk, házasságról és gyerekről beszélünk, ha azt nem, Johannáról vagy az esküvőről. Hiányzik a nevetése.
A rum..., csak az marad, eszem sincs, mihez nyúljak még, kész vagyok.
-Ja, ölni vágyom, megölni a rossz hangulatod, vagy azt, aki ezt tette veled... - fakadok ki, mélyet sóhajtva, reszketegen. Beöregszem Sebastian mellé és játszhatom a Sátán kutyáját, ha elég szőrös és büdös leszek. Pillanatnyi fény, hogy mosolyog, de ahogy jön, el is múlik, a rumról beszél már, és megint engem félt, ó hogy szakadna le a plafon!
- Akkor eldöntöttem: iszunk!- morranok. Remélem ütős pia, és ölünk vagy alszunk, bár jobb szeretnék lila ködben röhögni.
- Mázli, valóban- sóhajtok, és túljátszva magam törlöm a homlokom. Még elgondolni is nehéz, hogyan is szeretkezik két férfi. Lehet, hogy arra sosem lennék képes.
- A hitelkártyád, nos...., tudom, hogy a tiéd, de nem adhatoim vissza ingyen- Nincs is nálam, de reményt látok, hogy játszunk, megint játszunk, és ebbe szívesebben megyek bele, mint eddig bármibe. Faltörő kos voltam eddig, és sikertelen.
Valami változik, ráébred, hogy neki is változnia kéne, tenni valamit, de mielőtt megtenné, én ölelem meg. Mindegy, hogy szúr, hogy kócos, hogy nem a legfrisebb a testszaga. Én mégis magamhoz ölelem. Én így is akarom. Nekem így is kell, én nem fordulok el.
- Igyunk együtt, úgy a legjobb- mondom, még mindig ölelve, aztán ahogy meghallom a hangját, elengedem. Mosolyog. Vidámabb egy kicsit. Érzem, hallom. Fingom nincs a tengerészek szokásairól, de most hogy mondja, rum; ja, tényleg. A tengerészek rumon élnek.
- Oké, ígérem, addig nem hagyom el a várost!- teszem a szívemre a kezem. Cserkészbecsszó, mondanám, de mintha ez már ki lett volna durrantva. Maradok, míg megszépül. de ha nem, akkor is.
Míg elvan a fürdőben, leülök a nappaliban, elolvasom a rum papírját a kandalló fényénél (mert lámpát továbbra sem oltok). Jól elvagyok a szőnyegen, imádok azon üldögélni, s aztán csak nézem a "lángokat", hogyan kergetik egymást. Lassanként elnyúlok a szőnyegen, alkarom a fejem alá gyűröm, így pihenek, szedem össze magam. Variácokon töröm a fejem, mit is mondhatnék, mit tehetnék, hogy Sebastian jobban érezze magát.
- Béna voltam, kirúgtak, sosem leszek jó színész. Rossz se...- zárom rövidre, mert amikor visszajön, úgy tesz, mintha minden rendben volna. Terel, de most makacs vagyok, nem hagyom magam lerázni, hazudok hogy ne kelljen mesélni, mert úgysem hagyna békénn, én pedig nem magamra vagyok kíváncsi.
Nyitja az üveget, bennem meg valami emlék foszladozik, és kapaszkodom.
- Játsszunk!- kurjantom, maximum berúgunk, mint a csacsik aztán én is kialvatlan leszek.- A játék lényege, hogy felteszünk egymásnak egy-egy kérdést... és aki nem tud, vagy nem akar válaszolni, az iszik. Rendben? Rendben. Te kezdhetsz, mert szülinapod van.
Lássuk, mire megyünk ketten. Mintha Henry szelleme lebegne át a szobán... Akkor éreztem így magam?

Nem igazán érdekel, mit csinál a kóla, néha iszok, de utoljára talán Annabellevel, amikor huszonegyeztünk. Jó rég volt. Azóta nem is nagyon jártam a kaszinó fele. talán újra próbálkoznom kéne? Majd Sebastiannal elmegyek. Ő szerencsés fickó, hátha nem csak a nők tapadnának hozzá.
Sosem bántanék senkit, legalábbis nem olyan brutálisan, ahogy előadom magam; megölni max a hangulatot tudom, és az már bizonyított, mert Eleenél éppen a jó hangulatot vágtam nyakon. Bár az már "rég" volt. Sebastiannak azonban megvonaglik az arca, és ebből tudom, egy általa fontos személy az oka keserűségének.
- Hát jó - egyezem bele könnyedén- nem leszek gyilkosa senkinek, de azért tehetek érted valamit, ugye?
Az alkoholra aztán rábólint. Már-már némi mosolyféleséget is látok az arcán (vagy csak szeretném látni).
- Pénzt? Neeeeem, az nem boldogít, még a tiedet is meghagytam....- nyugtatom meg.
Magamhoz ölelem, mert kissé elveszettnek tűnik, és úgy tűnik, ez most többet jelenthet minden szónál. Többet talán a nevetésnél is. Vagy többet a piálásnál, bár az is elengedhetetlen. Együtt fogjuk csinálni, határozzuk el, megerősít benne, hogy nem hagyom magára az ivásban és a lakásban sem, szóval már tudom, mit fogunk tenni.
Míg külsőleg összeszedi magát, én a kandalló elé dőlök, a szőnyegre, és később oda csatlakozik Sebastian is, két pohárral.
- Inkább én vagyok béna; te nem vagy hülye!- kuncogok, ezt benézte, de nem baj. Értem én. Szándékosan nem értem. (S már megint az a majdnem csók a téma)
Javaslom, hogy inkább játsszunk, mert nem akarok csak rólam beszélgetni, pedig ha rajta múlik, ezen megy majd el az egész este: fotózások, meghallgatások, Elee (azaz a lány, kit nem nevezünk nevén)...
Sebastian már nyúl az üvegért, istenes adagot tölt, és kérdezhet(ünk) bármit, mert szabad kezet adtunk egymásnak. Bár félő, ha minden szabályt betartunk, józanok maradunk (én legalábbis nem titkolok előle semmit. Már.)
- Azt mondtad, sok munkád van, gondoltam, elcsábítalak egy órára-kettőre; sétálunk egyet a friss levegőn, nézzük az óceánt, vagy a szép lányokat a plázán, iszunk egy padon a parkban, vagy játszóterezünk... - sorolom. - Igazából nem volt konkrét ötletem, csak hogy kiragadjam itthonról az én szülinapos barátomat, aztán épségben hazahozni és lelépni, nem zavarni, hogy holnap is viszont akarjon látni...- kacsintok rá.
- Ha lehetne egy kívánságod... mi lenne az? - Megnyomom az egyet, és még az ujjamat is feltartom. Egyetlen kívánságról van szó, konkrét dologról, nem csak általánosságban egyről... Ha jól ismerem, s remélem, jól ismerem, kívánsága összefüggésben lehet a rosszkedvével is. Bár lehet, hogy tévedek. Kiderül.

