Mindig azon tűnődöm, miért is hagytam el ezt a várost olyan elképesztően gyorsan, olyan pánikszerűen. Még csak tervem sem volt. Csak elmentem a reptérre, váltottam egy jegyet, majd ott még egyet, és még egyet, így kerültem New Yorkba, onnan Madridba, onnan pedig Kongóba, ahonnan végül vonattal és busszal utaztam tovább, miután megkaptam néhány kötelező oltást és a vízumomat. Aztán a dolgok történtek maguktól, követtem a fényképezőgépem és néhány rég elfelejtett ösztönt.
Azt várná az ember, hogy felszabadító volt, pedig valójában egy ismeretlen, teljesen idegen helyen lenni egyáltalán nem az. Szorongató, frusztráló, elveszett érzés, főleg, ha még a nyelvet sem beszéled, és mindenkitől olyan átkozottul különbözöl. Megtanulod, milyen fehérnek lenni a feketék közt, és hogy milyen kiszolgáltatott is vagy a komfortzónádon kívül, mindentől ennyire messze. De kellett. Nagyon kellett, hogy valami egész más vegyen körül, mint az a Los Angelesi langyos posvány, amiben unalmamban henyéltem évekig. Bár ez is bizonyára amolyan úri passzió volt, mondhatnák egyesek, én viszont nem fogok bizonygatni semmit senkinek. Más lettem. Nyersebb. A képeimen is észrevettem. Nem érdekelnek már a játszmák. célorientáltabb vagyok, sok dologban szarok mások véleményére, mert az a legtanulságosabb, ha elköveted a saját hibáidat, mielőtt a másokéból tanulsz. Néhány dolog feleslegesnek tűnik, amiel régebben foglalkoztam. Mások viszont sokkal sürgetőbben toporognak a küszöbömön, mint korábban.
Felöltöm e világ démonűző amulettjeit, az inget, a nyakkendőt, és beballagok szépen a B épületbe, a stúdióközpontba, ami egy kicsit pang, de hát mit vártam? Hiszen elutaztam, és nem foglalkoztam a hely felvirágoztatásával. Nagyon sok mindent kell rendbe szedni most, hogy visszatértem...
És mindezt nem csinálhatom egyedül, mert az képtelenség. Az alapítvány megy magától, ahhoz hozzányúlnom sem kell, de az nem egy olyan dolog, amivel pénzt lehet keresni, sőt. Márpedig egy dolgot megtanultam a nagy utazásom alatt: pénz nélkül az ember semmit nem tud megtenni, amit akar. A legtöbben bizonyára úgy tértek volna megy egy ilyen hosszú afrikai útról, hogy a pénz a modern világ mocskos istene, és eladnak mindent, ami gonosz földi vagyon, hogy aztán visszaköltözhessenek a sötét kontinensre és egész hátralévő életükben elefántokkal lubickoljanak a sárban. Bevallom, ez is nagyon csábító, de ezt önzőbb dolognak tartom, mint azt, hogy szisztematikusan és hatékonyan építs fel egy olyan infrastruktúrát, ami talán tényleg javít az ottani körülményeken. Ehhez azonban tőke kell, és olyasmi, aminek a nyereségét át lehet forgatni abba, hogy ott is elkezdjen az ember valamit építeni.
Egyelőre itt azonban a régi játszóterem romjain tékozlok, de ennek mától vége. A dolgok meg fognak változni.
Feladtam egy álláshirdetést. Biztos vannak profibb emberek, akik jobban értenek ehhez, mint én, de magam akarom kiválasztani a legmegfelelőbb embert a pozícióra. Volt egy régi álláshirdetésem, aminek a tartalmát kicsit átszerkesztettem. Most már nem fotós mellé keresek asszisztenst, hanem valakit, aki tudja, mit akar, és képes, hajlandó küzdeni a céljaiért, amik igazából az én céljaim lesznek.
Elballagok az irodáig, ami közvetlen a bejárattal szemben van, egy folyosó végén. Kinyitom az ablakokat, hogy szellőzzön a helyiség. Van odalent egy csapat, akik épp dolgoznak egy fotózáson, kicsit zajosak, de tőlük eltekintve a hely üres.
