Megvonom a vállam. Gondolja, hogy szakértő vagyok? Hát baromira nem. Bár utána néztem és valóban írták, hogy semmi sem nyújt 100%-os védelmet... De akkor is. Így végül csak bólintok. Aztán hozzáfűzöm.
- Szóval akármi van, használj gumit, szedjél te is bogyót ő meg legalább hármat! - adom ki a jó tanácsot, aminek semmi értelme. De szerencsére hat az alkohol, így már nem igazán tudok gondolkozni, az értelmes megszlalások pedig egyre távolabb állnak tőlem.
A kérdésére megrázom a fejem. Nem, nem akartam elvetetni. Igazából nem tudom mit akartam. Vagyis azt szeretném ha a kecske is jól lakna meg a káposzta is megmaradna... Vagy inkább káposzta nélkül lakna jól... De hát ezt nem lehet. Rázom a fejem egyre jobban.
- De akkor is! 6 hét!!! - nem tudom változott volna-e bármi is ha 2-3 hét után tudom. Valószínűleg nem. Ettől még zavar. Ahogy az is, hogy azt sem tudom enyém-e vagy sem. De David megértő és meg is ígéri, hogy ez köztünk marad. Viszont megint olyat kérdez, hogy a fejemet kezdem rázni. Ettől viszont a világ is forogni kezd, így le kell támasztanom a fejem az asztalra.
- Nehhheeem! - eszemben sincs elhagyni Isabellát. Bár azt sem tudom így mi lesz... - De ha nem az enyém... - kezdem bizonytalanul - mi van, ha visszamegy az apjához?
Teszem fel a hülye kérdést, mert ez is egy lehetőség ugye. Mármint nem Isabella megy az apjához, hanem a gyerek apjához. Megy. Mert hát... jah. A gyereknek apa kell. Vagy mi.
Nem tudom, mit gondoljak erről.
- Ugye? - kérdezek vissza fájdalmasan, és közben felhajtom az innivalómat is, majd visszafekszem az asztalra. - Az élet kegyetlen! - fűzöm még hozzá, és lebiggyesztem a számat. Mert akárhogy is, egyelőre nem repesem a boldogságtól Szerintem a helyemben senki sem tenné. Aki meg mégis... Az fura. Bólogatok nagyban, igen rossz nekem, aztán mond valamit, amire felhúzom a szemöldököm.
- Na! Na! - mondom miközben nagy nehezen felülök és igyekszem komolyan ránézni. Mellékes, hogy nem is igazán látom... - Mi történt?
Kérdezem meg nagyon halkan, mert érzem ám a dolog súlyát, meg hogy ez sem tartozik nagy közönségre. Aztán nem biztos, hogy elmondja, de ha ő is rosszul van jobban tenné. Ahogy azt is, hogy hoz még inni.
- Miért nem? - nézek rá megrökönyödve, mert hát... lássuk be, ő még talán képes lenne rá. Én már kevésbé. Igaz, nem vagyok olyan állapotban, hogy ez fel tudjam mérni, így inkább csak legyintek neki, és megkísérlek felállni. Elsőre nem sikerül, másodjára is csak nagyban kapaszkodva. Asztaltól asztalig bukdácsolok, nagy nehezen mászom el a pultig és rendelek még egy üveggel. A csapos mond valamit, hogy nem kéne, én meg azt ígérem, hogy duplán fizetek, mire hajlandó még az asztalhoz is kihozni az itókát. Helyes.
Visszabukdácsolok és diadallal pillantok Davidre:
- Jön a pia! - aztán röhögni kezdek, mert ez valamiért, rettentően vicces. Nem úgy a helyzetem. A helyzetünk. Bármi is legyen az övé.

- Helyes, helyes! - bólogatok, jól teszi. Nekem is kellett volna, de ha nem szeretem azt a vackot... Na mindegy. Iszogatok és újra meg újra kiakadok.
- Nem - vágom rá gondolkodás nélkül. Az abortusz az nekem fura. Nem tudnék utána tiszta lelkiismerettel élni, szóval ki vagy csukva - Nem tudom... csak... csak... 6 hét!
S persze nem ez a legrosszabb, hanem a Brooke dolog. Tudom, hogy nem kéne rajta aggódnom. De aggódom miatta. Egyszerűen ezen kattog az agyam folyamatosan.
- Egyszer már elhagyott, David... És tök sokáig együtt voltak ezzel a másikkal... - magyarázom, félig a srácnak, félig a poharamnak. Nem tudom elmagyarázni, hogy miért aggódom ezen. Talán mert So Ra is úgy lépett le, hogy nem szólt. Valahogy úgy érzem, az én életemből így tűnik el mindenki. A családom, a barátaim, a nők... Árt a pia, azért lesznek ilyen depresszív gondolatim, de nem vagyok olyan állapotban, hogy erre rájöjjek, így ez egy ördögi kör, amibe egyre jobban belehajszolom magam.
- Pff... - még ha van is valami a szavaiban, nem akarom még egyszer elveszíteni ezt a nőt. Nem bírnám ki. Inkább terelem a témát, rá. Hátha könnyebb lesz az élet, ha nem kell a saját problémáimmal foglalkozni.
Bólogatok neki bőszen, hogy köztünk marad minden. Én rám aztán számíthat. Főleg mert nagy valószínűséggel semmire sem fogok emlékezni a mai estéből. De ezzel sem vagyok szerencsére tisztában jelenleg...
- Elaine... - lassan ismétlem a nevet utána, hümmögök egyet, ahogy felidézem az emlékeimet vele kapcsolatban, aztán megrázom a fejem - Elaine, minden, csak nem ostoba haver... Tény, hogy néha, nem értem a nőket... De mind közül még őt értettem eddig a legjobban...
Talán mert csak arról szólt a kapcsolatunk, hogy lefeküdtünk. Reggelit csináltam, összepakoltam és legtöbbször leléptem, mire felébredt. Mindegy is. Kinyújtom a kezem, hogy hátba veregessem Davidet, de csak az alkarját érem el, így azt csapkodom meg, együttérzésem jeléül, mert azért szerelmesnek lenni, mindenhogy macerás.
Ezt követően fedezem fel, hogy elfogyott a pia, s mivel David nem hozza ide, kénytelen vagyok magam elmenni érte. Nem hallom meg, hogy állítólag majd hozzák, és különben is, így nem kell várnom senkire sem.
A megszerzett piával, diadalittasan ülök vissza Davidhez. Töltök neki is meg magamnak is, aztán fel is hajtom, mint aki nagyon szomjas. A szavai nem igazán jutnak el hozzám, csak megrázom a fejem és újra töltök magamnak. Aztán iszom is. Körülbelül ennyi kell, hogy elérjek arra a pontra, amikor sötét lesz a világ, és minden mindegy. Most örülök, hogy megadtam Davidnek a címet, remélhetőleg benne még van annyi, hogy hívjon egy taxit, ami elvisz, és bele is pakol. Én már csak az asztalra borulok, és nem gondolkodom az életem problémáin.

//köszöntem, asszem ideje befejezni XD//