-Ne mondj ilyeneket. - Közlöm még némileg szárazon, mert nem vagyok túlzottan poénkodós kedvemben, hiába próbálok oldódni, idő. De a piára bólintok és próbálkozok is önmagam lenni. Bár nem tudom milyen is vagyok, így nehéz de... akkor úgy mondom, olyan lenni, aki szimpatikus Joshnak, akit kedvel, akit megismert.
-Akkor nem tudod mit kell rajta venni, ejj. - Csóválom a fejem, de mosolygok már, hogy nem a pénzem kell neki. Bár ha az kéne nem velem beszélgetne hanem mondjuk Phoenix-szel. Gondolom.
De megölel, az nyerő gondolat volt, nem is hittem volna mennyire jól tud esni ilyen állapotban. Azért is szaladok el rendbe szedni magam és bontom a rumot, de ez a játék... vegyes érzéseim vannak vele, attól meg pláne nem lettem vidám hogy nem sikerült neki a meghallgatás, én drukkoltam neki. De tényleg, amikor épp nem azon agyaltam mennyire szörnyű testvér vagyok drukkoltam. Elég fura a kettő egymás mellett elsőre, de nem is. Reméltem Joshnak egyenesbe jönnek a dolgai a csajával, a munkával, mindennel.
-De mondom hogy nem vagy béna... - Vagy velem a baj ha béna is. De ezt csak magamnak vallom be, mert szerintem akkor sem volt béna, nagyon odafigyelt arra hogy nőnek tűnjön.
-Hm, értem. - Hallgatom, nem volt konkrét terve, csak úgy ellenni. - Amúgy maradhatsz nyugodtan, ne mászkálj este. - Mondom mosolyogva, mert én ugyan nem haragszom ha marad. Csak akkor el kell pakolni a hálóban mert tele van könyvekkel.
-Őszintén? - Nézek rá, hogy mit szeretnék? Úgy igazán? Azt nem akarom hangosan kimondani, mert megölöm a törékeny hangulatot, így inkább cinikus mosolyra húzom a szám és ledöntöm a piát. Jó erős, égeti a torkom és a gyomrom. - Jó ízkkhlésed van. - Krákogok bele kicsit, mert hirtelen erős volt. Rég ittam rumot, idejét sem tudom már.
-Elutasítanál kapásból egy lányt, csak mert külsőre nem tetszik? - Ezt még nem tudom, pedig érdekelne. Közben töltök újra, elvégre ki tudja mit kérdez.

- Oké, oké, egy szót sem szóltam- emelem fel a kezeim, megadólag, nem egészen értve, mi baj van, hiszen a légynek sem tudnék ártani, és ezt Sebastian is jól tudja.
Több oldalról is próbálom a kedvét keresni, de nem igazán van poénos kedvében, kisebb mosolyoknál többre nem sokra megyek. És ha szavakkal nem is, az öleléssel valamivel messzebb jutok, legalább viszonozza egy kicsit, és ez dönti el, hogy maradok (azaz nem belőlem van elege).
Apró füllentéssel terelem a szót magamról, amikor visszatér a fürdőből, és a fehér rum terítékre kerül, és rögtön egy játékot javaslok neki, hogy játszunk. Talán kedve is lesz, talán nevethetünk is, vagy ha mást nem, iszunk, és kissé kótyagosan beszéljük ki magunkból a feszkót, mérget, bánatot. Valami nagyon emészti, de ő nem az a tipus, aki csak úgy teregeti a szennyest, mégha abban a becses kegyben érzem is magam, hogy a barátja vagyok.
- Jó, nem vagyok, csak néha. De akkor bepótolok minden más alkalmat... Ez így jó?- kérdem kínosan nevetve; tényleg időnként gyagya vagyok, annak tűnhetek; a minap például elfelejtettem a címet, ahova fotózásra kellett mennem.
A szőnyegre telepedtünk, a kandalló közelében. Sebastian máris jobban néz ki, de hülye lennék mondani. Biztos ő is tisztában van vele, hogy ajtónyitáskor -finoman szólva is- szarul nézett ki. Elkezdünk játszani, de azért belenyalunk a pohárba, csak a rum íze kedvéért. Finom ital, meggondolandó, nem kéne-e titkolóznom mégis, ha inni szeretnék...
Elmosolyodom, hogy máris azt mondja, maradhatok, pedig csak az ötleteimet soroltam neki, és való igaz, nem akarom feltartani, pláne nem zavarni. Néha kevesebb a több, Elee példáján tanultam, és jó lecke volt.
Belecsapunk a játékba, de az első igazi kérdésem elől rögtön kihátrál, és inkább iszik. Szokatlan ez nekem, érdeklődve figyelem, kutatva az arcát, a kezét, jelét keresve bármiféle metakommunikációnak, de halott vagyok. Esélyem sincs. Én is iszok vele, nem célom leitatni, nem úgy, hogy azt érezze, kihasználom, és ha már lejtő, guruljunk együtt, elvégre ilyenek a barátok jóban-rosszban.
Az ő kérdése egy lányra vonatkozik, nem konkrétan, de érdekes és elgondolkodtató.
- Kapásból? Ez mondjuk azt jelenti, nekem nem tetszik elsőre, de ő rám akar nyomulni? - hunyorítok, próbálom elképzelni, mi lehet az, ami nálam sorsdöntő lehet. Sebastian jól tudja, hogy elsősorban nem a külső érdekel, de persze, hazudnék, ha azt mondanám, nem számít az is. Viszont semmiféleképpen nem járnék olyan lánnyal, aki csak kívül szép, és velejéig romlott, ahogy olyannal sem, akinek a belső szépsége nem tud áthidalni... mondjuk úgy, vizuális hiányosságokat. - Még ha nem is áll módomban válogatni, előfordulhat, igen- térek a lényegre. Nem biztos, hogy regény hosszúságú válaszra kíváncsi.
Jöhet az én kérdésem, és a poharainkat nézem, amiket ismét tele töltött.
- Konkrétan rád értve, kedves barátom, mi lenne a második ok, amiért valakivel összekötnéd az életed? - Úgy érzem, az elsőt ismerem, bár Sebastian és a szerelem, mintha nem ismernék egymást. Erről a dologról a véleményét javarészt már ismerem, és bár szívesen beszélnék újra róla, szerelemről józanul nem lehet...

//De rég hallottam ezt a szót hogy gyagya XDD pedig olyan jó XD//
-Ahh... hát jónak nem jó, de elfogadom az indokot. - Mosolygok, ha már bénázunk akkor azt kivakszoljuk, ebben hasonlítunk.
A rum finom, ahogy elnézem neki is kedvére lesz, nem választott rosszul. A kérdésemre adott feleletére reagálva mondom neki hogy maradjon ha szeretne, igazából nem zavar ha marad. Csak nem hiszem hogy akarna, elvégre elég ramatyul vagyok. Bár már jobban festek, hála neki.
De az első kérdése olyan, amire jelenleg olyan választ adnék ami tutira nem tetszene neki, hát iszom, de iszik velem. Áh, szóval ilyenkor mindenki iszik? Vagy csak inni akart... mindegy is.
-Ja. - Bólintok, hát van hogy valamiért antipatikus a másik vagy külsőre van benne valami ami miatt nem kell. - Mindenkinek módjában áll válogatni. Nincs hogy senkihez sem vagy elég jó vagy hogy ne mondhatnál nemet. - Dorgálom kicsit, de somolygok, előfordulhat mi? Haha, nem láttál még csúnya nőt barátom. Talán ezért értékelem oly nagyon a szépet. Mint Amelia vagy Callie... Aubrey. Elee... szóval vannak szépséges nők a környezetemben és mindig gyönyörködöm is.
-A második? - Nézek aztán, mert mi volt az első? Na jó, valószínű az hogy elviselne hosszútávon engem és ez kölcsönös. Tehát az együtt élhetőség lenne az első, mert szerelemben nem tudok gondolkodni. - Hát... ha valahogy véletlenül teherbe ejtenék valakit, elvenném szerintem, vagyok olyan régimódi. Elvégre az én fiam, lányom én akarom nevelni. De amúgy... nem tom. - Ilyenen még nem gondolkodtam el. Az első is olyan, hogy az idő tudná tesztelni működne-e, de senkivel sem voltam olyan viszonyban eddig, hogy akár csak elméleti szinten tesztelve legyen. Kivéve az öcsém de... na jó erre innom kell, de már nem krákogok ahogy ledöntöm az italt. Töltök neki is.
-Volt már halálközeli élményed? - Váltsunk, hirtelen ez ugrott be, de ezt nem tudom, szóval nézek rá. Remélem nem, nem olyan jó dolog az.