Mona Rodriguezt 11 órára hívtam be.

Miután sikeresen lehelek életet a nyomtatóba (ez körülbelül tízperces meló - miért is nem mentem inkább IT-snek), átfutom még egyszer a jelentkezési lapot alias CV-t. Elidőzik pillantásom a kivételesen előnyös fényképen, és kicsit aljasul elvigyorodok, de ezt az apró gonoszságot letörlöm az arcomról, amint meghallom a magassarkú cipők kopogását a folyosóról.
- Igen? - szólok ki a kopogásra, ezzel jelezve, hogy akárki is van ott, helyezze át magát szaporán a küszöb innenső oldalára.
Az asztal mögött állok, mikor benyit, és épp visszalapozom a CV-jére a borítólapot. A piros ruha látványa letaglóz, hiszen az elém táruló kép annyira tipikusan... monás, hogy azt el se tudom mondani. A kis mosoly, amitől legszívesebben letépném az arcát. A hosszú lábak és a rafinált szabású ruha, mely konzervatívan és ügyesen emeli ki a vonalait. Na meg a ruha színe, ami remekül illik napsütötte bőréhez. Ha kamaszfiú volnék, most az lenne a legnagyobb problémám, hogy mivel takarjam el a merevedésem, de már mindketten kinőttünk ebből a korból.
- Üdv Monácska! - köszöntöm, és rájövök, a "Mr. Ayres"-nek alighanem ez a lehető legnagyobb stílusbeli ellentétpárja. Felhúzom az ajkam én is egy félmosolyra, rájátszva a szórakozottságra, mellyel ő is érkezett.
- Pont jókor érkeztél, ne aggódj. Csinos vagy ma reggel - jegyzem meg, bár avatott szemek már az elismerő és hosszasan mustráló pillantásomból is leszűrhették a lényeget.
- Foglalj helyet! - mutatok a kezemben lévő papírral a széles asztal előtt álló 2 székre. Én meg leülök az innenső oldalra.
- Rég láttalak, mi van veled? - teszem fel a kérdést, ami annyira szar, hogy még interjúszituációban sem illik feltenni, ahol direkt szívatni akarja az ember a jelöltet. Bár ez egyébként is amolyan formalitás. Tökéletesen vissza lehet passzolni azzal, hogy "semmi, és veled?", és már kezdődhet is az igazi társalgás.

- Nem igazán, Francesen félévet halasztottam - felelem, ha már visszakérdez, biztos érdekli, de ha nem, akkor is majd tetteti, elvégre interjúzik.
- De következőben elvégzem az összes maradék tárgyamat aztán nem nyalókáztatom magam az oktatással tovább egyelőre.
Nagyon, nagyon sarkalatos véleményem van az egyetem intézményéről úgy általánosságban, és nem feltétlenül pozitív. Sőt, azon kívül, hogy a megfelelő kapcsolatokat kiépítettem, rohadtul feleslegesnek tartom az egészet, de a magamfajta a biztonság kedvéért mindig kicsit túlteljesít, ezért lesz egy helyett két diplomám, és a másik egy kicsit nevesebb intézménytől.
- Neked mi is a fő szakod? - kérdezem, és belepillantok a CV-be, amit kinyomva magam elé teszek, és persze megpillantom a választ, de azért ez egy kiváló indítás részemről. - HÖK-ös vagy még? - kérdezem inkább, ez sokkal jobban érdekel.
- Áruld már el, mit keresel itt - nézek rá hátradőlve a székemben, amint rájövök, hogy ez a szerep, főleg Mona Rodriguezzel szemben, rohadtul nem áll jól nekem és nincs is kedvem hozzá. - Nem volt több szabad fesztiválszervezői vagy ilyesmi tudósítói állás a helyi sztárhíreknél?

Megvonom a vállam, mert én aztán nem ijedek meg a ragadozók mosolyától. Az enyém is tud ilyen lenni, sőt, általában ilyen, mert a kedves srácot, aki voltam, nos mondjuk úgy, hogy megették a nagy vadak.
