Már a gimiben is én voltam az iskolaújság fotósa, és imádtam, nem csoda hát, hogy mikor láttam, hogy az egyetemen fotográfust keresnek a laphoz, szinte gondolkodás nélkül beadtam a jelentkezésemet. Eljött a napja, hogy találkozzak a főszerkesztővel egy amolyan állásinterjúra, és hiába vagyok magabiztos, és szemlélem pozitívan a dolgokat, azért izgulok egy kicsit. Öltözetemnek a mai napon egy nyári ruhát választok, ami a derekamig barackszínű, onnantól lefelé a szoknyarésze pedig virágmintás, és kicsivel a térdem fölé ér. Lábamon most egy szintén barackszínű magassarkú virít, vállamon pedig az öltözetemhez illő táska, benne többek között a fényképezőmmel és egy mappával, ami tartalmazza néhány eddigi munkámat, és a gimis évkönyv néhány fotóját amit én készítettem természetesen az iskolai eseményeken. Időben elindultam otthonról, hiszen nem szeretnék késni, de feltartanak út közben, egy idős néni kért meg, hogy a boltból segítsek neki hazacipelni a nehéz szatyrát, itt lakik a közelben. Hát az a közel három utcányira volt az ellenkező irányban, mint amerre mennem kellett volna, de egyszerűen nem tudtam nemet mondani, hisz 80 is elmúlhatott már a néni, és bottal járt. Na de amint végeztem már sietek is a szerkesztőség felé, ami magassarkú cipőben kicsit nehézkes, de nem érdekel ez most. Amint odaérek, megkeresem az irodát, majd mielőtt belépek, veszek néhány mély levegőt, hogy légzésemet visszaállítsam a normális kerékvágásba. Ránézek a bal csuklómon levő órára, és megkönnyebbülten nyugtázom magamban, hogy megbeszélt időre pont ide értem, maximum egy percet ha késhettem, de annyit se, így egy koppantás után be is lépek a helyiségbe, ahol egyből kiszúrom a srácot, aki az asztalon ücsörög.
- Hali! Nina Burke vagyok és az újsághoz jelentkeznék fotósnak. – mutatkozok be egy barátságos mosollyal az arcomon. Közelebb sétálok a másikhoz, aki csak pár évvel lehet nálam idősebb, majd néhány lépés távolságban megállok tőle.

Kicsit feltartanak a szerkesztőség felé tartva, de azért csak sikerül időben megérkeznem az irodába, hogy találkozzak a főszerkesztővel. Hamarosan már ott áll, illetve ül velem szemben. Elég laza, ahogy ott ücsörög az asztal tetején, de ez csak jó, mert ha enyém lesz az állás, akkor talán nem kell egy vaskalapos főnökkel együtt dolgoznom. Na de ne szaladjunk előre, még kétszer se biztos, hogy megkapom a melót. Kezdjük az elején, bemutatkozás pipa, bár én tudtam a nevét, de tény, hogy az illem ezt diktálta. Türelmesen megvárom, míg iszik a kávéjából, addig én egyik lábamról áthelyezem a másikra a testsúlyomat, és a fülem mögé tűrök egy kósza hajtincset, hogy ne lógjon a szemembe. Ezután rátérünk a dologra, ami miatt jöttem, vagyis képeket szeretne látni eddigi munkásságomból.
- Természetesen. – felelem mosollyal az arcomon, és a mellettem levő asztalra leteszem a táskámat, hogy elővegyem amit magammal hoztam. Átnyújtok neki először egy kék mappát.
- Ebben van néhány fénykép, amit az idő alatt készítettem, miközben a gimi iskolaújságának fotósa voltam. Van kép iskolabálokról, sportrendezvényekről, valamint néhány pillanatkép az iskola életéből. – mondom, majd hagyok időt, hogy belelessen, majd átnyújtok neki egy piros mappát.
- Ebben pedig a szabadidőmben készült fényképek vannak, van néhány beállított fotó, és pillanatkép is. – kicsit idegesen fürkészem a másik arcát, hogy vajon mit gondol az alkotásaimról. Természetesen csak olyan fotókat hoztam el, amelyikek szerintem a legjobban sikerültek, hisz jó benyomást akarok tenni, remélem ez sikerül is.
- Öhm a képeken túl szeretnél még tudni valamit az eddigi fotós tapasztalataimról, vagy hasonlók? – kérdezem, és igyekszem magabiztosnak látszani, de nem voltam még ilyen állásinterjún, a gimiben szimplán felajánlották a munkát, én pedig elvállaltam, ott nem volt semmiféle előzetes megbeszélés vagy hasonlók.