Lehet ma Sebastian szülinapja, ez nem garancia arra, hogy jó kedve is legyen. És hiába vagyok én felpörögve, ha ő nincs. Még a megszokott fordulatok sem hozzák meg a várt eredményt, így a pia marad az utolsó lehetőség, hogy oldódjon kicsit. Játékkal kötöm össze az ivást, amolyan kérdés-felelek, bár ahogy kiderül, minden kérdés után iszunk. Na és, mit nekünk szabályok?
- Nem, nem, félreértettél... Vagy én téged...- gondolkodom. - Szóval, csak azért, mert csúnya, nem biztos, hogy elutasítom. Ez a "kapásból", ez zavar. Mert ha minden előzmény nélkül odajön (és mondjuk, nem tetszik), és nyomul, akkor elutasítom. De elképzelhető, így tennék egy szép lánnyal is, ha barátnőm van vagy más kapcsolatom, vagy a szép lány buta. Szóval túl kevés az infó, amit adtál barátom, és így nehéz válaszolni, így nem ér!- nevetem el egy kicsit. Csak mesedélután lett belőle... Látom a fura somolygását, és mindjárt a csúnya nőkre gondolok. Mi is a csúnya? Ha mondjuk visszataszítóan kövér, vagy ápolatlan, vagy hiányos a fogazata?
Aztán én kérdezek, de persze, az első válaszban sem vagyok konkrétan biztos. Általában az érzelmek szoktak lenni, vagy a ragaszkodás, megértés... Én azért kérdezem a másodikat. A válaszával ki is akaszt.
- A gyerek..., aha. Megelőzésről nem halottál még? Számtalan módja van ám...- Értetlenkedek. Épp Sebastian ne tudná, hogyan lehetne megelőzni egy terhességet? Engem még a mama oktatott ki, hát az sem volt semmi, de... Finoman vigyorgok. Végre humoránál van a barátom.
Aztán kérdez, kissé lelombozó a téma, és csak rázom a fejem.
- Nem, közvetlenül nem... - De a halandóság szele már elért, több frontról is. Történhet hirtelen, egyik pillanatról a másikra, mint papa esetében, amikor infarktus érte, és arra sem volt idő, hogy kimondjuk: bakfitty, már semmit sem lehetett tenni. És a haldoklás lehet hosszadalmas, mint mamáé, tele hazugságokkal, orvosi ígéretekkel, sok jajjal, és sok tűréssel, egyre több fájdalomcsillapítóval, egyre kevesebb tiszta tudattal... Ah... Iszok, bár nem ürítem ki a poharam.
- Akartál már meghalni? - kérdezem, kissé szomorúan. Ma a halálról fogunk beszélni? Talán kell. Talán éppen most van itt az ideje.

-Óóóó az én Joshi fiúm precíz megfogalmazást vár, ohoho. - Nevetek kicsit, hat a pia, vagy jól szórakozom ezen, hogy ennyire kifejti. - A kapásból kérlek az, hogy odajön, megkérdi randiztok e, ránézel, nincs szikra, nem vonz és közlöd, bocs nem. Erre gondoltam, tudod. Ha barátnőd van alap hogy ne csajozz, ejj, ezt még én is betartom csalódnék ha te megszegnéd! - Meresztem a szemeim, de mosolygok. Josh nem tenne ilyet, ez tuti. - Te se bírod a buta csajokat mi? De egy éjszakára ha szép és tüzes el lehet lenni... - Nézem a plafont, jobb szeretem ha egy nő intelligens, akkor valahogy nagyobb megelégedettséget érzek, hogy velem hál. Meg ha úgy velem van.
-Tizenöt voltam mikor elvesztettem a szüzességem, tehát cirka tizenhárom éve szeretkezem és szoknyapecér titulusom van. Ha nem hallottam volna a megelőzésről, szerinted hány fiam és lányom lenne 'világszerte? - Nyomom meg a szót, mert bizony én voltam mindenfele így mindenféle leányzóval is. Ne már, hogy azt hiszi nem védekezem. - De Josh, a gumi is csak 97%-ban véd asszem. És véletlenek mindig vannak. Például Callie szed gyógyszert, benne megbízom annyira, hogy óvszer nélkül is lefeküdjünk, de a gyógyszer sem száz százalékos védelmi faktorú. Olyan nincs. Tehát ha valamiért a szervezete pont nem jól reagál a gyógyszerre és szeretkezünk, megeshet hogy terhes lesz. Az esetben ha az enyém a gyerek, elveszem. Ez ennyire nagyon egyszerű, remélem nem mondtam most újdonságot édes barátom, mert akkor lehet komolyabban kifaggatlak a témában. - Csalfa kis vigyor. Nem mintha én olyan hű de tapasztalt lennék, de talán szex terén hozzá képest mégis.
Iszunk, ő finomkodik én nem. Azaz én kiiszom a poharat, Josh óvatosabb. De kettőnk közül az én májam az edzettebb ez világos.
-Hmm. Közvetve rosszabb lehet. - Merengek el, de elhallgatok, jelezve nem kívánok semmilyen sebet feltépni nála. Inkább várom mit talál ki.
-Igen. De... gyávább vagyok annál szerencsére. És meg is jött az eszem. Meg amikor érzed szökik ki belőled az élet elég ijesztő. Szóval vigyázz magadra mindig, jó? - Atyáskodom kicsit mosolyogva, de tényleg nem szeretném hogy baja legyen.
-Ölelés vagy csók? - Kérdezem vigyorogva, áh, terelem a témát, franc akar a halálról beszélgetni. Szóval az egyik örök kérdés a csoki-vanília mellett. De hát nem ittunk, igyunk! Magamnak kicsiket töltök és inkább többször, ő mivel elnyalakodik rajta többet töltök. Milyen jó csapos lennék ahaha.