- Azt firtatsz, amit csak akarsz. Legfeljebb a válaszok nem olyan izgalmasak, mint várod. Azért mentem el, mert belebuktam pár dologba, amibe belefogtam, és jobbnak láttam, ha elhúzok egy kis időre. Hivatalosan mondjuk egy projekten dolgoztam Afrikában.
Több eszem is lehetne annál, hogy bizalmaskodjam itt az egyik munkatársjelölt-iskolatársammal, de rég kinőttük már azt a kort, amikor a gimi viperájától kellett volna rettegnem, mert mondjuk esetleg elterjeszt egy pletykát arról, hogy kicsi a farkam és nyuszijelmezben szeretek dugni.
Biccentek. Az online újságírás semmivel sem rosszabb, mint bármi, amit a Francesen tanítanak. Az egész olyan, mint egy nagy kamuképzéseket nyújtó gyorsbüfé, pont arra jó, hogy az embernek legyen egy papírja, amit aztán úgy ad el a munkáltatóknál, ahogy nem szégyelli. Elvégre se az újságírást, se a marketinget nem az iskolában tanítják.
Mindenesetre örülök, hogy ő se veszi annyira komolyan a HÖK-höz való elkötelezettségét, mint egyes szektatagok. Ezért a kérdésre csak egy kis féloldalas nevetés a válaszom, meg ez:
- Én a helyedben be se léptem volna.
Hiszen a HÖK egy karrier-zsákutca, sok hűhó semmiért, és más egyebet nem mond el az emberről, mint azt, hogy egy fontoskodó, munkamániás idióta.
- Egyébként melyik nyelveket beszéled?
Nagyon vissza kell fojtanom a vigyoromat. Annyira! Hiszen tökéletesen jellemzi magát., bár a "néha egy lotyó" szókapcsolatot lehet, lecserélném valami másra. De legalább tisztában van a kvalitásaival, és nemcsak azzal, hogy hogy néz ki. Szóval kap egy kis szemét-gennyláda vigyort, ami alig látszik, mivel nagyjából lenyelem, meg egy bólintást, ami sokkal elismerőbb, mintha azt mondanám, "oké Monácska, ügyes vagy, elvégre titkárnőknek amúgy se kell lelkészi ajánlás". Ezen már akkor túl léptem, mikor behívtam őt ide. És pont azért hívtam őt is, amiért lecseréltem az ügyvédemet is. Mert van egy olyan hozzáállása a munkához, ami nem feltétlenül a "tisztességes" jelzővel illethető. És nekem erre van most szükségem.
Az utolsó kirohanásán annyira meglepődöm, hogy fel is nevetek.
- Arra gondolsz, amikor sznob pöcsnek neveztél a fél iskola előtt? - kérdezek vissza. - Nap mint nap titulálnak ilyesminek, egyáltalán nem haragszom, bár nem hiszem, hogy ezt bocsánatkérésnek kellett volna most vennem - adom elő a sznob pöcsöt a kedvéért egy pillanatig, aztán abbahagyom a székben való heverészést, és felkelek az asztal mögül.
- Ami a munkát illeti, nem egészen egy puszta asszisztensi feladatkörről van szó.
Megkerülöm az asztalt, és mintha lenne mögöttem egy képzeletbeli csodás prezentáció kivetítve, magyarázni kezdek.
- Be foglak mutatni néhány újságírónak, akikkel ajánlott több mint jóban lenned. Sajtós is leszel, marketinges, PR-os, rendezvényszervező. Reprezentálni fogsz mellettem, pazar vacsorákon szórakoztatni azokat, akiktől akarunk valamit. Mindamellett, hogy általános asszisztensi tevékenységeket is végzel. Mert én is "magasabb szintre lépnék", de vannak ajtók, amelyeken egy nőnek sokkal könnyebb bejutnia. A tradicionális cégimázs bullshittől most megkíméllek, úgyis biztos elvégezted a kis leckéd, és rákerestél a neten, miről is van szó.
Nem mintha szexista lennék, csak praktikusan gondolkodom.