Igyekszem jó benyomást kelteni, szóval mosollyal lépek be, és nem is nagyon hervad le az arcomról, bár ez alapjáraton is így szokott lenni velem. Most azonban a fellépő kis idegességemet is leplezem vele, remélhetőleg sikerrel. Megmutogatom a főszerkesztőnek a képeket, és figyelem reakcióit, mik talán jók, hiszen átnézi az összest, nem dobja vissza már az elején, hogy bénák, és semmi esélyem, hogy én legyek az újság fotográfusa. Kiszalad belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, mikor hallom a képeimre vonatkozó dicséreteket.
- Köszönöm. – mondom mosolyogva, majd jöhetnek a szabadidős képek. Van ott biciklivel, deszkával trükköző fiúkról kép, az öcsémről, ahogy épp a játszótéren játszik a kis barátaival, és még néhány hasonló. A beállított képeknél a háttér szinte minden esetben a természet, az erdő, mező, vagy egy park, és igyekszem a fotóimmal is a pozitivitást sugározni, igyekszem átadni a személyiségemet a fényképnek. Nem szeretem annyira a komor hangulatú képeket, de kétségtelen, hogy annak is megvan a maga varázsa, de abban a témában nem mozgok annyira otthonosan, bár tapasztalatom abból is van.
- 5 évig. Szóval végig, amíg odajártam. – válaszolok a gimis pályafutásomat illető kérdésre, és remélem elégedett lesz a válasszal.
- Igen, úgy gondolom bele fog férni. A fotózás már gyerekkorom óta az életem része, így ha másra nem is, erre biztosan fogok tudni időt szakítani. Eddig is össze tudtam egyeztetni a fényképezést más dolgokkal, könnyen alkalmazkodó vagyok, így úgy vélem, nem lesz probléma. – felelem határozottan, és tényleg magabiztos vagyok ezt illetően. Persze megértem az aggodalmát, hogy esetleg hamar itt hagynám a munkát, de én nem ilyen vagyok, de ezt a másik még ugye nem tudhatja. Ugyanúgy eljárok majd bulizni és szórakozni, ám megvan a fontossági sorrend.
- Ha megkérdezhetem, sokan jelentkeztek az állásra? – kérdezem, és bár nem tudom, válaszol-e, hiszen lehet, hogy ehhez semmi közöm, de jó lenne tudni, mennyi „ellenfelem” van. Bár lehet, hogy mégse volt jó ötlet,  hiszen ha sok, akkor az nem jó, mert akkor kevesebb az esélyem. Viszont ha kevés, akkor meg nagyobb az esély ugyan, de a koppanás is nagyobb, ha mást vesznek fel. Mindegy, most már megkérdeztem, nincs visszaút.

Pozitív visszajelzést kapok a fényképeimről, ami megkönnyebbüléssel tölt el, szeretem, ha elismerik a munkámat, de azért még kis szorongás van bennem, elvégre az állás még nem az enyém.
- Nem, ettől egészen biztosan nem kell félned. – rázom meg a fejem határozottan és mosolyogva. Hogy én megunni a fotózást? Ugyan kérlek, ez a dolog elég elképzelhetetlen az én esetemben, szóval megnyugodhat. Következő szavait először fel se fogom, de pár másodperc után eddig visszafogott mosolyom széles vigyorgásba csap át, és vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek el ugrándozni örömömben, mint valami idióta, nem akarok én ilyen benyomást kelteni a másikban, a végén még azt hiszi, hogy valami kettyóst vett fel, akinek nincs egészen ki a négy kereke. Nagyon tudok örülni a dolgoknak, de a nagyobb örömködést meghagyom későbbre.
- Juj, köszönöm szépen! Nem okozok majd csalódást! – ígérem meg, és igyekszem profinak mutatkozni, és higgadtnak lenni, de ez nem tudom mennyire sikerül, én már csak ilyen vagyok. Rákérdezek, hány jelentkező volt, és mikor hallom a mobilos sztorit, nem tehetek róla, de felnevetek.
- Persze, mobillal… szerintem még ha megkérdeznénk a 3 éves öcsémet, ő is meg tudná mondani, hogy fényképezővel lehet csak igazán jó képeket csinálni, egy mobil ehhez nem tud eleget. Persze alkalmas képek, sőt, jó képek készítésére, de csak amatőr szinten. – fejtem ki egy picit a véleményem, bár ezt nem kérdezték, de azért én mégis elmondtam.
- Bocsi, ez kicsit sznobnak hangozhatott, de nem vagyok az, de ha fényképezésről van szó, kicsit el tudom ragadtatni magam. – teszem hozzá, még mielőtt Nick azt hinné, hogy valami beképzelt egoista vagyok, aki lenézi azokat, akik nincsenek olyan szinten a fotózásban, mint én. Mikor a szék felé bök, biccentek egyet köszönetképpen, majd helyet  foglalok, és keresztbe teszem a lábaimat, és eligazítom úgy a szoknyámat, hogy ne lehessen belátni alá, mert az elég kellemetlen helyzet lenne.
- Született Los Angeles-i vagyok, a családommal kint lakunk a külvárosban. És igen, családi örökség, anya természetfotós, apa pedig egy magazinnál fotográfus, szóval ebben a világban nőttem fel. Számomra természetes volt, hogy ezzel akarok foglalkozni. – mesélek picit, de nem akarom untatni a részletekkel, ha érdekli még valami, akkor arra rá tud kérdezni.
- Lenne pár kérdésem az iskolaújsággal kapcsolatban, ha nem bánod. – veszem magamhoz a kérdezés jogát, elvégre még csak most kezdek, szóval nem tudok róla túl sokat.
- Hányan dolgoznak az újságnál? Milyen rovatok vannak? Havi rendszerességgel jelenik meg példány? Te csak főszerkesztő vagy, vagy cikkeket is írsz? – hadarom el, aztán észbe kapok, hogy kicsit túlzásba vittem a faggatózást. – Bocsi a sok kérdésért, csak szeretek minél több információt tudni. – mondom gyorsan egy bocsánatkérő mosollyal az arcomon, és picit talán el is pirulok.