Sebastian végre elneveti magát, igaz, engem rögög ki, de sebaj. Kifejti, mi is az a kapásból, és a helyzet egyértelmű, már ahogy lefesti, pikk-pakk, ilyen egyszerű. De felmerül bennem egy kérdés: az a lány miért éppen hozzám jön oda? A másik, hogy ha barátnőm van, nem csajozok be... Ó, bakker, hát nem így volt Eleevel is? És megérte? Mit is jelent a komoly barátnő, ez is egy külön fogalom, a csók, egy randi vajon megcsalás-e és társai... Én mindent olyan komolyan veszek!
Pillanatra elgondolkodom, mi lett volna, ha... Ott a koncerten, ha nem mondom meg, hogy "tartozom valakihez", és ösztönösen húzok Eleehez, vajon már akkor este az ágyban kötünk ki? És talán soha többé nem látom... Mert csak egy kaland voltam, ki tudja? Én csak tisztességes akartam lenni, őszinte hozzá, mert úgy éreztem többet érdemel, mintsem kihasználjam a látható vonzódását. Én is vonzódtam, már akkor vonzódtam, most is beleremegek, ha rá gondolok...
- Lehet, nekem sem kéne rögtön "elköteleznem" magam. Milyen sokan élnek szabadon, boldogan!- mondom, erőltetett mosollyal, mert elfogadom, hogy vannak ilyen emberek, akiknek így jó, de én nem ilyen vagyok. Én ragaszkodó vagyok. És már látom, sok bajom lesz ebből. Úgy hiszem, kalandozni, ahogy Elee vagy Sebastian teszi, sosem lennék képes. Bár nem próbáltam. Elee... ővele sem úgy terveztem, hogy csak egy alkalmunk lesz. Elee nem az a kategória, hogy "szép és tüzes, egy éjszakára el lehet vele lenni". És ha megtudnám, hogy valaki így néz rá, behúznék neki.
Beszélünk a házasságról, és második okként a gyereket hozza fel. Fura, de a védekezésről kezdünk beszélni, és azt hiszi, kételkedem a "tudásában". Most én vigyorgok rajta, ahogy statisztikázik.
- Tudod, a mamám mit mondott?- nevetek. - A legjobb fogamzásgátló az Aspirin, a lány térdei között...- (Persze, ez is csak bizonyos testhelyzetekben működik, hiszen az emberi fantázia végtelen). De aztán újra komolyabbra fordítom a szót.
- Komolyan, bármelyik lányt elvennéd, ha terhes lenne tőled? És ha egyszerre kettő is? - Ha van rá 3%-nyi esély, hogy a gumi nem elég, ha van rá esély, hogy a gyógyszer nem megfelelő védelem, ha Sebastian mondjuk heti rendszerességgel él nemi életet, mi a garancia, hogy ez nem fordulhat elő? Bár a kérdés csak elméleti, azért érdekel...
Imádom, hogy a kérdés-felelek játékot is komolyabban vesszük, kivesézünk mindent. Nekem ez tetszik! Remélem, Sebastian sem unja. Bár van szája, szól, ha van valami baja... És iszunk. Bármennyit dumálunk, iszunk. A rum tényleg finom.
Kérdésére válaszolok, és kicsit elmerengek, a nagyszüleim jutnak eszembe. Még nem vagyok annyira ittas, hogy sírva fakadjak, és már eltelt annyi idő, hogy ne zaklasson fel, főleg, mert legutóbb, Santa Barbarában kissé megkönnyeztem őket. Ez van. Együttérzést fejez ki, bár nem mondja ki hangosan, s talán így a jó. Nekem ennyi is elég.
Az én kérdésem is halálos, legalábbis ami a témát illeti. Szavain elgondolkodom: "amikor érzed, hogy szökik ki belőled az élet"... Talán ő már megpróbálta? Azt mondja, gyávább annál, és meg is jött az esze, tehát megeshet, hogy megpróbálta, aztán ...- szerencsére- nem sikerült. Vagy valahogy visszafordította... Ezt nem tudhatom, és talán nem is illenék megkérdezni. Örülök, hogy itt van.
Megint iszunk, megint tölt, magának kevesebbeket, de azokat ki is issza, nekem többet, pedig én csak kortyokat iszom... Így egál? Nem tudom, nem is érdekel. Játszunk tovább...
- Bakker..., nem tudom - nevetem el magam. Hogy lehet ezt eldönteni? A csók eszméletlen, selymes, puha, intenzív, nyálas és érzéki, de egy ölelésben annyi mindent el lehet mondani, amit semmi mással nem! Az ölelés lehet vígasztaló, védelmező, örömteli, szeretetteljes... Ha nagyon gondolkodom, melyik nélkül tudnék hosszabb ideig élni, talán könnyebb választanom. A csók mellőzhető, ha van, akihez hozzá lehet bújni. A csók önmagában azonban keveset ér. - Inkább ölelés...- adom meg a választ.
- Általában hogyan hozol az életedben döntéseket: értelmi vagy érzelmi alapon?- szól az újabb kérdés.

-Szerintem csak túlzottan akarod. Egyszerűen türelmetlen vagy. Ha csak a mi kapcsolatunkat vesszük, ott is nagyon hamar kimondtad hogy szeretsz, pedig alig ismersz. És most vonatkoztassunk el attól hogy egyszer hozzád megyek. - Mosolyodom el. - Az más kérdés hogy nekem ez nem volt ijesztő mert... mindig is egy ilyen barátot akartam, mint amilyen Te vagy. De a szerelem és a barátság más. A lányoknak több időt kéne adnod szerintem. Előtted az élet, szerintem pár random, kötetlen randi jót tenne neked meg az elhanyagolt önbizalmadnak is. Komolyan. - Magyarázom mint oly sokszor, de szeretném hogy találjon valakit, és meg is maradjon a csaj... lehet jobban örülnék lassan mint Josh... hm.
-Nem, de úgy hiszem mindjárt megtudom a kedves asszony szavait. - Vigyorgok miután húzzuk egymást a védekezéssel. - Én azt hittem az alvás. Én az egyik szobában, a csaj a másikban! - Vigyorgok, de a nagyiját kedveltem volna szerintem.
-Uhh... az necces. Ezen sosem gondolkodtam. Akkor valószínű nem venném el egyiküket sem, de... hát... nehéz lenne meg kéne beszélnünk hármasban mi legyen. A lányok mit akarnak. Amúgy is az az elsődleges. Amúgy... elvenném. Az én gyerekem lenne a szíve alatt és én sosem fordulnék el a gyermekemtől... látom mit tesz a gyerekkel... át is éltem kicsit, nem kell. Nem érdemli meg egy gyerek sem. De te ezt tudod. - Mondom elhúzva a szám, én nem akarok olyan lenni mint az apám. Nagyon nem. De ő is tudja, hogy milyen ha nem kell a szülőnek, szerintem ő is elvenné a lányt, aki a gyerekét várja. Mert a gyereknek kellenek a szülei. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy akkor a nagyszülők felnevelik. Mert szerintem Josh szerencsés volt e tekintetben és örülök hogy végül azért boldog gyerekkora volt.
-Ahahah! - Röhögök fel, tudtam hogy az én kérdésem nehéz lesz, pedig milyen kis ártatlan nem? Aztán gondolkodik és válaszol, én pedig elmosolyodom. Én is azt választottam volna, hiába vagyok szenvedélyes csókolózó. De ha nem is tudom, ugyan úgy gondolkodunk a dologról Josh-sal.
-Érzelmi... elcseszett vagyok. Legalábbis apa sosem örült, amikor közöltem, hogy de én "úgy érzem...". Csak a gondom van belőle. Ha átgondolnám a döntéseim, sokkal kevesebb embert bántanék meg, azt hiszem. - Huh, elkezdtem fecsegni, hat a rum. Mondjuk ma még nem ettem, szóval érzem hogy átforrósodtam és enyhén szédülök, de nem látszik, mert a tekintetem elég jól fókuszálom és a beszédem sem akadozik még. Egyszerűen csak ellazultam és szinte mámoros nosztalgikus elégedettség tölt el, mint mikor az ember végre megvakarja a viszkető felületet. Asszem ma végre aludni is fogok, mármint pihenni.
-Ha választhatnál egy korszakot, mikor élnél? Hova örültél volna ha születsz, melyik évnek, évszázadnak? - Az ember mindig elvágyódik, kérdés ő hova. Bár talán a jelen is megfelel neki, mindjárt kiderül.

Az jut eszembe, lehet, hogy nem egy malomban őrlünk Sebastiannal. Mit is jelent az elkötelezettség? Ha a házasságra gondol (ő is), rossz nyomon jár. Én sem akarok még házasodni. Az elkötelezettség számomra a hűséget jelenti, a bizonyosságot, hogy találtam valamit, valakit, akihez ragaszkodni szeretnék, akiért harcolni vagyok képes. Ennek feltétele mondjuk az, hogy a másik is akarja, de ... Türelmetlen vagyok?
Mindig meghallgatom Sebastiant. Mindig figyelek rá. Olyan ember, (és jelenleg talán az egyetlen), aki őszintén kíváncsi rám, figyel rám, kedvel. Adok a véleményére. Még akkor is, ha közben megnevettet, mert persze, szóba hozza a mi házasságunkat. (Imádom, és örülök, hogy jobb a kedve). Hallgatom, és lehajtom a fejem. Én nem hiszem, hogy csak véletlen volt, hogy belebotlottam Sebastianba.
Én nem vagyok az az ember, aki mindenkibe képes beleszeretni. De hiszek a megérzéseimben. Sebastiannal kapcsolatban sem tévedtem, és rögtön az első napon tudtam, hogy ő jó barátom lehetne. És Eleeről is meg vagyok győződve, hogy hozzám illő nő. Sebastiannal kapcsolatban - úgy látszik- szerencsém is volt, mert ő pont olyan barátra vágyott, mint én vagyok. Elee..., az ő véleménye sem volt rossz, éppen csak a kapcsolatunk komolyságával nem értett egyet. És ott van Nora is, a kismacska. Száz macskával találkoztam már, mégsem vittem haza egyiket sem. Miért éppen abba a szőrcsomóba "szerettem" bele?
- Igazad van, én többnyire gyorsan döntök. És nehezen mondok le... - teszem hozzá feszengve. Jól ismer már, milyen nehézkes vagyok ebből a szempontból.
Randizni kéne. De vajon egy randi nem hordoz magában ki nem mondott ígéretet? Egy randi arra való, hogy jobban megismerjek valakit, ergo, kíváncsi vagyok az illetőre, akit elhívok. Én már eleve megválogatom, kit hívok el. És eddigi életem során nem sok személy akadt, akivel szerettem volna ismerkedni. Komolyabban ismerkedni... Ezen a szemléleten kellene változtatni, Ez csak akkor fog menni, ha hozzá segítséget kapok, egyedül nem megy, nem tudom, hogyan kel csinálni...
- Majd megtanítasz...- mosolygok rá, és bólintok. Legyen. Ha ez az előnyömre válik, miért ne?
A következő téma kapcsán eszembe jut a nagymamám, és ahogy felidézem, majd Sebastian reagál, tudom, biztosan tudom, hogy nagyon kedvelték volna egymást. Elnevetem magam azon, amit Sebastian mond, és titokban ezt is feljegyzem (az Aspirin mellé).
A gyerektéma kapcsán kissé elkomolyodom. Nem minden pasas olyan felelősségteljes, mint Sebastian. Lám, az én apám sosem volt kíváncsi rám. Hogy ez anyám hibája-e, nem tudom, nem tudhatom. Bár sosem ismertem, nem is hiányzott, mert ahogy apámat, úgy anyámat sem ismertem, de pótolta mindkettőjüket a család, amiben felnőttem, és szerencsés vagyok, hogy ők a rokonaim. Milyen ember lennék, ha idegenek neveltek volna fel? Ha nem kapok annyi szeretetet? Utcakölyök lennék, zsivány, bűnöző? Vagy lennék én én, mint most? Úgy tudom, nem minden a genetika. A nevelés fontos része a személyiségfejlődésnek. Sokkal tartozom a nagyszüleimnek, mert ők nem dobtak el maguktól...
- Értelek....- mondom, és elgondolkodom, én hogyan tennék a helyében. Mondjuk, egészen más a helyzetünk. Én nem is feküdnék le olyan lánnyal, akivel ne tudnám elképzelni az életem. Talán ezért kötöm olyan szorosan össze a kettőt.
Sebastian kérdése könnyűnek tűnik, mégsem az, de aztán -kisebb fejtörés után- meg tudom válaszolni. Kinevet, ahogy gondolkodom, de egye fene, ez is benne van a pakliban. Veszem a bátorságot, és hasonló módon teszek fel kérdést. Éppen olyan elgondolkodtató, mint az övé.
Bólogatok, ahogy válaszol, kb ilyesmire számítottam, és van abban valami, hogy hasonló vagyok én is, bár nem mindig. Talán mert felelősségre tanítottak, és át kellett gondolnom, hogy a tetteimnek milyen következménye lehet, talán merevebb avgyok, mint általában a többség, de én is érzelmi beállítottságú vagyok.
Amúgy örömmel észlelem, hogy Sebastian oldódni látszik. Már nem olyan morózus, és talán többet is beszél... Néha a mosolyát (és a humorát) is megcsillogtatja. Nem akarom abbahagyni. Szeretek vele lenni, dumálni vele, legyen az hülyeség vagy komoly dolgok; lehet bármi, ha együtt lehetek vele, ha hasznára lehetek, ha kedvét leli bennem, ha szórakoztatom, és viszont... Kedvelem. Szeretem.
- Milyen jó kérdéseid vannak, hallod?!- ismét gondolkodóba esek, mert kapásból nem tudok válaszolni. És nem azért, mert nem akarok, de iszok egy kis rumot. Feltartom az ujjam, hogy lássa, még gondolkodom, nem futamodtam meg a kérdés elől. És a rum segít- Úgy hiszem, minden kornak és korszaknak megvan a maga varázsa. Talán nem véletlen, hogy én is most élek, és itt vagyok. Úgyhogy ha azt vesszük alapu, hogy ebben a pillanatban örülök a bőrömben lenni, és annak, hogy veled lehetek, akkor nem kívánok sehol másutt lenni, csak itt, a jelenben, most, veled... - hehe, kicsit szentimentális vagyok, de én mindig a boldogságra törekszem. És ez egy boldog pillanat a számomra. Reménykedem, hogy Sebastiannak is az.
- Mikor voltál utoljára igazán boldog?- kérdezem tőle, és most nem a poharat lesem, hanem őt.

-Lemondani kva nehéz, nem hibáztatlak. Én bele kellett szokjak de... van amiről én sem tudok lemondani. - Merengek el. Henryről nem akarok, mondjon amit akar, én nem tudom megutálni. Taszítani sem fog soha. De haragudni sem tudnék rá soha. Legalábbis nem egy életre szólóan.
-Öhöhöhöh... én akinek Callie volt az uccsó kapcsolata? Sokat nem tudok tanítani, de legalább nem görcsölsz rá annyira a randira. Ha nem szimpi a csaj, jössz hozzám és kisajátítasz, tudod hogy neked nem tudok ellenállni! - Nevetek, de valahol komolyan gondolom. Nem tudnám nézni hogy unatkozik, tuti vele kezdenék el foglalkozni. De nekem Josh fontosabb mint holmi lány akivel randizgatok. Utóbbi úgy is ejt rövid időn belül. Joshnál nagyon teperek, ne így legyen.
-Az jó, más nem szokott. - Vigyorodom el, de hát tényleg nem szoktak. De valahogy sejtettem, hogy ha valaki hát Josh érteni fogja a gyerekvállalásról kialakult képet bennem.
Ahogy elnézem az ölelés-csók témában egyetértünk és abban is hogy érzelmi alapú ember vagyok. Úgy sejtem ő is az, de én ennek megítélésében nem vagyok olyan jó. Szóval csak saccolom.
-Majdnem filozófia szakra mentem. - Adom elő lazán, de aztán röhögök. - Vicceltem, nem vagyok egy metafizikus alkat! - Nevetek és várom a válaszát. Asszem elrontottam a játékát, már így is-úgy is iszunk, de ezen is csak vigyorgok. A rum itatja magát, jó pia.
-Awww, na jó, este nem fog fájni a fejem kivételesen, körbeudvarolsz! - Kacsintok rá és nevetek. Az igazság az, tompán fáj a fejem, kicsit hangosodom is, de ittasan már csak ilyenek az emberek. Meg hát tudom hogy nem kellek neki. Már úgy... ahh... egyre nehezebb már gondolkodni is.
-Igazán? Mit jelent az? Amikor Callievel vagyok mindig eszembe jut a 17 éves énem. Csak Callie volt, Henry... Apáékkal is jobb volt még. Azóta nem éreztem ilyet. Mindig van valami, mindig. Elfáradtam. - Mondom, én a poharamat nézem, ahogy a selymes alkohol nyalja a pohár nyakát, ahogy döntögetem. Aztán inkább lehúzom az egészet. - Tudod, nem hittem hogy bárki megkeres. Örülök hogy itt vagy. Egyedül csak agyalok. És még csak értelme sincs, mert már mindegy. De mégsem tudom abbahagyni. Mindig ez van. - Mondom keserűben mosolyogva. - De most itt vagy nekem, szóval... igazából boldog vagyok. Lehet elvesztettem valakit de téged még nem. - Mosolygok rá, azt hiszem berúgtam. Már csak azért is, mert szédülök kicsit.
-Na de játszuuuunk! Eeeehm... Mi volt életed legjobb döntése? - Jó nehéz kérdés, de biztos akad. Kétlem hogy olyan szerencsétlen lenne mint én.

Játszunk és iszogatunk, Sebastian (és én is) egyre lazábbak vagyunk. Bár sosem volt nehéz beszélgetni vele, ma nehezebben indult a társalgás. Még nem tudom, vajon mi az oka, hogy kifordult magából, és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy elárulja. Lehet, nem is ez a cél, csakhogy elfeledtessem vele a gondjait.
A poharamba rötyögök, hogy milyen alternatívát ajánl, ha egy randim rosszul sülne el.
- Veled mindig jól érzem magam. Akkor minek is vigyünk lányokat?- kacsintok rá. Értem én, hogy miről beszél, de így nem sokat segít rajtam. Meg kell tanulnom, bizonyos helyzetekből hogy kell kimászni, illetve, hogy mi a módszer, hogy oda el se jussak soha. Ha meggondoljuk, Sebastian mióta "csajozik", tíz év előnye van velem szemben (vagy valami olyasmi).
- Nem, ezt nem hiszem!- mármint, hogy csak én érteném. Sebastian értelmes, józan srác, nem bonyolít túl semmit, logikusan gondolkodik. Hogyne értené akárki?
Hogy miért mondja el éppen most, hogy filozófia szakra akart menni, nem tudom. Biztos van jelentősége, de én már elég tompa vagyok, hogy meglássam az összefüggéseket. Aztán kinevet, és azt mondja, csak viccelt. Nagyon birka képet vághattam.
- Udvarlás fejfájás ellen? - kérdezem, némiképp felvonva a szemöldökeim, de nevetgélek. Olyan lehet ez, mint a gyógypuszi. Valami a testnek kell és valami a léleknek. Legalább Sebastian tudja, hogy neki mi használ. - Akkor már csak az adagolást beszéld meg a háziorvosoddal vagy gyógyszerészeddel, a mellékhatások figyelembe vételével...- kancsalítok. Á, biztos az agyára mennék, ha minden este hülyeségekkel tömném a fejét.
Válaszol a kérdésemre, én meg arra gondolok, jó lenne megismerni Callie-t. Henryt már "ismerem", furcsa alak, de szerintem éppen nem volt jó napja, amikor találkoztunk. Nagyon szélsőséges volt. Amúgy biztosan meg tudnám kedvelni, már csak Sebastian miatt is.
Sebastian közben elmereng, én meg kérdőn nézek rá.
- Úgy érted, ma?
De aztán már értem. És mégsem. Mi mindegy? Min agyal? Kit vesztett el? Kicsit kétségbeesetté válok. De nem rajtam a sor, hogy kérdezősködjek.
- Pf, nem tudom- túrok bele a hajamba. Ha hosszú lenne, most villoghatnék egy óriásplakáton, keresztre feszítve, mint Krisztus, Wired alsóban. Eszembe jut Elee, a nap, amit együtt töltöttünk. Valóban jó döntés volt? Egyáltalán, én döntöttem? Annak tükrében, amit az étteremben mesélt nekem, talán csak arról volt szó, hogy "becserkészett". Nem jó utólag agyalni ezen. Gondolok a nagyszüleimre, akik szigorúan neveltek, és - a környezet húzó hatása ellenére- mellettük tartottam ki, lettem nekik jó fiuk, és lettem ezáltal kitaszított, de semmit sem bánok. És itt van Sebastian... De nem lenne nyálas, ha azt mondanám, ő életem legjobb döntése? Inkább iszok. - Passzolok.
Közelebb ülök Sebastianhoz, átkarolom a vállát. Hülyén fogok neki, tudom, de hátha pont emiatt leszek eredményes...
- Mitől félsz a legjobban?

-Hmmm... Hát tudod azért vannak dolgok amiket nem tudok megadni neked azt hiszem... - Vigyorgok kajánul, mert hát na. Mindenki érti.
-Hát pedig... - Nevetek, nem mindenki szokott. Sokszor megkapom hogy nem vagyok logikus, de lehet mert az érzelmeim vezetnek, nem tudom. Nekem logikusnak tűnik amit mondok.
-Hát, tudod... a nők mindig arra hivatkoznak ha este nincs ihlet. - Vigyorgok, én erre értettem, hogy este lehetne entyem-pentyem, már ha egy pár lennénk. Egy meleg pár. De ez csak vicc, jaj borzasztó ha egy viccet kell magyarázni!
-Udvarlás, jaja, jót tesz az egómnak, udvarolj, azt lehet mértéktelenül, nincs mellékhatás! - Nevetek, mert vicces belegondolni, hogy majd leáll udvarolni nekem.
Aztán kicsit vallok neki, hat a pia, meg a kérdés is olyan hogy érzelmesebbé tesz. Sok fájdalmam van, sok minden nyomja a lelkem amiről senki sem tud, mert nem mondtam senkinek el még soha. A visszakérdezésére is csak ingatom a fejem. Mára is értem, amúgyra is értem...
De inkább kérdezek, játék van. Nézem, látom igazán nehezet sikerült választanom, passzol is.
-Hmmm, ez is egy válasz! - Mosolygok rá, jelezve, nem gond. Bár remélem csak nem bírt választani, rangsorolni.
Közelebb ül, átkarol. Nem, nem akarok feszengeni. Csak eszembe jut pár dolog és... ahh, tiszta hülye vagyok. A kérdése miatt ránézel, bánatosabban, túl közel van, nem bírom elnyomni.
-Nem akarok egyedül maradni. - Mondom halkan, lesütöm a szemem. A magánytól félek a legjobban, tavaly erősen kerülgetett, már majdnem becserkészett. Elég ijesztő volt. Bár most hogy Henry is elment... anyáéknak nem kellek... ha Josh nem lenne itt elég magányosnak érezném magam.
-Josh... - Nézek rá megint, mert... hú ez de égő kérdés lesz, érzem előre, de ezt tudni szeretném, remélem nem fog passzolni vagy hazudni. - Vannak homoszexuális megnyilvánulásaim? Gesztusaim? Valami? Akármi...? - Nézek rá, komolyan nézek és kérdezek, mert... igazából sokszor meg vagyok vádolva... de eddig sosem gondoltam bármi alapja lenne... de... elgondolkodtam rajta. Mi van ha meleg vagyok? Bár... nem hiszem. Imádom a nőket és habár Joshua jól szituált, mégsem érzek hajlamot hogy... hát akármire. De Phoenix esetén sem éreztem, pedig ő még modell is. De Kilianél sem, csak hogy megint más példát mondjak. De attól még furán érzem magam, mert... hát össze vagyok zavarodva. De nem húzódom el tőle, mondjuk közelebb sem bújok meg semmi. Csak... hátha mond valamit amitől okosabb leszek. Bár eléggé zavarba jövök a saját kérdésemtől, de ez van.

- Hű, most megleptél!- mondom kajánul vigyorogva. Szeretem Sebastiant, és az érdekes humorát is bírom, de néha mintha éppen ő érezné kényszerét, hogy határok közé szorítsa a kapcsolatunkat. Pedig hát nincs mitől félnie, ezt már párszor meg is beszéltük. Elsütném valami poénnal, de a ma este erre nem igazán alkalmas, így hát hallgatok és figyelek, azaz inkább a humorral is mértékletesebben bánok. (Vagy inkább figyelmesebben)
Beszélgetünk a házasságról, gyerekvállalásról, és azt merem mondani, hogy értem. Sebastian szavaiból úgy veszem ki, egyedül vagyok ezzel. Kételkedem, de erősködik, aztán erre már nem nagyon tudok mit mondani.
- Hát akkor csak örülj, hogy akadt valaki, aki éppen olyan szentimentális, mint te- mondom neki, és most lényegtelen a téma (miért kötnénk házasságot), és a jelző (amiért éppen a szentimentálisat mondtam), mert a tény igaz, értjük egymást, és ha ez különleges, akkor örüljünk neki.
Hiába, nem esik le a fejfájós poén, csak amikor megmagyarázza. Talán mázli, talán pech, de engem még senki sem utasatott vissza fejfájásra hivatkozva. Elpirulok, milyen marha vagyok. Most nevetek igazán, hiszen megértem, miért így fogalmazott az előbb.
- Semmi sincs mellékhatások nélkül- rázom a fejem, de kuncogok. És ha szót fogadok és begerjed? Fejfájása sem lesz, hogy visszatartsa... Á, hehe, lőjetek fejbe!
A boldogságra vonatkozó kérdésemtől kissé megzuhan, nem is tudom követni. Valami megragadja a mellkasomban dobogó szívemet és tekergetni kezdi. Aggodalom? Féltés? Szeretet? Ezer kérdés zakatol az agyamban. Azt gyanítom, valahogy a boldogság áll kapcsolatban ma is Sebastian (rossz) hangulatával.
Ő kérdez, én passzolok, sorsdöntő választás talán még nem is volt életemben, ami meg volt, jött, természetességgel; talán nem is gondolkodtam, csak csináltam, amit a szívem diktált.
Nem hagy nyugodni az iménti kitörés, és közelebb ülök hozzá, hogy feltehessem neki a kérdésem, bár félek, talán megsebzem vele, de elsősorban segíteni szeretnék. Ha tudná, mennyire!
Átkarolom, és szokatlan, ahogy kissé megremeg, mintha érzéseket folytana vissza, és az a tekintet, amit rám vet, nagyon bánatos. Az örökké vidám Sebastian most sebezhetőnek tűnik. Valahogy ettől még nagyobb lesz a szememben. Még inkább, amikor ki is mondja, mi a legnagyobb félelme.
Komolyan beszél. A reakciója, a hangja, a szeme, az arca, az egész testtartása arról árulkodik, valóban ettől fél, pedig erre számítottam legkevésbé. Hiszen olyan sok ismerőse van!
- Azt hiszem, alaptalan a félelmed....- Mondom neki, és kissé beleborzolok a hajába, aztán ismét vállon ragadom, és kissé megszorongatom. Tudom ugyan, hogy nem az én társaságom kell neki majd élete végéig, hanem igazi kapcsolatra vágyik (akárcsak én), de ezt még sosem mondta így ki. Vagy félreérteném? Nem, nem hiszem. Nő, család, gyerek... Éppen ő is erre vágyik, csak még nem jött el az ideje. (Vagy mégis? Ha fél a magánytól...) Erősen gondolkodóba ejt.
Aztán úgy néz rám, megijeszt. Attól félek, valami nagyon rosszat fog mondani. Visszatartom a lélegzetem, úgy nézek rá, és a kezem még mindig a vállán van, arcom csak centikre az övétől. A kérdésébe kissé belepirul (vagy sápad?), csak azt érzem, hogy feszültebbé válik, és nem mozdul. Komoly a kérdés, de én azonnal tudom a választ.
- Ne hülyéskedj! Ha így lenne, már rég kiderült volna, közöttünk biztos, hisz számtalanszor volt rá mód és lehetőség, hogy ... - kezdem mondani, és az együtt alvásokra gondolok elsősorban. De gondolhatnék a puszikra is a műcsókra és a majdnem csókra is, nagy részüket én kezdeményeztem, és nem ő. Azt is, hogy aludjon nálam, az ágyamban... Ha ő homoszexuális lenne, nem kellett volna félreértenie?
- Be kell ismerni, különös kapcsolat van közöttünk. Ez a téma, amit gyakran feszegetünk azonban sosem bántott vagy sértett, és nem hittem, hogy komolyan gondolod. Vagy ha igen, gyorsan megbeszéltük. De ugyanakkor én is elvetem a sulykot és te szólsz rám, mi már ismerjük egymást, és tudom, bármit mondhatunk, tehetünk, tisztában vagyunk vele, hol a végső határ... Vagy .. majdnem... - nevetem kicsit el magam. - Bakker, Sebastian, nem tudom, ki mit mondott, de ha valaki, én ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy nem vagy homoszexuális. Hogy velem hogy hülyülsz, egy dolog, de hogy másokkal hogy csinálod... én nem tudom...
Közelebb húzom magamhoz, és arcon puszilom, ezzel is jelét adva, hogy egy cseppnyit sem tartok tőle. Magamról biztosan tudom, hogy hetero vagyok, és Sebastianról is tudom, hogy a nőket imádja. Hogy mi így szeretjük egymást, az meg csak... szerencse vagy a véletlen dolga.
- Ha én vagyok túl rámenős, ámde szólj rám, visszafogom magam!- kapok észbe, lehet, hogy miattam van az egész.

-Én már csak ilyen meglepő ficsúr vagyok! - Vigyorgok, nevetek, csóválom a fejem.
-Örülök neki, elhiheted. Nagyon is. - Mosolygok rá, mert tényleg örülök hogy "van nekem" mert hát... na. Tényleg jó érzés hogy van egy ilyen barátom. Sosem volt, fura is meg kellemes is.
Elmagyarázom miért is hanyagolom a fejfájást majd ma indoknak, elvigyorodom hogy elpirul, de nevetek vele mikor összeáll a fejében a kép.
-Jaj dehogynem! - Legyintek, ha vigyáz az ember semminek sem lesz mellékhatása. Azaz... van aminek nem lesz, csak precízen, csak pontosan.
Játszunk tovább, kérdések és feleletek, de eleget ittam hogy el merjem mondani mitől félek. Josh amúgy is olyan személy nekem, aki megért, úgy hiszem megért, hát ha már megkérdezte válaszolok. Tényleg a magánytól félek a legjobban.
-Nem hiszem. Mindenki elhagy. - Motyogom, lehajtom a fejem, nem reagálok a kócos hajam összeborzolására. Mindenki csalódik bennem és odébb áll. Mindenki...
Aztán mivel sok veszteni valóm nincs, hát megkérdem, szerinte van e bennem hajlam. Valahol valamit nagyon elcsesztem anno, és lehet itt. Nem tudom, nem tudok semmit. Csak pislogok rá, de rögtön válaszol. Mintha át sem kéne gondolni. Magyarázza a nézeteit, lehet benne valami. Nem tudom. Lesütöm a szemem. Magyaráz tovább, ez nem mondás kérdése. Ez... hajlam kérdése. Vagy az az ember vagy nem, nem? Basszus nem tudom. Engem nem érdekelnek a férfiak... Josh is megpuszil, pislogok rá, mert először fura, miért kaptam? De még most sem érzem hogy többet szeretnék, hogy máshol csókoljon. Ez kicsit megnyugtat. De akkor... Ahh. Igazából érdemes a miérteken gondolkodnom? Visszacsinálni, ha én voltam, úgy sem tudom. Kicsit rámosolygok.
-Te vagy az egyetlen fiú jegyesem... - Mert Eleet eljegyeztem még poénból, de hát az amolyan barátságra kérés lett a végén, amire szerencsére igent mondott. Szóval elmondhatom, két barátom van.
-Hmm? Jó, de tudom hogy nem vagy meleg. - Nézek rá, félredöntöm a fejem, nem érzem melegnek. Bár Phoenixből sem néztem volna ki, ez tény, de... nos... Phoenix nem titkolja, Josh meg akkor titkolná, de... hát Josh nem meleg. Ez amolyan tény a fejemben. Akkor miért is gondolkodom rajta? Jah igen, azt hiszi miatta kérdeztem. - Nem miattad kérdeztem, hát csak hülyülünk. Más... miatt. Khm. De ha szerinted nem vagyok akkor jó. Én sem érzem magam annak. - Sóhajtom, jelezve, inkább csak megerősítést vártam, hogy kívülről sem tűnik úgy.
Át is karolom, megveregetem a vállát, jelezve bocsánat, hülye vagyok. Azért annak örülök, hogy még nem vagyok olyan részeg, hogy ne emlékezzek majd holnap a válaszra. Na meg annak is, hogy nem állt fel és sétált ki, hogy egy 28 éves felnőtt férfi ilyeneken gondolkodik. Elég szánalmas, én tudom. De én magam is tudok nagyon szánalmas lenni, lassan el kell ismerjem a tényt.
-Na de te jössz. Kérdést nem ér passzolni ám fiatalember! - Mosolygok, kicsit megkönnyebbültem. Nem tudom miért, de most könnyebb. Egy kicsit. Töltök is magunknak, de most nem iszom, csak várok.

Vannak dolgok, amiket mindig elviccelünk, vannak olyanok, amiket csak néha, és olyan is akad, amiből nem lehet viccet csinálni, és mindháromból kijut a ma estére. Nem is tudtam, hogy ez ilyen este lesz. Kissé szokatlan, kissé meglepő, aztán egyre inkább ismerősebb a talaj, ahogy Sebastian nyílni kezd.
Mint már oly sokszor, a kettőnk közötti kapcsolatról is beszélgetünk. Mivel nekem korábban nem sok barátom volt (tán nem is volt igazi, ha jobban belegondolok), nem egészen értem Sebastiant, amikor a megértésről és a szeretről beszél. Hiszen számomra teljesen természetes az, ahogy iránta érzek, ahogy viszonyulok hozzá. Nincs kétségem felőle, hogy ez nem csak felszínes kapcsolat (abból volt néhány, és jelenleg is akad), de azok nem barátságok, én sem nevezem őket annak. Sebastian pedig barát. Egészen biztos, hogy az, és mint olyan, életre szóló kell hogy legyen, akár a rokoni kapcsolat. S bár a barátait megválogathatja az ember, a rokonait nem, azt is eldöntheti, kivel akar kapcsolatot tartani. Ilyen módon a barátság kényelmesebb is.
Akárhányszor is beszélünk róla, mindig éreztetem vele, hogy komolyan gondolom, és ha meglepődik, én azon lepődök meg, hogy ő ezt megteszi. S hogy ennek oka micsoda, nem is tudom sokáig, éppen ma esig, míg ki nem mondja, mitől fél a legjobban.
- Mindenki. Ki mindenki? - kérdezem, nem értem. - Akkor én senki leszek, mert én nem hagylak el soha- jelentem ki magabiztosan.
A kérdése fura, de komolyan veszem. Valami történhetett, gondolom, de nem beszél róla, és aztán az jut eszembe, talán éppen én adok okot, hogy rosszakat feltételezzen magáról... De az egész olyan nagy katyvasz, és igazából értelmetlen, mert bennem nincs ilyen érzés, és belőle sem árad semmi ilyesmi; az ember megérezné, ha nyomulnának rá, nem? Mi ketten már számtalanszor voltunk olyan helyzetben, hogy azt ki lehetett volna használni, és éppen elég idő telt el, hogy kiderüljön, szexuálisan nem vagyunk egymásra hatással, és még ezek felett se érzem, hogy bármelyikünk vonzaná a férfiakat. Bár az ő nevében nem tudok nyilatkozni. Valaki nyomult volna rá? Egyszer említett valamit, de akkor elpoénkodta, és nem vette ennyíre szívére.
- És te az enyém- mosolygok vissza rá, amikor az egyetlen fiú jegyesről beszél. Lányok között szokás, hogy barátságkarkötőt vagy gyűrűt cserélnek; nekünk még ilyesmire sincs szükségünk, mert ott a láthatatlan kötelék közöttünk. Nem is madzag, igazi kötél, nincs az az Isten, mely szét tudná tépni.
Itt ez a téma, látom, mennyire rágódik rajta, bár úgy tesz, mintha megnyugtattam volna, holott valami azt súgja, ez nem elég, ez nem volt elég, még nincsen túl rajta. Valami még bántja ezzel kapcsolatban. És mert figyelmeztet, hogy én jövök, némi tépelődés után megkérdezem.
- Történt valami, ami miatt kételyeid vannak?
Bevallom, az sem érdekelne, ha homoszexuális lenne. Én éppen így szeretném. Nem is tudnám máshogy. De hogy én mit gondolok róla, az egy dolog. Mint tudjuk, rossz emberismerő vagyok. Valószínűleg akkor sem ismerném fel a (szolid) meleg férfiakat, ha nyíltan udvarolnának nekem.